Mit csinál az iskolapszichológus?

Az iskolapszichológiai hálózat 1986-ban indult Magyarországon, kezdetben kísérleti jelleggel. Akkor 30 pszichológus helyezkedett el különböző iskolákban, főként Debrecenben és Budapesten. Ma körülbelül az iskolák 25 százalékában van valamilyen szintű iskolapszichológiai ellátás.

Az iskolapszichológus feladata elsősorban, hogy szaktudásával segítse a pedagógusok munkáját, csökkentse az osztályközösségekben elinduló negatív folyamatokat, megtanítsa a diákokat a helyes konfliktuskezelésre és kommunikációra, illetve a szociális készségek fejlesztésére. Ezzel egyidőben pedig preventív szűrővizsgálatokat is végez.

A pedagógus javaslatára vagy a serdülő saját kérésére az iskolapszichológus egyénileg is foglalkozhat a diákokkal, segít nekik a tanulási nehézségek, tanulásteljesítő-, pályaválasztási és kortárskapcsolati problémák leküzdésében. Valamint mediátor szerepet is betölthet tanár és diák között, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a viszony a két fél között.

Nem „ciki” a diákok körében szakember segítségét kérni? Mennyire népszerűek a kezelések?

Bizony hosszú időnek kell eltelnie ahhoz - különösen a középiskolások esetében -, hogy a „ciki” jelző lekerüljön azokról, akik bekopogtatnak az iskolapszichológus ajtaján. Három-négy év után azonban, miután megszokják a diákok az intézményben a pszichológus jelenlétét, eloszlanak azok az előítéletek, miszerint „hozzá csak a bolondok és a dilisek járnak”. A gyerekek viszonylag hamar  megértik, hogy az iskolapszichológus része az intézménynek, aki nem a súlyos, lelki betegeket kezeli, hanem abban segít, hogy a diákok minél biztosabban leküzdjék a nehézségeiket, túljussanak kisebb-nagyobb elakadásokon, vagy ne induljanak el olyan irányba, ami később tényleg  súlyosabb pszichés vagy egyéb problémákhoz  vezethet.

Azt gondolom egyébként, hogy a mostani társadalmi helyzet fokozottan indokolja az iskolapszichológusok jelenlétét, illetve a hálózat fejlesztését.

Fotó: Berecz Valter

Milyen a mostani társadalmi helyzet?

Az utóbbi húsz évben, tulajdonképpen a rendszerváltás óta, az összes szociológiai felmérés azt bizonyítja, hogy a család nevelő szerepe sok esetben sérült. Rengeteg gyerek él jelenleg is diszfunkcionálisan működő családban, ahol nem kapja meg azt a szükséges szocializációs többletet, ami ahhoz kellene, hogy később megfelelően be tudjon illeszkedni a társadalomba.

Jellemzően milyen gondokkal fordulnak iskolapszichológushoz a fiatalok? Melyek a legáltalánosabb problémák?

A jövő kilátástalanságának érzése miatt rengeteg olyan gyerekkel találkozunk, akik motivációs, tanulási problémákkal küzdenek. A jelenlegi értékválság ugyanis azt sugallja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a magas iskolai követelményeket jól teljesítők érvényesülni fognak majd a társadalomban. De a szülők érzelmileg szétzilálódott kapcsolata, a válások, az anyagi viták és veszekedések szintén drámaian befolyásolhatják a gyerekek tanulási teljesítményét. Vagy pusztán csak az, hogy sokszor nincs kivel megbeszélniük a dolgokat, nincs meg az a támogató, szociális közeg, amivel csillapíthatnák az életkori jellemzőkkel gyakran együttjáró szorongásaikat, megoszthatnák identitáskeresési nehézségeiket. Eleve ma megtalálni arra a kérdésre a választ, hogy „Ki vagyok én?”, „Mi leszek, ha nagy leszek?”, sokkal nehezebb, mint 25-30 évvel ezelőtt. Emellett számos veszély is leselkedik rájuk, így a drog és az alkohol csábítása, ráadásul a függőségek köre tovább bővült a számítógép- és játékszenvedéllyel.

Ezek a problémák a rosszabb körülmények között élő, szegényebb gyerekeket érintik inkább?

Nem csak azokat. Nagyon sok szülő például azért nem tud elég időt fordítani a gyerekére, mert olyan pozícióban dolgozik, ami egyre nagyobb nyomás alatt tartja őt, és a saját karrierje teljesen lefoglalja.

 Fotó: Berecz Valter

Minta lett egymás "kinyírása"                        

Bilkei Pál kriminálpszichológus egyik korábbi, az FN24-nek adott interjújában hasonló problémákat említett annak kapcsán, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt hazánkban a fiatal öngyilkosok száma. Ráadásul a szorongás és az agresszió már az óvodáskorú gyerekeknél is megjelenik. Ha nem jutnak megfelelő segítséghez, milyen felnőtt válik később ezekből a gyerekekből?

Az öngyilkosságnak nagyon sok formája van. A fiatalkori esetek többsége az úgynevezett „cry for help” típusba tartozik, amivel a gyerek lényegében a környezetének üzen, hogy „nagyon nagy a baj, foglalkozzatok velem!”.  Elég szomorú, hogy odáig jutottunk, hogy már az egészen fiatalok is úgy érzik, ez az egyetlen módja annak, hogy felkeltsék környezetük figyelmét.

Azt tapasztalom, hogy a társas kapcsolatok megtartó ereje erősen csökkent. Ennek egyik oka például, hogy nagyon erős az individuális versengés a társadalomban. A diákok  – tévesen - úgy gondolják, hogy ha segítenek vagy odafigyelnek a másikra, akkor elvesztegetik azt az energiát, amit a saját egyéni életútjuk építésére fordíthatnának. Ez a fajta elmagányosodás egyébként az egyetemisták körében is érzékelhető. Mindenki a saját „gesztenyéjét sütögeti”, és a mostani fiatal generáció azt hiszi, hogy akkor jár a legjobban, ha „titokban sütöget”. Esze ágában nincs segíteni a többieknek, és nem is kér segítséget, hiszen azzal feltárná a szándékait. Előfordul, hogy annak érdekében, hogy jobb versenypozícióba kerüljenek, becsapják egymást, eltitkolják az információkat. Egészen drámai hatásokat is kiválthat ez a nagyon erős, destruktív versengés, és ennek sok gyerek áldozatául esik.

Honnan veszik ezt a mintát? Ki vagy mi tehető felelőssé azért a szemléletért, ami arra ösztönzi őket, hogy csak egymás legázolásával juthatnak előrébb?

Leginkább a filmekből, a médiából, az olyan típusú valóságshow-kból, ahol abszolút egymás „kinyírásáról „szól a történet, vagyis, hogy tudsz olyat mondani a másikról a háta mögött a titokszobában, ami kiejti őt a játékból? Ezek nyilván nem közvetlenül csapódnak le, nem akar mindenki „kis” Alekosz lenni, de maga a módszer az hat, és modellként működhet. Megtanulják, hogy abból nem származik hasznuk, ha rendesek a másikhoz. Nagyon érdekes, hogy a sikeres ember fogalmához sokkal gyakrabban kapcsolják a kockázatvállaló, versengő és agresszív jelzőket, mint az együttműködő, barátságos, segítőkész szavakat.

 Fotó: Berecz Valter

Nyilas Misi óta sokat "fejlődött a világ"         

Innen tulajdonképpen már csak pár lépés az erőszak, a tettlegesség.

Valóban,  sokak számára , az agresszió egy eszköz, amivel el tudják érni a céljukat. És nem is kell, hogy tettlegességig fajuljon. Az agresszió intellektualizált formái ugyanis tökéletesen megjelennek például a valóságshow-kban, ahol abszolút tiltva van az agresszió, még egy narancsot sem szabad hozzávágni a másikhoz, de arról nem szól a rendszer, hogy az is agresszivitás, amikor azt mondom a másiknak, hogy: „rólad azt terjeszti az XY, hogy…”.

A másik formája az agresszivitásnak – és mindkettő jelen van az iskolákban is – az indulati agresszió. Amikor egyszerűen a tehetetlenségből, frusztrációból, csalódottságból, kirekesztettségből fakadó dühöt, haragot egy másik személyen vezetik le. Sajnos sok esetben azt tapasztalják, hogy aki agresszívabb, erőszakosabb, hangosabb, az előbb érvényesül.

Már egy jó ideje „slágertéma” az iskolai erőszak, de számszerűen is nőtt az esetek száma? Készült erről statisztika?

Összehasonlító statisztika azért nem készült a bántalmazásokról, mert húsz évvel ezelőtt nem ment el a szülő az ombudsmanhoz, nem kerültek nyilvánosságra az adatok, így nem tudni, hogy 1953-ban hány kisgyereket bántalmaztak az udvaron vagy a folyosón.

Az iskolai erőszak, a megfélemlítés, a bántalmazás nem a XXI. század terméke, hiszen Nyilas Misit is elég sok esetben bántalmazták, Nemecsek Ernőről nem beszélve. Csak a módszerek egyre szofisztikálódnak, egyre több mindenhez hozzájutnak a gyerekek, amikhez régen nem, például lőfegyverhez. De ma már ott van a Facebook is, ahol lehet cyberbullyingolni (elektronikus zaklatás). Olyan üzeneteket posztolnak ki egymásról a gyerekek, amik nem valóságosak, de mire kiderülne, hogy nem igaz, már a fél város azt hiszi, hogy XY  lopott. A számomra legmegdöbbentőbb eset egyébként az volt, amikor a közösségi oldalon két lány posztolásos sárdobálása odáig fajult, hogy a „rajongótáborok” tényleges küzdelmet, konkrét verekedést szerveztek nekik.

 Fotó: Berecz Valter

Iskolaőr helyett pszichológust!             

Mondhatjuk, hogy „időzített bombák” sétálnak az iskolák folyosóján?

Ezt így talán túlzás lenne állítani, de valóban sok társadalmi szintű frusztráció hatása jelenik meg a gyerekek körében is.  Például a kialakult, jelentős jövedelemkülönbségek, és az a lehetőség, hogy már mindent lehet kapni, de nem mindenkinek, komoly frusztrációt okozhat azoknál, akik nem engedhetik meg maguknak a legújabb csodatelefont vagy edzőcipőt, de ők maguk is ezt tartják legfontosabb értékmérőnek. Ez a frusztráció halmozódik,  idővel fokozódik, hiszen ahányszor végigsétál a folyosón, látja, hogy a „menők” milyen ruhában vannak, és úgy érzi, sosem fog közéjük tartozni. Valamilyen módon ő is szeretne figyelmet kapni, kitűnni, ezért keres olyan módszert, ami ezt megadja, és ha nem talál más módot, akkor esetleg  elver, zaklat, netán megöl valakit (ahogy azt az ámokfutó soproni diákok szomorú esetében láttuk), amitől hirtelen „híres” lesz, mindenki ráfigyel. Ez  a legtöbb esetben nem tudatos elhatározás kérdése, hanem rejtett módon működik.

Kiszűrhető ez a fajta rejtett agresszió? Miből vehetjük észre, hogy valaki veszélyes lehet a társaira?

Inkább az szűrhető ki, hogy hogyan alakul egy gyerek úgynevezett impulzuskontrollja. Tehát, hogyan viszonyul a saját és mások érzelmeihez. Ezt már kiskorban lehet látni, mert egyrészt ez temperamentum-jellemző is. Az óvodákban  már megfigyelhető, hogyan milyen különbözően  próbálják meg elérni a céljukat a  kisgyerekek, amikor egy olyan autóval akarnak játszani, ami másnál van. Hogy erőszakos módszert választ, vagy más úton-módon szerez érvényt az akaratának. Ez részben függ a a neveléstől, a családi mintáktól, de még a legbékésebb családból származó gyereknek is lehet olyan temperamentuma, ami miatt nem tud késleltetni, nem tudja kivárni a sorát. Ezekben az esetekben minél korábban kap segítséget a gyerek és a család, annál sikeresebben lehet kezelni ezt. Például ennek felismerése fontos óvodapszichológusi feladat.

A kormányzati honlapra áprilisban felkerült tervezet szerint a nevelési és oktatási intézmények iskolaőröket foglalkoztatnának az erőszak visszaszorítása érdekében. Akár testi kényszer alkalmazására is jogosultak lennének. Ez önmagában nem az agresszió szükségességének elismerése?

Nem tudom elképzelni, hogy ez jó hatással lenne a gyerekekre. Régóta ismert ugyanis, hogy a modellált erőszak inkább fokozza, mint csökkenti az erőszak megjelenését.  Ha egy állig felfegyverkezett, erős ember a fizikai erejével fékez meg egy helyzetet, vagy utasít rendre valakit, az a többieknek és a részt vevőnek is azt sugallja, hogy csak megfelelő pozícióba kell kerülni, és máris megvan a felhatalmazás, a „hivatalos engedély” az erőszakra. Én ezt az erőszak egyfajta legalizálásának tartom. Egyetértek az ombudsmannal abban, hogy ez nem megoldás. Inkább az iskolapszichológiai hálózat fejlesztésére, több szakemberre és persze sokkal átfogóbb változásokra lenne szükség.

 Fotó: Berecz Valter

A semminél "jó, ha kigyullad a figyelmeztető lámpa"  

Addig is mit tanácsolna a szülőknek, milyen jelekből vehetik észre, hogy a gyereküknek több figyelemre, segítségre lenne szüksége?

Ha egy szülő naponta 10 percnél kevesebb időt tölt a gyerekével és nem tud az elmúlt két hétből közös programot említeni, akkor valószínű, hogy ott előbb-utóbb probléma lesz. Az első legfontosabb dolog mindig az önvizsgálat. Egy szülő, ha elég értelmes és magába néz, akkor pontosan tudja, mikor beszélgetett utoljára  igazán a gyerekével, úgy, hogy nem csupán közölt, vagy megbeszélt vele  valamit, hanem őszintén beszélgettek valamiről. Emellett, ha a gyerek tartósan bezárkózik, nem kommunikál, nem tudunk róla semmit, mindenre az a válasza, hogy „semmi”, akkor jó, ha kigyullad a figyelmeztető lámpa, és arra törekszünk, hogy sokkal több és jó minőségű figyelmet fordítsunk rá, és egymásra.

Kisebb gyerekeknél, előfordulnak feltűnőbb, „ordító” jelek, mint például a visszatérés a gyerekkori szokásokhoz: körömrágás, ujjszopás, éjszakai felriadások, ágybavizelés, a tanulmányi eredmény jelentős romlása. Mind azt jelzi, valami nincs rendben.