Fotó: Scheiber Zoltán


Szeretem a folyamatokat. Amikor sok apró képkockából összeáll egy egész. Szeretem, amikor bemegyek valahová, és kicsit máshogy jövök ki: kicserélődik bennem néhány létfontosságú alkotórész, kapok egy gondolatot, egy mozdulatot, egy szempillantást, az pedig elindít bennem valamit, amit még nem tapasztaltam, elvisz felfedezetlen területekre önmagamban. Szeretem megfigyelni, hogyan változnak az emberek, hogyan változom én, mitől leszek felszabadult, mikor tudok megfeledkezni magamról, a külvilágról és igazán ott lenni valamiben. Szeretek rájönni, milyen helyzetben érzem magam kényelmetlenül, kínosan, feszengve, és elgondolkozni az okain. Szeretek emlékeket, asszociációkat, érzéseket, magyarázatokat találni. És azt is, amikor sok különböző energia vibrál egy térben, és mindenki érzi: éppen történik valami.

 

 A Budapest Tánciskola és a Megálló együttműködése a Szevassz!Tavasssz! projekt égisze alatt pontosan ilyen volt: mindenki érezte, történik valami. Valami fontos. Nagy ugrással vetettük bele magunkat az elején, noha még nem tudtuk pontosan, mibe ugrunk bele, milyen érzéseket, gondolatokat, tapasztalatokat találunk ott. Csak azt tudtuk, hogy első pillantásra nagyon különbözőek vagyunk: egy csapatnyi profi táncos, akik mindent megtesznek az álmaikért, és egy csapatnyi Megállós fiatal, akik még nem tudják biztosan, mik is az álmaik. Talán egy kicsit féltünk is egymástól: milyen lesz sok ennyire különböző ember találkozása, mit kezdünk ezzel a szokatlan helyzettel, kiszabadulva a Mozgás Tréning biztonságos, intim közegéből.

 

 Végül már első alkalommal egyértelművé vált, hogy különbözőségeink inkább építőleg, mint bénítóan hatnak, csoportként tudunk működni. Csak a zárókörben jutott eszünkbe megállapítani, egyáltalán nem figyeltünk arra, ki honnan érkezett és miért. Elpárolgott az aggodalom, a megilletődöttség, és csak az izgalom maradt: vajon mi mindent tanulunk majd egymástól a nyolc alkalom alatt, ha már elsőre is ennyire intenzív élményekben volt részünk? Az óra végén először nyitottuk ki a füzeteinket, amibe aztán végig, minden alkalommal írtunk. Az óráról órára szaporodó bejegyzések keretet adtak a közös munkának, segítettek megérteni (és folyamattá fűzni) azt, ami egyébként leginkább szavak nélkül, nonverbális szintjén zajlott.

 

Olyan volt ez, mint a testnek a különböző izomcsoportok megmozgatása: minden órán, minden feladatban más, régen elfelejtett vagy még fel sem fedezett lélekrészünket edzettük, egyik alkalom sem hasonlított a másikra. Visszautaztunk a gyerekkorunkba, kipróbáltuk, milyen érzés becsukni a szemünket abban a biztos tudatban, hogy vigyáznak ránk, mi pedig közben megtapasztalhatjuk a teljes szabadságot, elengedhetünk minden feszültséget és kontrollt. Volt, aki eufóriát élt át visszatérve játékos, huncut gyermeki énjéhez, volt, aki kiszolgáltatottságnak, védtelennek érezte magát: de mindenki megtudott valamit legmélyebb mozgatórugóiról, esetleges bizalmatlanságának okairól. A gyerekkor után a távoli jövőbe is tettünk kirándulást, megpróbáltuk megragadni, mit jelent számunkra az öregedés, elmúlás: elfogadás vagy lázadás van-e bennünk? Kísérleteztünk az intimitás határaival: hosszan, megszakítás nélkül néztünk a másik szemébe úgy, hogy különböző szerepekkel ruháztuk fel: anya, apa, gyermek, szerelmes, barát, testvér. Foglalkoztunk mindennapjaink rutinmozdulataival, megkerestük a három legjellemzőbbet és koreográfiává fűztük össze.

 

 Az első alkalmak némileg játékosabb, lazább feladatai után egyre mélyebbre mentünk: kipróbáltuk, egyedül kiállva a többiek elé hogyan tudjuk megszerettetni magukat. Talán semmi sem mutatta ennél jobban, hogy a szakadékok, amelyek látszólag közöttünk tátonganak, valójában nem is léteznek, vagy apró mélyedések csupán. Legyünk bármilyenek, csináljunk bármit, legtöbben szorongunk attól, szeretnek-e, elfogadnak-e minket, mit gondolnak rólunk. Az utolsó közös workshopon érkeztünk meg problémáink legbelső magvához: a függőség egészen addig csak kimondatlanul lebegett körülöttünk, nem boncolgattuk, nem elemeztük. Ekkor, mintegy lezárásképpen ki-ki élőképet alkothatott arról, mit is jelent számára a függőség. A csoport megrázó-megdöbbentő-összekovácsoló tapasztalatként élte meg, hogy minden tagja mélyről jövő érzéseket tett bele ebbe a feladatba: élő, erős, emlékezetes képek születtek kizsákmányoló kapcsolatokról, ellentmondásos érzések szorításáról, anya-komplexusról, kapcsolatfüggőségről, anyagozásról, munkáról.

 

 Utolsó felvonásként a Margit-szigeten, szabad ég alatt, a napozó-pihenő emberek között jártuk végig közönségünkkel egy gazdag tanulási folyamat különböző állomásait. Miközben csukott szemmel átvezettük őket a performansz külön világába, mi is újra rácsodálkoztunk az általunk megtett útra, ők pedig hozzánk hasonlóan megtapasztalhatták a másikra támaszkodó bizalmi állapotot. Végül egyedül maradva, immár önállóan áthaladva a függő-életképeinkkel kísért útszakaszon megérkeztek az előadás várrommal keretezett „színpadához”, ahol a két hónap legemlékezetesebb feladatait fűztük össze bemutatóvá. Az előadás után körben ülve a rét közepén táncosokkal, terápiásokkal, nézőkkel, félig-meddig már átintegetve a SzevasszNyárba, tartalmas beszélgetéssel tettünk pontot a program végére.

 

De csak az aktuális fejezetet zártuk le. Így vagy úgy, folytatása következik. Várjuk. Addigis, SzevasszT…ok!

Forrás: stopgroup.hu 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr414584637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása