A függőség lassan vagy gyorsan, de elemészti a családot, párkapcsolatot, barátokat, egészséget. Magától értetődő, hogy a függőségnek vannak negatív következményei.

Kívülről nézve egyértelműnek tűnik, hogy ennek köze van a szerhasználathoz. Evidensnek tűnik, de nem az. A szerhasználó fejében nem jelenhet meg evidenciaként, mert annyira evidens és annyi fájdalmat, szégyent, tehetetlenséget okoz, hogy az sok esetben nem viselhető el. Ha az egyénnek nincsenek meg az eszközei a külső veszélyekkel, fájdalommal, tehetetlenséggel való megküzdésre, akkor elsősorban a belső nyugalom megteremtése felé törekszik. Az ilyen elviselhetetlen helyzetben alkalmazott folyamatok az elhárító mechanizmusok.

Az elhárító mechanizmusok olyan határőrök, amelyekkel az egyén a szorongást és a szenvedést elhárítja, és a szorongás és az érzelmek felett ellenőrzést gyakorol. Ezek a mechanizmusok nem tudatosak, nem döntés alapján jönnek működésbe. A függőséggel küzdők talán leggyakoribb elhárítása a tagadás:

„A tagadás igen egyszerű elhárító mechanizmus, melynek alkalmazása lehetővé teszi az ember számára, hogy ne vegyen tudomást a kellemetlen valóságról. Tagadhatjuk például kudarcainkat, betegségünket vagy a szeretett személyek elhalálozásának tényét.”¹

Ez a mechanizmus tudattalanul működik, nem döntheted el, hogy most akkor tagadni fogom ezt meg ezt. Tudattalanul  láthatatlanná alakul a nyilvánvaló. És belülről nézve nemlétezővé válik egy nagyon is valós külső veszély. A valóság ettől nem fog megváltozni, a veszély érzete állandóan ott van, szorongást okoz, ami még inkább hívja a tagadást, ami lehet, hogy az egyetlen mód a látszatbiztonság megteremtésére.

Maga a szerhasználat is a tagadás egy megnyilvánulása. A problémák okozta szenvedést el lehet nyomni valamilyen anyaggal. A szer adhat nyugalmat, elfedi a fájdalmat, esetleg ez az egyetlen hozzáférhető örömforrás. Innen nézve a leszokás válik érzékelhető veszéllyé: a felépülési munka elkezdésével ez a kis öröm és biztonság is elveszni látszik. És ki akarja önként a krokodil szájába tenni a fejét?

 

Az ő gondjuk

 „Azt mondogattam magamnak, hogy ez így ok, kézben tartom a dolgokat. Volt egy csomó jel hogy nem, de akkor mindig jött: ez így ok, nincs gond, kézben tartok mindent, majd legközelebb nem fogok ennyit inni. Aztán mégis ittam. És hibáztattam mindent és mindenkit, kivéve a piát. Ha nem cseszegetnének folyton, nem kéne innom. Ők miért nem hagyják abba?”

 A tagadás nem hazugság. Belülről nézve tényleg úgy tűnik, hogy amit mások mondanak, az egyszerűen nincs vagy nem igaz. Minél erősebben próbálják bizonygatni az ő nézőpontjukat, annál inkább válik dühítővé és abszurddá az amit állítanak. Érdemes megjegyezni, hogy a tagadás nem kizárólag a függőkre jellemző. Bizonyos esetben bárkinél megjelenhet, a szerepe akkor is ugyanaz: megvédeni magam egy olyan dologtól, ami elviselhetetlennek tűnik. A gyászfolyamat első stációja is általában a tagadás. A halál tagadása: ez nem történt meg, mert nem történhetett  meg, nem halhatott meg. Gyakran napok telnek el ebben az állapotban, ez segít megvédeni az embert az összeomlástól. 

„Tudtam, hogy az alkohol gondokat okoz. Láttam. Nálunk mindenki ivott. Apám, anyám, a húgom, mindenki. És láttam, hogy mit okoz, mennyi gondot. De ez volt a norma, mindenki csinálta, de persze nekem nem okozott gondot. Szóval láttam, hogy mi a helyzet, de a saját részemet nem láttam benne, magamat nem láttam. Hát nekik van gondjuk, nem nekem. Amúgy meg más családokban is ez van, berúgások, másnapok, étkezés előtt-alatt-után ivás. Mindenhol így megy, aki meg ezt nem ismeri be, az hazudik.”

A tagadás valaminek az elkerülése ami ott van az orrom előtt, csak éppen nem akarok szembesülni vele. Mert abban a pillanatban meglátnám, hogy van valami probléma, és akkor kezdeni kellene vele valamit. De mihez kezdjek vele? Lehet vele valamit kezdeni?... Szóval eléggé féltem.”

A nehéz érzések táplálják a tagadást. Ha nincs olyan minta ami segítene kezelni vagy elfogadni őket, akkor ezek az érzések egyre erősödnek, végül láthatatlanná válnak. Ez is egyfajta megoldás az érzések uralására, bár nem tudatosan választott megoldás és veszélyeket rejt magában. Ugyanis gátolja azt, hogy bármit lehessen kezdeni azzal ami szorongást okoz. A felépülési munka tanulás is: mit lehet kezdeni ezekkel az érzésekkel? Hogyan lehet biztonságosan rájuk nézni, megismerni őket és mit lehet tenni azért, hogy elviselhetővé váljanak? Hogyan lehet beszélni a félelemmel?

„Amikor elfogadtam, hogy problémáim vannak, mindjárt jött egy másik gondolat: ezt rendbe kell tennem. Előre kell menjek, szembesülnöm kell ezzel az egész baromsággal, a fájdalommal, a sok szarral, és el kell fogadnom hogy elkúrtam az életem. Elkúrtam a családommal, elkúrtam a barátaimmal, elkúrtam a csajommal, és most mindent helyre kell hoznom... bassza meg, inkább iszok tovább.”

A tagadás eltűnése nem hoz katartikus megkönnyebbülést. Kaput nyit egy őszintébb élet felé, megmutatja az utat is: erre érdemes menni. És kaput nyit az addig elhárított érzéseknek. Ha minden érzés egyszerre jön be, az káoszt okozhat. A türelmetlenség (most kell mindent helyre tennem) veszélyes. Ha egyszerre akarok mindent helyre tenni, borítékolható a kudarc. Ugyanakkor a kapu a türelem felé is nyitva lesz.

 

Nem kell/lehet egyedül

„Most már tudom, hogy problémám van. Ok, tudom. A cucc irányítja az életem, igen. Később esett le, hogy akkor segítséget kell kérnem, mert így ez nem fog menni. Ez volt a különbség: elismertem, hogy segítség kell.” 

A felépülés: munka. Csapatmunka. Sokszor megjelenik a hiedelem: egyedül kell megoldani. Az is egy út, csak ez nagy valószínűséggel újra a tagadáshoz fog vezetni. Szükség van a többiekre: a támogatásukra, az érzésre, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és az őszinte visszajelzésükre. Vajon megerősítik azt amit én gondolok vagy valaki jelzi, hogy úgy tűnik megint elkezdett működni a tagadás. A tagadás szereti a magányt. 

 

charles-duck-unitas-izwsiyb3kgo-unsplash.jpg

 

Ilyen nincs

A mélypont élménye megtörheti a tagadást. Erről sok történet szól, a szenvedés olyan súlyossá válik, ami áttöri a tagadás falát. Nem kell mindenkinek eljutni a mélypontra. Előtte is el lehet érni a belátást, de ez egyik esetben sem könnyű folyamat. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy milyen környezet segíthet abban, hogy a függő belátásra jusson? A (sokszor érthető) hibáztatás és elítélés környezetében? Vagy egy olyan környezetben, ahol senki nem jelzi vissza a használónak, hogy ez így nem ok (minden rendben, nagymama is ivott, mégis jó ember volt)? Az egyéni terápiás munka vagy az önsegítő csoportok adhatnak olyan biztonságos teret, ahol fel lehet vállalni és meg lehet osztani mindent, senki nem fog elítélni.

A tagadás a szermentességgel nem tűnik el. Szeret újra-újra megjelenni, felépülés későbbi szakaszaiban is. Ott jelenik meg, ahol mindig: ahol a külső fenyegetés olyan nagy, hogy elvileg nem lehet mit kezdeni vele. Terápiák során jellegzetesen a visszaeséssel kapcsolatban jelenik ez meg, ami különösen akkor lesz fenyegető, ha sok minden múlik rajta. Ha az ivás miatt elvitték tőlem a gyerekeim, nem engedhetek meg magamnak egy újabb visszaesést, mert akkor lehet, hogy soha nem kapom vissza őket.

-És mi lesz a következő visszaeséskor?

-Nem lesz. Nincs visszaesés.

-Mikor volt a legutóbbi?

-Három hete.

-És az előtt?

-Két héttel azelőtt is, meg még néhányszor előtte. De ez most más.

-Miből lehet látni, hogy ez más?

-Mert most nem lesz visszaesés. Eldöntöttem.

-A régebbi visszaesések előtt is eldöntötte?

-Igen, de most lehetetlen, hogy visszaessek.

-Mi biztosítja ezt?

-Az, hogy visszaesés nincs.

A felépülést visszaesések tarkítják. Érdemes tudatosan felkészülni rá és megvizsgálni milyen úton akar újra megjelenni.  A visszaesés jeleinek azonosítása és ezek felismerése segít, hogy elkerülhető legyen. Ha felismertem ezeket, tenni is tudok ellene. Ugyanakkor ha a visszaesés túlságosan fenyegető következményekkel járna, ez aktiválja a tagadást, így visszaesés lehetősége is megszűnik (bár a tapasztalatok nyilvánvalóan mást mutatnak). Ha nincs visszaesés, akkor a jeleire sem kell figyelni. Ha nem figyelek rá, nem veszem észre őket. És akkor tenni sem fogok tudni ellene. És újabb visszaesés lesz az eredmény, ami annyira nyomasztó, hogy még inkább erősödik a tagadás. Kérdés, hogy magával a tagadással kapcsolatban vannak-e élményei a kliensnek. Megismerte, hogyan működött ez nála? Mi segített felismerni neki, hogy amit lát és gondol, az valójában nem úgy van?

A felépülés első lépése, hogy biztonságosan lehessen felfedezni a nyilvánvalót és az összefüggést a szerhasználat és a negatív életesemények között. Ez a biztonság általában lassan alakul ki és a legnagyobb akadálya a tagadás. A felépülés során az egyik fő cél, hogy olyan mértékben elviselhetővé váljon a belső feszültség, hogy szembesülni lehessen vele és így ne legyen szükség a tagadásra.

Írta: Ilka András pszichológus

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/parcsaladterapia/

Források:

¹Vargha Jenő László: A pszichoanalízis és irányzatai. Kersztény Magvető 97. évf. 1 sz. (1991)

Matthew Howard, Curtis McMillen, Lisa Nower, Diane Elze, Tonya Edmond, John Bricout: Denial in addiction: toward an integrated stage and process model--qualitative findings. J Psychoactive Drugs. Oct-Dec 2002;34(4):371-82

Hanna Pickard: Denial in Addiction. Mind & Language, Vol. 31, No. 3 June 2016, pp. 277–299.

Énvédő mechanizmusok személyiség- és klinikai pszichológiai empirikus vizsgálatai. Doktori (PhD) értekezés. Pécs, 2004

  Forrás: orcyklub 

https://orczyklub.blog.hu/2020/09/02/ilyen_nincs_a_tagadasrol 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr7016225290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása