A komoly alkoholizálás mint az irodalom formálója kivált 1849. után került előtérbe. Kissé meghökkentő, hogy már Jókai is alkoholistának ábrázolja a kortársi visszaemlékezések szerint a „valóságban” igen mértékletesen poharazgató Petőfit, amikor a Politikai divatokcímű,1862-ben írt regényében Pusztafi néven lépteti fel egykori barátját. Persze a regényben Pusztafinak megvan az oka a vedelésre. Az elbeszélés fikciója szerint Petőfi-Pusztafi ugyanis nem veszett oda segesvári csatában, fogságba esett és aztán valahogy sikerült elmenekülnie és most álnéven írogatja szerfölött gyenge verseit, és nem találja a helyét a forradalom utáni magyar világban. Jókai tökéletesen lerobbant hajléktalannak mutatja be a költőt: „nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arcbőre rezes, mint aki erős italokkal vigasztalja magát. (…) Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.” Petőfi alakmása nem tagadja alkoholizmusát: „Látod, énnekem folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelíd, tréfás embert csinált. Szükséges ez nagyon.  Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy. hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utcákon…(…) Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. Amint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a múltból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mítoszi remény szörnyalakja. – Bort a fejére! Bort, míg elmerül benne! Bort, mindig csak bort reá!” (Ez akár Baudelaire nagy prózaversének is rokona lehetne, melyet tudatosan iktatott be az ópiumszívásról szóló Mesterséges mennyországok szövegébe: „Rúgjatok be szakadatlanul. Minden ebben van; ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok szüntelenül.” (Szabó Lőrinc fordítása.)

Az elemzők szerint Jókai itt nem is annyira Petőfit, mint inkább az 1949 után nagy számban irodalmi színtérre lépő Petőfi-epigonokat gúnyolta, élükön Lisznyai Kálmánnal, aki – idősebb és tekintélyesebb lévén – még azok egyike volt, akik Petőfit bevezették az irodalmi életbe. (Más kérdés, hogy Petőfi voltaképpen hónapok alatt lekörözte pályatársát, és a közönség új kedvence lett.) Lisznyai 1850-es évekbeli „dalidói”-ról (ma úgy modanánk, író-olvasó találkozóiról) sok emlékezés maradt fenn, ezek bár eltérőek, ám abban mindegyik megegyezik, hogy az est féktelen ivászatokba torkollott – s végül súlyos alkoholizmus okozta a teljesen eladósodott költő 1863-ban bekövetkezett halálát. Lisznyai pályája mintha híd lenne Petőfi és Ady között, persze parodisztikus értelemben.

A Cholnoky testvérpár

Az ugyancsak Ady elődei közé számítható Cholnoky testvérek másként és már jóval sorsszerűbben élték meg a találkozást az alkohollal. Az idősebbik, Viktor (1868-1912) a szecesszió és az ezzel együtt kibontakozó modern magyar próza egyik úttörője volt, elsősorban novellistaként valamint rövidebb újságcikkek, tárcák szerzőjeként alkotott maradandót. Már életében elfelejtették, Krúdy sajnos alapos okkal írhatja róla 1911-ben: „A kávéházban egy úr csodálkozva mondja: Cholnoky? Mintha már hallottam volna ezt a nevet? Sebességmérő volt a repülőgépversenyen.”

A Tartini ördöge című remek novellája a művész-alkoholizmus egyik nagy hitvallása. „Mit csinálsz?” –  kérdezi Bálint barátját, az írót Bulcsu doktor. Mire Bálint válasza: „A harmadik vizespohár rumot iszom. Vagyis más szóval: dolgozom.”  Bálint egészen Thomas Mann fél évszázaddal később született Doktor Faustusának szellemében fogja föl az alkoholizálást: ha a művészemberhez nem jön el az Ördög, akkor neki kell az Ördög elé menni. Ennek pedig egyetlen magyar módja a mértéktelen ivás. „Ördög kell mibelénk!”– kiáltja. „És mivel ördög kell, most menj el és engedd, hogy tovább gondolkozzék bennem a rum.”

Öccse, László (1879-1929) még következetesebb vadsággal valósította meg Viktor programját, noha 1917-ben, a Nyugatban még ő írhatta a bátyja utolsó napjairól a kegyetlen tudósítást: „Cholnoky Viktor összeomlott, ágya körül az őrület ólálkodott.” Úgy érezzük, László, mint minden alkoholista, azaz öncsaló, biztos volt abban, hogy ő maga soha nem ér ilyen gyalázatos véget. De – mint szinte minden alkoholista – ő is tévedett, mert talán még Viktor bátyjánál is rosszabbul járt; tökéletesen széthullott élete végén, 1929-ben, Budapesten, az egyik dunai hídról a vízbe vetette magát. A híd korlátjára tett kabátjában a rendőrséghez címzett cédulát találtak, rajta a síron túli szürrealista tréfa: „Kérem, a zsebemben található maradék vagyonomat, 70, azaz hetven fillért csatolják a nincstelen írókat segélyező Baumgarten alapítványhoz”. 

Cholnoky László művészete szinte teljes egészében az alkoholizmus körül forog. Züllött élete tökéletesen meggátolta, hogy kitartóan dolgozzon bármiféle nagyobb munkán, ezt kiadatlan önéletrajzában tisztán látja maga is. „Úgy gondoltam, hogy magából az írásból is megélek. De elfelejtkeztem róla, hogy az akaratom gyenge, és a hányattatások kedvemet szegik, s hogy a bor meg a pálinka nem akaratjavító liktáriumok  – teljes tíz éven keresztül nem dolgoztam úgyszólván semmit, és nem láttam a Napot, mert éjszaka és hajnalban voltam csak ébren. Teljes tíz éven át hányódtam ide-oda Budapest sikártoraiban, hajnalonta holtrészegem zuhanva szennyesnél szennyesebb ágyaimba.” Mindamellett e borzalmas élmények mégsem voltak teljesen hiábavalóak, hiszen végül sikerült két remekművet megírnia; kisregényei, a Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja, a Nyugat befolyásos kritikusa, Schöpflin Aladár szerint világirodalmi mértékkel is páratlan erővel ábrázolják az alkoholista tudat működését.

Ady vallomása

Az alkoholt mint a magyar művész sorsát végzetesen befolyásoló és meghatározó élményt Ady élte át és örökített meg a legmélyebben. Az 1908-ban megjelentA magyar Pimodán című, egy kitalált költő, de az egyértelműen Ady- hasonmás, Tas Péter álarcában írt esszéjében azonnal megadja az alaphangot: „A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenit, beleviszi az ivásba.”

Ady legelőször is elhatárolja a magyar és a nyugat-európai mesterséges mennyországokat: „A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtő helye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig Gauthier sugalmazására, idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac.” De a nagy francia regényírónak, folytatja Ady, nem kellett a mesterséges mámor ahhoz, hogy a maga teljes kilátástalanságában lássa az életet. Másképp áll a helyzet Magyarországon:  „A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Fél-lelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártir-aureolával ékesítünk, ami tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen. (…) A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami már magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás butykost.”

Ady szerint nincs kivétel, az általa felvázolt irodalomtörténet tökéletesen alkoholista szemléletű: már Balassit, Csokonait és Katona Józsefet is alkoholistának láttatja, és ez szerinte talán pokol a magánembernek, ám meglehet, áldás a művésznek: „Két fajtájú mámora van a bornak, s ezt Csokonai is tudhatta, de csak nagyon finom ideg-szerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitüzesít bennünk minden öröm-hajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel. Fejünket feszítik, ha fölkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés, s ilyenkor szeretem csak Homéroszt, s ilyenkor tudom úgy elképzelni Michelangelót, ahogy illik. Hangsúlyozom: ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Ehhez nincs közvetlen köze az alkohol-mérgezésnek, a mámornak, ez az idegeknek perverz bűvész-mutatványa, amiből csak a kikiáltó harsány szava hiányzik: köszönjük, kedves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk. Szent hitem az, hogy minőségileg a D'Annunzió legáldottabb órái, sőt ez órák életfogyasztó erejükben is teljességgel hasonlatosak. De D'Annunziónak s nála különbeknek vagy hozzá hasonlóknak, árjáknak, hogy egy szamár teóriára utalással értessem meg könnyebben magam, nem kellett azelőtti napon olyan drasztikus preparálás, mint nekünk. És ez a csoda éppen, ez az érdekes, ezért vallanivaló a Tas Péter vallomása, ezért tudom én, Tas Péter, úgy érezni Csokonait, mint egy elevent, s azért tanulságos ez a példátlan tanulmány-ellenes tanulmány. Ez órákban szoktam én érezni azt, hogy az élet nem rejtély, nem csoda, nem titok, gyermekesen egyszerű. Az élet néznivaló és éreznivaló, mindenben benne van a szépség és a béke, s minden fölött vagyunk mi, akik ezt érezni tudjuk, képesek vagyunk. Ilyenkor teremtő kedve van az embernek, s Csokonainak, Balassa után az első magyar poétának s okvetlenül legelső modern magyarnak és magyar intellektuálisnak, ilyenkor születhettek azok a versei (hétszáz, nem is hét, szűk esztendőjében a magyar nyelvnek), melyeket az ember szeretne ma is ellopni.” Eszerint az alkohol mégis istenné teszi az alkotó embert (ugyanezt írta Baudelaire és Thomas de Quincey az ópiumról); de ez Magyarországon csak ideiglenes megdicsőülés: „kik rátermettek messiási sorsra, / belefúltak mámorba, alkoholba”.

Az Alkohol Hotel későbbi lakói

Írása végén Ady megidézi követőit: „Befejezem a magyar Pimodánról kelt furcsa írásomat. Dokumentumnak így is dokumentum, és én dokumentumot akartam adni. Hiányosnak akkor is hiányos volna, ha mindent megírnék, ami az én tragédiám mögött rajzik, s amit meg tudnék írni. Egyszer talán, ha a halál igazán és alaposan nem végez velem, valahol folytatom. De ha nem én írom meg a folytatást - óh, a szerencsétlen -, meg fog születni vagy talán már ír és harcol is, aki tovább írja a magyar Pimodánt.”

E folytatók közül a legnagyobb Krúdy Gyula volt, aki – mintegy átvéve a stafétabotot – Ady halálos ágyánál állva rögzítette szörnyű tapasztalatait: „Ebben az időben már nemigen volt valami jelentősebb emberi formája Ady Endrének. Én úgy néztem, hogy már nincs lába, nincs térde, nincs dereka a ’matrác-sírban’. A feje még élt a takaró fölött – de ez az élet már csak olyan volt, mint a pokolra jutottak kínszenvedése.” És Krúdy, mikor felidézi egy ifjúkori alkoholos emlékét, szinte már megsejti, hogy ő lesz haldokló Ady vallomásainak folytatója:  „Nekem ezen a helyen egy szomorú és rossz szagú vidéki szoba jutott eszembe, ahol hajdanában egy nyugalmazott színészt láttam haldokolni, akihez a szomszédok már csak azért nézegettek be néhanapján, vajon nem vitte el még az ördög? Úgy látszik, a kivénült színészek és a nemzet ünnepelt költői egyformák lesznek, amikor a végső stáció felé közelednek. Sohasem felejtem a penzionált komédiás kékcsíkos dunyháját, amely alól akaratoskodva kidugta halál-lábát, amidőn mézes pálinkát követelt abból a summácskából, amelyet a szomszédasszonyra bízott. ’Reggelig úgyis meghalok, miért sajnálják tőlem?’ – érvelt a maga igaza mellett Dálnoki Gaál Gyula, az egykori színigazgató. A nemzet ünnepelt költője csaknem ilyen szavakat mondott, amikor kifogyóban levő flaskója megtöltését követelte. Úgy emlékszem, megtöltötték.”

Krúdy is egész életében flaskája megtöltését követelte. Felesége emlékezéseiben leír egy dermesztő jelenet az idegszanatóriumban vergődő, és lassan gyógyuló íróról: „Persze volt közben sok-sok izgalom, pl. amikor a barátok bort csempésztek be hozzá, és én el akartam venni a bort.  Nekem ugrott és fojtogatni kezdett. Már hörögtem, amikor kivettek a kezéből.” Más visszaemlékezések szerint egyszer cigányt hozatott a szanatóriumi szobájába, és a belépő orvosok döbbenten látták, amint ott ül a kórházi ágya mellett, tökéletes eleganciában, öltönyben, mellényben, makulátlanra fényesített cipőben, akárha a Magyar Király halljában időzne, előtte palackok, miközben a prímás hegedűjével együtt dúdolja legkedvesebb nótáit. Kosztolányiné azt írja, le, hogy egyszer állítólag megivott egy nap alatt 100(!!) fröccsöt. Életműve az örökös mámor, az elragadtatás talán legnagyobb szabású ábrázolása a 20. századi világirodalomban. Mindössze ötvenöt éves volt, amikor teljesen leépült testét sírba tették. Kifizetetlen számlák garmadája és egy pakli – hiányos! – magyar kártya maradt utána. Pár nappal halála előtt mondta Móricz Zsigmondnak: „Az a baj, Zsigám, hogy azt hittük, mindig vasárnap van.”

Egy Kádár-kori ködlovag   

Az újabb magyar irodalomban Hajnóczy Péter (1942-1981) írta tovább a legelszántabban a magyar Pimodán krónikáját. Ahogy Tolsztoj írná: élete egyszerű, hétköznapi és rettenetes volt. Írásaiból soha nem tudott épeszű keresetre szert tenni, többnyire segédmunkásként dolgozott, alkalmi munkákból tengődött. Az irodalomtörténészek többsége A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényét tartja főművének. Ennek önigazoló hőse (az író alteregója) mintegy családtagként hivatkozik a nagy elődökre. „Elvégre az iszákosság az ő esetében munkaártalom: minden valamirevaló író részeges volt, és ha éppen nem írt, ivott, mint a gödény, csak kapásból, a példa és az önigazolás végett felemlítve néhány nevet: Vörösmarty, Ady, Krúdy, a morfinista Csáth Géza és a legkedvesebb magyar írója: Cholnoky László. Aztán Edgar Allan Poe, E.T.A. Hoffmann, Ambrose Bierce, Malcolm Lowry, Dylan Thomas, Faulkner, F- S. Fitzgerald, O’Neill, Jack London, Ken Kesey…”

Titkon úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben, nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé száraz hangon – megtartva tárgyától a három lépés távolságot – elbeszélje, leírja őket a munkáiban.” Ez csak részben sikerült, műve ígéretes torzóként maradt fenn, akár a Cholnoky testvéreké. A vég is vert állapotban érte: amikor megtalálták, már régen halott volt, ezért elmúlása napját sem sikerült pontosan megállapítani, a teljesen lerobbant szervezet vagy augusztus 7-én, vagy 8-án mondta fel végleg a szolgálatot Balatonfüreden, Jókai és Krúdy kedves nyaralóhelyén.