Hogyan lehet nemet mondani az alkoholra? Erre válaszol most új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Tapasztalatairól, valamint az állam és drogozás viszonyáról a Repülök a gyógyszerrel – A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon című könyvben írt bővebben. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.

Ha abbahagytuk az ivást/drogozást, a felépülés kezdeti szakasza során jönnek a nehézségek. Ebből az egyik az, hogyan mondjunk nemet, ha alkohollal kínálnak?

Ez sarkalatos kérdés, mivel nálunk az alkohol „népi drog”. Szinte nincsen olyan közösségi program, esküvő, eljegyzés, „csapatépítő tréning”, válás, halotti tor, vendégség, keresztelő, disznóölés, névnapozás, vadászat, bankett, ahol ne lenne jelen az alkohol, ahol egyszerűen „illik” inni, nem kis kihívásként a józanodó függőnek.Mit csináljak, ha kínálnak? Hogyan utasítsam vissza? Mit fognak szólni, ha nem iszom velük? Tudni kell, hogy ilyenkor (is) van választásom, mondhatok nemet.

A korábbi munkahelyeimen – logisztikai munkatársként vagy szállodai recepciósként - vagy tudták, hogy függő vagyok, és ezért nem iszom, vagy elég volt egyszerűen nemet mondanom, ha alkoholfogyasztásra került a sor. Nem volt sok ilyen alkalom egyébként, és senki soha nem erőltette rám, nem volt nehéz dolgom. A szórakozóhelyeken sem tukmált igazából senki. Ott magamnak volt nehéz nemet mondanom. A régi ismerőseim ismerve a múltamat, megértőek, elfogadóak voltak. Az új ismerősöknek sem volt nehéz nemet mondani. Aki érdeklődött az absztinencia miértje felől, annak elmagyaráztam, ez sokszor jó apropó volt egy mélyebb beszélgetéshez is, ahol többnyire a hallgató fél is megnyílt, sokszor jobban, mint gondoltam volna. Halkan hozzáteszem, hogy az új ismerőseim, barátaim jelentős része a józanodó önsegítő közösségből került ki, mostanában már tágul a kör.

Fotó: Bajzáth Sándor

A szüleimmel nehezebb volt. Ők a felépülésem első pár évében a közös ünnepi ebédek során állandóan alkohollal kínáltak, amit udvariasan mindig visszautasítottam egészen addig, amíg  egy rosszabb pillanatomban nagyon kibuktam, és elmondtam nekik, hogy nem „csak” heroinista vagyok, ahogy ezt ők gondolják, hanem alkoholista is, azaz ne kínáljanak többet, ha nem akarnak rosszat nekem. Na, ez bejutott nekik. Azóta nem teszik. Én elvártam volna tőlük tévesen, hogy ugyanolyan „képzettek” legyenek az absztinencia, a függőség témájában, mint én, miközben addig az a beszélgetés elmaradt.

A mai életemben könnyű helyzetben vagyok, nyíltan fel tudom vállalni a függőségem, az addiktológiai konzulensi munkámból következően ebből gyakorlatilag csak előnyöm származik. Sokan eleve azért keresnek meg, mert az elméleti tudás mellett gyakorlati személyes tapasztalatokkal is bírok a felépülés területén. De azt is tudom, az én esetem egyedi, nem ez a jellemző.

A nemet mondás esetén szerintem a legfontosabb, hogyan állok én a saját józanságommal. Mennyire vagyok az absztinencia terén elkötelezett? Mennyire vagyok ezen a téren magabiztos? Azt tudom-e tényleg képviselni, amit érzek? Mennyire „nem”, az általam kimondott „nem”. Ha igen, akkor úgy tudok nemet mondani, hogy az megkérdőjelezhetetlen lesz, bármennyire is „kóstolgatnak”. Akkor a „nem”, tényleg „nem” lesz, nem lesz szükségem magyarázkodásra, függetlenül attól, mit fognak majd rólam gondolni.

A rossz hírem az, hogy az ivó, kínálgató cimborák azonnal leveszik, ha bizonytalan vagyok, ha nincs meg az igazi eltökéltség, és akkor addig fognak vegzálni, amíg el nem fogják érni, hogy velük igyak. Ha bizonytalannak érzem még magam, jobb, ha nem megyek el olyan helyekre. 

Mit tegyünk társaságban, ha alkohollal vagy egyéb tudatmódosító szerrel kínálnak? Hogyan mondjunk nemet?

• A legkönnyebb az a helyzet, ha olyan közegben vagyunk, ahol felvállalható hogy alkoholisták/függők vagyunk, nem iszunk.
• Megtehetjük, hogy nem megyünk el, ha úgy érezzük, hogy ránk a felépülésünk jelenlegi szakaszában ez még veszélyes lehet, vagy más szintén józan felépülő társsal megyünk a nagyobb biztonság kedvéért.
• A legjobb, ha annyit mondok, nem kérek, mert nem iszom.
• Mehetünk kocsival, ez jó indok a nem ivásra.
• Mondhatom, hogy gyógyszert szedek, nem kérek.
• Mondhatom, köszönöm, most nem kérek!
• Viccesen mondhatom, hogy már megittam korábban egy életre a magamét.
• Mondhatom, hogy méregtelenítő kúrán vagyok.

Sokan arról panaszkodnak, hogy a „barátok” erőszakosan kínálják őket.

• „Csak egy pohárral igyál, abból nem lehet baj!”
• „Ennyi senkinek nem árt meg!”
• „Csak egy kicsit a kedvemért, ne sértsél már meg!”
• „Ne már, ne játszd itt a jófiút, régen nem voltál…”
• „Mennyire megváltoztál… Derogál már neked velünk inni egy pohárkával? Lenézel minket?”
• „Ennyire akaratgyenge vagy?”

Ekkor visszakérdezhetek: - Kedvelsz engem, jót akarsz nekem? Akkor miért vársz el olyat tőlem, amit nem szeretnék? Mi miatt fontos neked, hogy én veled igyak? A nemet mondásnál érdemes szemkontaktot tartani, és kimondani a nemet, akár többször is. Nem kell magyarázkodni. Nehéz helyzetben nyerjünk időt. Ha hív valaki, hogy üljek be egy sörre egy sörözőbe, mondhatom, hogy azt nem, de egy kávét szívesen megiszom veled egy kávézóban.

Fotó: Bajzáth Sándor

 

A szituáció legrosszabb kimenetele – a visszautasított kínáló vérig sértődése, ha akaratgyengének néztek minket, a lelépésünk az eseményről… - még mindig jobb, mint ha visszaestünk volna. Azon „jó” ismerőseink esetleges lemorzsolódása, akik tönkremennek, ha nem iszunk velük, véleményem szerint nem tragédia.

A saját tapasztalatom az, hogy a felvállalás a legkönnyebb út a magyarázkodás helyett, de megértem, hogy ezt nem mindenki teheti meg, munkahelyi és egyéb szociális helyzetéből adódóan. Nekem az elmúlt 17 évben gyakorlatilag egy alkalom kivételével - erről majd egy másik cikkben bővebben - semmilyen negatív tapasztalatom nem volt sehol. Se a házban, ahol lakom és látnak a médiában, se a bölcsődében, se az óvodában (az ottani Facebook csoport alapján pl., ahol csekkolható vagyok), ahová a kislányom jár. Rá kellett jönnöm, hogy alaptalanok voltak ezirányú félelmeim, az emberek alapvetően jóindulatúak, és tisztelik, ha valaki jó irányban változik.

Sákovics Diána - dívány