A gyermekkorában átélt szexuális bántalmazásról nem beszélt senkinek, bűntudat és depresszió kísérte mindennapjait. Négy és fél évig tartó pszichoterápia eredményeképpen született meg tabudöntő könyve, a Bűn vagy bűnhődés. Az álneves szerzővel, Anoni Marával beszélgettünk. 

– Miért döntött úgy, hogy az önt ért gyerekkori családon belüli szexuális abúzus történetét, majd a harminc évvel később kezdődő és éveken át tartó pszichoterápiáját álnéven megírja és kiadatja?

– Elsősorban magamnak összegeztem, öngyógyítási céllal. A terápia vége előtt fél évvel kezdtem el írni, aztán abbahagytam, de olyan hiányérzetem támadt, hogy folytattam. Amikor a 70 százaléka megvolt, úgy éreztem, több ez annál, minthogy a fiókba rakjam. De nem volt egyértelmű, hogy meg akarom jelentetni. A férjem, aki a tényeket már tudta, de a részleteket a könyvből ismerte meg, javasolta, hogy jelentessem meg. Aztán mások is azt mondták, olyan dilemmák vannak benne, amelyek mindenkinek hasznosak lehetnek és segítséget is adhatnak.

– Hatéves korában kezdődött az abúzus és 37 elmúlt, amikor pszichológushoz kezdett járni. Addig sosem érezte, hogy szakemberre lenne szüksége?

– Nem. Olyan erős volt bennem a bűntudat, hogy megalapozottnak véltem a gyötrelmeimet.

– Miben segítette a könyv megírása és a terápia négy és fél éve?

– A férjemmel sokkal jobb, nyíltabb és bizalmasabb lett a kapcsolatunk. Leomlott egy fal köztünk, aminek nem is érzékeltük a meglétét. Ez a legnagyobb hozadéka a könyvnek, és az, hogy szembe tudok nézni a múltammal, látom, hogy csomó olyan hibát követtem el, ami az abúzusra vezethető vissza. Rengeteg muníciót kaptam a pszichológustól, de sok múlik a könyv fogadtatásán is, bár tudom, hogy nincs egyenes arány a terápia és a gyógyulás sikere, valamint a könyv eladási számai között.

– Milyenek a visszajelzések a könyvvel kapcsolatban?

– Rossz kritikát nem kaptam még. Azt nehéz elérni, hogy elolvassák, mert félnek ettől a témától. Tabuként kezelik, ami számomra nagy meglepetés volt. Az történik most, ami gyerekkoromban a mikrovilágomban: nem is vettem számításba, hogy esetleg nem lesz, aki meghallgatja a bajomat. A magyar társadalom nem jutott még el odáig, hogy ezt feldolgozza. Holott ez egy nagyon gyakori jelenség, „normális” családokban is előfordul, egyáltalán nem csak a hátrányos helyzetűeknél. A Facebookon tucatnyian kerestek meg minden korosztályból, hogy megosszák velem a történetüket. Azokból is az derül ki, sokkal többen érintettek, mint hinnénk.

– Miért titkolják jobban a szexuális erőszakot, mint a családon belüli agresszió többi formáját?

– Belülről bűntársnak tartja magát az ember, ezért nagy a szégyenérzet. Az eszével mindenki tudja, hogy egy hatéves gyerek nem tud beleegyezni egy ilyenbe, mégis a bűn érzése végigkíséri az életet. Az egész élet kisiklik ez ilyen abúzus után.

– Haragszik valakire?

– Azokra, akik nem akarnak meghallgatni. A történetem bonyolult, nem fekete vagy fehér. Nem lehet egyértelmű felelőst találni, az elkövető – aki szintén kiskorú volt még – és a szüleim – akik gyerekkoromban még semmiről nem tudtak – sem hibáztathatóak teljes mértékben.

– Volt, aki elfordult öntől?

– Van olyan, aki nem tud velem mit kezdeni a könyv elolvasása után, és kerül.

– Hányan tudják, hogy az álnév magát rejti?

– Tizenöt ember a szűk családomból és a barátaim közül. Jó lenne, ha le tudnám játszani, mi történne, ha saját névvel kiállnék, érdekelne, hogy a pozitív vagy negatív hozadéka lenne-e több. De az álnév mégis szükségszerű az érintettek és a gyerekeim miatt.

– El tudja képzelni, hogy megmutatja a könyvet majd valamikor a gyerekeinek vagy a szüleinek?

– A nagyobbik lányomról el tudom képzelni, hogy egyszer fel tudná dolgozni, a kisebbikről nem, és a szüleimről sem. Az utóbbi fél évben minden nap eljátszottam a gondolattal, hogy odaadom anyámnak a könyvet. Nagy áldozat a részemről, hogy megkímélem őket ettől.

– Holott kiderül a könyvből, hogy az édesanyja tudja, hogy önt bántalmazta az unokabátyja.

– Igen, kétszer is utaltam neki rá, egyszer huszonéves koromban, egyszer pedig néhány éve. Félek attól, hogy meghal anyám, és nem lesz esély arra, hogy kibeszéljük a történteket, holott őt is fel tudnám esetleg oldozni, ha beszélnénk róla. Utólag szembesültem azzal, hogy vádirat lett a könyv, ez engem is megdöbbentett, mert igazából nem tartom a szüleimet felelősnek, nem akarok nekik fájdalmat okozni. Mégis valószínű, hogy mindez így marad, ami megijeszt, mert tudom, hogy az elhallgatás a legrosszabb.

– Mit üzen sorstársainak?

– Azt, hogy beszéljenek, forduljanak szakemberhez és találjanak meg például engem, vagy más sorstársakat. Az áldozatoknál meglepően sok a hasonlóság a későbbi életvezetésben és a felmerülő problémákban: állandó lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet, bűntudat, bezárkózás, zűrös szexuális élet. 

Krausz Viktória - VH - interjú 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.