2017.01.13. 03:10
"A függőségem az én szupererőm"
Petke Zsolt esete egy nem mindennapi történet arról, hogyan állhat talpra az ember, ha az ivásra már ráment a házassága, és a hagyományos terápiák meg a gyógyszeres kezelések is mind csődöt mondtak. És még valami: Petke Zsolt nem más, mint egy addiktológiai osztály vezetője.
Mintha puszta létezését is szégyellnék, úgy eldugták a Lehel utcai kórházudvaron az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályát. Elsőre alig találtuk meg az egyik félreeső sarokban megbújó "D" jelű épületet, amely kívülről inkább tűnt valamilyen elhagyatott raktárhelyiségnek, mint olyan helynek, ahol alkohol- és drogfüggőket gyógyítanak. Csak a málló vakolattól foltos falra kifüggesztett tábla jelezte, hogy jó helyen járunk.
Ilyen környezetben találkoztunk Petke Zsolttal, akinek függősége néhány éve súlyosbodott el annyira, hogy már nem telt el este két üveg bor elfogyasztása nélkül. Volt olyan reggel, amikor a másnaposságtól remegett a keze. Máskor súlyos munkafüggőségbe csapott át nála a szerhasználat: nem ritkán napi 16-18 órát dolgozott. Korábban is voltak hasonló periódusai – főleg alkohol és gyógyszerek (különféle nyugtatók, altatók) –, de évekig nem tudatosult benne, hogy problémája van.
Közben az ivásra szép lassan ráment a házassága, leépültek emberi kapcsolatai. Az igazi mélypontot az jelentette, amikor azt vette észre, hogy gyerekei is elfordultak tőle. Ha hazament munka után, inkább mással foglalkoztak, mint hogy vele legyenek. "Ez volt az az óriási csalódás, amikor rádöbbentem, hogy valamit nagyon elrontottam."
Coming out
Joggal kérdezhetik, hogy mi ebben a sztori, hiszen Magyarországon majdnem egymillió alkoholista van, naponta hallani hasonló történeteket.
Csakhogy Petke Zsolt az addiktológiai osztály vezetője, és nyíltan vállalja, hogy maga is felépülő függő.
"Ameddig nem jártam csoportba, egyszerűen letagadtam. Rengeteget segít a betegeimnek, ha ezt elmondom nekik, mert látják, hogy ez bárkivel megeshet. Az orvosuk nemcsak szentbeszédet tart, hanem maga is végigment azon, amin ők" – magyarázza Petke, hogyan fogadják betegei a coming out-ot.
"Lesz egy feleségem, és elviseljük egymást"
Betegségének gyökerei valahol a gyermekkorában keresendők, meséli, apja az ivásba, egészen pontosan az annak szövődményeként kialakuló gyomorrákba halt bele. Még nagyobb hatással volt rá, hogy olyan értelmiségi családban nőtt fel, ahol nem volt szokás az érzelmekről beszélni, az a gyengeség jele volt. "Néhány hónappal az akkor már nagybeteg apám halála előtt zokogva csapkodtam az asztalt, hogy legalább egyszer mondja ki, hogy szeret" – idézte fel egyik legmeghatározóbb élményét.
Később párkapcsolataiban, majd házasságában is ezt a terhet cipelte tovább. "Azt gondoltam, a felnőttség azt jelenti, hogy elvégzek egy egyetemet, építem a karrierem, lesz egy feleségem, és elviseljük egymást. Mint ahogy a szüleim tették."
Mint sokan mások, ő is megfogadta, hogy majd máshogyan csinálja, mint az apja, de
"ha egy üveg borral a fejedben mondod a gyerekednek, hogy szereted, akkor nem leszel valami hiteles szülő".
Józan közösség nélkül nincs felépülés
Sorstársaihoz hasonlóan Petkének is évekig tartó gyötrődés volt, mire beismerte, hogy egyedül nem tud talpraállni. Inkább "sumákolt", kipróbálta a gyógyszeres kezeléseket, eljárt mindenféle egyéni terápiákra, de egyik sem segített. A mai napig találni olyan egyéni pszichoterápiás hirdetéseket, amelyek azt ígérik, hogy a függőségből fel lehet gyógyulni csoportterápia nélkül.
"Ezt nem így gondolom. Józan közösség nélkül nincs tartós és örömteli felépülés"
– jelentette ki Petke.
A változáshoz vezető első lökést azok a felépülő függők adták meg, akik az osztályán dolgoztak segítőként, és rendszeresen részt vettek az Anonim Alkoholisták (AA) és a Narcotics Anonymus (NA) csoportos gyűlésein. Petkét az döbbentette meg leginkább, hogy "dumájukból" hiányzott a mások hibáztatása: magukról kritikusan, környezetükkel szemben mégis elfogadóan tudtak beszélni.
Azt tanácsolták neki, hogy 100 napon keresztül minden este járjon el gyűlésekre. Sosem piszkálták, hogy menjen, de az évek során azt tapasztalta, a felépülés szempontjából sokkal eredményesebb, ha a függő maga jut el oda, hogy segítséget kérjen. "Ez a 100 nap volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Ott valahogy megszerettem azt az elcsigázott Zsoltot, akit magamban állandóan kritizáltam."
A gyűléseknek köszönhetően fokozatosan sikerült újraépíteni kapcsolatát gyerekeivel és volt feleségével. "Rájöttem, hogy miközben a barátaimat és a családomat vádoltam azzal, hogy eltávolodtak tőlem, én viselkedtem velük úgy, mint egy hülye."
Majd az orvos meggyógyítja
Felépülése szakmailag is fordulópont jelentett életében. Miután saját bőrén tapasztalta meg, hogy a hagyományos módszerek semmit sem érnek, kezdett máshogyan gondolkozni a függőségről is. Előtte maga is a gyógyszeres kezeléseket és az egyéni pszichoterápiát erőltette, mindenféle eredmény nélkül. "Azt láttam, hogy eltelik tíz év, és nem tudok felmutatni egyetlen beteget sem, akire azt mondhattam volna, hogy na, őt én gyógyítottam meg. Előbb-utóbb mind visszaestek, és újra a szerhasználathoz fordultak" – mondta önkritikusan az orvos.
A gyógyulni vágyók fejében még mindig az a kép él, hogy csak keresniük kell egy jó pszichiátert, aki majd kigyógyítja őket a függőségükből, magyarázza. Az általa vezetett addiktológiai osztály azonban nem így mceretekkel nem lehet kezelni. Ezért nem csak az egyént segítik, hanem a családját is.
Pont ebben segít a közösségi addiktológia, ami Petkénél is bevált.
Ez azt hirdeti, hogy a változáshoz nem szakemberekre van szükség elsősorban, hanem könnyen elérhető, örömöt okozó célokra, amelyek háttérbe szoríthatják a szerhasználatot.
Ezek azonosítása az első lépés. "Senki sem azért akar leállni a drogról, hogy más legyen az élete. Ki kell szednem a kliensből, hogy valójában miért akar változtatni. Általában hamar kiderül, hogy adóssága van, keresi a rendőrség, vagy elhagyta a felesége stb." Az addiktológus ezt úgy foglalta össze, hogy a függőségre nem betegségként, hanem mint lehetőség tekintenek.
Ennek az újfajta szemléletnek is köszönhető, hogy az OPAI-ban sikeresebben épülnek fel a páciensek, mint más osztályokon. Ehhez viszont az is kellett, hogy az évek során rájöjjenek:
nem a részvét segít a betegnek.
"Ha egyedül marad a páciens az egyágyas kórtermekben, akkor azonnal jönnek a rossz gondolatok. A csoportban viszont csak egy dolgot tehetsz: beszélgetsz a többiekkel, mesélsz magadról. Ez nekem is borzasztó nehéz volt" – magyarázta Petke.
Állandó gyanakvás
A gyógyulási folyamatnak azonban még messze nincs vége. Petke ismert olyan felépülőket, akik 10-15 év után kezdtek újra inni, és belehaltak a visszaesésbe. Ezért a mai napig hetente többször eljár az önsegítő közösségekbe, mert mint mondja, "engem ez tart rendben, ez szünteti meg az őrületet, ami néha rám tör".
A józanság megtartásához hatalmas önfegyelem kell, mert könnyű elfelejteni azt a lecsúszott és kiszolgáltatott állapotot, amit az aktív függőség okoz. "Néha kezdem magam azzal hülyíteni, hogy én is képes vagyok úgy élni, mint egy nem függő, és ez baj" – mondja Petke. Az első évben szinte mindennapos veszély volt a visszaesés, ezért kerülte a társaságot, nem járt el bulikba. "Azonnal leléptem onnan, ahol kinyitottak egy üveg bort. Ez most már nem olyan vészes."
Függőségem a szupererőm
Az "őrület" kordában tartásához különböző módszereket sajátított el. Nagyon szigorú napirend szerint él, reggelei percre lebontva be vannak osztva; mindig 5-kor kel, majd tornázik, meditál. "Olyan vagyok, mint egy kisiskolás vagy egy robot. Nevetséges, de évek óta ugyanazt reggelizem: zabpelyhet vagy müzlit." Azt vallja, ez a rituálé kell ahhoz, hogy jól funkcionáló, mosolygós embert csináljon magából. Ha ez nincs, akkor kizökken a "felépülő üzemmódból".
De az önfegyelem és az állandó készenlét sem elegendő önmagában, ezért mindennap jutalmaznia kell magát: amikor csak teheti sportol, színházba és moziba jár. A társaságba járás ugyanis egy függőnek egyáltalán nem természetes, mert inkább lenne egyedül. Ha pedig kimarad 1-2 ilyen nap, már érzi, hogy kezd visszacsúszni. Mindezzel együtt boldog embernek tartja magát:
"gyakran érzem úgy, hogy a függőségem az én szupererőm, ami önmagam és mások elfogadásához kell".
Mizsur András - hvg
1 komment
Címkék: közösség terápia család függőség drog alkohol kórház munkafüggőség pszichoterápia gyógyszer csoport gyógyulás alkoholizmus szakember ivás aa na addiktológia addiktológus addiktológiai gyógyít pszichiáter gyűlés vezető alkoholfüggő elvonási tünetek drogfüggő visszaesés felépülés gyógyszeres kezelés csoportterápia szerhasználat szerhasználó felépülő OPAI önsegítő közösség
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Roberto 26 2017.01.22. 09:09:06
nem segitokesz. nem megerto. magat fenyezi
Utolsó kommentek