Hogyan lehetséges az a mai modern világban, hogy meglepően sok, immár „felvilágosult” nő reked rosszul működő, bántalmazó kapcsolatban?* Mi az a korlát, ami a váltástól való félelembe zár? Mi lehet rosszabb egy mérgező viszonynál?  

Még mindig él az a sztereotípia, miszerint minden nő mellé egy erős, határozott férfi kell, aki majd átveszi a mindennapok terhét. Persze ma már ki merjük mondani, hogy nem szabad olyan kapcsolatban élni, amely szétzúzza önbecsülésünket és teljes elnyomásba kényszerít. Mégis sokan ezt az utat választják – a régi normák nem tűntek el, csupán átalakultak...

A folyamat jól felépített színjátékot takar. A férfi a kapcsolat elején együttérző, szerető, gondoskodó társnak mutatja magát, aki különböző helyzetekben igyekszik bizonyítani társa iránti szeretetét. Azonban álságos tényekre épít: gondoskodása többnyire basáskodás, érdeklődése erőteljes kontrollálás, ragaszkodása a másoktól való elszigetelés burkolt formája. Módszere a jutalmazás-büntetés praktikája: a számára megfelelő viselkedést szeretettel, az ettől eltérőt a bántás változatos formáival „honorálja”. Közben apránként adagolja az önbecsülést romboló megjegyzéseket, ezzel párhuzamosan fenntartja a folyamatos bizonytalanságot: nem lehet tudni, hányadán állnak egymással, mennyire stabil a kapcsolat. Az önbecsülés legalsó polcán kuporgó nő maga sem tudja, mit rontott el. Folyamatosan azt érzi, annyira szerethetetlen, hogy örülhet, amiért még egyáltalán van társa. Önmagával is vitatkozik, hogy hallgasson-e megérzéseire, amik azt súgják, valami nincs rendben – vagy higgyen a férfinak, aki bőszen hangoztatja: szereti, és mindezzel csak kapcsolatuk fejlesztésére törekszik. Amikor azonban folyamatosan a másik fél igényei kerülnek előtérbe, miközben a saját akarat eltörpül, akkor az már egészségtelen működésre utal. Nagy a probléma, ha a nőnek az önfeledt boldogság és szeretet helyett megfelelési kényszerben kell élnie, mert nem lehet saját véleménye, magánélete a kapcsolaton kívül, ha folyamatos kritikák, megszégyenítések hálójában találja magát, ahol elhitetik vele, hogy ő mindenki másnál kevesebbet ér. Abban a tévhitben él, hogy szerencsésnek tekintheti magát, amiért egy olyan „nagyszerű ember”, mint a társa egyáltalán elviseli őt. Életének egyetlen domináns eleme: a szolgálat...

Felmerül a kérdés: miért nem lép tovább a nő, ha folyamatosan azt érzi, hogy a kapcsolatban csak a férfi létezik, ha párjának nem a társa, hanem a szolgája? Mert nagyon erősen rögzül a „bevezető”, melyben a férfi elhitette vele, hogy mellette biztonságban van, hogy szereti...

Ráadásul ez a kapcsolat – a diktatúrákhoz hasonlóan – az információk szűréséről, manipulálásáról és az elzárásról szól. Folyamatosan leépül a szociális közeg, mivel a férfi nem engedi a nőt barátai, családja közelébe. Ha mégis, úgy intézi, hogy ebből kellemetlen helyzet kerekedjen.  A nő magányossá válik, nem lesz külső támasza, aki magyarázatot adhatna a számára kérdéses párkapcsolati helyzetekre. Támogató közeg nélkül pedig nagyon nehéz kitörni, hiszen nincs más perspektíva, csak amit a férfi kínál. Az anyagi kiszolgáltatottság és a folyamatos verbális fenyegetés, testi bántalmazás is a távozást megakadályozó erő... 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 5. számában olvasható 

Barkász Heléna