2013 végén az őrület határán voltam. Egyedül éltem egy fenntarthatatlan albérletben, pénz, barátok, kapcsolatok nélkül, magányosan. Magányos azért voltam, mert senkit sem tartottam már arra méltónak, hogy beszélgessek vele. Elutasítottam mindenki közeledését, aki így vagy úgy nem szolgálta a bekészüléseimet. Nem akartam tudni magamról, és csodálkoztam, hogy más sem akar tudni rólam... Mi ez, ha nem őrület? 

Szilveszter este még nem volt tervbe véve – nekem legalábbis –, aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy január elsején döntést hoztam: tiszta maradok. Vidékre költöztem egy rokonomhoz, aki még befogadott. Új életet kezdtem, új embereket kezdtem megismerni, új munkát kerestem és új szert választottam magamnak...

Ez idő alatt mutálódott a függőségem: megtaláltam a saját biodizájnerdrogomat*!! Vágynak hívták. Idősebb volt nálam, sikeres, tehetős és gyönyörű. A főnököm volt, és számomra ellenállhatatlan. Pechemre a kémia is alátámasztotta ezt.

Kívülről addigra már rendezett voltam. A rokonom segítségével valamennyire felruházkodtam, akkori munkahelyem megkövetelte az eleganciát. Új külsőm ideiglenes, de hamis önbizalmat kölcsönzött. Belül azonban – éppen csak túl az elvonáson –, egyre nőtt a káosz. Józanul kellett elviselnem azt a zűrzavart, amit aktív koromban teremtettem magam köré. 23 voltam, de még mindig lakás, albérlet és egzisztencia nélkül. Azzal, hogy kitisztultam, semmi nem változott. Munkaalkoholista lettem. 120%-on pörögtem, mindenféle felmutatható eredmény nélkül. Sóvárogtam mindenért, ami azonnali változást hozott a tudatállapotomba. Az érdeklődése, a figyelme, segítőkészsége pontosan azt adta, amire szükségem volt. Aztán egyszer önkívületben berontottam az irodájába, becsuktam magam mögött az ajtót, a szemébe néztem és teljes meggyőződésemből „szerelmet” vallottam neki. 2 másodperc múlva kijózanodtam.

Sokat beszélgettünk. A szenvedélybetegek kifinomult érzékeivel hamar megéreztem, hogy most egy rosszfiúra vágyik. A beszélgetéseinkbe ezért szépen apránként elkezdtem beleilleszteni a múltam egy-egy szegletét. Csodás volt, hogy végre valakinek nyíltan és őszintén beszélhettem erről. Életemben először ventilláltam. Szemtelenül játszmáztam vele, és egy cseppet sem voltam ennek tudatában. Én egyre közelebb kerültem hozzá, ezáltal egyre addiktívabb lett számomra. Eleinte hajnalig SMS-eztünk, bent pedig titkoltuk vonzódásunkat. A kémia addig végezte a dolgát. Az első vele töltött éjszaka egyelőre a mai napig leírhatatlan. Akkora örömöt még nem éreztem, sem aktív időszakomban, sem előtte. A „drog” adott. Mindig így kezdődik...

Nem tudtam betelni vele. Kezdtem toleráns lenni a „szerrel” szemben, egyre többet akartam. Emelni az adagot. Ha elkezdtem, nem tudtam leállni. Minden nap ott folytattam, ahol előző este abbahagytam. A kémiai tudatmódosítót sem tudtam irányítani, és most egy élő emberrel próbálkoztam. Az énközpontúságom burjánzott. Egyre kevésbé tudtam objektív maradni. Az eddigi pocsék teljesítményem erős hanyatlásnak indult. Nem tudtam koncentrálni, nem ettem, elaludni pedig 2-3 órára sikerült csak. Egyre kevésbé értettük meg egymást. Ragaszkodtam hozzá, hogy kapcsolatban folytassuk, erről, persze, hallani sem akart. Újra éreztem, hogy a „drog” elvesz. Minél több energiát öltem bele, hogy újra visszakerüljek a kegyeibe, annál jobban távolodtam el tőle, és annál jobban éreztem az elvonást.

Az agyamra újra sötét köd borult. Képtelen voltam a jövőmet pozitívan látni. Bár egy percig sem voltunk kapcsolatban, mardosott a féltékenység. Nem bírtam egy helyben maradni. Folyton csinálnom kellett valamit, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem sokkal később már zaklattam az üzeneteimmel. Követelőztem. Megpróbáltam bebizonyítani, hogy nem különb nálam. (Tipikus függő viselkedés; visszarántani mindenkit a saját szintünkre.) Szinte már gyűlölve szerettem. Alkottam róla egy fantáziaképet, és minden egyes alkalommal összetörtem – haragot éreztem, amikor kiderült, hogy nem az, akinek én szerettem volna, hogy legyen. Nélküle senkinek éreztem magam, és ezzel szembenézni nem könnyű. Én mint ember – számolva azzal, hogy függő vagyok, és ez rám hatványozottan érvényes – az elutasítástól rettegek talán a legjobban. Amikor azt mondják: nem kellesz! Mégis úgy gondolom, a legjobb döntést hozta meg akkor, amikor nyomatékosan megkért, hogy távozzak az életéből. Elhasználtam őt, jött az elvonás, végül pedig már szomatizáltam.

Sosem tudtam szeretni, nem tudtam, mi az, mert gyerekkoromban nem tanultam meg, hogyan kell – sem magamat, sem mást. Önző viselkedés volt ez. Az ő szeretetét felhasználva próbáltam meg szeretni önmagam, akit mélyen legbelül megvetettem. Fogalmam sem volt, hogyan kell adni, saját szeretetet generálni, egyszerűbbnek tűnt elvenni a másét. Soha, eddigi életemben egyetlen percig sem tartottam magam szerethetőnek, mégis elvártam, hogy mások szeressenek. Ez a szeretetéhség és -hiány, ez a negatív űr a múltban gyökerezik. A gyermek egészen aprótalpú korában még egészséges függésben van, főleg az anyja szeretetétől. Ha ezt nem kapja meg, akkor ez a hiány végigkíséri az egész életét. (A legtöbb szenvedély valamilyen lelki sérülés öngyógyító vagy kompenzációs kísérlete az egyén számára – mondják a szakemberek.) Lehetetlen kitölteni, mivel a múltból ered, oda pedig még nincs helyijárat. Mit lehet vele kezdeni? Elfogadni. Elfogadni azt, hogy ez az én problémám, más nem tud segíteni. Nem vetíthetem rá más emberekre. Csak ketten ismerik az utat a múltamba, én és a Felsőbb Erő. A változáshoz idő kell. Megtanulni vele együtt élni, nem egyik napról a másikra történik. 2-3 év, állítják azok, akiknek már sikerült. Sok felépülő függő már egészséges, harmonikus párkapcsolatban él, és családja van.

4 hónappal ezelőtt rendíthetetlenül hittem, hogy szerelmes vagyok, és egyenlő félként léphetnék be egy ilyen kapcsolatba. Most abban hiszek, hogy az elsődleges feladatom megszeretni, megérteni és elfogadni önmagam. Hogy mit fogok hinni 4 hónap múlva, 2 év múlva, 10 év múlva, nem tudom.

Így utólag belegondolva azt érzem, ez volt az első megnyílvánulása a szeretetnek, bár csak egy pillanatig tartott. Az a pillanat volt az, amikor végre beláttam, és el tudtam engedni. Ebben a másodpercben kezdtem el magamat is megszeretni!?

* „Ún. dizájner típusú droghasználat. A szó divattervezőt jelent, és arra utal, hogy a különféle kábítószerekkel már sok tapasztalatot szerzett fiatalok szinte megkonstruálják maguknak a lélektani szükségleteiknek megfelelő kémiai szerkompozíciót.” (dr. Buda Béla:Szenvedélyeink)

Csaplár Balázs - lexi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.