A szerencsejátékot űzhetjük professzionális szinten, vagy sima halandóként, miközben teljesen észrevétlenül a rabjává is válhatunk. Ebben az esetben azonban az áldozat a legritkább esetben van tudatában súlyos függőségének, többnyire profi játékosnak, vagy csupán alkalmanként a kaszinókba tévedő szerencsehajhásznak képzeli magát.

A profik

Az elsődleges szempont, amit mindenkinek tudatosítania kell, hogy profi nem válhat mindenkiből. Ahhoz, hogy a szerencsejáték mesterének nevezhesse valaki magát, anélkül, hogy a szenvedélybetegség tünetei is kirajzolódjanak rajta, rendelkeznie kell az adott területhez szükséges készségekkel és képességekkel, s ezeket aztán a tőle telhető legmagasabb szintre kell fejlesztenie.

A szerencsét hajszoló átlagember

A legszélesebb a skála, ha a se függőnek, se profinak nem nevezhető játékosokat vizsgáljuk. Egy részük a szenvedélybetegséget elkerülve, mégis rendszeresen teszi próbára szerencséjét, míg akadnak olyanok is, akik évente csupán egy-két alkalommal élik ki szerencsejáték iránti vágyukat. Fejlődni lehet, de profikká ritkán válnak, mivel általában túlságosan költséges sportnak tartják a hazardírozást, így hamar felhagynak a kockázatos próbálkozásokkal.

A szenvedélybetegek

A függőségben szenvedők a szerencsejáték rabjává válnak. Az állandósult késztetés és a játék iránti mértéktelen vágyakozás testet ölthet a sorsjegykaparásban, de a komoly pénzeket megmozgató kártyajátékokban, vagy pénzbedobós automaták használatában egyaránt.

Jellemzően nem érzik a határt, így pénztárcájuk és ítélőképességük sem képes megálljt parancsolni, ha elfogja őket a késztetés. A szenvedély felhagyása komoly erőfeszítésekbe kerül, így azok, akik nem tudnak uralkodni akaratukon, könnyen visszaesnek. 

Forrás: napidoktor - Tóth Eszter