Az anyja elé állt, és bevallotta: közel egy éve kemény drogokat használ 

Amikor valaki az alkoholnak, kábítószernek a függője lesz, és ez kiderül, a családtagokat, közeli barátokat hosszú ideig sokkal jobban megsínyli, mint a szerhasználót. A függő ugyanis élvezi a szer okozta állapotot, boldognak érzi magát, és tulajdonképpen egy gondja van: hogy amikor szüksége van rá, hozzájusson a megfelelő adagjához. A családtagok viszont kétségbeesnek, minden áron megpróbálnak segíteni neki, saját magukat teszik felelőssé a kialakult helyzetért. Állandó feszültségben élnek, lesik, hogy a szeretett gyermek, testvér, anya, apa milyen állapotban ér haza, és folyamatosan aggódnak az életéért. 

A függő mindebből semmit nem vesz észre, ha szóvá teszik, elmagyarázza, hogy ugyan, ő boldog, nincsen vele semmi gond. A baj akkor kezdődik nála, ha jelentkeznek az elvonási tünetek, ha fogy a szer, és nincs pénze újabbat vásárolni. Ekkor semmilyen erkölcsi gátat nem ismerve próbál elsősorban pénzt szerezni. 

Az első időkben könnyű dolga van, hiszen ott vannak körülötte a családtagok, akikből hosszú ideig tud különböző módszerekkel pénzt kicsalni. A függők nagyon hamar kiismerik a hozzátartozók gyenge pontjait, és semmitől nem riadnak vissza: ha kell zsarolnak, ha kell hazudnak, rimánkodnak, könyörögnek. A módszer hosszú ideig beválik, és míg ők valamely szer függői, addig a családtagok, barátok az ők életmódjuknak a függői lesznek. 

Bazánth Ivola felvételei

Mindenkinek a története más és más, de sok a hasonlóság köztük: az elején rettegnek attól, hogy a függő hozzátartozójuk meghal, és úgy érzik, nekik, szülőknek és testvéreknek kötelességük minden áron támogatni őt. Hosszú időnek kell eltelnie, míg megértik, hogy a változás csak akkor következik be, ha az ő magatartásuk megváltozik. Ahogy Zsuzsa mondja az egyik sorstársának: „Csak magadat tudod megváltoztatni. A gyerekedet soha.” 

A változás viszont kutya nehéz: el kell jutni odáig, hogy felismerjék: a segítség ezekben a helyzetekben azt jelenti, hogy a szerhasználatban magára kell hagyni a függőt. El kell jutni oda, hogy a szenvedélybeteg személyét és annak életmódját szétválasszák. Az embert úgy kell szeretniük, hogy közben az életmódjukat elutasítják, abban nem vesznek részt. Nem szabad neki pénzt és biztonságot adni, nem szabad őt támogatni abban, hogy hozzájusson a droghoz, alkoholhoz. Ha azt az utat választotta, gondoskodjon is arról, hogy megszerezze. Számukra ugyanis csak úgy tud kiderülni, hogy mekkora a baj, ha szer nélkül maradnak, és megtapasztalják, milyen az, amikor nagyon rosszul vannak, és nincs körülöttük senki. Legtöbben ilyenkor döbbennek rá, hogy ők tényleg függők lettek, és ez az az állapot, amikor esetleg megfordul a fejükben, hogy segítségre lenne szükségük. Idáig viszont nagyon hosszú és kegyetlen az út, odáig el kell jutni.

Bazánth Ivola felvételei

A segítő családtag, barát állapotából legalább olyan nehéz „kijönni”, mint amilyen leszokni a szerekről. Egyedül sokszor nem is sikerül. Magyarországon ma már sok olyan önsegítő csoport létezik, ahol a családtagok, közeli hozzátartozók kapnak segítséget ahhoz, hogy túléljék ezt a minden szempontból roppant nehéz időszakot. 

A csoportok alapvetően kétfélék: vannak az úgynevezett 12 lépéses módszerre épülők, ahol az anonim alkoholisták mintájára a hozzátartozók gyűlnek össze hétről hétre, és segítik, támogatják, biztatják egymást. A Kék Pont alapítvány pedig Békásmegyeren tart heti rendszerességgel vezetett csoportot, ahol nem csak a sorstársak, hanem szakemberek, jelenleg Pászli Lívia és Krizbacher Ildikó is segítik a tagokat. 

Mi ez utóbbin jártunk. 

A csoportterápiát egy nappalihoz hasonlóan berendezett helyiségben tartják. Gyertyákat gyújtanak, tea illatozik az asztalon. Mindenki hoz magával egy kis süteményt, diót, almát, mintha csak vendégségbe érkeznének. Nagyon örülnek egymásnak, az embernek az az érzése, mintha hosszú idő után barátnők találkoztak volna egy kis csevejre. Ám az ittlévőket nem a barátság tartja össze, hetente találkoznak, és mindenkinek nagyon súlyos története van.

Teca ötödik alkalommal jött el, utoljára valamikor tavaly ősszel volt. Mint mondta, akkor úgy érezte, egy helyben jár, hiába érti, amit mondanak neki, ezeket otthon már nem tudja átültetni a gyakorlatba. Azért tért vissza mégis, mert csak itt vannak olyan emberek, akik meghallgatják, megértik, támogatják és biztatják. Azt szeretné, ha kicsit megerősödne, mert érzi, hogy a gyermeke miatti állandó feszültség megfojtja.

Teca fia 10 éve kezdett el súlyosan füvezni. Most a húszas éveinek elején jár, és egyáltalán nem érzi, hogy szenvedélybeteg lenne. Tanulmányait nem fejezte be, érettségije sincs. Most éppen van munkája, de sokszor előfordult, hogy pénzt sem keresett. A tíz év alatt, részben emiatt, a szülei elváltak. 

Teca új párja az elején nagyon jól megtalálta a hangot a gyerekkel, de eljátszotta a férfi bizalmát, aki azóta hallani sem akar róla, úgy tesz, mintha nem létezne. Miután jelenleg Teca a férfi lakásában lakik, a srácnak a dühkitörései és lopásai miatt el kellett költöznie otthonról. Albérletet keresett magának, aminek az első havidíját az anyukája kifizette, remélve, hogy ezzel megadja a”löketet” a továbblépéshez. Ám a fiú nem fizetett, ismét költöznie kellett. Egy régi barát fogadta be, de pénzt oda sem ad, hamarosan ismét utcára kerülhet. Az anyja szerint nem tart ettől, mert úgy gondolja, a szülei úgysem tudnák elviselni, hogy hajléktalan lett.

Teca szíve hasad meg, fél, hogy a gyereke azt fogja gondolni, hogy ellökte magától, és fél, hogy az ő támogatása nélkül meg fog halni. Úgy érzi, mint anyának, kutya kötelessége vigyáznia rá. Pedig elméletileg tudja, hogy kihasználja őt, szemrebbenés nélkül hazudik, és mégis, ha találkoznak, bármit mond, mindent elhisz neki. Eddig olyan nem volt, hogy ha pénzt kért, ne kapott volna. 

Teca tanácstalan, de próbálja magáévá tenni a gondolatot: ameddig a fia nem kap igazi nagy pofont az élettől, addig azt érzékeli, hogy nyugodtan élhet így, mert mindig mindene meglesz. Teca azt még nem tudja elképzelni, hogy elutasítsa a saját gyermekét, de annyit megígér, hogy ha azzal hívja fel, hogy éhes, pénz helyett zsemlét és felvágottat fog adni neki.

Niki lánya kamaszéveinek közepén az anyja elé állt, és elmondta, hogy közel egy éve kemény drogokat használ. Niki akkor úgy érezte, hogy vége a világnak, ma már tudja, az igazi pokoljárás csak akkor kezdődött. Az interneten kezdett el keresgélni, megtalálta a csoportot, a következő héten már el is ment a lányával együtt a drogambulanciára. A gyerek soha többet nem tért vissza, Niki azóta is hetente jár.

Elmondása szerint az első két évben semmi eredménye nem volt. Utána értette meg, hogy a függő gyermekéhez neki kell másképp viszonyulnia, gondolkodnia. A változás akkor következett be, miután már nem hitte el a lánya összes meséjét, és elkezdte felállítani a szabályokat. Nagyon nehéz időszak volt, hiszen neki is túl kellett lépnie önmagán, félre kellett tennie az anyai érzéseket és ösztönöket. Rá kellett jönnie, hogy a saját élete is fontos. Ahogy fogalmaz, amikor már a „hogy vagy?” kérdésre nem a gyerekéről kezdett el beszélni, hanem magáról, akkor kezdődött az új korszak az életükben. Amikor más nem mosolyogva beszélt az egészről, hanem tudott zokogni is. 

Először is leszögezte, hogy a lánya egyedül nem tartózkodhat a lakásban. Ha nyaralni ment, a gyerek választhatott: vagy lement a nagyszüleihez vidékre, vagy az utcán kellett volna eltöltenie azt a két hetet. Az előbbit választotta, és végig szemrehányó leveleket írt az anyjának. Ha a detoxikálóból telefonáltak, hogy menjen a lányáért, nem sietett kimenteni. 

Niki sorolja, sorolja a történeteket, azokat, amikor már nem rohant azonnal segíteni. Közben a csoport és a barátai tartották benne a lelket, bátorították. Azt mondja, ha ez nem lett volna, ő hamarabb feladja, mint a gyermeke. 

Niki lánya ma már nem kábítószerezik, és egyetemre jár. Niki azonban még bizalmatlan, bár annak nagyon örül, hogy itt tartanak. Ahhoz most is ragaszkodik, hogy a szabályokat szigorúan betartsák. Mint mondja, a közöttük lévő viszony egyelőre elég hullámzó, de ma már attól függ, hogy neki milyen a hangulata. Minden változást megérez a gyermeke, és azonnal reagál is ezekre. Ha érzi, hogy az anyja kicsit labilisabb, azonnal megpróbál például pénzt kérni. Annyi különbséggel, hogy előbb megkérdi, van-e, és azt már nem drogra költi.

Zsuzsa fia tíz éve tiszta, állandó állása van, és családot alapított. Az idáig vezető út azonban nekik is gyötrelmes volt. Az érdemi változás náluk is akkor következett be, amikor Zsuzsa eltaszította a gyerekét magától. Megértette, hogy ezzel segít rajta a leginkább, mert ha tovább pénzeli, tovább segít neki kábítószert vásárolni, hamarabb hal meg, mintha magára hagyja. Találkozni persze akkor is találkoztak, de ha a fia éhségre panaszkodott, ételt vásárolt neki, nem pénzt dugott a zsebébe, és nem hatotta meg, ha amiatt dühöngött. Ha éjszaka vérző szájjal csengetett be, nem nyitott neki ajtót. 

Ekkor került olyan állapotba a fia, hogy egyszer csak azt kérte, segítsen neki eljutni egy elvonóra. Négy évig volt külföldi intézetekben. Zsuzsa alapítótagja a csoportnak, ő leginkább azért jár, hogy segítsen a többieken. Neki van a legnagyobb tapasztalata, és ő van túl az egészen a legrégebben. Zsuzsa ma is vallja, hogy az az időszak neki volt rosszabb, nem a fiának. Mindenkinek azt mondja, odáig nem szabad eljutni, hogy az ember élete csak a szenvedélybeteg gyerekről szóljon.

Viki férje akkor lett alkoholfüggő, amikor a legkisebb gyerek 9 hetes volt. Addig is ivott, de csak olyankor, ha valamilyen esemény volt és csak úgy, mint ahogy a magyar ember iszik. Az előfordult, hogy egy-egy mulatságon úgy lerészegedett, hogy haza kellett vinni, de közben voltak közös céljaik, gyarapodott a család, a hétköznapokban nem voltak gondjaik. Abban az időszakban nagyot változott az életük: négy pici gyermekük volt, Viki egyedül már nem bírta a sok feladatot. Napközben besegített a nagymama, és bizonyára a férjére kevesebb figyelem jutott. Annyira viszont soha nem hanyagolta el, hogy emiatt az italhoz kellett volna menekülnie. 

Viki addig nem találkozott alkoholizmussal, így azonnal elkezdett érdeklődni, mi ilyenkor a teendő. A csoportra is ekkor talált rá. A mindennapjaik állandó feszültségben teltek. Nem lehetett tudni, hogy hazamegy-e egyáltalán a férfi, ha igen, milyen állapotban. A gyerekek is sokszor látták őt ittasnak, másnaposnak és agresszívnek. Számtalanszor megélték azt, hogy az édesapjuk otthon volt ugyan, de rájuk se nézett. 

Viki másfél év után tudta azt mondani, hogy vagy a férj megy el, vagy ő a négy gyerekkel akárhova. A férfi költözött el. Az elmúlt fél évben nyugodtabb és kiszámíthatóbb lett az életük. A gyerekek az apukájukkal nagyon ritkán találkoznak, és még ritkábban akkor, amikor megbeszélik. Viki két év után most először tudta megtenni, hogy nem ugrott azonnal, amikor a férje felhívta, hogy rosszul van, segítsen. 

A férj is érzékelte, hogy valami változhatott, így másnap azzal kereste meg a feleségét, hogy szeretne leszokni, szakemberre van szüksége. Viki elkísérte az ambulanciára, ahol orvost nem találtak, viszont kaptak egy időpontot, és megbeszélték, hogy a férfi este elmegy csoportterápiára. Ez utóbbi már nem jött össze, feleségének azt próbálta beadni, hogy ő már nem fért be, annyian voltak. Viki már nem csalódott nagyon, hiszen 50 százalék esélyt adott annak, hogy a férfi el is megy. Arra is rászánta magát, hogy elindítja a válópert. Tudja, hogy idáig sem jutott volna el , ha nincs a csoport, mint ahogy azt is, hogy ennek az útnak itt még koránt sincs vége. 

Leopold Erika - 168 óra 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.