Idén májusban Hősnő díjjal jutalmazták a 2017-es Terézanyu pályázaton. Olyan témáról írt nyíltan és őszintén, amiről sokan még a családjuknak sem mernek beszélni. Nem félt a kitárulkozástól?
Őszintén szólva nem gondolkodtam ezen. Amikor megláttam, hogy a bátorság lesz a téma, rögtön tudtam, hogy itt az idő. A levél már rég megvolt a fejemben, részleteiben itt-ott beszéltem róla, úgyhogy csak leültem és megírtam. Nagyon jó, hogy működik ez a Terézanyu pályázat, mert szerintem a legtöbben valamilyen lerendezni való ügy miatt ragadnak tollat, és tulajdonképpen az sem számítana, ha a szövegeinket senki sem olvasná el. A két évvel ezelőtti felhíváson a meddőségről írtam, és nagyjából azóta halogattam ezt a levelet, szóval az idei pályázat egy alapos fenéken billentés volt. Adott volt egy karakterszám egy határidővel, szóval tudtam, hogyha beküldöm, akkor már nem lehet visszaszívni.
Ha a fejében voltak a gondolatok, akkor miért tartott két évig leírni?
Tizenöt éve addiktológiai konzultánsként dolgozom, és látva a szenvedélybetegek élettörténetét az idők során az érdeklődésem egyre inkább a gyászfeldolgozás felé fordult. Önsegítő csoportokat vezetek a témában, és én magam is szoktam javasolni a levélírást, mint eszközt.
Ez nem úgy megy, hogy leülök az asztalhoz, és kanyarítok pár szívhez szóló sort annak, aki nincs, vagy annak, akit elveszítettem. Nem mindenki képes rá, ám ha valaki meg tudja tenni, akkor ez egy nagyon katartikus élmény, egy szép darab puzzle a gyászfeldolgozás folyamatában.
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Hogyan segíthet egy levél, ami a címzetthez soha nem fog eljutni?
Egy személyes hangvételű levélben lehetőségünk van őszintének lenni azzal, akit elveszítettünk vagy akivel sosem találkozhattunk. Kimondhatjuk neki, amire nem volt már idő. Bármennyire is furcsa, a lélektani munkában azt látjuk, hogy nem kell a másik fél ahhoz, hogy belül rendezni tudjuk a vele való kapcsolatunkat, konfliktusainkat. Ez nagyon felszabadító érzés azoknak a hozzátartozóknak, akik dühöt, haragot, bűntudatot hordoznak magukban. Hiszen ők nem csak azt gyászolják, ami már nem lesz, hanem azt is, ami nem is volt soha.
Tehát szakemberként tudta, hogy szüksége lenne erre a levélre, mégis visszatartotta valami.
Féltem viszontlátni a fejemben már rég megfogalmazott gondolatokat, mert tudtam, hogy akkor meg kell barátkoznom egy nagyon nyomasztó érzéssel: hogy csalódtam önmagamban. Szerettem volna erről elfelejtkezni menet közben, elhessegettem a bűntudatot, amit a terméketlenségem miatt éreztem. Más nők minden követ megmozgatnak, hogy gyerekük legyen. Orvoshoz mennek, alávetik magukat különböző beavatkozásoknak, hormonkezeléseknek, és ha ez sem segít, akkor vannak annyira bátrak, hogy örökbefogadnak egy árván maradt gyereket. Nekem ez nem ment.
Soha nem jött szóba a mesterséges megtermékenyítés vagy a lombik program?
Elképzelhető, hogy ha nem negyvenpár évesen ismerem fel, hogy funkcionális meddő vagyok, akkor én is más utat járok be. Meglehet, hogy húsz-harminc éves fejjel több mindennel megpróbálkoztam volna, hogy anya lehessek. De ha igazán őszinte akarok lenni, akkor én mindig is kicsit máshogy álltam ehhez a kérdéshez. Szerintem soha nem lettem volna képes emberi kéz által beleavatkozni ebbe a folyamatba. Mélyen hiszem, hogy egy kisbaba születésében a harmadik fél nem az orvos, hanem egy embernél hatalmasabb erő, hívjuk Istennek, sorsnak vagy bárminek. Sokféleképpen magyaráztam magamnak a történteket az évek során, például, hogy biztos a Jóisten megment engem valamitől, hogy az én utam más, nekem ezt kell járni és így tovább.
Valószínűleg kicsikarhattam volna a sorstól egy gyereket, de én zsigerből tiltakoztam ellene, nem akartam erőszakot elkövetni a természeten.
Utolsó kommentek