Az alkohol- vagy drogfüggő nőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli, mint a hasonló kelepcébe esett férfiakat. A helyzetük azért is különleges, mert többségük bántalmazó kapcsolatban élt. Dunaharasztiban, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító bentlakásos intézményében jártunk. 

Zsanett

Zsanett felemeli a szatyrát, a hölgy a pultnál belepillant, és bólint, hogy rendben van; a lány kimenőről jön, és nem próbált piát becsempészni. Három hónapja visszaesett, tehát elölről kellett kezdenie mindent, de ma lejárt az izolációs időszak. Ha nem lesz gond, hétvégén eltávozásra is mehet.

Folyton menekült otthonról, a nagymamája nevelte. Kamaszkorában már a Balatonon „vendéglátózott” felszolgálóként, pultosként. Elhatározta, hogy kitör a gyerekkorát kísérő nélkülözésből. Az éjszakában jó pénzt lehet keresni, igaz, elkölteni is könnyű. Ausztriában, Spanyolországban, majd Mexikóban dolgozott. Mexikóban kezdett igazán inni. Ott, mondja, tök normális, ha az ember délután nekilát, és ő sem akart kilógni a sorból. Mire besokallt, már nem volt megállás. Évekig volt részeg, szinte egyfolytában.

– Aztán lebénultam az alkohol miatt fellépő polineuropátiától, ezt szerintem tényleg érdemes lenne beleírni, mert kevesen tudják: a folyamatos hányás miatt fellépő vitaminhiány okozza. Eleinte csak segítséggel tudsz közlekedni, esve-kelve, aztán sehogy. A nagykövetség hozatott haza, hónapokat voltam kórházban. Újra meg kellett tanulnom járni. Újra megtanultam írni. És aztán újra elkezdtem inni is, mert ez a lecke még mindig nem volt elég.

A nevelőapja hozta be. Egy ideig azt sem tudta, mi történik vele. Aztán jobban lett, és úgy készült az első kimenőre, hogy de jó lesz, majd azért csak megiszik valamit, csak úgy „érzéssel”, ne vegye észre senki. Azt hitte, egyedül lesz otthon. Mire hazaért, volt benne hat sör. Próbált tagadni, de a nevelőapja megszondáztatta és visszahozta.

A visszaesés „undorító cselekedet” volt Zsanett szerint, amolyan „alkoholista sunyiság”; óriási bűntudata van miatta, hiszen, mondja, megtettek itt érte mindent.

Úgy érzi, alapvetően nem egy undorító valaki, de az alkoholizmus az undorítóságot hozza ki az emberből, és ez okozza a bűntudatot, aztán azért is iszik az ember, mert bűntudata van, szóval ez ördögi kör.

– Az izoláció alatt, vagyis közvetlen azután, hogy bekerülsz, nem érintkezhetsz kintről senkivel. Nincs net, nincs telefon. Tudom, hogy riasztóan hangzik, de igazából tök jó, így meg tudunk érkezni ide, és túlesünk az első elvonáson.

Azt mondja, ezúttal nem fog visszaesni; úgy tudja megvédeni magát, ha „istennel jár”. Amikor megérkezett, kicsit zavarta a „nagy hívőség”, de valaki azt mondta neki, hogy ez az idegenkedés az ördög munkája a lelkében. Zsanett sokat foglalkozik a Bibliával, és nagyon teszik neki az értékrend, sorolja: szeretet, bizalom, boldogság, szerénység.

Meg kell térni a rehabilitáció során?

– Meg lehet térni – mondja Végh Anikó mentálhigiénés szakember. – Aki bejön, elfogadja, hogy ez egyházi intézmény, és vállalja, hogy részt vesz minden programon, tehát bibliaórákon, istentiszteleteken is. Azt valljuk, hogy a gyógyulásnak vannak szintjei, és a teljes gyógyulás a megtérés. Persze, lehet tartósan, akár egy életen át józannak maradni Istenbe vetett hit nélkül is. Akik pedig hívőkké válnak, azoknál vigyázunk, hogy ne alakuljon ki vallási függőség:

lehet ugyanis szenvedélybeteg módon viszonyulni a hithez, rácsavarodni rituálékra, és pánikba esni, ha valaki lekésik a bibliaóráról. Az már nem jó, ilyenkor lényegében nem gyógyulás történt, hanem szerváltás.

Ilyen kellemes rehabot még nem láttam, nincs benne semmi kórházi és semmi lepukkanás, csinos, többépületes porta, visszafogott, derűs színekkel, a kert ápolt és rendezett, liliomos tavacska a közepén.

– Zsanett az első kimenője előtt már feszült volt, túlzásokba esett, dührohamot kapott az ebédlőben, mert lassan ment a sor, és a többiek szóltak neki, hogy vigyázz, máris visszaestél. Tagadta, pedig látszott rajta, hogy fejben már iszik. Innentől rendszerint már csak alkalom kérdése – mondja Anikó.

Niki

Niki huszonhat éves, és nem emlékszik a gyerekkorára. Folyton jár a keze, nagyon feszült. Mutatja a rajzait: halálfejes, sötét tónusú képek. Arra emlékszik, hogy a nevelőapja azt csinálta vele. Nem hitte el senki. Megbüntették, amiért ilyeneket beszél.

Az egyik bátyjától remélt segítséget, de ő is azt csinálta vele.

Amikorra kamasz lett, már folyton gyötörte az öngyűlölet. Nem tudott mit kezdeni a testével azon kívül, hogy vagdosta magát. Most már a tetkókkal úgy-ahogy sikerült elfedni a sebeket, mutatja a karját.

Mikor először bekerült a pszichiátriára, leszedálták. Akkor jobban lett, de most úgy emlékszik, tulajdonképpen ott vált függővé. A pánikbetegség, az erős rosszullétek miatt három munkahelyről is elküldték. Tömte magát nyugtatókkal, hogy ne legyen rosszul, tudjon normálisan beszélni, ne reszkessen.

Aztán férjhez ment. A férfivel egy keresztény gyülekezetben találkozott. Ma már tudja: a férje csak megjátszotta, hogy hívő. Két és fél évig voltak együtt. A házasélet eleve nehéz volt, rosszul viselte, ahogy rosszul viseli ma is, ha hozzáér egy férfi.

A férje már a kapcsolatuk kezdetétől rendszeresen bántalmazta. De az állatokat mondjuk jobban, azokat, mondja Niki, meg is gyilkolta.

Valahogy mégsem tudott kilépni a helyzetből.

– Egyébként annyira durván azért nem vert, párszor mondjuk fölkent a falra, de ennyi. Szavakkal alázott inkább. Helyette kellett dolgoznom, vágtam láncfűrésszel a fát, tizenkét óráztam. Egy idő után már nem hozta haza a fizetését, volt egy szeretője, „és ő is alázott rendszeresen”.

Megkérdezhetem, hogy az egészben mi volt a legnehezebb?

– Az, hogy nem hittek nekem. Hogy anyukám sem állt ki mellettem.

Legurul egy könnycsepp az arcán.

Annyira nem figyeltek rám, hogy nem vették észre azt sem, hogy falcolom meg szúrkodom magam. Pedig már nyílt sebeim voltak, meg is maradtak. A fél arcomat is összevagdaltam, hogy elhiggye anyám, hogy mi történt, de azt mondta, csak kitalálom.

Fél, mert egy év után először megy ki. A volt férje is ott él a faluban, meg egy csomó olyan, akivel nem szívesen találkozik. A nevelőapja is.

– Jó lenne pár dolgot megbeszélni anyámmal, például be kéne jelentkeznem, hogy munkásszállóra mehessek majd innen.

Szeretné valahogy átugrani a hétvégét, alig várja, hogy újra itt legyen. Nem akar visszaesni, nagyon nem. Itt csak annyi nyugtatót szed, amennyi szinten tartja. Lépésről lépésre formálódik a gondolkodásmódja a mentori beszélgetéseken, a csoportokban.

– Amikor azt csinálták, leblokkoltam, lefagytam. Később azért hibáztattam magam, hogy miért nem futottam el, miért nem mentem rendőrségre, miért nem álltam ellen. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Amikor belátom, hogy nem így van, könnyen beindul az önhibáztatás második köre, hogy miért hittem el. Aztán meg az, hogy most miért hibáztatom magam már megint. Hibáztatom magamat azért is, hogy hibáztatom magamat. Nehéz kitörni ebből.

Nyugodt nem szokott lenni, de néha jókedvű. Nem emlékszik, mikor volt nyugodt utoljára.

Melinda

Ha nem mondja, nem gondolnád, hogy alkoholista. Tizenkilenc hónapja van itt. Négy évvel ezelőtt már volt az intézet lakója, de a terápia befejezése előtt hazament. Aztán mélyebbre került, mint valaha.

Melinda szegény családban nőtt fel, egy bátyja van. Nagymamája, apja és anyja is ivott. Apjának tíz testvére volt, mindegyik az ivásba halt bele, viszonylag fiatalon; a legfiatalabb harminchat éves volt. Apja negyvenhat évesen halt meg, anyja negyvenkét évesen. A bátyja is alkoholista lett nagyon korán, de anyjuk halála után letette a poharat, onnantól egy kortyot nem ivott. Melinda pedig férjhez ment, amolyan menekülésszerűen.

A második gyerek születése után romlani kezdett a férjével a kapcsolata. A férfi, mondja, nárcisztikus volt és agresszív, azt hajtogatta, Melinda úgysem tud boldogulni nélküle. A férj vállalkozásba fogott, egyre jobban keresett, „öltözködött, mint egy manöken”, de Melindának és a gyerekeknek nem vett semmit. Ezt egyszer az asszony szóvá tette, és akkor kapta az első pofont.

Később gyomorfekélye lett, majd vesecisztája, veseköve, aztán trombózisa, és az orvos azt mondta: nem szedhet fogamzásgátlót, s mivel gyenge a méhe, ne essen teherbe. Már rég nem akart a férjével együtt lenni, de kötelező volt, és a férfi nem szeretett óvszert használni. Melinda egyik abortuszra ment a másik után. A fizikai és lelki bántalmazások rendszeressé váltak, a férfi kimaradozott éjszakára, Melinda lapostetűt kapott, aztán HPV-fertőzést. Még időben kiderült, hogy méhnyakrákot megelőző állapotban van, akkor eltávolítottak egy darabot a méhszájából.

Két gyereket szoptattam, alig aludtam, de ki kellett mossam este a farmernadrágját, és hajnalban fel kellett ébresszem, hogy el tudjon menni dolgozni. De azt mondta, hogy a frissen mosott farmer kényelmetlen, vegyem föl,  guggolgassak benne, „törjem be”, hogy hordani tudja. Én pedig megcsináltam.

Akkor már ivott?

– Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor még nem. Mármint nem voltam alkoholista. Iszogattam, titokban, amennyire lehetett titkolni.

Titokban iszogatott, de nem volt alkoholista?

– Még akkor szerintem nem, csak mikor Levente már majdnem iskolába ment. Akkor már minden nap, főzésnél, takarításnál. Hogy bírjam. Ha megállt egy autó a ház előtt, remegni kezdett a gyomrom, hogy talán a férjem jön haza. De nem ittam tablettás bort, meg ilyeneket, volt pazar bárpultunk.

Később újra terhes lett, de a magzat meghalt, megkezdték a művi megszakítást, és Melindának perforált a méhe, csaknem elvérzett. Ekkor huszonnyolc éves volt. A trombózisa miatt nem szedhetett fogamzásgátlót. A férje megígérte, hogy vigyáz, de nem vigyázott, tehát Melinda terhes lett újra, majd, valami csoda folytán, megszülte Leventét. A férj odavolt a kisbabáért, ígérgette, hogy megváltozik. Fölvettek egy nagyobb hitelt. De nem változott semmi, sőt: elkezdte verni a gyerekeket is.

– Nem voltam vallásos, de éjszakákon át sírva imádkoztam, hogy megszabadulhassak ettől az embertől. Volt, hogy közénk állt minden ízében reszketve a tizenhárom éves fiam, hogy „ne bántsd anyát”. És pár nap múlva azt mondtam a férjemnek, hogy félek magamtól. Tök nyugodt voltam, és állítom, hogy a Jóisten adta a számba a szavakat. Nézett értetlenül.

Mondtam: attól félek, hogy ha elalszol, odamegyek hozzád és elvágom a torkodat, és végignézem, ahogy elfolyik a véred. Beült a kocsiba és elment. Mikor hazajött, azt mondta, hogy váljunk el. Huszonhárom év rettegés és megaláztatás után, végre.

Melinda az elmúlt évtizedeket végigitta. Volt, hogy öngyilkos akart lenni, a gyerek hívta ki a mentőt. Volt, hogy nem volt pénze, és ellopta a bekamerázott áruházból a vodkát, nagy üveggel, és közben imádkozott, hogy ne kapják el.

2015-ben bejött ide, de mikor úgy érezte, már megáll a lábán, elment. Összeköltözött a legkisebb gyerekkel. De ott is feszültségek voltak.

Hogyan esett vissza?

– Lementem a boltba vásárolni, és közben, már a pénztárnál,  hirtelen vettem egy kis vodkát. Gondoltam, ez csak egy, és csak most. De nem bírtam egynél abbahagyni. Akkor már a középső gyerekemnél laktam. A gyerek azt mondta: ha iszol, anya, kiraklak.

És Melinda ígérte, hogy nem fog, de ivott. Sosem nyíltan, mindig próbálta titkolni.

Odakint megint lesznek stresszhelyzetek.

– Egy hónap múlva kimegyek, és megküzdök velük.

De mi változott a legutóbbi óta? Akkor is így gondolta. Hogyan fogja megállni?

– Most már tényleg megszabadított az Úr, rengeteget tanultam. Minden napot imával kezdek. Olyan szinten válaszol az imáimra, hogy szinte hihetetlen, vagy embereken, vagy történéseken keresztül. Utáltam a férjemet, hibáztattam mindenért, de  megtanultam, hogy meg kell bocsátani. És hogy ezzel nem neki teszek jót, hanem magamnak.

Időközben rokkantnyugdíjas lett, vannak adósságai, és nincs hol laknia. Mindhárom gyereke iszik, a középső drogot is fogyaszt, a legidősebb súlyos alkoholista.

– Lelkifurdalásom van, hogy rossz példát mutattam, meg hamarabb is elválhattam volna, de most a saját példámon kell megmutatnom, hogy ebből meg lehet szabadulni. De attól tartok, nekik is el kell követni ugyanazokat a hibákat, az ő életüket nem élhetem helyettük. Mindennap imádkozom a gyerekeimért.

Isten olykor megengedi, hogy nagyon-nagyon mélyre lemenjünk, sőt, nem tudunk eljutni hozzá, amíg nem vagyunk elég mélyen.

Zsebkendőt vesz elő, intézi a könnyeit.

– Legfeljebb két évet tölthetnek itt. Hogy ne váljanak függővé az intézménytől is, az izoláció, majd az aktív terápia után következik az úgynevezett reszocializációs fázis: ilyenkor már kötelező kijárniuk, gyakorolni az emberekkel, hozzátartozókkal való kapcsolatot, szokni az élet levegőjét. Megtervezik, hogyan fognak munkába állni, józan közösségbe tagozódni, lakhatást szerezni, újraépíteni az életüket – mondja Anikó. – A lakhatás az egyik legkeményebb dió. A mai piaci viszonyok közt lenne szükségük olcsó, de elfogadtató, önálló lakásra. Olyanra, ahol nem kell szenvedélybetegekkel megosztaniuk az életterüket, mert az rizikó a számukra. Sajnos, anyaotthonokban is előfordul, hogy isznak vagy gyógyszereznek a lakók. Nagy vágyunk egy ház, ahol a függőségből felépült nők lakhatnak átmenetileg, azzal a feltétellel, hogy józanok és van munkájuk.

Beatrix

Beatrix harminchat éves. Nemsokára letelik a három hónapos izoláció, onnantól kijárós lesz. Először van itt, és mint eltökélten mondja, utoljára. Nem azért jött ide, hogy megint igyon. Tudja, ha iszik, nem kapja vissza a fiát, és nem lesz munkája. A gondozók is sokat segítenek, a sorstársak is. Beilleszkedett, dolgozik, főz a konyhán, mosogat, takarít, kertészkedik.

– Odakint már a haláltáncot jártam, szeptember óta nem tudtam írni, járni, enni is csak alig.

Lefogyott ötven kilóra. Mondták a szülei, meg az orvos, hogy meg fog halni. A Gamma-GT értéke 834 volt. (Ez egy májenzim, aminek a mennyisége a vérben alkohol hatására megugrik. A túl magas GGT jelezheti a máj roncsolódását. A Gamma-GT legmagasabb normális szintje 50 U/L.)

Az durva.

– A páromnak 3300 volt, azt mondták az orvosok, hogy már rég meg kellett volna halnia. Folyamatosan vért hányt. Él. Most a börtönben van. Ott legalább nem iszik.

Beatrix tizenhat évesen ismerkedett meg a barátjával, pár hónap múlva kipróbálta a speedet, aztán a füvet, a bogyót, LSD-t, Katit, Ilonkát. A bogyó rossz volt, egy kicsit befordult tőle, mondja.

– Anyámék is mondták, menjél be. Én meg, hogy nem megyek, ott nem lesz mit inni, értsétek már meg.

De megijedt, hogy valóban meghal. Úgy kísérték fürödni, nehogy elessen. Ilyen állapotban került be, és a gondozók jó két hétig nem is tudtak vele mit kezdeni.

– Nemsokára megyek egynapos eltávra, és a fiam óvodai ballagása június közepén lesz, akkor három napot töltök majd vele.

Nem fél, hogy visszaesik?

– Nem, hál’istennek, már nem hiányzik a pia.

Nemrég volt fogorvosnál, bár még csak kísérettel mehetett ki, elhaladtak egy bolt előtt, és nem érzett késztetést, hogy beszaladjon italért. Ez nagy szó, így elmenni egy bolt előtt.

Ez a vallásdolog hogy tetszik?

– Hát, még azért furcsállom. Könyörögtem én olykor azelőtt az istenhez, de mindig csak részegen. Most nem tudom, hogy ez véletlen, hogy pont ide kerültem, vagy mi. Hogy felfigyelt rám, vagy segíteni akar, nem tudom. A bibliaórán hiába figyelek, nem tudok megjegyezni semmit. Pedig kiolvastam egy istenes könyvet már korábban, amit egy motorostalálkozón kaptunk, de akkor sem értem.

A gyerekkorára nem nagyon emlékszik, de azt tudja, hogy a szülei ittak, aztán egyik napról a másikra leszoktak. Ő meg szintén inni kezdett, ahogy felcseperedett, valahogy természetes volt neki, csak ő nem tudta abbahagyni. Már az anyja is rászólt, hogy nem szégyelli magát, hát ittasan egy kisgyerekkel közlekedni a vonaton, szeszszagúan, mit szólnak az emberek?

A gyerek most a nagymamánál van, hiányzik. Szeret focizni, ügyes is, kapott három érmet.

– Ballagására olyan csokrot kap tőlem, aminek egy focilabda van a közepén.

Csillog Beatrix szeme.

– Nagyon sokat foglalkoztam vele, de azt mondták a gyámügyesek, hogy hiába, ha egyszer ennyire ott van az ital meg a bántalmazás a családban.

Rendszeresen verte a párja, gyakran a gyerek szeme láttára. Eltörte a bordáját, a kézfejét.

– Hátul összevarrták a fejemet, mert nekilökött a kis szekrénynek.

Lelökött a vízóraaknába, egy kiálló vas feltépte a szájamat, össze kellett varrni azt is. Sokszor a gyerek próbált védeni, volt, hogy partvisnyéllel.

És ő mondogatta, hogy „költözzünk el, hagyjuk ott apát, majd én megverem apát”.

Bántották a szülei gyerekkorában?

Megriad.

– Nem, soha.

Akkor sem, amikor ittak?

– Nem.

Azt mondta, sok mindenre nem emlékszik.

– Arra emlékeznék.

És mikor elkezdte verni a párja, miért nem hagyta rögtön ott?

– Mert szerettem, meg már nem voltak anyámék, akik navigálnak, hogy ezt ne csináld, azt csináld. Ő megtette, irányított helyettük. Amikor a szomszédhoz költöztem tavaly, ő próbált kordában tartani, de nem sikerült neki. Megszoktam a kicsapongó életet, hogy megyünk presszóba, vagy megyünk a boltba piáért és megisszuk, ő meg nem engedte, belenézett a Facebookomba.

A szomszéd.

– Igen. Nem engedte, hogy takarítani menjek, inkább adott pénzt. De nem sikerült kordában tartania. Nagyon sokat szenvedett velem már a vége felé, úgyhogy ő is felemelte a hangját, de később elnézést kért. Tökre kikészült miattam, de most már örül, és jön látogatni.

De ő nem rokon, vagy ilyesmi?

– Nem. Egy hatvannégy éves férfi, akinek meghalt a felesége, és nagyon rendes. Hozzá jártam vízért, mert az sem volt otthon, meg hozzá hordtam a ruháimat mosni. Megsajnált. Gyakran pénzt kértem. Ha főzött, adott kaját.

Beatrix többek szerint nagyon jól gyógyul, már ahhoz képest, ahogy bejött. Utólag szörnyülködik, azt mondja: nem érti, „hogyan lehetett ilyen hülye”.

Miben különbözik egy női és egy férfi szenvedélybeteg helyzete?

– A női függőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli – mondja Végh Anikó. – Ha egy férfi nagyivó, azzal még dicsekedhet is, de egy nőtől azt várják, hogy „adjon magára”. Ezért a szenvedélybeteg nők többsége zugban iszik vagy drogozik, próbálja titkolni, míg lehet. A nők közt több a gyógyszerfüggő, mint a férfiak között, pont azért, mert a gyógyszerszedés nem olyan látványos. A lányok helyzetét speciálissá teszi az anyaságélményük is, többnyire a mélypontot az jelenti, hogy hatóságilag kiemelik vagy védelembe veszik a gyermeket, és tudja, hogy ez miatta van. Kilencven százalékuk átesett már abortuszon, és ez a trauma is feldolgozatlan. Jellemző még a szenvedélybeteg nőkre, hogy többnyire társfüggők, például olyan bántalmazó kapcsolatban éltek, amiből nem tudtak kilépni.

Talán mert gyermekkorukban is bántották őket?

– Néha igen, mindenesetre sokat beszélünk itt az egészséges és a kóros szeretetről. A kóros szeretet az, amikor a csomagban benne van, hogy megvernek vagy megaláznak olykor. Sokan erre szocializálódtak, eleve ilyen kapcsolatokba mennek bele, és amikor már szenvednek tőle, sem tudnak kiszállni. És itt jön a hit kérdése: mi azt valljuk, Isten úgy szeret, hogy közben nem bánt. Úgy szeret, ahogy vagyunk, de jobban szeret annál, mint hogy úgy is hagyjon.

És sosem büntet?

– Vannak határok, van felelősség, tehát vannak következményei a határok átlépésének. De ez nem jelenti azt, hogy Isten bántalmazna bárkit, vagy jóváhagyja a bántalmazást. A Biblia egyébként jó felépülési modelleket tartalmaz, amiket lehet használni a rehabilitációban. Például az asszertivitást is tanítjuk a lányoknak, vagyis azt, hogy merd képviselni magadat, az érzéseidet, de ne úgy, hogy agyoncsapod a másikat. A Biblia azt mondja, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Tehát nem mondja, hogy szeresd a másikat, és legyél a lábtörlője.

A nagy asztal

A nagy asztalt ülik körbe, először kicsit feszült a hangulat, aztán lassacskán megered a nyelvük.

Adri harmincéves, alkoholista. Pár hete jött. Felelős, önálló felnőtt szeretne végre lenni.

Mert a kétéves kisfia, az a gyönyörű gyerkőc megérdemel egy igazi anyukát. A gyámhivatal elvitte, mert ő nem tudta ellátni, bár próbált dolgozni, kicsúszott minden a kezéből.

Tavasszal egyik este berúgott, és gondolta, kiszellőzteti a fejét, felszállt a buszra, innentől nem emlékszik. Kitörte a busz ablakát, hívták a rendőrséget, a rendőrség pedig a gyámügyet.

Csilla harmincegy éves, tíz éve drogfüggő. Két hónapja van bent. A drog mellett alkohol- gyógyszer- és társfüggésben is szenved. Sok ismerőse meghalt már, hozzá hasonló korúak is. Dizájnerdrogokkal kezdte, majd áttért a speedre, hogy az talán egészségesebb. Nagyon félt attól, hogy ez egy vallásos intézmény, meg attól is, hogy hiába kér, nem kap drogot.

És nem kap?

Nevetnek.

– Itt lelki speedet kapunk – mondja Adri.

Mónika ötvenöt éves, inni úgy kezdett, hogy tönkrement a házassága, és az alkoholba menekült. Volt egy nyolcéves absztinens periódusa, aztán jöttek a problémák, és megint. A családja elfordult tőle. Nagyon hálás, hogy itt lehet. Édesanyjával sikerült felvennie a kapcsolatot, heti rendszerességgel beszélnek, és ez sokat jelent neki.

– Bízom benne, hogy egy nap a gyerekeim is megbocsátják, hogy magukra hagytam őket, mert az ital fontosabb lett számomra, mint ők.

Anikó most hatvanöt, és ötvenéves kora után kezdett inni. Jól érzi itt magát, élvezi a józanságot.

– Klassz dolog tisztának lenni újra, például emlékezni arra, hogy tegnap mi történt.

Megint nevetnek.

Éva néni hetvenhárom éves pedagógus. Három fia van. Már nagyok voltak, mikor a férje meghalt, ő pedig úgy érezte, talán már nincs is rá szükség. Korábban is voltak gondjai az alkohollal, de akkor kezdett elhatalmasodni rajta, bár eleinte titkolta a környezete elől. Már régebben megtért („megismertem az élő istent”, ahogy fogalmaz) és volt egy hosszú absztinens időszaka, de most úgy gondolja, az nem volt igazi szabadság: hiszen egyszer csak visszaesett, pedig  nem volt különösebb oka rá. Tavaly itt töltött hét hónapot, és úgy érezte: eleget tanult, hogy kint szabad lehessen. Jól is ment először minden, de egy idő után megint ketrecben érezte magát. Újra inni kezdett, de annyit, mint soha azelőtt. A háziorvos mondta, hogy meg fog halni, olyan állapotban van a mája. Meg akar gyógyulni, mert megértette, hogy szükség van rá: várják a gyerekei és a hat unokája. Szeretne igazi nagymama lenni.

Ancsa alkoholista szülő mellett nőtt fel, tizenhat évesen kezdett inni. Két éve ideg-összeroppanása volt, aztán bipoláris zavart állapítottak meg nála. A magánélete is összekuszálódott, egy darabig hajléktalan volt, a munkáját elvesztette. Nem volt igazán hívő, de akkor imádkozott: arra kérte az istent, hogy ölje meg.

Az addiktológián olyan gyógyszert kapott, amire nem szabad inni, de ő egy rossz napján megivott másfél liter vodkát meg nyolc üveg sört. Aztán sült krumplit akart csinálni, felrakta az olajat a tűzre, és elájult. A konyha kigyulladt, Ancsa alkohol- és füstmérgezéssel került a Péterfybe. Anyja a tévéből tudta meg, hogy mi történt, elküldte Ancsához az egyik rokont, de mire az odaért volna, a lány megszökött.

Később a rokon megtalálta, haza akarta vinni, de Ancsa ki akart szállni az autópályán száguldó kocsiból. Ezután került zárt osztályra, nem sokkal később ide. Hét hónapja van itt; és szeret nem inni.

Valójában mit tudott adni az ital?

Kicsit gondolkoznak, aztán jönnek a tétova, majd felszabadultabb, majd szinte egymással versenyző válaszok: megnyugvást, ellazulást, örömet, szabadság érzetét, a szorongásoktól, a bénító gátlásoktól való megszabadulást.

– Már a bor kibontása is eufóriát okozott – mondja egyikük.

– A sörösdoboz szisszenése, ahogy kinyitod – így a másik, nevetnek, aztán Éva azt mondja: – na jó, ezt gyorsan hagyjuk abba.

– Nagyon nem szerettem azt az énemet, amire az ital rá tudott venni.

„Alkoholista vagyok, és segítségre van szükségem.” Milyen ezt először kimondani?

– Irgalmatlan nehéz tud lenni, de ez az első és legfontosabb lépés – mondja Kupai Szilvia szociális munkás.

– Elengedhetetlen az alázat, annak belátása, hogy nem tudom már irányítani az életemet, uralkodik rajtam a függőség – teszi hozzá Anikó. – Amíg valaki azzal áltatja magát, hogy meg tudja oldani egyedül, míg csak egyetlen reménysugarat is táplál, hogy saját erőből talpra tud állni,  nincs kész a terápiára. És ezt tisztázzuk az első interjún. Meg tudod oldani? Menj, oldd meg! Sok sikert, ne raboljuk egymás idejét és energiáját.

– Idebent pedig „gyökérkezelésre” van szükség – teszi hozzá Szilvia. – A szenvedélybetegeknek van egy, vagy több ún. gyökérproblémájuk, a függőség ezekből fakadó tünet: azt kell megtalálni, mi a hiány, amit valaki tudatmódosító szerek használatával próbál kitölteni.

Az egyik művészetterápiás foglalkozáson a köcsögök voltak terítéken. Mindenkinek szembe kellett néznie a saját köcsögével, azzal a valakivel vagy valamivel, ami a legnagyobb problémát jelenti az életében. Rokon, férj, bántalmazó társ, szülő vagy nevelő; de lehet ilyen köcsög a sikertelenség, valami sorscsapás, veszteség, betegség vagy fogyatékosság is. Vagy akár az isten, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat.

– Nagy lépés, amikor eljut valaki oda, hogy kimondja: én vagyok a legnagyobb köcsög – mondja Szilvia. – Igen, valóban lehetek áldozat, és kell gyógyulni a sebeknek. De nem maradhatok örökké az önsajnálgatásban. Nem egy papírdarab vagyok, amit ide-oda fújhat a szél. Teljes értékű ember vagyok, aki hozhat felelős döntéseket. Egy rossz kapcsolatból ki lehet lépni. A veszteségeket, legyenek bármilyen nehezek, fel lehet dolgozni. A tartozásokat meg lehet adni, a bűnöket meg lehet bocsátani, a saját vétkeinkért bocsánatot lehet kérni. Fel lehet hagyni a rejtőzködéssel, belenézni a tükörbe, belenézni az emberek szemébe.

A külvilágot már annyiszor becsaptuk, annyiszor hazudtunk, annyit ígértünk mindenkinek. Kimehetünk azzal a szöveggel, hogy „megváltoztam”, de a bizalom ennyiről még nem áll helyre, azt hosszú és szívós munkával újra fel kell építeni.

Lili

A lánya tízesztendős volt, amikor elvették tőle, egyrészt az alkohol, másrészt a rendszeres otthoni erőszak miatt. A párja egy ízben úgy megverte, hogy három bordája eltört, kilyukadt a tüdeje, intenzív osztályon volt hetekig. De ha ivott, ő is tudott agresszív lenni.

– A lányom a mai napig a szemem fénye, és nem értem, hogy tehettem vele ezt. Kérlelt, szinte hallom ma is, ahogy mondja: anyu, ne igyál többet.

Lili nem gondolt a következményekkel, amíg az iskola nem jelezte a családsegítőnek a problémát. Könyörgött a gyerekéért, s azt mondták: menjen egy kéthetes kórházi rehabilitációra. Egy hét után kijött, és ivott tovább. Aztán bement a gyámügyre ismét a gyerekéért könyörögni, ittasan. Ennek tíz éve, és ez alatt a tíz év alatt, amíg a lánya felnőtt lett, mindössze háromszor látta. Most szánta el magát, hogy írjon neki egy bocsánatkérő levelet.

Amikor bejött, nem is tudatosult benne, hogy ez vallásos intézmény. Mondták, de valahogy nem jutott el a füléig.

– Nemcsak hogy nem voltam hívő, kifejezetten gyűlöltem az istent. Jelzőt is ragasztottam rá: gyilkos istennek neveztem el. Azóta ezt már megbeszéltem vele. Kétéves voltam, amikor édesanyám meghalt, huszonnégy évesen, és ezt egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Nem értettem, hogyan lehet az isten ennyire gonosz, miért nem adott legalább esélyt, hogy az anyámat megismerhessem.

Most már érti?

Nem teljesen értem, de bízom benne. Nagyon jót tesznek az istentiszteletek, az áhítatok, az énekek, és mintha az énekeken keresztül is ő szólna hozzám. Már merek tőle kérdezni, vagy akár kérdőre is vonni.

Nem sértődik meg?

– Nem. Később értettem meg, hogy ott volt velem a legnehezebb időkben is, és adott lehetőségeket. Amikor először megvert a párom, a családsegítőn keresztül eljuthattam volna egy anyaotthonba. De mivel társfüggő voltam, és erre a társfüggésre is itt döbbentettek rá, újra és újra esélyt akartam adni a kapcsolatnak.

Anikó

Anikó a saját életében is megtapasztalta, milyen szenvedélybetegnek lenni, és milyen akadályok vannak a gyógyulás útján. Ha a viselkedési függőségeket is ideszámítjuk, akkor szerinte valamilyen szinten mindenki függő, csak nem mindenki van még a tudatában.

– Túlzásba esünk, beiktatunk dolgokat vagy személyeket az életünkbe, és már akkor sem tudjuk elengedi őket, ha érezzük, hogy kárunkra vannak. Az igazi siker nem csupán egy átmeneti absztinencia elérése, hanem az, ha gyökeres változás áll be a gondolkodásmódban.

Feltűnt, hogy a lakók közt nagyon kevés a fiatal.

– Egy huszonéves általában nem érett a terápiára. Egyszerűen azért, mert nem érte el a mélypontot, azt, hogy „elvesztettem mindent”.

De miért kell mindenképp az a mélypont? Olyan nincs, hogy valaki iszogat, és amikor rádöbben, hogy hűha, ez így nem jó, összeszedi magát és felhagy vele?

– A függőség nem volna függőség, ha ilyen egyszerűen ki lehetne belőle lépni. Ha valaki összeszedi magát, és leteszi a piát vagy a drogot, annak szívből gratulálok, de a többségnek ehhez egy vagy inkább több hatalmas pofon kell. Amikor már ott tart, hogy elvesztette a munkáját, a gyerekét, tropára ment a mája, halálfélelme van és még mindig nem tud leállni, tehát a rehab az utolsó szalmaszál, akkor tudunk igazán foglalkozni vele, elérni, hogy felhagyjon a játszmáival, őszintén beszálljon a terápiába.

Alkoholistából lehet kontrollált, alkalmankénti ivót faragni?

– Nem.

Ez a szomorúságunk, hiszen valahol szeretjük azt, amitől függünk. De csak úgy működik a dolog, hogy soha többé, egy kortyot sem. A visszaesésnek is megvan a maga menete, és az egyik tipikus lépés, hogy csak most, csak egy kicsit.

Aztán  jön a többi, és nincs megállás.

Van olyan, aki sohasem esik vissza?

– Elméletileg lehetséges, gyakorlatilag pedig a visszaesés is a gyógyulás része, ez addiktológiai alaptétel. Vannak, akik hét, nyolc, tíz év, vagy akár évtizedek után esnek vissza. Csak az nem mindegy, hogy az ember mit szűr le ebből. Ha visszaesem, az nem azt jelenti, hogy vége a világnak, hanem hogy rá kell jönnöm, mit csináltam rosszul, hol volt a csapda, amit legközelebb már el tudok kerülni. Én tudom magamról, hogy amikor túlzásokba esem, az figyelmeztető jel. Egyszer csak bevillan, hogy azért viselkedem így, mert valójában újra a függőségem tárgyát keresem.

Rémisztő érzés?

– Egy ideig ezektől megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez is kegyelem: a jelek azért jönnek, hogy legyen lehetőségem időben korrigálni. Ha seggfej vagyok, elkezdek ingerült lenni a gyerekemmel és szélsőségesen viselkedem, akkor beugrik, hogy ez visszaeséshez vezet. És akkor azt mondom, hogy nem, józan akarok maradni. Megbeszélem a kolléganőmmel, hogy ez van most velem, és másnap megkérdezi, hogy állok. Amit itt megtanulunk, az az önismeret, az önreflexió, a felelősségvállalás. És az, hogy nagyon tudatosan legyünk jelen minden helyzetben.

– Mindenkire ráférne szerintem egy rehab – mondja az egyik lakó a folyosón. – Nem egyszerűen a szermentes életet tanuljuk, hanem magát az életet. Sokan lenézik vagy sajnálják azokat, akik bekerülnek egy ilyen intézménybe. Mi ezt úgy éljük meg, hogy óriási kegyelem. A függőségünk, a visszaeséseink, ezek fontos lépcsőfokok voltak ahhoz, hogy  megtanuljunk felnőtt módon élni. És hát azért is szerencsések vagyunk, mert túléltük. Iszonyú sokan belehalnak.

Sorban vonulnak ebédelni. A lakók dolgoznak a konyhán, felváltva főznek. Étkezés előtt Anikó imát mond, kéri a mindenhatót, hogy áldja meg ezt a napot is.

Mielőtt asztalra kerül a leves, kiosztják az énekeket tartalmazó füzetet, és felcsendül a szenvedélybetegek egyszólamú női kórusa: „Tüzed, Uram Jézus, szítsd a szívemben,/ lángja lobogjon elevenebben./ Ami vagyok, és mind, ami az enyém,/ tartsd a kezedben, igazi helyén.”

Magyarországon az alkoholfüggők a lakosság csaknem tíz százalékát teszik ki, a drog-gyógyszer- és viselkedési függőségekkel együtt az érintettek száma óvatos becslések szerint is meghaladja a kétmilliót. A szenvedélybeteg nők számát a magas latencia, a rejtőzködés miatt szinte lehetetlen megmondani, de az biztos, hogy több mint egymillióan vannak. Nőkre specializált állami ellátórendszer nem létezik. Jelenleg húsz lakó él Dunaharasztiban, a Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott Hajnalcsillag Rehabilitációs Intézetben, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító intézményében. 

Szerző: Balavány György - 24.hu

Forrás: https://24.hu/belfold/2019/06/20/noi-szenvedelybetegek-rehabilitacio-dunaharaszti/?fbclid=IwAR2VOjL5Suve9XdBcv4ko17T9ZHICMgmMa3bexlBWiBAiX0n91R7Ukazav4 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.