Reneszánszát éli nálunk a drogirodalom: előbb Kubiszyn Viktor Drognaplója, majd Szabó Győző Toxikoma című önéletrajzi regénye aratott nagy sikert a könyvpiacon. Mindkét könyv vegyes érzelmeket keltett bennem. Egyrészt örülök, hogy ez a téma médiafigyelmet kap és felélénkül a drogokkal kapcsolatos társadalmi párbeszéd. Mindkét írást autentikus, őszinte szembenézési kísérletnek tartom, egyben kétségkívül fontos kordokumentumok és nem nélkülözik a társadalomkritikai élt sem. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy a laikus olvasó teljes és valós képet kapjon a  hazai drogjelenségről, mivel mindkét regény a drogjelenség peremvidékeit térképezte fel. Gondoljunk bele, hogy milyen képet kapnánk a sportról, ha kizárólag extrém sportokkal vagy a Himalája-expedíciók leírásával foglalkozó könyvek lennének elérhetőek a boltok polcain. Ezek a beszámolók kétségkívül izgalmasak, de nem sokat mondanak az átlag magyar sportolási szokásairól, például az én esti kocogásomról vagy a reggeli úszásaimról. Holott az ilyen élmények sokkal inkább jellemzik a hazai sportolási szokásokat, mint a sziklamászás vagy az ejtőernyőzés. Félő, hogy sok magyar olvasóban az a kép alakul ki e regények olvasása után, hogy ezek a történetek tipikusnak, sőt, általánosnak és szükségszerűnek számítanak. És ez tovább erősítheti azt a tudathasadásos állapotot, ami a legális és illegális szerek megközelítését jellemzi Magyarországon.

Mindkét regény egy olyan hagyományos narratív kontextusba helyezi a drogjelenséget, amit egy lefelé tartó spirállal tudnánk a leginkább modellezni. Az első füves cigitől kisebb-nagyobb kitérőkkel, de egyenes út vezet a heroininjektálásig a teljes leépülés csúszdáján. Mire az örvény leviszi az embert a fenékig, ott jól beüti a fejét („hit the bottom”), és ezzel az ütéssel megkezdődik a spirál átfordulása, a felszín felé való lépcsőzetes építkezéssel. Ebből a szempontból mindkét regény klasszikus drog-tanmese, az eltérő stílus ellenére is ugyanahhoz a következtetéshez vezet. Mindkét regényt jellemzik a bizarr, nem hétköznapi kalandok, bonyodalmak filmszerű ábrázolása, a regény hősei, a drogvilág figurái mintha csak a Félelem és reszketés, a Trainspotting vagy a Mátrix vásznáról elevenedtek volna meg. Mindkét regényíróra jellemző, hogy az írás náluk nem pusztán az élmények leírását jelenti, hanem az önismeret elmélyítését, egy olyan, Viktor esetében vallásos, Győző esetében szekuláris missziót, aminek a lényege a társadalom drogokkal kapcsolatos attitűdjeinek formálása.  

Mielőtt még valaki félreértené, nem szeretnék gúnyt űzni egyikük missziójából sem, elkötelezettségük minden bizonnyal őszinte és eredeti tapasztalatokra épül. Mindketten irtóznak a moralizálástól és mások kioktatásától, kellő alázattal viseltetnek témájuk iránt, nem holmi erkölcsi magaslatról tekintenek le és nyilatkoztatnak ki dolgokat. Tapasztalataik azonban, legyenek bármilyen autentikusak, korlátozott érvényűek és jelentőségűek. Az illegális drogfogyasztók túlnyomó többsége soha az életben nem tapasztal meg még közel annyira fantasztikus élményeket, mint Viktor vagy Győző, és nem is kerülnek bele abba a pokolba, amibe ők. A statisztikák szerint ugyanis ma Magyarországon több százezer ember szív füvet, de csupán egy töredékük, néhány ezer jut el oda, hogy kokaint vagy heroint fogyasszon, főleg intravénásan. 

Rengeteg másféle autentikus droghasználói élmény létezik – ezek azonban ritkán jutnak el a nyomdafestékig. Miért? Mert ma Magyarországon nem tűrik a nyomdafestéket a drogfogyasztással kapcsolatos pozitív vagy akár csak hétköznapi élmények. Ha megkérdezel egy fűszívót, hogy milyen élményei kapcsolódnak a fűhöz, a többség valószínűleg hétköznapi és, valljuk be, kellemes de unalmas élményekről fog beszámolni: „hazaértem egy stresszes munkanap után és tekertem egy spanglit, hogy lenyugodjak”. „Szombat este a haverokkal a buli előtt tekertünk egy kövér cigit, ska-t hallgattunk és röhögtünk valami hülye videón, amire már nem emlékeszem.” „Lefektettem a gyereket aludni, aztán elszívtam egy joint-ot a tévé előtt.” Az illegális szereket fogyasztók tömegeinek ezek az élmények jelentik a drogfogyasztást – nem pedig filmvászonra kívánkozó, hajmeresztő kalandok a budapesti éjszakában. 

Ha nincs benne félelem és rettegés, borzongás és szenzáció, akkor az élményeid valószínűleg már nem is érnek annyit – hiszen „mindenki tudja”, hogy a drog az egyenlő a leépüléssel és halállal. Ha a te élményeid nem erről szólnak, akkor önáltató vagy és hazugságban élsz. Az egész közbeszédben érezhető ez a nyomás, és bizony nagy hatással van arra, ahogy a drogfogyasztók saját magukat látják. A szakirodalomban a stigma internalizálásának nevezik a jelenséget: a fogyasztó a társadalom róla alkotott értékítéletét hajlamos magávé tenni, végül el is hiszi, hogy ő értéktelen, haszontalan és megbízhatatlan. Ha drogról van szó, akkor kizárólag rossz élményekről lehet beszélni, a „megtért bűnös” alázatos pózában, ahogy a téged kérdező riporter szánakozva bólogat: igen, ilyenek ezek a drogok, mint köztudott. Ha ezt a kötelező narratív kontextust megpróbálja valaki feszegetni, a válasz többnyire a morális pánikreakció. A legutóbb például a Rádió Q műsorában egy felháborodott betelefonáló azt követelte, hogy hallgattassanak el, amiért a pszichedelikus drogok pozitív, gyógyászati felhasználásáról merészeltem beszélni. Pedig meggyőződésem, hogy ha kizárólag negatív mémek keringenek a drogfogyasztásról a közbeszédben, az nem prevenciós, hanem gyakran önbeteljesítő hatással van - a fiatalok könnyen azonosulnak a lázadó, drogos hősökkel, akkor is, ha önpusztítóak. Ezért nem is hiszek az olyan prevencióban, ami volt drogfüggők élményeit használja elrettentő célzattal. 

A felső kép valódi és hungarikum, az alsó fikció - mi több, ördöggel cimborálás lenne...

Az alkohollal persze teljesen más a helyzet. A szociális ivásról, sőt, még a nagyivásról szóló pozitív narratívák is tökéletesen szalonképeseknek, egyes helyzetekben (pl. szilveszter) dícséretesnek, más esetekben bocsánatosnak számítanak. Nem következik utánuk kötelező jelleggel a leépülés és a halál, legfeljebb a jól megérdemelt másnaposság. Senki sem vonja persze kétségbe, hogy vannak alkoholisták, tudjuk, hogy minden hétvégén fiatalok tömege lesz rosszul az alkoholtól, mégis, erre hivatkozva senki sem propagálja az alkohol betiltását. Míg az alkoholfogyasztás esetében nem tartjuk szükségszerűnek a függőséget, az illegális drogoknál igen. Pedig a marihuánaszívóknak körülbelül ugyanakkora kisebbsége (kb. tízből egy) válik rendszeres fogyasztóvá, mint ahány alkoholfogyasztóból alkoholista lesz, a dohányosok leszokási rátája pedig rosszabb, mint a heroinistáké. Attól, hogy megiszom egy pohár bort, nem azonosítanak az aluljárókban fekvő hajléktalan alkoholistával. Viszont ha elszívok egy spanglit, akkor azonnal az utcai junkie szintjére kerül a megítélésem. Ezért is más, ha egy alkoholbeteg írja meg a történetét, mintha egy heroinfüggő. Az elsőből nem lesz tanmese abban az értelemben, hogy nem fogják megbélyegezni a szociális ivókat az alkoholisták történetei alapján – a másodikből viszont az összes illegális drogfogyasztóra nézve elítélő, negatív sztereotípiák következnek, ezek pedig kriminalizáláshoz és kirekesztéshez vezetnek. Ez persze nem a szerzők hibája, hanem a társadalomé, de egyben jelzi, mennyire fontos lenne, hogy a drogfogyasztók mértékletes többségének élményei, tapasztalatai, véleményei is teret kapjanak a közbeszédben. 

Sárosi Péter 

Drogriporter