–

Öngyilkosságot kísérelt meg a 112-es segélyhívó egyik operátora – írta a nyugat.hu. A fiatal nő munka közben akarta magát megölni, szerencsére a kollégái megakadályozták benne. A hír hallatán némi cinizmussal mondhatjuk, hogy hát, ja. Kevés a pénz (nettó 120.000 forint körüli összegről írnak a lapok), kevés a munkavállaló... és sok a stressz. De ez mindenhol így van, nem? 

A segítő szakmában dolgozók számára elvileg kötelező mentális segítőt alkalmazni, így van ez a szociális munkásoktól az egészségügyben dolgozókig bezárólag mindenkinél. Elvileg.

Szombathelyen, a 112 -es segélyhívó egyik központjában is volt pszichológus kolléga, ám ő decemberben szülési szabadságra ment, és a lap információi szerint azóta nincs senki helyette. Megoldás? Az nincs. 

És mi a helyzet a többieknél? 

2016-ban összevonták a Gyermekjóléti szolgálatokat és a Családsegítő szolgálatot (CSSK), melyet a szakma egyöntetűen hibának tart, ám ez – szokás szerint – nem igazán érdekelte a döntéshozókat. Az elutasítás oka, hogy a Gyermekjóléti szolgálat feltételektől mentes szolgáltatást nyújtott, és igyekezett bizalmi kapcsolatot kiépíteni a családokkal. Ráadásul gyermekjóléti szolgálat minden településen volt, CSSK pedig csak a 2000 főnél nagyobb településeken.

A gyermekjóléti szolgálatoknál dolgozók elsősorban nem hatóságként lépnek fel, hanem igyekeznek feltárni a problémákat, és azokat – a családok aktív közreműködésével – megoldani. Ha a család nem működött együtt a szociális munkással, akkor az védelembe vételi javaslatot adott be a gyámhatóság felé, melyben jelezte a problémákat, és a megoldási tervet. Ezeket egy tárgyaláson végigvették, majd leírták, mi a teendő. Ebben az esetben a családgondozó szoros kapcsolatban állva a családdal ellenőrizte, hogy a tervek szerint haladnak-e a dolgok, majd a kimeneteltől függően haladt tovább az ügy. A helyben dolgozó szociális munkáson sok múlt, ám ennek tavaly január óta vége. 

Új rendszer, új világ

Az új rendszerben nem a helyben dolgozó szakember mondja meg, hogyan kéne segíteni, hanem felküldi a járásközpontba valakinek, aki – bár sosem találkozott a kliensekkel – dönt valamit, majd végrehajtásra visszaküldi a helyben dolgozó szociális munkásnak, akinek mérlegelés nélkül kell végrehajtani a feladatot. Hogy ne legyen olyan könnyű a helyzet, a pszichológus, fejlesztőpedagógus és jogi munkatárs is a központba került, ami szintén azoknak nehezíti az életét, akiknek amúgy sem könnyű. 

Ráadásul a szociális szféra alulfinanszírozottsága miatt lecsökkent a szociális munkások száma, így a helyeket pedagógiai-, gyógypedagógiai-, teológusi diplomával rendelkezőkkel töltik fel, akik finoman szólva is más képzést kaptak, és a hasonló helyzetek kezelésében sincs rutinjuk.

Másfél év alatt 40 százalékos elvándorlásról beszélnek a szakmában, ráadásul senki nem fizeti meg a székhelyre való utazási költséget. Így az eleve alulfizetett szakembereknek kell finanszírozni a bejárást is. 

Segítség fusiban – vagy már úgy se

„A szupervízió elvileg kötelező, de ha nem teljesül, akkor sincs semmi, maximum egy ejnye-bejnye” – mondta el egy szakmában dolgozó, akinek havonta egyszer van lehetősége esetmegbeszélésre. „Ez édeskevés, és nem is jut mindenre idő” – nyilatkozta. Ő azt mondja, nyolc emberre jut két óra, ami még arra sem elég, hogy ismertessék az eseteket, nem is beszélve arról, hogy a munkahelyi konfliktusok megbeszélésére aztán semmilyen idő nem jut. 

Pszichológushoz nem járnak, régen a gyermekjólétinek volt saját szakembere, akihez „fusiban” be tudtak menni, és segítséget kérni, ám most erre sincs lehetőségük. Egy Pest megyei körzetben tizenkét szakember helyett mindössze nyolc dolgozik, nekik kell 45000 embert ellátniuk. Ez embertelen szám, és lehetetlenné teszi az érdemi munkát. 

Ráadásul az egyszemélyes körzetek, vagyis amikor mindössze egy szakember látja el a feladatot, növeli az elszigeteltséget és a kiégést. De hogy látja ezt a pszichológus, aki a segítőknek igyekszik segítséget nyújtani? Erről kérdeztem Szőke Andrást, aki pszichológusként segít a segítő foglalkozást űzőknek.

„A segítés az egyik legnehezebb feladat a világon, úgy kell adni, ahogy a másiknak erre szüksége van. Nagyon sok figyelmet igényel, hogy át tudjuk érezni a másik helyzetét, megélni az ő érzelmi állapotait úgy, hogy közben ne vonódjunk be túlságosan. Nagyon fárasztó dolog, sok érzelmi energiát emészt fel. Ahhoz, hogy jól csináljuk, mély önismeretre van szükség, viszont az önismeret nem egy véges folyamat, jó esetben egész életünkön keresztül tart.

Így nincs olyan, hogy néha egy-egy történet ne érintsen meg mélyebben, ne okozzon tehetetlenség érzést, illetve azt, hogy nem tudjuk a munkát a munkahelyen hagyni, hanem jön velünk haza a saját gyerekeink, házastársunk mellé, és szinte megoldhatatlan munkahelyi konfliktusokat okoz.

Ez nem jó, mert nem tudunk feltöltődni, a munkában nem tudunk hatékonyak lenni, és a családunkat, barátainkat is terheljük.” Ezért van szükség arra, hogy a segítők is kieresszék a gőzt – magyarázta a szakember. 

Segítők veszélyben

"A segítő szakmát űzők általában mélyebb önismerettel, nagyobb érzékenységgel rendelkeznek, mint az átlagemberek. Érdemes ismerni azt a problémakört, amivel nap mint nap dolgoznak, azokat az érzelmi- és gyakorlati kereteket, amelyek behatárolják a munkájukat, a tipikus szervezeti nehézségeket, amelyekkel naponta meg kell küzdeniük, a helyi szervezeti kultúrát, ami őket körülveszi, és ezáltal része a mindennapi munkájuknak. Erre nem képes mindenki, mert speciális tudást feltételez. Ugyanakkor ezek a kliensek ugyanazt igénylik, mint a többi ember: figyelmet, biztonságot, megértést, bátorítást, jelenlétet, illetve egy külső szempontot, ami segít nekik másként megfogalmazni a kérdéseiket." - részletezte Szőke, aki úgy véli, a segítők számára a legnagyobb veszélyt a kiégés jelenti.

A kiégés tünetei: reggel rendszeresen nincs kedvünk bemenni dolgozni, idegesítenek a normál munkahelyi problémák, csökken a motiváció, konfliktusosak lesznek a munkahelyi kapcsolatok, már nem érintenek meg az esetek, nem tudjuk igazán átérezni az ügyfél/kliens/páciens helyzetét, tapintatlanok leszünk, inkább csak rutinból dolgozunk.

A szakember szerint jó tudni, hogy ha nincs segítség, szinte törvényszerű következmény a kiégés. "A legjobb prevenció a rendszeres (kéthetente/havonta) esetmegbeszélés, szükség esetén egyéni konzultáció, terheltségtől és érintettségtől függően. Ha nagyon szűkösek az anyagi keretek lehet rendszeres intervízió, amit szigorú forgatókönyv alapján valamelyik munkatárs, vezet, és csak akkor kérnek külső támogatást, ha a belső erőforrások már nem elegendők. Azonban a rendszeres önreflexió, önmagunkra való rátekintés elengedhetetlen."

Nehéz meghatározni, hogy mi okozza a legnagyobb segítőknek a legnagyobb nehézséget. A szakember a tehetetlenséget említi: „Az egyik leggyakoribb megélés, ami mögött szinte mindig valamilyen személyes érintettség van. A tehetetlenség a segítségre szoruló ember megélésének egyik meghatározó érzése. Ha nem volna tehetetlen, nem kellene segíteni neki. Ha a kliens története rezonál a segítő saját megoldatlan problémájára, traumájára, akkor könnyen hívja azt elő. A saját megoldatlan konfliktusaink feszültsége pedig szűkíti a kreativitásunkat, csökkenti a hatékonyságunkat, és nehezebben tudunk hozzáférni a saját eszköztárunkhoz, ami gyakran hozza magával a tehetetlenség érzését” – részletezte. 

És mi a megoldás?

Nem jelent megoldást, de jót tesz a ventilálás, amit az emberek nagy része mindenféle tudatosság nélkül használ - javasolja Szőke. "A ventilálás azt jelenti, hogy amikor valakinek nagyon magas a feszültségszintje, többnyire be van tudatilag szűkülve, és ezt csak azzal tudja csökkenteni, ha azt elmeséli valakinek. A feladat ilyenkor annyi, hogy meg kell hallgatni, figyelni kell rá. Az, hogy valakinek elmondhatja a nehézségeit, megnyugtatja, ezáltal újra hozzá tud férni a megoldási technikáihoz, megjelennek új szempontok, és az állapota rendeződik." 

A fentiekből jól látszik, hogy szükség van a segítőknek nyújtott ingyenes segítségre, melyet jó esetben az államnak kell(ene) biztosítania.

Szőke tapasztalata szerint azonban nincs egy általánosan erre szánt, elkülönített keret az intézmények költségvetésében, azonban – ha a vezető ezt fontosnak tartja, akkor meg tudja találnia az ehhez a szükséges anyagi forrást. „Így aztán a szupervízió folyamata nagyon esetleges, intézményenként változik, van, ahol ez nagyon fontos, és van, ahol egyáltalán nem. A segítő szakmában tapasztalható hatalmas fluktuáció egyik fő okának a szupervízió hiányát látom. Köztudott, hogy a gyakori személycsere nagyon költséges egy szervezet működésében, így hosszú távon valóban kifizetődő volna hangsúlyt fektetni a mentálhigiénére” – véli a nem túl optimista szakember, aki megerősít abban, hogy ha a segítők már megérezték a jótékony hatását a beszélgetéseknek, akkor azt rendszeresen igénylik. Legyen szó rendőrről, orvosról, szociális munkásról... vagy más, segítő szférában dolgozóról, megkerülhetetlen lenne a rendszeres beszélgetés egy szakemberrel.

Erre viszont sajnos a legritkább esetben jut figyelem, pénz vagy igény a munkáltató részéről.

Zimre Zsuzsa - wmn 

 Fotó: iStock/Getty Images