Elkészült a Nemzeti Drogstratégia C-listája, ami már nemcsak a konkrét tudatmódosító szereket, hanem az előállításukhoz szükséges alapvegyületeket is tartalmazza. A szakértők, így Zacher Gábor is, régóta várták a jegyzéket, ami bár nagy előrelépés, de mindent azért nem old meg. A család és a megelőzés szerepe továbbra is égető pontja a témának. 

– Elkészült és nyilvánossá vált a Nemzeti Drogstratégia C-listája, ami tulajdonképpen a pszichoaktív anyagok jegyzéke, mely a konkrét tudatmódosító szerek mellett az alapvegyületeket is tartalmazza. Valóban mérföldkő az új szabályozás?

– Hogyne, nagyon régóta várjuk a C-listát! Csak gondoljunk bele abba, hogy bezárogatták ezeket a headshopokat és nem volt meg rá a jogi alapjuk. Innentől kezdve viszont megvan.

– Tényleg visszafoghatja a terjedést egy lista?

– Valamennyire biztos, elég csak megnézni azt a pofátlan internetes kereskedelmet, ami mostanában zajlik. Hisz mi történik? Semmit sem kell tenni azért, hogy az ember hozzájusson az anyaghoz. Leül a gép elé, megrendeli és két óra múlva ott van a cucc nála. Otthon ül, tévézik, gépezik, olvas, csöngetnek és jön a futár, aki nem pizzát hoz, hanem egy kis zacskót. Kifizet érte az ember hat rugót és kész is vagyunk, el sem kellett érte menni. Viszont, ha illegális, ha le lehet bukni és ráadásul meg kell egy kicsit „dolgozni" érte, az már bonyolultabbá teszi a történetet. Ha már ki kell menni az utcára az átadás–átvételhez, izgulni kell, hogy ki látja, ki nem látja, nem lesz olyan egyszerű a helyzet. Így viszont könnyű volt, ráadásul legális.

– Sokan kifogásolják, hogy a drogstratégia más függőségekkel, például az alkohol függőséggel, nem foglalkozik, pedig legalább olyan kiemelt társadalmi probléma, mint a drogfogyasztás. Sőt, jóval több embert érint.

Zacher Gábor: A gyereknek nincs értékrendje, semmi jövőképe, semmi motivációja.

– A történetet én is ott látom alapvetően egy picit elhibázottnak, hogy leginkább a kábítószerről szeretünk beszélni. Régen, valamikor az előző Fidesz kormány idején, volt egy helyettes államtitkári státusz, aki a kábítószerekkel foglakozott. Akkor miért nem merjük azt mondani, hogy mi volna, ha például a NEFMI-n belül létrehoznánk egy szenvedélyügyi államtitkárságot. Eddig még nem beszéltünk a gyógyszerfüggőségről, nem beszéltünk a szerencsejátékról, vagy az én csokoládé függőségemről, a munka alkoholizmusomról, az edzésfüggőségemről, a nikotin függőségemről, vagy a koffeinfüggőségemről. Azt gondolom, hogy egy szenvedélyügyi államtitkárság sokkal általánosabban tudna foglalkozni az ember élete során felmerülő függőségekkel. Persze Magyarországon azért nem kéne csoki függőségi stratégiát felállítani, de az egészséges táplálkozás témakörébe beleférhet. De, mondjuk, azt gondolom, hogy az alkohol-, a szerencsejáték-, a gyógyszer, a kábítószer függőséget mindenképpen társadalmi szinten kellene kezelni. Tény és való, hogy most ott tartunk, hogy a kábítószer nagyon fontos, de ha megnézzük, hogy hány alkohol beteg van ma Magyarországon, akkor stratégia szempontjából ez is megérne egy misét. A kábítószer csak egy kis szelete a függőségi tortának. Rengeteg történet van még, ami említést érdemel.

– Ez egyelőre egy hivatali szint, amiről beszélünk, de mit lehet tenni szűkebb környezeten belül?

– Megkérdezhetem, hány éves? Nem haragszik meg?

– Dehogy! 26.

– Azt kell, hogy mondjam, hogy már most egy elég komoly szakadék tátong ön és a mai 16 éves korosztály között. Akkor mit csináljak én az 52 éves szülő a 15 éves fiammal? Ráadásul, mi a vasfüggönyön innen nőttünk fel, ezt sem szabad elfelejteni, semmit nem tudtunk ezekről a dolgokról és sokan még most sem tudnak. Az én esetem egyébként egy teljesen rossz példa, mert nagyon jól működik a kapcsolatom a fiammal. De hány olyan család van, ahol érdemben ehhez a dologhoz nem tudnak egy értelmes mondatot sem hozzáfűzni? Nem tudnak információt átadni. A gyereknek nincs értékrendje, semmi jövőképe, semmi motivációja. Mondja meg milyen példaképek állnak a gyerekek előtt ma? Lehet számolgatni. Hol bírnak azok alapvetően értékrend teremtő szereppel? Sehol. Akkor csodálkozunk, hogy itt tart a világ? A gyerekeknek viszont igényük lenne egy csomó dologra, például beszélgetésre. Leülök itt egy gyerek ágya mellé vizitkor. Egy normális fiatal gimnazista, vagy egyetemista, csak történt vele valami és elszívott, megivott vagy bekapott valamit. Leülök mellé és nem az az első kérdésem, hogy miért csinálta, miért vette be, hanem, hogy látta-e a tegnapi meccset. És akkor negyed óra után a gyerek azt mondja nekem, hogy régen beszélgetett már valakivel ilyen jót. Semmit sem tud a szülő a saját gyerekéről. Ezek szomorú dolgok és van egy olyan statisztika, amit én minden előadásomon elmondok. Mégpedig, hogy egy átlag magyar gyerekkel egy átlag magyar felnőtt ma naponta átlagosan 7 percet foglalkozik. Mi történt az iskolában? Megcsináltad? Bepakoltad? Kiszótáraztad? Hagyj békén, nem érek rá! Ez csupán ennyire elég. Emellett 3 óra 9 percet néz tévét ez az átlag felnőtt naponta.

– Tehát, ha meglenne a kapcsolat, szülő és gyerek között, akkor nem lenne ekkora a probléma...

– Hát, igen. Időnként el tudok menni a gyerek elé az iskolához. Figyelem a parkolóból, ahogy kilép az iskolából. Látom az arcát, ahogy beszél a barátnőjével. Látom, hogy milyen napja volt. Reggel hatkor már bent vagyok a kórházban, de olyan fél nyolc körül, amikor indulásra készen állnak, fel szoktam hívni és abból, ahogyan köszön a telefonba, pontosan tudom, hogy hogy aludt, milyen kedve van, mi van vele éppen. Ez pedig sokkal fontosabb mindennél. Fontosabb annál is, hogy kioktassuk róla, hogy milyen hatása van a marihuánának.

– A szülők mennyire tájékozottak?

–Kevéssé, szánni kéne a tájékozódásra egy kis időt. Olvasni kéne róla. A neten a csomó hülyeség mellett, rengeteg valódi információ is megtalálható. Csak ehhez idő kell. És nem sokkal jobb ám buboréklövő játékot játszani a neten.

– A kamaszok tudják, mit szednek be?

– Nem, nem mindig. Egy részük igen, de egy nagyon nagy részüknek gőze sincs róla. Nem feltétlenül önhibájából, sokszor a díler sem tudja, akitől megveszi. 

– Igaz, hogy túlkínálat van a magyar drogpiacon?

– Igen, azt veszek, amit akarok. Ez csak pénz kérdése.

– Ezek fényében, a Nemzeti Drogstratégia, mit gondol, kellőképpen szigorú vagy túl szigorú?

– Minden a büntető törvénykönyv kérdése. Tegyük fel, hogy ön díler, aki behoz 10 000 extasy tablettát. Ha megkérdezik tőlem, hogy 10 vagy 15 évet kapjon, akkor azt fogom mondani, hogy 15-öt. De valószínűleg ön is ezt mondaná, ha megfordítanánk a dolgot és én lennék a díler. De mi legyen a 17 éves kamasz lánnyal, aki naponta elszív egy spanglit a gimi mögötti kis utcában? Ha lebukik, akkor menjen 2 évre börtönbe? Nem, ezzel semmit nem érünk el. A komoly port ezek a büntetési tételek kavarják, nem az, hogy hogyan „rendelkezik" a család és a vallás szerepéről. A család és a megelőzés szerepe mindenképpen nagyon fontos, a kérdés az, hogy az utóbbira például lesz–e pénz. 

– Nagy az ellenállás. Sok a kritika...

– Persze! De egy demokratikus társadalomban legyen is! Ez így van rendjén. Hallott már például olyanról, hogy a TASZ-nak valami tetszett volna? Nem! De ez nem baj. A vélemény nem tilos. Csak a paletta színesítéséhez járul hozzá. Ugyanez a helyzet a marihuána legalizálásával is. Egy demokratikus társadalomban mindenkinek lehet véleménye és ez abszolút nem gond! Csak a végén megfelelően helyre kell tenni a dolgokat. Ha valaki számára fontos, hogy harcoljon például a marihuána legalizálásáért, akkor tegye. A kérdés az, hogy ez a pár ezer ember mennyire tud passzát szelet fújni, mennyire fogja ezt komolyan venni a maradék pár millió.

Forrás: delmagyar.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.