Cate Blanchett (Blue Jasmine, 2013) - nárcisztikus személyiségzavar 

Az, hogy valaki neurotikus figurát játsszon egy Woody Allen-filmben, az nem újdonság, az az érzékenység és energia azonban, ami Blanchett alakítását jellemzi, még allen-i mércével mérve is figyelemre méltó. Pedig nem volt könnyű dolga a színésznőnek, ugyanis a mentális leépülés azon folyamatát kellett bemutatnia, mely a neurózistól egészen a súlyos, ún. nárcisztikus személyiségzavarig jut el. Allen nagyszerű forgatókönyve mellett elsősorban Blanchett tűpontos alakítása felel a film fokozatosan elkomoruló hangulatáért, így hát nem csoda, hogy a BAFTA és a Golden Globe mellett az Oscar-díj is a színésznő zsebében landolt.   

Charlize Theron (A rém, 2003) - antiszociális személyiségzavar 

A dél-afrikai származású szépségről előzetesen nem sokan gondolták volna, hogy képes eljátszani (méghozzá hogy!) Aileen Wuornos sorozatgyilkost, de a végeredmény a színésznőt (illetve a castingosokat) igazolta. A sikerhez persze elengedhetetlen volt a sminkesek elsőosztályú munkája, de az elvitathatatlan, hogy Charlize Theron élete alakítását nyújtotta, hiszen azelőtt és azóta sem tudta megugrani a A rém által jó magasra emelt lécet. A megrázó erejű alakítást végül Golden Globe- és Oscar-díjjal jutalmazták, Theron pedig romantikus komikából komoly, érett színésznővé lépett elő. 

Rosamund Pike (Holtodiglan, 2014) - Borderline-antiszociális személyiségzavar 

Egy rendkívül összetett szerepnek hála Rosamund Pike a tavalyi esztendő talán legerősebb női alakítását szállította. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy azt mondjuk: a Holtodiglan személyiségzavaros főhősnőjének megformálása áttörés lesz a színésznő karrierjében, és ezek után már csak és kizárólag a nagy volumenű szerepek jöhetnek majd szóba nála. Fincher thrillerjében mindent megmutat tehetségéből, és ennek eredményeképpen a bonyolult, komplex szerepet is hibátlanul teszi a magáévá. Produkciója Golden Globe- és Oscar-jelölést hozott a színésznőnek. 

Bette Davis (Mi történt Baby Jane-nel?, 1962) - nárcisztikus személyiségzavar 

Robert Aldrich pszichothrillerje rendkívül nyomasztó kórképét adja a nárcisztikus személyiségzavarnak, köszönhetően Bette Davis hátborzongató alakításának. A nézőből egyszerre képes undort, félelmet, szánalmat és részvétet kiváltani, a színésznő szerepre történő átlényegülése olyan mértékű, hogy nemcsak filmes kurzusokon, hanem pszichológiai előadások alkalmával is vetíteni lehetne a Mi történt Baby Jane-nel?-t. Bette Davis pályafutása utolsó Oscar-jelölését is ezért a szerepért kapta, és ugyanez érvényes a Golden Globe-jelölésre is.  

Robert De Niro (Ébredések, 1990) - encephalitis lethargica 

A nem-tipikus, járvány okozta agyvelőgyulladás tüneteivel Robert De Niro megrázó alakításán keresztül ismerkedhetünk meg. A katatóniából visszahozott beteg megformálása a színésznek Golden Globe- és Oscar-jelölést hozott. De Niro is egy folyamatot ábrázol, akárcsak Cate Blanchett, de ő - a színésznővel ellentétben - nem a megőrülés folyamatát, hanem az ébredését mutatja be; azt a változást, aminek a végén felsejlik a tetszhalott állapot mélyén megbújó értelem és lélek.  

Billy Bob Thornton (Pengeélen, 1996) - értelmi fogyatékosság 

Billy Bob Thornton-t nemcsak elsőrangú színészi játékáért, hanem kiváló (egyébként saját ötleten alapuló) forgatókönyvéért és a film mesteri rendezéséért is óriási dicséret illeti. Látva a színész alakítását olyan fokú átlényegülésnek lehetünk tanúi, hogy először talán úgy gondoljuk, modoros és mesterkélt, de aztán szép lassan rájövünk, hogy valójában lenyűgöző az értelmi fogyatékos férfi megformálása. Ellentétben Charlize Theron-nal, Thorntonnak még maszkírozásra sem volt szüksége ahhoz, hogy a néző egy idő után képtelen legyen felismerni az alakítás mivoltát, vagyis a karakter mögött az őt eljátszó színészt. Pech, hogy az akkori Oscar-verseny Geoffrey Rush kolosszális alakításáról szólt (Ragyogj!), így Thorntonnak be kellett érnie egy jelöléssel.   

Claire Danes (Temple Grandin, 2010) - autizmus 

A Homeland bipoláris zavarral küszködő főhősnőjének megformálása előtt Claire Danes letett az asztalra egy olyan alakítást, ami legalább annyira zseniális, mint amennyire ismeretlen. Az autista Temple Grandin igaz története ha nem TV-filmnek készült volna, hanem mozifilmnek, csodálatos alakítása révén a színésznő igencsak feladta volna a leckét Natalie Portmannek (Fekete hattyú), a kategória akkori legnagyobb esélyesének. Így Claire Danesnek meg kellett elégednie a jól megérdemelt Golden Globe-díjjal. 

Cliff Robertson (Charly - Virágot Algernonnak) - értelmi fogyatékosság 

A Daniel Keyes Virágot Algernonnak c. regényének filmadaptációja igazi mestermű, ami mindenekelőtt Cliff Robertson jutalomjátékának köszönhető. Bármiféle túljátszástól mentesen, végig profi módon adja elő az értelmi fogyatékos főhőst, később pedig azonnal elhisszük róla, hogy a kísérletek során szinte egycsapásra szuperintelligens emberré vált. Tekintete mindvégig beszédes, pedig alig használ látványos arcjátékot. A Golden Globe-díj nem sikerült (Peter O'Toole elhappolta előle az elismerést), de az Oscar már a lehető legjobb kezekbe került: hozzá. 

Dustin Hoffman (Esőember, 1988) - savant-szindróma 

A filmtörténet egyik legnépszerűbb alakítása Dustin Hoffman nevéhez fűződik. AzEsőember savant-szindrómás főszereplőjeként szinte minden létező díjat megkaparintott, de ami ennél is fontosabb, hogy briliáns alakítása már mélyen beleivódott a filmbarát közönség emlékezetébe. Színész és szerep csodálatos egymásra találásának lehettünk tanúi, pedig a készítők eredetileg nem is Hoffmannak, hanem Jack Nicholsonnak vagy Robert De Nirónak szánták volna a főszerepet. 

Geoffrey Rush (Ragyogj!, 1996) - szkizoaffektív zavar 

Az alakítás, ami elütötte Billy Bob Thornton pályafutásának legjobb teljesítményét az Oscar-díjtól, Geoffrey Rush személyéhez köthető. Az excentrikus zongorista és őrült zseni, az ún. szkizoaffektív zavarban szenvedő David Helfgott igaz története elevenedik meg Rush lehengerlő alakítása révén. A díjátadó gálákat legalább annyira uralta az adott évben, mint Dustin Hoffman Esőembere néhány évvel előtte. Érdekesség, hogy az akkor 45 esztendős Geoffrey Rush-t életében először jelölték díjakra, és egyből övé lett szinte az összes színészi elismerés.    

Russell Crowe (Egy csodálatos elme, 2001) - skizofrénia 

Ki gondolta volna, hogy a kőkemény macsó szerep, vagyis a Gladiátor címszerepe után Russell Crowe ilyen elsőrangú alakításra képes a skizofrén matematikus John Forbes Nash bőrébe bújva? Az Akadémia azonban nem volt elég bátor ahhoz, hogy egymást követő évben díjazza a színészt, úgyhogy alighanem a Gladiátorért kapott elismerés miatt történhetett meg, hogy Crowe díj nélkül maradt a 2002-es Oscar-gálaesten. Pedig a Golden Globe és a BAFTA (meg még seregnyi díj) az övé lett. 

Kathy Bates (Tortúra, 1990) - téveszmés neurózis 

Korának legjobb Stephen King-adaptációját, a Tortúrát egyetlen kategóriában (legjobb női főszereplő) jelölte az Akadémia, és azt meg is nyerte. A vásznon Kathy Bates kolosszális alakítása révén a filmtörténet egyik legijesztőbb női figurája elevenedett meg. E kitalált karakter az ún. téveszmés neurózis jeleit mutatja, és miként az eredeti King-regény, úgy a film is remekül ráérzett e mentális betegség természetrajzára. Ebben persze elévülhetetlen érdemei vannak a színésznőnek, akinek hibátlan alakítása csakis a legnagyobbakkal említhető egy lapon.       

Natalie Portman (Fekete hattyú, 2010) - skizofrénia 

Portman már kislánykorától kezdve remekül választ szerepeket, de pályafutása csúcsát egyértelműen a Fekete hattyú főszerepe jelenti (legalábbis eddig). Az én két oldalát, a világosat és a sötétebbiket mutatja be egy balett-táncos tragikus sorsán keresztül; azt a harcot ábrázolja, a két részre szakadó személyiség azon küzdelmét, amelyet tudományos nyelven úgy hívunk: skizofrénia. A film művészi igénnyel készült, ehhez mérten Portman játéka is a végletekig kidolgozott, járt is érte egy jó csomó díj is (többek között Oscar, Golden Globe, BAFTA).     

Jennifer Lawrence (Napos oldal, 2012) - bipoláris személyiségzavar, hiperérzékenység, szorongás 

Lawrence látványos alakítása a 2011-2012-es Oscar-szezon egyik legnagyobb durranása volt. A közönség és a kritika egybehangzóan őt kiáltotta ki az év legjobbjának, márpedig ritka az olyan, amikor a szakma ennyire a műkedvelő nézők pártján áll. A bipoláris zavarral küszködő személyiség megformálása remekül passzolt a színésznőhöz, pedig két évvel korábban még egy teljesen más karaktert játszott el (A hallgatása törvénye), amiért anno szintén Oscarra jelölték alakítását.  

Nicole Kidman (Az órák, 2002) - bipoláris személyiségzavar 

Pontosan egy évtizeddel Jennifer Lawrence Oscar-díja előtt volt egy másik színészi attrakció is, amely Nicole Kidman nevéhez fűződik, és amely szintén egy bipoláris személyiségzavaros figurát jelenít meg. Az akkor fénykorát élő Kidman az amerikai irodalom egyik legjelentősebb írónőjét, Virginia Woolf-ot testesítette meg, méghozzá Oscar-díjat érő minőségben. Ez a szerep - akárcsak Lawrence-nél - nála is egy óriási váltást jelentett, ugyanis még egy évvel visszább a Moulin Rouge! c. musical női főszerepe egész más színészi eszköztárat igényelt, mint Az óráké. Kidman ezt is, azt is hihetetlen pontossággal valósította meg, úgyhogy a BAFTA- és a Golden Globe-győzelem után az Oscar-díj is már előre borítékolható volt. 

Joaquin Phoenix (A mester, 2012) - poszttraumás stressz-szindróma

Köztudott, hogy Phoenix nincs túl jó viszonyban Oscar bácsival, úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy az évszázad egyik legnagyszerűbb alakítása nem érdemelte ki az Akadémia díját. Színészi teljesítményének erejét viszont jól jelzi, hogy azért jelölést még a rossz viszony ellenére is beszerzett Phoenix, hiszen egyszerűen nincs szó arra, amit ez a pali ebben a filmben művel. Nagy kár, hogy maga az alkotás közel sem ér fel hozzá, úgyhogy az alakítása afféle magánszám, egy hátborzongatóan zseniális one man-show, amit képtelenség feledni. 

Judi Dench (Iris - Egy csodálatos női elme, 2001) - Alzheimer-kór 

Judi Dench a nagy brit írónő, Iris Murdoch halála után 1-2 évvel játszotta el magát az írónőt, betegségére, az Alzheimer-kórra fókuszálva közben. A színésznő érzelemgazdag alakítása a lehető legközelebb hozta a nézőket e szörnyű idegrendszeri betegség, vagyis az ünnepelt írónő ijesztően gyorsan végbemenő mentális leépülésének a megismeréséhez. Dench alakítása számos helyen számos díjat ért, az Oscar és a Golden Globe azonban nem jött össze neki.  

Tom Hanks (Forrest Gump, 1994) - savant-szindróma 

Az Esőember mellett alighanem Forrest Gump figurája a legnépszerűbb hivatkozási alapja a mentális betegségek filmes ábrázolásának. Ez persze nem véletlen, ugyanis Tom Hanks teljesítménye tényleg önmagáért beszél. Hogy mennyire elismert alakításról van szó, azt jól mutatja, hogy az Akadémia úgy díjazta, hogy már a múlt évben is Hanksnek ítélte az aranyszobrot (a Philadelphia főszerepéért), és 95-ben kénytelen volt ismételni, ugyanis nem tehetett mást: Hanks mint az együgyű Forrest Gump lehengerlő, lenyűgöző, az egész szakma és a közönség is odáig volt az alakításért. 

Sean Penn (Nevem: Sam, 2001) - értelmi fogyatékosság 

A Nevem: Sam ugyan nem aratott osztatlan sikert (se a közönség, se a kritikusok részéről), hiszen néha valóban túlcsordul kissé, de egy dologban mindenki egyetértett: Sean Penn alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.  Persze azóta már sok víz lefolyt arról a bizonyosról, és a filmet mára a feledés homálya takarja, sőt már bemutatása évében sem számított egy agyonhájpolt alkotásnak. Mással nem, csak ezzel lehet magyarázni azt a kevés díjat és elismerést, amit a különféle gálákon kapott (vagy inkább nem kapott) Penn. De az érdektelenség sem "menthette meg" a színészt egy Oscar-jelöléstől, aminél persze - ha van igazság a Földön - többet érdemelt volna érzékeny, szívszorító alakítása. 

Leonardo DiCaprio (Gilbert Grape, 1993) - autizmus 

Látva DiCaprio alakítását sokan azt gondolták anno, hogy "szegény beteg kisfiút, ugyan miért kellett belerakni ebbe a filmbe?", vagyis a legtöbb nézőt annyira megdöbbentette az alakítás, hogy azt hitték, egy valódi autista gyermek szerepel a filmben (személyesen is ismerek ilyen véleményeket). DiCaprio olyan példátlan természetességgel játssza el az autista kisfiút, hogy a legtöbb felnőtt és sokat megtapasztalt színész is csak sárgulhat az irigységtől. Ezt a nem mindennapi alakítást DiCaprio alig 18 évesen abszolválta (és igen, a filmben kinéz kábé 13-nak), és még így is azt mondom: bármelyik itt felsorolt színészi teljesítménnyel felveszi a versenyt.  

Umberto - caitimor

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.