Egy pszichiáter története

Bertalan kedves fiú volt, mindenkit levett egy pillanat alatt a lábáról. Főleg a nőket. Anyja kedvenc gyermeke volt, nővére is imádta, a hasonló korú lányokról már nem is beszélve. Sokáig a család „életművészének” nevezték, annyira könnyen szerzett sikereket. A látszat azonban ebben az esetben is csalt.

Anyja hívott fel kétségbeesetten. Elmondta, hogy tizenhét éves fia hónapok óta nem mozdul ki otthonról. Csak fekszik az ágyán, egyik cigarettáról a másikra gyújt, és hallgat. Amikor kérdéseket tesznek fel neki arról, mit érez, mi baj van vele, csak annyit mond, félek.

Az egyébként gyorsbeszédű fiú szava akkor akadt el, amikor egyszer igazoltatta a rendőrség. Nem volt nála a személyi igazolványa, ráadásul „gyanúsan” viselkedett. Az éjszakát a rendőrőrsön töltötte. Amikor másnap kiengedték, már alig beszélt.

Pszichológustól pszichológusig vezetett az út. A különböző tesztvizsgálatok azt erősítették meg, hogy sokkszerűen érte a rendőri intézkedés, autisztikus állapotba került, de ez idővel oldódni fog. A mama akkor keresett fel, amikor az egyik nap – csodák csodájára – Bertalan megszólalt és arra kérte, szerezzen neki egy pszichiátert.

Bertalan jött, és egy csapásra minden más színt öltött. Kiderült, hogy a közlekedéstől fél. Ez sem egyik napról a másikra alakult ki, hónapok kellettek ahhoz, hogy ne merjen utcára menni.

Mindenki azt hitte, hogy a rendőrök erőszakos fellépése volt rá traumatikus hatással. Tévedtek.

Az is kiderült, hogy a cigaretta, amelyet „láncdohányosra” emlékeztető módon egyfolytában szívott, nem nikotinos cigaretta volt, hanem „fű”. Azaz marihuána. A rendőrök pedig azért találták gyanúsnak a viselkedését, mert két szál joint-ot találtak a zsebében.

A közlekedési fóbiát alaposabban szemügyre véve pedig egyértelművé vált, hogy nem emlékeztet az „igazi” közlekedési fóbiára. A közlekedéstől Bertalan nem azért félt, mert lelki szemei előtt előre látta, hogyan esik össze a tömegben, hogyan üti el egy száguldó autó. Azért félt kimenni az utcára, mert vadidegen emberek szólították a nevén, és felhívták a figyelmét arra, hogy tudnak arról, hogy ő „füves”.

Nem gondolta egy percig sem, hogy ezek a hangok nem igazi hangok, hanem lelkének belső hangjai, amelyek fején kívül kerülve riogatják a lelkiismeretét. Azt hitte, hogy futótűzként terjed a híre az ő marihuána-esetének a rendőrökkel. Amikor rájött, hogy ennyi ember nem tudhatja, tehát ő „megbolondult”, pánikba esett.

A téboly hónapok óta élt Bertalan lelkében, és a pszichiáter rendelőjében kezdett más megvilágításba kerülni. Ez a téboly nem volt az a téboly, az a másik, amire azt szokták mondani, onnan nincs visszaút (persze onnan is van visszaút). Ő ezt nem tudta. Azt hitte, minden téboly visszafordíthatatlan, ő már örökre be lesz zárva egy ketrecbe, amit kitesznek a főtérre, hogy mindenki ujjal mutogasson rá, akár a középkorban hűtlen asszonyok esetében.

A szorongást fűvel csillapította. Nem tudta, hogy a téboly és a fű hatása az ő szervezetében ok-okozati viszonyban van: tébolya visszavezethető a marihuána rendszeres fogyasztására. Az ördögi körből pedig egy módon lehet kikerülni: abba kell hagyni a füvezést, és más utat kell választani a szorongás oldásának.

Ez volt a legnehezebb, megértetni Bertalannal, hogy a fű az oka tébolyának. Ehhez az kellett, hogy higgyen nekem, elfogadja okfejtésemet és előző klinikai tapasztalataimat.

Bertalan még egy hónapig – egyre kevésbé intenzíven – hallucinált az utcán, miközben korszerű szorongáscsökkentő szereket szedett. A füvet kiiktatta az életéből, és a fű által fellépő téboly fokozatosan szűnt meg. 

dr. Gerevich József

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.