Május végén tartotta az International Society for the Study of Drug Policy (ISSDP) nagy, éves konferenciáját. Olvassátok Csák Róbert magyar kutató beszámolóját! 

Az ISSDP a drogpolitikával foglalkozó kutatók nemzetközi szervezete. Célja, hogy összekösse a drogpolitikai elemzésekkel foglakozó kutatókat, és minél erősebb tudományos alapot nyújtson a döntéshozóknak a szakpolitikai döntésekhez. A néhány héttel korábban tartott nemzetközi ártalomcsökkentő konferencia a gyakorlati kérdések és szakemberek terepe volt, ahol a résztvevők egy része kifejezetten kritikus volt a kutatások szerepével kapcsolatban. Az ISSDP ehhez képest kifejezetten a kutatók, a tudományos szakemberek fóruma, ami a kutatások eredményein túl módszertani és elméleti kérdésekről is szól.

Ilyen elméleti kérdés például az, hogy milyen tudományos megközelítés lehet a legmegfelelőbb arra, hogy a drogpolitikai jelenségeket megértsük. Az ISSDP leköszönő elnöke, Alex Stevens az első nap nyitóelőadásában beszélt erről. Amellett érvelt, hogy a jelenleg uralkodó két nagy megközelítés, a kvalitatív és kvantitatív (leegyszerűsítve, Stevens „radikális konstrukcionista” és „szukcesszív oksági” ontológiáról beszélt) egyike sem alkalmas önmagában a valóság megértésére.

A kvalitatív megközelítésben abból indulnak ki a kutatók, hogy ha meg akarjuk érteni, egy intravénás szerhasználó miért osztja meg a tűt, akkor meg kell értenünk az ő valóságát. Egy középosztálybeli epidemiológus racionalitása ugyanis nem általános érvényű. Ha viszont ebből indulunk ki, akkor nem tudunk általános érvényű megállapításokat tenni, hiszen az az alapvető feltevés, hogy a valóság mindenkinek más.

A kvantitatív megközelítésben viszont azt kritizálta, hogy az adatokban statisztikai módszerekkel talált mintázatok alapján túlzott magabiztossággal mutatunk rá ok-okozati viszonyokra. Eközben az adatokból még sok más következtetést is le lehetne vonni. Ráadásul arról sem szolgálnak tájékoztatással az adatok, hogy a gyakorlatban hogyan befolyásolja például a település mérete a szerhasználók arányát.

A Stevens által előnyben részesített megoldás ezzel szemben a „kritikai realista” megközelítés. A statisztikai összefüggések mellett azt is vizsgálni kell, hogy miért és hogyan hatnak a különféle tényezők egymásra. Ehhez pedig sokféle tudományág sokféle módszerét kell alkalmazni. Ennek során nem csak a hagyományos, tudományos módszereket kell használni, de fontos szerepet kell adni az érintetteknek is. Hiszen ők ismerik leginkább, hogy a gyakorlatban mi történik.

Persze a nagy elméleti kérdések mellett a drogpolitika minden témakörében voltak előadások, a kripto-piacokról (digitális tranzakciókkal lebonyolított drogüzletek), a szerhasználat gender vonatkozásairól és a szerhasználathoz kötődő megbélyegzésről. Több elődás foglalkozott a kannabisszal (az orvosi felhasználásról, az új piaci szabályozások hatásáról), de az ártalomcsökkentés is jelentős téma volt a konferencián. Külön szekciót kapott az afrikai drogpolitika helyzete. Talán azért is, mert Franciaországban, mint volt gyarmattartó országban erre muszáj odafigyelniük. Itt döntően a szerhasználók programokba való bevonásáról volt szó, illetve a szerhasználók érdekképviseletéről.

Az előadások alapján Afrikában is nagyon hasonló problémákkal kell megküzdeniük a szerhasználóknak, nagyon erősek az előítéletek, és döntően bűnösként tekintenek a szerhasználókra. Ez akkor is így van, ha éppen munkatársként dolgoznak. Egy példában egy Kenyában működő ártalomcsökkentő program szerhasználó munkatársaival kapcsolatos előítéleteket mutatták be. A segítőként dolgozó szerhasználókat lustának, koszosnak, felelőtlennek, rosszul öltözöttnek tartották. Úgy tűnik ebben nincs különbség a világ különböző pontjai között. Ezek az előítéletek azt is megnehezítik, hogy a szerhasználók érdekképviseleti szervezeteit megszervezzék. Bár van például dél-afrikai szervezet (SANPUD – South African Network for People Using Drugs; CANPUD - Cape Town Network for People Using Drugs), az előadások utáni beszélgetésből az derült ki, hogy a jelenlévő szakemberek nagyon fontosnak tartanák egy afrikai nagy szervezet létrehozását. Ezt viszont nem csak az előítéletek nehezítik, hanem a nyelvi korlátok is (amit magyarként könnyű megérteni), a francia nyelvű országokban élők számára komoly akadály, hogy a nemzetközi szervezetek nyelve az angol, viszont a szerhasználók döntően nem beszélnek idegen nyelveken. Egyébként megalapítottak már francia nyelvű szervezetet, amiben az érdekképviselet mellett az önsegítés is szerepet kap, ez a RAFASUD (Réseau Afrique Francophone d'Auto Support des Usagers de Drogues).

Kiemelt téma volt a hepatitisz C (HCV) megelőzés is. Úgy tűnik, hogy a HCV fertőzés felszámolása 2030-ig ma már reális cél. Ebben fontos szerepe van az új gyógyszereknek is, amik rövidebb idő alatt, kevesebb mellékhatással, hatásosabban kezelik a fertőzést – az egy éven át tartó, rosszullétekkel, depresszióval járó bonyolult kezelés helyett most már három hónap alatt, napi egy tabletta beszedésével kezelhető a HCV. Ez persze önmagában nem elég, Matthew Hickman epidemiológus előadásából egyértelműen kiderült, hogy a HCV felszámolása csak megfelelő lefedettségű ártalomcsökkentő programok (tűcsere és opiát szubsztitúció együtt) segítségével lehetséges. A modellek egyébként azt mutatják, hogy az ártalomcsökkentő programok lefedettségének növelése mellett a kezelések viszonylag alacsony aránya elég lehet a WHO 2030-as céljának eléréséhez: 1000 intravénás szerhasználóból 50 HCV kezelésére van szükség.

Azzal együtt, hogy az ISSDP konferencia a drogpolitikával foglalkozó kutatóknak szól, összességében nincs nagy távolság az elmélet és a gyakorlat között: a drogprobléma egy komplex terület, ahol csak komplex eszközökkel lehet jól dolgozni, a szerhasználók bevonása pedig kulcskérdés a drogpolitikában akár kutatásokról, akár prevenciós programokról vagy kezelésről beszélünk.

Csák Róbert
(Aki a konferencián erről a kutatásról adott elő.)

Forrás:drogriporter.hu