Mi a baj a modern párkapcsolatokkal? Ahány kutatás, annyi lehetséges okot neveztek már meg a szakemberek. Volt, hogy a kommunikációt hibáztatták, volt, hogy az elvárásokat, volt, hogy a világ felborult rendjét. Ezek mind tartalmazzák az igazság egy szeletét, ám leginkább következményei és nem okai a párkapcsolati nehézségeknek.

A legfontosabb okot én az érzelmi kapcsolódás hiányában látom.

Párok hosszú hónapokig, akár évekig is képesek egymás mellett vegetálni anélkül, hogy egyetlen alkalommal kapcsolódnának egymáshoz. Igen, én az ilyen életet vegetálásnak nevezem. Mert hazamenni valakihez, akit valójában csak az érdekel, hogy miért késtem, és nem az, hogyan érzem magam, minek örültem vagy mitől féltem aznap, az az én szememben semmi több, mint vegetálás. Persze bele lehet szokni ebbe is, és sokan bele is szoknak. Gyakran látom, hogy a csinálás, a logisztika szintjén még elműködget a kapcsolat, ám a valódi mélységek hiányoznak belőle. Azt meg tudják beszélni egymással, hogy ki hozza el a gyereket a suliból vagy kinek a szüleinél ebédeljenek vasárnap, de komolyabb, érzelmeket is érintő önfeltárásra szinte soha nem kerül sor. Pedig az érzelmi kapcsolódás mindannyiunk legfontosabb szükséglete. Érezni, hogy a másik belép a mi világunkba, átérzi, hogy mi bánt vagy mire vágyunk, az egy csodálatos élmény. Ha ez hiányzik, akkor lassan, de biztosan erodálodni fog a kapcsolat, míg a végén nem marad más, mint egy ígéretesen induló szerelem eltorzult emléke. A sok csalódás, kiábrándultság, és frusztráció pedig elkeseredett indulatokhoz vezet. Ilyenkor a legjelentéktelenebb dolgok is tökéletes indoknak tűnnek, hogy egymás torkának essenek a felek. „Megint égve hagytad a villanyt az előszobában!”, „Francba már, hogy elfelejtettél tejet hozni!”, „Marhára ideje lenne, hogy te is kivedd a részed a házimunkából!” – gondolom, ismerősen hangzó mondatok. A valódi probléma azonban soha nem az égve hagyott villany vagy az elfelejtett tej. Az mindig csak a fedősztori.

A valódi probléma az érzelmi kapcsolat hiánya. A veszekedés valójában büntetés a magány, és a mellőzöttség érzése miatt.

Jár hozzám egy fiatal nő, aki, ha hagynám, órákig tudna panaszkodni a kapcsolatáról. Mivel a találkozásaink időpontja a hét elejére esik, a hét végén begyűjtött összes sérelmét hosszasan szokta sorolni. Nagyjából minden baj, amit a férje csinál. Mint a viccben: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Hogy milyen bűnei vannak a férfinak? Például sokáig válogat a piacon a zöldségek között, ráadásul hangosan szuszog, és habnak a tortán, állandóan elfelejti visszatenni a vajat a hűtőbe. Ahogy hallgatom, minden alkalommal érzem, ahogy a panaszkodása fokozatosan megtölti a teret, és fullasztó erővel nehezedik mindkettőnkre. Ez a nő szenved. Na, nem a vaj vagy a szuszugás miatt. Azért szenved, mert nem érzi szeretve magát. Szeretve meg azért nem érzi magát, mert a férjével évekkel ezelőtt leszoktak arról, hogy a mindennapi teendőkön túl az érzelmi életüket is ápolják. Hogy időt, és figyelmet ajándékozzanak egymásnak. Ők csupán csinálják, de nem élik az életüket.

Sokan úgy gondolják, hogy az egymásra szánt figyelemhez, az érzelmi kapcsolódáshoz ideális körülmények kellenek. Ilyenkor mindig eszembe jut az a hajléktalan pár, akiket néhány éve a tv-ben láttam. Az a két ember egy csatornában élt valahol az Egyesült Államokban. A körülményeik természetesen elborzasztóak voltak, de mégsem emiatt maradtak meg az emlékeimben. Ami miatt máig eszembe jutnak, az az ahogyan egymásról beszéltek. A férfi például elmesélte, mennyire fél a felesége a pókoktól, ezért ő minden este alaposan kirázza a takarókat, éjszaka többször is felkel, hogy körbevilágítson a kis zseblámpájával, hogy ellenőrizze minden rendben van-e. A nő pedig a férfi fájdalmáról mesélt, mert lányai évek óta nem állnak vele szóba. Miközben beszéltek fogták egymás kezét, időnként egymásra néztek, és a tekintetükben bátorítás, támogatás és együttérzés tükröződött. Az, amire mindannyian vágyunk. Ezért lépünk bele egy párkapcsolatba, ezért alapítunk családot. A bátorítás, a támogatás, az érzelmi kapcsolódás élményeiért.

És ez hiányzik leginkább a modern kapcsolatokból. A másik, aki kinyitja magát nekem, és én, aki kinyitom magam a másiknak. Mert ez csak kölcsönösen megy.

Ma azonban mindenki marad a maga zárt kis világában, onnan szórja elkeseredése mérges nyilait a másikra, és nem érti meg, hogy ezzel nem csak a másik, de ő maga is sérül.

Természetesen nem könnyű megtenni az első lépést. Szokatlan, talán félelmetes érzés lehet ráhangolódni a párunk érzelmi állapotára. Mi lesz, ha csalódottságot érzek benne? Mit tegyek, ha megérzem, hogy boldogtalan? Lesz-e erőm elviselni? Hiszek-e magamban vagy magunkban annyira, hogy képesek leszünk megoldani a nehézségeket? Belátom, nem egyszerű szembenézni ezekkel a kérdésekkel, de ha nem tesszük meg, akkor a következményekkel talán még nehezebb lesz megbirkózni.

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.