Mindannyian éltünk már azzal a megoldással, hogy ha homokba dugtuk a fejünket, nem kellett foglalkoznunk életünk problémáival. Kapcsolati nehézségek esetében hangzik el gyakran a mondat: „Amiről nem tud, az nem fáj.” Az érzelmek, gondolatok terén azonban hiába próbáljuk a bennünk lévő tartalmakat a nemlétig tagadni, rejtegetni magunk elől, azok így is, úgy is kifejtik hatásukat.

 

Számos kliens mesél olyan történeteket, amelyekből kiderül, az adott helyzetben nem figyeltek oda a gondolataikra. „Nem szoktam gondolkozni” vagy „túl fájdalmas volna ezzel foglalkozni”, mondják. Sokszor az „az amit nem látok, az nem létezik” elv alapján viszonyulnak nehézségeikhez. A traumatikus helyzetekben, mint a támadások, rablások vagy balesetek, a tudatunk valóban azzal véd bennünket, hogy lekapcsolja a gondolkodásért felelős agyterületeket. Így az életünket fenyegető veszélyhelyzetekben testünk gyorsan, hatékonyan tud reagálni.

Hasonlóan ahhoz, ahogyan agyunk blokkolja a fájdalom receptorokat súlyos sérülések esetén, ugyanezt megteszi az intenzív, negatív érzelmeinkkel is, hogy megvédjen bennünket életünk egy-egy emocionálisan kritikus időszakában. Amikor tudatosan elvágjuk magunktól az érzelmeinket az olyan, egészséges élettel együtt járó krízisekben, mint egy hozzátartozó halála, veszekedés a partnerünkkel, vagy munkahelyünk elvesztése, azt testünk és lelkünk egyaránt megszenvedi.

A legtöbbünket arra kondicionáltak gyermekkorunkban, hogy hagyjuk figyelmen kívül érzelmeinket, mivel a környezetünk a legtöbb érzelemmel kapcsolatban tiltásokat fogalmaz meg, bizonyos érzéseket nem mutathatunk ki. „Ne sírj, ez katonadolog!” – hallják sokszor a fiúgyerekek például. Érzelmeink ignorálása egy tanult reakció, amit a társadalom nagy része tévesen úgy ítél meg, hogy

EZ AZ EGÉSZSÉGES, VAGY EZ AZ, AMI VALAKIT ERŐSSÉ TESZ.

Az alábbi jelekre érdemes odafigyelni, melyek arra utalnak, szétkapcsolódtunk érzelmeinktől:

  • Túlzottan el kell terelnünk figyelmünket, hogy önuralmunkat megőrizzük,
  • Állandóan elfoglaltak vagyunk, teszünk-veszünk, rohanunk, miközben negatív gondolatainkkal igyekszünk nem törődni,
  • Inkább nem beszélünk egy-egy megterhelő eseményről, csak hogy ne kelljen a nem kívánatos érzelmeinkkel szembesülni,
  • Elkerüljük az olyan helyeket, embereket és tárgyakat, amik egy nehéz érzelmekkel terhelt szituációra emlékeztetnek,
  • Az érzelmi vagy lelki fájdalmat alkohollal, vagy más tudatmódosító szerrel tompítjuk.

Függetlenül attól, hogy milyen mítoszaink vannak a témával kapcsolatban, az érzelmek nem múlnak el csak azért, mert szőnyeg alá söpörjük őket. Épp ellenkezőleg,

ELNYOMÁSUK FELERŐSÍTI A NEM KÍVÁNATOS STRESSZHATÁSOKAT,

illetve az adott érzelmek intenzitását. Ha folyamatosan menekülünk az érzések elől, az komoly hatást gyakorolhat mind testi-lelki működésünkre, mind kapcsolatainkra. Az érzelmek elfojtása az alábbi kondíciók rizikóját növeli: diabétesz, szívroham, memóriaproblémák, depresszió, izomfeszülés, szorongás, immunrendszer gyengesége, fertőzésekre való fogékonyság stb.

Sok türelmet és bátorságot igényel az addig figyelmen kívül hagyott érzelmek kibogozása.

 

Nagy bátorságot igényel, hogy az addig elnyomva tartott érzelmeinkre rá merjünk tekinteni, és szabadjára tudjuk őket engedni. Sokszor az sem egyszerű, hogy a megélt érzéseket egyáltalán szavakká formáljuk. Mindazonáltal egészséges lelki működésünk fenntartásához szükséges, hogy feldolgozzuk és megmutassuk az érzéseket, ezáltal enyhítve a belső fájdalmat, melyet okoznak.

Az érzelmekkel való munkához az alábbi módszert April Wright módosította Deepak Chopra tanításai nyomán:

  1. Válasszunk ki egy élethelyzetet, és írjuk le, mi történt. A megfogalmazott narratívánk térjen ki arra is, mit éreztünk az események közben. Használjunk olyan kifejezéseket, mint: harag, nyugtalanság, szorongás, hibáztatás, féltékenység, gyász, szégyen, bűntudat, szomorúság stb.

Amikor a kiválasztott eseményt idézzük fel, igyekezzünk megélni a leírt érzelmeket, próbáljunk figyelni arra, hol és hogyan érezzük őket a testünkben. Elképzelhető, hogy valamilyen fizikai érzés formájában jelenik meg, mint izomfeszültség, diszkomfortérzet, fájdalom (leggyakrabban gyomor és fejfájás).

  1. Következő lépésként írjuk le a környezetünk reakcióit a történtekre, illetve azt, hogyan reagáltunk ezután.
  2. Írjunk egy másik narratívát, de ezúttal a másik résztvevő (pl. aki megbántott minket) perspektívájából. Próbáljuk minél jobban beleképzelni magunkat a helyébe. Írjuk le, mit érezhettek, mit gondolhattak, miért tehették azt, amit, és hogyan érezhették magukat az eset után.
  3. Legvégül írjuk le az eseményeket úgy, mintha riportot készítenénk. A külső megfigyelő szerepéből, nézőpontjából vizsgáljuk meg, hogyan mesélnénk el ezt a történetet az olvasóink számára. Igyekezzünk minél részletesebben, minél objektívebben megírni az eseményeket.
  4. Osszuk meg valakivel ezeket a történeteket, aki fontos nekünk: lehet családtag, jó barát, vagy akár terapeuta. A lényeg, hogy empátiával viszonyuljon irántunk.
  5. Találjunk ki egy rituálét, melynek segítségével megszabadulunk ezektől a történetektől. Elégethetjük, széttéphetjük, lehúzhatjuk a WC-n. Miközben megszabadulunk az írásoktól, vizualizáljuk a fájdalmat, szomorúságot, ahogyan távozik belőlünk.

A meditálás, vizualizáció és számos légzéstechnika is segítségünkre lehet abban, hogy megdolgozzuk fájdalmas érzéseinket. Ha szükséges, ne szégyelljük ehhez pszichológus segítségét kérni, aki szaktudásával segítséget nyújthat problémáink feldolgozásában.

A szerző Hátszegi Eszter pszichológus, pár- és családterapeuta jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.

mindset 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr7512821534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.