Már húsz évvel ezelőtt is a tanulás, fejlődés, a humánus és hatékony segítői módszerek felkutatása, meghonosítása vezérelte Mihaldinecz Csaba szociális munkás szakembert, aki társaival 1992-ben hozta létre a Leo Amici Alapítványt Komlón. Az elv most is a régi, a színtér azonban 2012. március 1-től immár a Megálló: Mihit – aki egyben a nagyrészt Komlón felépült drogfüggők által életre hívott szervezet alapító szerepkörét is betölti -, húsz évvel később is a tanulás motiválja, töretlenül. Múltról, jelenről, jövőről, kihívásokról, lehetőségekről, változásról beszélgettünk.

Megálló: Mi vezetett a szenvedélybetegségekhez, miért ezt a pályát választottad?

Mihi: Inkább a pálya választott engem. Egyfelől amióta az eszemet tudom, a függőség vonatkozásában élem az életemet: egy alkoholista fia vagyok. Apám éppen akkor halt meg, 1992-ben, amikor dolgozni kezdtem a komlói terápiás színtér kialakításán. Érdekes egybeesés volt. Ennek ellenére nem nevezném a kötődésemet különlegesnek, hiszen családtagjainkon, kapcsolatrendszerünkön keresztül szinte mindannyian érintettek vagyunk a függőség problémájában.  Másfelől a ’80-as, ’90-es években, az intézményesített nagy pszichiátriai rezsimekben eltöltött hosszabb időszakot követően megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy kis közösségekben volna célszerűbb drogfüggőkkel foglalkozni, dolgozni. Jó példát szolgáltatott ehhez, hogy ebben az időszakban Nyugat-Európában már számos remek pszichiátriai és addiktológiai terápiás közösség működött, mint pl. a franciaországi Clinique De La Chesnaie, a München melletti Ammon klinika és a Trieszthez közeli F. Basaglia közösségei.

Megálló: Itthon mi hiányzott a kezelésből? Mit akartál másképp csinálni?

Mihi: A szenvedélybetegek akkoriban egyáltalán nem szólhattak bele saját életük megváltoztatásába. Hiányozott az együttműködés. Gyógyszerezés volt és egyfajta averzív terápia, ami arra irányult, hogy megutáltassa a szert használóival, de persze nem utálták meg azt, ami látszólag életben tartotta őket. Amikor erőszakkal akarták elszedni, elszakítani tőlük, még súlyosabban kezdték el hárítani a problémát, még erősebben mentek bele az ivásba, drogozásba, hogy fájdalmukat képesek legyenek elviselni. Mindig ugyanazok jártak vissza az osztályra, nem volt felépülés, talpra állás. A 90-es években aztán demokratizálódtak a viszonyok és több lehetőség nyílt arra, hogy aki megélt hiányélményeitől ihletetten valami hasznosat akar csinálni, megtegye. Buda Béla és Kelemen Gábor jóvoltából már volt némi képünk a terápiás közösségek működéséről, ők ugyanis szintén arra keresték a választ, hogy miként lehet progresszíven, fejlődést előidézően foglalkozni a krónikus emberi problémákkal küzdők közül a megszállott szerhasználókkal. Ösztöndíjakat pályáztam meg és végül a Soros Alapítvány jóvoltából kint tölthettem Amerikában három hónapot.

Megálló: Ott már megvalósult az, ami itthon még nem?

Mihi: Igen. Ott láttam először, hogy működik egy terápiás közösség a gyakorlatban. A függőket arra tanították, hogy engedjék el a szerhasználatot, engedjék meg maguknak, hogy ne az ivás, drogozás töltse ki életüket, tanuljanak önmagukról, az átélt sorscsapásokból és legyen nagyobb rálátásuk arra, miként élhetnek más életet. A fő hangsúly arra esett, hogy le tudjanak mondani egyéni érdekeikről, az önmagukra hagyatkozást a közös együttműködés váltsa föl. Ebben a közegben nem a beteges részt boncolgatták újra meg újra, hanem azokat a tartalékokat keresték, amelyekre új életmód szervezhető. Rájöttek, ha ezt megtalálják, akkor megváltozhatnak a függő szokásai, elképzelései önmagáról, másokról, kapcsolatairól, szűkebb, tágabb világáról. Különleges tapasztalat volt ez, hiszen ezzel a módszerrel igenis felépültek azok, akikről a különböző kórházi vizsgálatok azt bizonyították, nem tudnak megváltozni. Itt igenis megtanították nekik: „nem elég tudni, hogy szükséged van a változásra, nem elég akarni a változást, változni neked kell”.

Megálló: Ez a külföldi tanulmányút adott ihletet a komlói rehabilitációs intézet létrehozásához?

Mihi: Igen. Kötelességemnek éreztem, hogy hazahozzam és kidolgozzam az USA-ban és más nyugat-európai országokban szerzett tapasztalataimat, ha már a Soros Alapítvány pénzt és lehetőséget adott nekem. Összefogtunk és hozzáláttunk a megvalósításhoz Komlón. Időközben találkoztunk az olasz Leo Amici Szövetséggel is, akik 1990 és 2000 között folyamatosan tanítottak minket arra, hogyan kell terápiás kultúrát létrehozni.

Megálló: Mi szerepelt a receptben?

Mihi: Egy megfelelő terület, olyan emberek, akik elhivatottságot éreznek a feladat iránt, tettre készek, bátrak, újító hév van a lelkükben, nem én-központúak és olyan tevékenységet akarnak folytatni, amivel szűkebb és tágabb környezetük hasznára lehetnek. Ha van ilyen törekvés, akkor már össze lehet fogni és nap mint nap dolgozni rajta bátran, lelkesen. Nagy segítségünkre volt az is, hogy a 80-as évek végén, 90-es évek elején elkezdett működni Magyarországon is az AA (Alcoholics Anonymous). Nagyszerű tanítóink lettek ők, általuk olyan elveket tudtunk elsajátítani, melyeket előtte nem ismertünk.

Megálló: Neved sokak számára ma is egyet jelent Komlóval. Mi okozta ezt a nagy változást?

Mihi: Még csak ötven éves vagyok és nyitott az új dolgokra. Örülök neki, hogy részt vettem a Leo Amici Alapítvány létrehozásában és húsz évig benne voltam, de az alapítvány átalakulása most a Megállóba irányított. A komlói terápiás világ megy tovább a maga útján, azok a segítők, akik továbbviszik, nagyon sokat tanultak, remek munkát végeznek. A szívemben most is kapcsolatban vagyok velük, ám immár elsősorban a Megálló érdekel. Van közös múltunk, hiszen annak idején alapítónak kértek fel, amit én örömmel vállaltam, az évek során pedig sok olyan közös programban vettünk részt együtt, amely valamiképpen előkészítette, hogy én egyszer eljöjjek ide. Gondoltam már rá évekkel ezelőtt is, hogy szeretnék továbbtanulni itt, szeretnék valami mást csinálni. A Megálló eredményei, népszerűsége, elismertsége lendített át végül ide, Budapestre, közéjük.

Megálló: Miért a Megállóban akartál „továbbtanulni”?

Mihi: Azt látom, hogy itt a fiatal terápiások már nagyon korán kezdik elsajátítani, hogyan váljanak egymással törődő emberekké. Nagyon tetszik ez, ahogy az is, hogy a Megállóban megvan a bátorság, hogy mindig újabb és újabb terápiás formák után nézzen. Minden lehetőséget megvizsgál és eldönti, most használja-e vagy felteszi a polcra és majd később veszi le, amikor szükség lesz rá. Játékos, lendületes, folyamatosan képes a megújulásra. Fontos ez, hiszen zömmel fiatal szerhasználók kerülnek ide, akik, azt gondolom, leginkább unatkozni nem akarnak. Nem feltétlenül az vezérli őket, hogy abbahagyják a drogozást, inkább kalandos életre, élményekre vágynak, amit meg is találnak a szerhasználatban. Hogy tudatosan szakítani akarnának ezzel, abban nem hiszek, abban viszont igen, hogy élménygazdag foglalkozásokkal, terápiával indirekten befolyásolni lehet őket, egy idő után úgy fordul másfelé az érdeklődésük, úgy esnek át a változáson, hogy szinte észre sem veszik. Van a Megállóban egy nagy adag optimizmus és szakértelem: mindkettőre nagy szükség van. Azt hiszem, itt még nagyon sokat tanulhatok arról, hogyan törődjek saját magammal és másokkal.

Megálló: A művészeti tevékenység és az aktivitás hogyan segít a szenvedélybetegségek leküzdésében?

Mihi: A művészetterápiák, élmény- és kalandterápiák, a futballterápia – mely segít felcserélni az önmagunkra hagyatkozást az egymásra utaltsággal – nem direkten avatkoznak be a függők életébe, hanem magukba vonzzák őket. Ez azért lehetséges, mert valójában ki vannak éhezve arra, hogy valami más történjen velük, mint ami szokott, csak éppen nem tudják, ezt hogyan érhetik el. Itt a programok egész arzenálja áll rendelkezésükre ahhoz, hogy feldolgozzák aljas, ravasz, manipulatív függő én-részüket, magukat pedig közösségi lénnyé formálják.

Megálló: A Megálló művészetterápiája komlói és olasz gyökerekre vezethető vissza?

Mihi: Nem tudnám megmondani, van-e ilyen egyértelmű megfelelés. A komlói rendszer kidolgozásakor építettünk az olasz mintára – hiszen ott bevett gyakorlat volt a színházterápia -, de más szakembereket is hívtunk Európából, akik aztán kialakították hazánkban (nem csak a komlói intézetben, hanem máshol is) a művészetterápiás aktivitásokat. A Megállóban, a Mentes-program keretében működő terápiás formák  szerintem mégis egyedülállóak és nagyon magas színvonalon működnek. Még sehol nem tapasztaltam, hogy ennyire koncentráltan törődnének a kliensekkel hasonló csatornákon keresztül. Olaszy Csaba (a Megálló egyik alapítója, maga is Komlón felépült függő, szerk.) egy igen tapasztalt szakember, aki már a terápiában nagyon érzékeny volt ezekre a megoldásokra, a segítői pályára lépve pedig elkezdte őket módszeresen beépíteni a Megállóba is.

Megálló: Hogy lehet a terápiában elsajátított megküzdési stratégiákat a „való életben”, a társadalomban alkalmazni?

Mihi: A cél az, hogy konstruktív életmódot építsünk ki és a rendelkezésünkre álló idő alatt jól begyakoroljuk azt. Megtanulunk szolidárisak lenni, egymást támogatni, segíteni, közösen tervezni, feladatokat végrehajtani. Többek között azért nyúl valaki a drogokhoz, mert pont ezek a megoldások hiányoznak az életéből. Tanult tehetetlenség uralja, pl. azért, mert a szülei mindent megcsináltak helyette, vagy mindig kitalálták, szerintük mire lenne szüksége. Ezek a hiányosságok azonban szerencsére korrigálhatók. A Megálló kiváló színtér arra, hogy a terápiások új értékrendet sajátítsanak el és fejleszthessék saját, gondoskodó, magukra vigyázó énjüket is, ami segítségükre lehet a krízishelyzetekben. Az ellenérzéseket megtanulhatják hálára, mások és önmaguk hibáztatását megértésre, a szégyent és a bűntudatot elfogadásra, kétségbeesésüket pedig reményre cserélni. Mindezt később kamatoztathatják az életben.

Megálló: Milyen terveket szeretnél itt megvalósítani?

Mihi: Az elmúlt tíz évben gyakran utaztunk együtt külföldre, tanulmányutakra, nemzetközi, ún. „drogfutball” találkozókra a Megállóval. Bevontam őket az EuroTC tevékenységébe is, tőlük kaptuk azt a feladatot, hogy az idei színházterápiás szemináriumot itt szervezzük meg Budapesten. Ebben mindenképpen részt fogok venni. Ezen kívül nagy az esély arra, hogy a 2013-as Futball Drogok Nélkül nevezetű nemzetközi kupát szintén városunkban rendezhessük meg, úgyhogy izgalmas, érdekes feladatok előtt állunk. A Megálló már most is nagyon magas szinten áll, de e két nemzetközi esemény tovább erősítheti hírnevét. Terveim között szerepel továbbá az is, hogy az ASHOKA – Újítók a közösségért nemzetközi szervezet - mely 1999-ben örökös tagjává választott – által kínált lehetőségeket felkutassam az alapítvány számára.

Megálló: Már lassan egy hónapja dolgozol a Megállóban. Milyen érzés itt lenni?

Mihi: Tulajdonképpen már az elején otthonos érzés volt, hiszen előzőleg is sok időt töltöttem itt. Nyilván más, mint egy zártabb terápiás közösség, amely szándékosan tele van „nem”-ekkel, de izgalmas érzés átlépnem egy más típusú rendszerbe. Boldoggá tesz, hogy látom, van keresnivalóm ezen a földön, itt lehetek és segíthetem a Megálló fejlődését, beletehetem a tapasztalataimat, dolgozhatok azon, hogy működése még hasznosabb, bátrabb, egységesebb legyen. Jó itt lenni a mindennapokban, érezni, hogy tudok adni másoknak magamból, miközben ők is vigyáznak rám, naponta többször megölelnek, enni adnak, vidám, fiatal arcok mosolyognak rám. Túl vagyok már a Komlóról Budapestre való átlendülés kényelmetlenségein, itt vagyok, nyitottan az újabb „kényelmetlenségekre”, amikkel – mint szociális munkás szakember – szembenézhetek, amikből tanulhatok. 

Forrás: sopgroup.hu 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.