screenshot_2020-07-22_at_12_36_51.png

„Egy gömb alakú társadalomba nem férnek bele a csillag meg gúla alakú egyének, meg a kétdimenziósak sem.” Olvasónk idén márciusban, a koronajárvány és a korlátozások bevezetésének elején írta meg a hétköznapi tapasztalatait.

 

Ragyogó koratavasz van. Madárcsicsergés hajnalban, virágzó mandulafák, a nap mosolyog ránk. Ha szellőztetek, bejönnek az első kis köcsög legyek. A természetet nem érdekli a koronavírus, ébred ezerrel. Én is érzem, hogy visszatér belém az erő, a téli depresszió eloszlik és előbukkan a felhőtlen égbolt…

Minden csodás. Legalábbis amíg ez a csík tart. Utána visszaborulok önmagamba, megfeszül minden izmom, különösen a szám körül, nyomasztó gondolataim támadnak és tudom, hogy meg fogok halni, de ha mégsem, akkor a minimum az örök boldogtalanság a sorsom.

Semmi nem jó, fizikailag érzem a szar hangulatot megkövesedni. Nem tudok semmire sem koncentrálni, de ha mégis, akkor úgy érzem, beszív és fogva tart, amit épp csinálok. Jellemzően ez a zenék keresgélése, de mint egy megszállott, olyan módon. Belehallgatok, kövi!!! Nem tudok leakadni. Nem tudok aludni. Még egy csík kell. Ezen elagyalgatok egy darabig. Önkiszolgáló legyek, vagy keltsem fel a pasimat? Ő sosem mond nemet narkóra. Vele flashelnék, de olyan távol van tőlem, mint ide Kína. Azért csak ideért az a kurva vírus onnan is, felkeltem mégis. Borítékolom magamnak a következő húsz perc csodát és az utána következő másfél órás ledzsalót. 

Nagy nehezen elalszom hajnalban, már kicsit világosodik is. Ettől persze hatkor kelni kell, és ugyan ki tudja hány óra van, meg sem akarom nézni, jobb nem tudni mennyit alhatok, vagyis inkább mennyit nem aludtam. Másnap munka. Jól funkcionáló függő vagyok. Mitől? Mindig mástól. Bármitől, ami kicsit is adja azt a feldobott érzést. Néha elég egy jó zene. De azért nem árt egy kis cucc se. Csak lenne Fronyóm, nem lennék ilyen trében, nem lennék ilyen fáradt állandóan. A stimulánsokra muszáj dobni valamit, hogy lehozzon a kattogós részről. De már vagy egy hónapja nincs egy szem sem.

A spuri olyan szar már, hogy gyakorlatilag bármikor alszom vele, jó ha 10% amfetamin, a többi kávé. Mondják is rá mostanában, régebben nem hallottam ezt a nevet. Mégis nekem a kedvencem mind közül, mert bár eufóriát nem okoz, de csodásan lesimítja a borzas idegeim, elmerülök bármiben, behúzódom magamba, onnan figyelgetek, de azért létezem.

Rendbe tesz, béke van, nyugalom. Vicces, nem? De rám így hat. Persze megy vele hajnalig a tánc is meg a pia, de az már rég volt, 8-10 éve, mikor buliztunk, akkor más is volt és mást is vártam tőle. Most a szorongásaimat oldja, a fájdalmaim csillapítja, a fáradtságom elűzi, a ráncaim kisimítja. Huszonötnek nézek ki. Ja és diétás!

Aztán van a flashelős motyó, a kristály. Rohadt egy kurva. Nem lehet leállni vele, ha egyszer elkezded és ha végre sikerül rávenned magad az utolsó csíkra, utánna napokkal később is felüti a fejét a sóvárgás, amin nem segít, hogy nagy tételben vesszük, így inkább visszafogni kell magunkat, mint azon agyalni, hogy szerezzünk és osszuk be. Görény cucc, tényleg.

Teljesen kicsinálja a szervezetet. Kiszáradsz, mint egy őszi falevél, kipisiled a csarnokvizet is a szemgolyódból. Folyton rettegek, hogy hólyaghurutot kapok, ahogy egyszer, úgyhogy iszom mellé rengeteget. Enni ezzel sem lehet. Öt hónap alatt lefogytam tíz kilót az amfetamin diétával. Mondhatni kurva jól nézek ki, de nem akarom tudni milyen ára volt.

Mindennek van ára. Ezt toltuk az este is. Kb egy hónapja ez a főfogás, a desszert, és az ágyban a nasi. Kicsit olyan, mint egy eki, de nem tart olyan sokáig, nem is annyira tiszta eufória, de az eki talán még ennél is jobban kicsinál. Ősszel abba is belehúztunk, az utolsót karácsonykor ettük, de olyan szar volt a másnap, hogy jegeltük az egész bogyó témát. Nem mondom, azért most bedobnék egyet…A kristály meth mindig más. Sok múlik a helyen, az időn, az állapoton, a társaságon. Nem lehet folyamatosan csinálni, mert egyszerűen egy idő után nem hat. Csak a zavarodottságot hozza, a háttérzizgés megvan, de nem basz már oda. Nekem a második csík szokott leginkább. Mégsem lehet abbahagyni.

Senki nem tudja rólam, hogy mennyit narkózom és miket, megtanultam már mire kell odafigyelni, mivel lehet ütni a másnapi hatásokat. Ettől persze csak végigvonszolom magam a napon. De még mindig jobb bemenni dolgozni, felvenni az álarcot, mint itthon remegni az ágyban. Mozgás, ez a kulcs minden szintetikus másnapra. És persze jó spurika. Ami amúgy lehet szar is, igazán hatni úgysem fog, de rendbe rak normálisra, hogy tudjam játszani a szerepeket.

Ez gusztustalan amúgy. 

Régen, párhetente vettünk egy gramm spurit, egy bogyót max, ez a mennyiség bőven elég volt, mentünk partyzni hajnalig a kattogós minimálra. Aztán after nálam. Ki-ki ízlése szerint elszívta a lehúzós dzsóját mikor feljött a nap, nekem már akkor is a mozgás, a bringázás, a mászás volt a lejövős progi, mert mozgás-mozgás-mozgás. Ha nem, akkor egy napot szenvedtem izzadva az ágyban. Akkor a spurnyától voltunk így készen. A bogyó meg két óra és huss. Most már fordítva van. Ennek már nem sok köze van a bulizáshoz. Ez már csak a tudat módosítása. Mert a jelen annyira tré, hogy benne sem akarok lenni.

Nem annyira rossz az életem, csak nem bírom elviselni.

Túl nehéz élni.

Az a vicces, hogy talán így még nehezebb. Folyamatosan szenvedek a bűntudattól, hogy egyre csak csúszok bele és le. Már simán szívok a munkahelyemen is a wc-ben. Régebben ez elképzelhetetlen volt. Anyám előtt, a gyerekeim előtt. Nem látják, de én tudom, hogy be vagyok állva. Mintha egy sört pattintanék. Csak épp helyette egy csíkot rántok a fürdőben. Fogalmuk sincs róla. 

Persze a legtöbbet a pasimmal motyózom. A szerelmemmel. A pasimmal vagy a szerelmemmel? Szerelmem a legnagyobb flashelésekben, amúgy néha meg olyan paraszt velem, hogy csak a “pasim” jelzőt kapja. Azért alapvetően tényleg szeretjük egymást. De ő sokkal-sokkal régebb óta van ebben, mint én. A mindenekben. Mondhatjuk, hogy ő vitt bele újra, de végülis nem tartott pisztolyt a fejemhez. Nem is kellett. Sokszor én könyörögtem neki, amikor le akart állni. Jó sok szart megéltünk együtt. De már egész jól összecsiszolódtunk. Viszont tartósan józanul nem voltunk még boldogok együtt. Talán nem is leszünk. Nem boldogok. Józanok.

Ahhoz nem vagyunk elég stabilak. És szeretünk kábulni. Egyikünk sorsa sem annyira szörnyű, nem azért lettünk ilyenek, mert annyira borzalmas lett volna az életünk. Van családunk, munkánk, sokan szeretnek minket. De valamiért a DNS-ünkbe van írva a boldogtalanság kódja. A gyógyszer rá a révület. A flashek. Hogy ne kelljen azon agyalni, holnap ki szeret, ki törődik velünk. Hogy valaki mondja nekünk: minden rendben lesz. Ígérje meg. Aztán persze úgysem hisszük el. A motyó ilyen szempontból kiszámíthatóan hozza az érzést, ami kell. És magával az illúziót is. Lehet, hogy nem volt sok közös józan élményünk, de ez a sorsközösség összeköt minket. Értjük, hogy mi van a másikkal. 

Ez és a zene. A zene ugyanolyan drog, kiváltja a megfelelő helyeken az ingert. Ebben is hasonlítunk. Meghalnék ha nem lenne zene a világon. Ahhoz képest a narkó csak egy szarjankó. Na jó, amúgy is az…

Nem szerencsés, ahogy egymást belerángatjuk a dolgokba, bár valahol amúgy egy kicsit vissza is fogjuk, például én dugdosom a cuccot előle, aztán mégis én dobom fel azt, hogy mi lenne, ha csak egy apró csíkocskát szívnánk, és lesz belőle egy hajnalig tartó trip. Volt olyan, hogy nyolc gramm kristályt toltunk el egy hét alatt ketten. 

Tegnap délután négy óta be vagyok állva, szerződéseket mentem kötni az ügyvédhez. Egész nap szorongtam a hülye korona miatt. Ja hát igen, itt van egy ilyen történelmi időszak, egy kis mindmeghalunkkal fűszerezve. Látni sem bírom. De hát hova a fenébe meneküljek előle? Jó ötletnek tűnt egy kis spureszt szívni indulás előtt, a vonaton szálldosni a zenére, a tavasz illatát beszívni, csak az a kurva korona… De kevésbé mardosott így, éreztem, amit kell, a felhőtlen jóidőt! A járványügyi helyzet miatt nem volt meki vagy egyéb elvonulásra alkalmas hely a kövi csíkra, úgyhogy szerződéskötések közt az ügyvéd budijában szipkáztam pakiból a motyót. Hazafele atomra be voltam állva, mert így nehéz volt a mennyiséget kontrollálni. Azért még a peron végén is belenyaltam, míg vártam a vonatot. Hazaértem, és amúgy minden oké volt, csak enni nem tudtam. Lefektettem a gyerekeket, mesét is olvastam nekik. Mondom, hogy jól funkcionálok. Bebújtunk az ágyba a pasimmal, úgy hiányzott tőle egy ölelés. De gyanús, hogy az egyetlenem is kattogott, amióta a kristály balhé van, azóta látom rajta. Tagadja persze, de nem akar hozzámbújni, megölelni, pedig állítólag szeret. Hoppá, egyből felvillanyozódott mikor belengettem, na, csak egy csík… De tényleg csak egy! Ez történt este tízkor. 

Hajnalban, zombi üzemmódban mentem dolgozni. Míg odaértem, kitaláltam, hogy mégiscsak kérek én egy Fronyó receptet. És hála az e-korszaknak, délelőtt tízre a felhőben volt a receptem. Egyből felvillanyozódtam. Ha lett volna éjjel Fronyó, nem spurnyával kellett volna indítanom a napot. Túlélés volt minden perc. Közben érdekes fájdalmaim is voltak, kivolt a gyomrom, a belem, mindenem görcsben. Hazafele beugrottam szolizni, ki tudja meddig tehetem még meg, ha kijárási tilalom lesz, viszlát mesterséges barnulás. De valójában azért a tiz perc meleg békéért mentem. Jól esett volna tegnap este is ez a meleg. Annyira hiányzott egy kis bújás. De ahogy jöttek a flashek, ő inkább a telóját bújta. Sebaj, amit nem kapok meg egy embertől, megkapom a narkótól. Ugye?

És közben itt a koronavírus.

Itt tartunk most egy történelmi pillanatban. Már semmi sem lesz a régi és még előttünk van minden. Próbáljuk a rémhíreket és felesleges paráztatásokat kizárni, de könyörgöm, rólunk van szó, csóró kis drogosokról! Mi lesz velünk? A saját életünket nem tudjuk gatyába rázni, hogy a picsába kéne egy válsághelyzetben érzelmileg stabilnak maradni? 

***

Ha van olyan lelkiállapot, amiben boldog tudok lenni tartósan, de nem felel meg a társadalmi normáknak, vagy valahol nagyon a szélsőségeken mozog, akkor vajon velem van a baj? Ha túl extrovertált vagyok, ha másokkal érzem jól magam, ha nem szeretek egyedül lenni, miért baj? Mert a világ azt várja el tőlem, legyek egyedül is el. De miért kéne egyedül is boldogulni, hiszen az ember társas lény. Van rajtam egy baszott nagy pecsét, miszerint kapcsolatfüggő vagyok, és már én is beláttam, igen, az vagyok. De mi van akkor ha egyszerűen csak ilyen vagyok? Én meg persze szorongok, hogy jajj, nem vagyok normális, nem vagyok nem normális. Másnak kéne lennem, meg kéne változzak, hogy beleférjek a formába, amit a világ adott, hogy ilyen legyél, mert ilyen egy “egyén”. Közben semmi egyéni nincs benne. Az elfogadás milyen szép tulajdonság ugye. Légy elfogadó. De közben te magad pedig inkább csak felelj meg. Viselkedj, mutasd a képet. A legjobb, ha tényleg azzá válsz, mert akkor a külső-belső összhangban van. De mi van akkor ha én nem vagyok belülről ilyen? Örök kárhozat? Vagy esetleg ha megtalálom a közösségem, a párom, aki ugyanilyen, akkor lehetek boldog? Csak legyen ő is elfogadó. De kívülről akkora a nyomás, hogy mindenki csak szorong össze-vissza. Mondjuk azt is megérem, hogy egy gömb alakú társadalomba nem férnek bele a csillag meg gúla alakú egyének, meg a kétdimenziósak sem. Valami kell, hogy működjön. Vagy az ember működik vagy a közösség. Talán az a baj, hogy túl nagyban kezdtünk el gondolkodni, talán a globalizáció. Pofázunk itt a sokszínűség szépségeiről, fekete-fehér, blablabla, de azért csak közös nevező felett van minden ember. Aztán lehet ebből a törtből nem lesz kerek szám. Olyan kis hülye tizedesjegyek basszák el a balanszot, amik rajtam is vannak.

Mit taníthat vajon nekünk a korona? Ha egyáltalán létezik. Ha nem csak egy nátha fajta, mesterségesen generált félelemmel tálalva. Mert szerintem az. De majd kiderül, ha megkapom. Lehet, hogy pont az izolációt tanítja? Hogy a nagy közös nem működik, csak a kis közös?

***

Egy kommunában szeretnék élni. Nem szeretem a világ személytelenségét. Mindent megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó. Nem tudatosan - vagyis most már tudok róla - de gyerekkorom óta azon voltam, hogy kifejezzem: létezem. Mondhatnánk művészetnek, de az életművészeten kívül kézzel foghatót nem alkottam. Inkább csak a jelenlétem, azt fejlesztettem tökélyre. Ez sokak számára kurva bosszantó volt, másoknak meg szórakoztató, én meg majd belehaltam, hogy mindenkinek az utóbbi élménye legyen meg. Mikor rájöttem, hogy ez létezhetetlen, a polgárpukkasztás jobban vonzott. Most már csak egyszerűen leszarom, ki mit gondol, jövök-megyek, ahogy nekem tetszik. A szűk környezetembe megpróbálok beilleszkedni. Az se megy mindig. De határozottan jobb, mint volt. És ha fura, ha nem, de a drogok sokat segítettek nekem ebben. Először is magamat jobban megismerni, elfogadni, de másokat is. Nem is sejtettem, hogy ez is a feladataim közt szerepel.

Korábban elfogadónak tartottam magam. De rájöttem, mennyire ítélkező is vagyok. Amióta problémám van vele, megértettem, hogy bárki járhat így, mindegy, milyen családból származik. Sőt, bárki járhat bárhogy. Nekem nem az volt megtervezve a kispolgári-értelmiségi családomban, hogy függő legyek. Valamiért mindig érdekeltek a drogosok, a drogok, mitől lesznek azok, akik csinálják, mit élnek át. Azt nem tudta velem senki elhitetni, hogy rosszul érzik magukat, pedig a magyar propaganda csak erről szól, de azért mindig is különbnek tartottam magam mondjuk egy heroinistától. Egészen addig, míg ki nem próbáltam. Hoppá. 

Addig csak ne pofázzunk és ne ítélkezzünk, míg nem voltunk valaki más cipőjében. Maga is ezt mondja mindig, Mrs. Lipton… Ez az egész ott kezdődött, mikor voltam vagy 12 éves, és kint a ligetben néztem a punkokat. Esküszöm elvarázsoltak. A kinézetükkel, a közösségükkel és mert láthatóan be voltak állva valamitől, bár akkor ezen sokat nem gondolkodtam még.

A drog téma mindig nagyon izgatott, nem akartam kipróbálni semmit, de mindent tudni akartam róla. Vagy száz drogkönyvet olvastam kamaszként, szakirodalmat, ismeretterjesztőt, Feldmárt, Tim Leary-t, életutatak, drogkarrieket, nyavajgásokat, hálálkodásokat, meg akármit, amit a könyvtárból ki tudtam venni. Miért? Fogalmam sincs. Gyerekkorom óta, és semmivel sem tudom magyarázni, lehet valaki karmikus faszság, vagy egyszerűen csak nagyon fogékony életkorban talált be pár dolog.

Apámnak volt egy barátnője akkoriban, neki voltak olyan spanjai, meg hozzáállása az élethez, hogy nem nagyon titkoltak a gyerekek előtt semmit, így mi is láttunk, hallottunk sok mindent akkoriban. Angyalföldön éltek egy lepukkant bérház galériás garzonjában, talán valami gondnoki lakás lehetett, egy kis lyuk gyakorlatilag, mai szemmel azt mondanám, szarfészek, tényleg az volt. A csaj fiával nagyon jóban voltam, ő 9 éves volt, én 12, évekkel később is összejártunk még, mint barátok. Hogy jó volt-e neki úgy felnőni, hogy mindent tudott? Nem tudom, de 12-13 éves korára már masszívan ivott, cigizett és később úgy tudom kemény drogos lett, intézetbe került, persze nem biztos, hogy emiatt.

De engem sem állított meg semmi, ha egyszer érdekelt. Náluk csíptem be először piától, náluk láttam először spanglit, voltak olyan haverok, akik feljöttek és vizet szippantottak az orrukba. Akkor nem tudtam, miért, de húsz évvel később is eszembe jutott ez a trükk és milyen jól jött…

Szóval talán csak fogékony voltam, meg egy depis tini, aki gyűlölte az életét amúgy, bár valahol örök optimista is voltam. A zenéktől mindig el tudtam jutni egy olyan világba, ahol felnőttként láttam magam és boldog felnőttként. Csak nőjek végre fel baszki… 

Ezek ellenére hamarabb kaptam nyugtatót pszichiátertől, minthogy kipróbáltam volna a füvet. Vagy mégis az lett volna előbb? Nem is tudom. De addigra már túl voltam egy olyan tinédzser párkapcsolaton, ami másfél évig tartott és a srác már úgy jött velem össze, hogy ő örökre befejezte a füvezést. Bereccsent, beparázott vagy nem tudom már mi is volt, de nem szívott már többé. Ez visszatartó erőként kellett volna hasson, meg az a sok könyv, meg a filmek, meg hogy napokig sírtam a Rekviem egy álomért-on.

Biztos mondtam én olyat is, hogy soha nem fogok drogozni, csak sajnos túl sok narkós meg füves zenét hallgattam. Quimbyt meg Animát, mindenféle reggae-t, Kispált, meg hát kezdjük ott, hogy az Est FM-en meg a Tiloson nőttem fel. Ennek ellenére nagyon sokáig elkerült és elkerültem mindent. Nem volt olyan a társaságom.

Tizenkilenc éves koromig kellett várjak az első füves cigimre és hát jó borzalmas élmény volt, mondhatom. Mai napig nem is bírom azt a szart, na attól tényleg rosszul leszek, testileg, lelkileg. De ahogy Mykee is mondja: "Minek csinálod ha nem jó neked?" Azért egy darabig csináltam, bár ez túlzás, imitáltam, például vettünk tíz gramm haskát a barátnőmmel, elfeleztük, aztán grammonként adtam oda neki a részem a szülinapjára, karácsonyra, a névnapjára… :D Egyedül sosem szerettem szívni, a közösségi élményt viszont soha nem hozta számomra, annyira nem, hogy egy szigetnek éreztem magam a társaságban, és hát baszki… ebből menekültem a felnőttkorba, tökömnek sem kellett az érzés megint.

Innen meg is érkeztünk a  függőség talajára, nekem mindegy, csak ne legyek “sziget”, ne legyek egyedül, az én narkóm a kapcsolatok, legyenek körülöttem a szeretteim, vagy ha mégsem, akkor legyen olyan cuccom, amitől nem hiányoznak…

Az alkohol az például ezért nagyon rossz, mert nekem egy maximálisan közösségi drog, és ha sokat iszom és egyedül maradok, akkor csak sírok, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Pedig alkatilag nagyon jól bírom a piát, meg tudok inni egy üveg minőségi töményet nő létemre és nem csinálok balhékat meg hülyét se magamból. De nem szeretek már inni, max sörök, fröccsök csúsznak le. Fogalmam sincs minek nevezné egy Zacher, de minden nap ittam egy darabig, fél üveg bort minimum, aztán meg amikor egyedül maradtam a gyerekekkel, akkor csak azokon a napokon, amikor nem voltak velem, de jóval többet. És aztán meg amikor a krach is beütöt az életembe, és elvesztettem majdnem mindent, akkor pedig masszív ivásokba kezdtem. És párhuzamosan masszív drogozásokba újra. És most itt tartok, eltelt fél év, egy olyan fél év az életemből, hogy hűha… Ez még én vagyok egyáltalán? Vagy pont hogy most vagyok igazán csak én.

Whynot
2020 március

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/22/egy_kristalyfuggo_no_naplojabol_koronajarvany_idejen

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr6616087360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.