Szerk 2008.10.04. 20:12

Kocsma és patika

A cikket figyelmükbe ajánlja: Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens 

Elrettentő feliratokkal látnák el Magyarországon az alkoholos üvegeket is a cigarettásdobozokhoz hasonlóan. Az ok: szakemberek szerint egymillió alkoholista él hazánkban, nálunk fogy a legtöbb alkohol az unióban. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egységes alkoholstratégia kidolgozására szólította fel a tagországokat. Dr. Kelemen Gábor országos hírű addiktológust, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetőjét kérdeztük. 

- Miért nevezik betegségnek az alkoholizmust rossz szokás helyett?

- A kérdés lényegbevágó, hiszen a személyes választásból eredő bűnnel szemben a szokás és a betegség egyaránt optimista magyarázat. Az alkoholbetegség egyben hozzászokás, ám korántsem minden hozzászokás betegség. A betegség belépőjegy az egészségügyi kezelőrendszerbe. Betegségnek tekinthető az egyre roszszabbodó, halálhoz vezető folyamat olyan viselkedési jegyekkel, mint a sóvárgás, és olyan gyakori testi tünetekkel, szövődményekkel, mint a megvonással járó rosszullét, a májelzsírosodás, a gyomorhurut és a hasnyálmirigy-gyulladás. Laikusok és szakemberek "szabadságharca" eredményeképpen a második világháború után előbb az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, majd az amerikai egészségügy is felvette betegségeket osztályozó rendszerébe. Az orvosi medikalizációt megelőzően akaratgyengének tartották az alkoholistát, aki ráadásul bűnt követ el. Bűnözőnek számított egy olyan világban, ami az akaraterő kultuszára épült, noha az alkoholistának a közvélekedés szerint éppen hogy nincs úgynevezett akaratereje. Egyedülálló, hogy az alkoholizmust a szakemberek helyett maguk az érintettek kezdték el betegségként kezelni, s fogadtatták el a társadalommal. Az Anonim Alkoholisták (AA) voltak azok, akik 1935-ös megalakulásuk után kimondták magukról, hogy betegek, nem pedig bűnösök. Szerintük az alkoholizmus nemcsak testi, hanem spirituális betegség. A talpra álláshoz nélkülözhetetlen a lelki, illetve spirituális egészséggel való törődés. Mindez igen nehéz egy testet a szellemtől gyökeresen szétválasztó kultúrában.

- Manapság mindenki jobban tudja, hogy ki is az alkoholista a környezetében. Valójában ki számít alkoholbetegnek?

- A szerfüggőség kétségtelen következménye egy folyamatnak, nem pedig hirtelen kialakult állapot. Vannak konkrét ismérvei, például a tolerancianövekedés, azaz mind több anyag kell a kívánt hatáshoz. Az alkoholista egyre inkább elhanyagolja társas és társadalmi tevékenységeit, a munkát, a családját és önmagát. Egyértelmű jelek a sikertelen leállási kísérletek is, hiszen a visszaesés a függőség legtipikusabb jele. Sokan azt hiszik, hogy értelmes ember nem válik alkoholistává. A függőség azonban nem intellektuális tevékenység, az értelem nem befolyásolja. Kevésbé ismert, hogy az alkohollal összefüggő viselkedés nagyrészt tanult. Elsősorban a környezettől sajátítjuk el, hogyan kell viselkedni italfogyasztás után. Számos olyan kísérletet ismerek, amikor a csoport egyik felének kamu italt, placebót adtak. Azok, akik azt hitték, hogy alkoholt ittak, hirtelen agresszívvé váltak, mert úgy tudták, így szokás viselkednie a kapatos embernek. Azoknál, akik nem sejtették, hogy alkoholt kaptak, semmilyen viselkedésbeli torzulás nem következett be, csupán az éberségük lett tompább. A kollektív hiedelmekkel ellentétben nem tudok olyan kísérletről, ami azt igazolná, hogy az alkohol a "rejtett vonásokat" erősíti fel.

- Miért kezelik tabuként Magyarországon az alkoholizmust?

- Tabunak nem nevezném, viszont kétségtelen a tagadás, a dolgok tudomásul nem vétele, az érdektelenség. A képviseleti demokrácia honatyáinak eszük ágában sincs azzal kampányolni, hogy szorítsuk vissza az alkoholfogyasztást, vagy emeljük az ital árát. Érdekes, hogy a kábítószerhez nem így állnak hozzá. A drog kezdetben a fiatalokat érintette, a képviselők szerettek úgy érvelni, hogy a gyerekeitekről van szó, amire az emberek felkapták a fejüket.

Ugyanez az alkohollal nem történt meg. Nemzeti drogstratégia létezik, alkoholstratégia pedig nemhogy nincs, de most rombolják le, ami volt. A Buda Béla által vezetett Országos Addiktológiai Intézetnek kellett volna többek között alkoholstratégiával bombáznia a kormányzatot. Ehhez képest májusban bezárták az intézetet. Persze az állam is szépen profitál a szeszfogyasztásból, hiszen az állam zsebében kikötő jövedékiadó-bevételek mintegy 10 százaléka az alkohol forgalmazásából ered.

- Pedig a legújabb adatok szerint egymillió alkoholbeteg él Magyarországon, szinte minden család érintett.

- Becslésről van szó, nagy hibahatárral. Az alkoholizmus elterjedtségéről nincsenek megbízható, közvetlen adatok. Az egyik hagyományos becslési mód az alkoholfogyasztás mértékéből indul ki. A rendszerváltozás óta nem tudjuk, mennyi alkohol fogy az országban, mert rengeteg szeszes ital jön be külföldről és megy is ki, a hivatalos nyilvántartásokra nem hagyatkozhatunk, sok a titkos főzés. A májzsugorban meghaltak száma se teljesen megbízható kiindulópont. 1995-ben például 7304 ember halt meg májcirrózis miatt. 1996-ban már csak 5515. Ennek alapján 1995-ben még több mint egymillióra, 1996-ban viszont már 800 ezer alattira becsülték az alkoholisták számát. Több mint 200 ezer alkoholista "tűnt el" egy év leforgása alatt. Ez természetesen képtelenség, hiszen nem hal meg ennyi ember egy évben, arról nem is beszélve, hogy nem csupán az alkoholisták halnak meg. A különbség ebben az esetben nem az alkoholisták kámforszerű nyoma veszésének, hanem a diagnosztikai rendszer megváltozásának a következménye. Alkoholista hozzátartozója, ismerőse jóformán minden embernek van, de ezt az érintettek többnyire nem veszik észre.

- A háziorvosok sokszor nehezen ismerik fel, ha alkoholista a betegük.

- Egyrészt ez igaz, másrészt a háziorvos is számos esetben öntudatlanul része a tagadásnak. Hajlamos szociális ivásként értékelni az alkoholizmust. Az orvosképzés e tekintetben hiányos, ezért az orvosok védtelenek az alkoholisták betegségükből adódó, manipulatív viselkedésével szemben. Nem tudják, miképpen szembesítsék a beteget ivásának következményeivel. Van, aki attól tart, hogy a beteg megbántódik, esetleg más orvoshoz viszi a tb-kártyáját. Pedig létfontosságú, hogy tekintélyesnek tartott személy szembesítse az alkoholistát a helyzettel. Döntő jelentőségű, hogy mit tanulnak az egyetemen és a továbbképzések során az orvosok az alkoholizmusról. E téren országszerte szembetűnők a különbségek. Pécsett például az egyetemi klinikára rendszeresen hívnak meg józan alkoholistákat, akik nemcsak nyitott AA-gyűléseket tartanak a kórházban, hanem orvosok számára szervezett továbbképző előadások aktív szereplői is. Ha jól tudom, ez egyedülálló országszerte.

- Mennyire eredményes az alkoholisták gyógyszeres kezelése?

- A gyógyszeres kezelés önmagában eredménytelen. Gyógyszer kiegészítő kezelésként jöhet szóba. Nem ismerjük a betegség konkrét okát, csak feltevéseink vannak, vajon a biokémiai egyensúly felbomlása, esetleg egy gén a felelős, vagy pedig társadalmi patológiáról van szó. Az orvosság egyfajta hedonista hozzáállást erősít a függőkben. Nem nagy ügy: beveszem a gyógyszert, és megszűnik a probléma. A tabletta semmiféle erőfeszítésbe nem kerül, pedig a talpra állás nagyon nagy fegyelmet és felelősséget követel. Jelen állás szerint a gyógyszeres kezeléssel nem kombinálódik ez a fajta felelősségvállalás. A felelősséget tanulni kell. Ráadásul fennáll a veszély, hogy az alkohol mellett a gyógyszerre is rászoknak. A nők amúgy is hajlamosak a közérzetjavító szerek használatára, ami gyógyszerfüggést eredményezhet. Találó a régi mondás, hogy a nők a patikába járnak, a férfiak a kocsmába.

- Az eredmények szerint a függők kezelésére leginkább a bentlakásos, hosszú ideig tartó, úgynevezett magas küszöbű terápiás intézetek alkalmasak, mint például a komlói Leo Amici Alapítvány, amelynek az intézményvezetője.

- Az efféle hosszabb terápiákon elsősorban a közösség ereje van gyógyító hatással a szellemre, a lélekre. Nekem, az orvosnak, eleinte nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem én egymagam gyógyítom az embereket. Sőt egyedül tehetetlen vagyok az alkoholistával szemben. Az alkoholistáknál az orvos egyedül képtelen segíteni, a közösség ellenben csodát tesz. Amikor új emberek érkeznek hozzánk, hagyományosan felteszik a kérdést, hogy miért nincs gyógyszer. Erre én azt felelem, dehogynem: éjjel-nappal kapod az orvosságot - csak nem pirula formájában - a társaktól, a közösségtől. Ittlétük során új, józan kapcsolatokat építenek ki, ez a felépülés egyik feltétele. A talpra állás amúgy sem igazán lehetséges közösség, társak, barátok nélkül. A felépülő függők elsajátítják azt az egyszerű alaptételt, hogy csak a mai napra figyelj, csak az előtted álló 24 óra felett van jelentékeny befolyásod. Az idő, ha így viszonyulsz hozzá, nem nyomasztó hiány, hanem a barátod. Mindamellett új rituálékat is beépítenek maguknak: a reggeli közös ima, a szolgálat vagy az AA-gyűlések rendszeres látogatása. A nálunk józanodók más mentalitást sajátítanak el. Megértik azt a paradoxont, hogy betegségük az egészségük kiküszöbölhetetlen része, s a kis dolgoknak is nagy jelentőségük van. A lelki kielégülést is megtanulják, azt, hogy mennyi az elég. A függőknek ugyanis a "még" a kedvenc szavuk.

- Szóba került az Anonim Alkoholisták Közössége. Mit gondol, miért lehetett az AA világszerte sikeres?

- Csak a megérzéseimről, a személyes tapasztalataimról beszélhetek, hiszen a kutatók nehezen férnek hozzá a névtelen csoportok vizsgálatához. A többi csoportosulással ellentétben az AA nem reklámozza magát, és nem hirdeti, hogy menynyire sikeres, inkább a vonzerejével, tagjai hiteles sorsával, tanulságtételével, egyéni sorsuk megosztásával hat. Több millió ember van jelenleg is a világon, aki látogatja az AA csoportjait, ennek révén változtatja meg az életét és őrzi meg a józanságát. A józanodó AA-s bárhol is jár a világban, egy-egy ülésre betérve sokszor otthonosabban érzi magát, mint akár a családjában. Hasonló cipőben járnak, egy a gondjuk, nincs szégyellnivalójuk egymás előtt. Fontos az is, hogy az AA nem ellenzi az alkoholizálást. Azt mondja, bárki ihat, de mi azokért vagyunk, akik abba akarják hagyni. Amikor 1988 táján, a hazai AA megalakulása előtt, járkálni kezdtem az AA körül, azt mondták a külföldi tagok, hogy három dolog kell a megalakulásához: demokrácia, különben a névtelen összejöveteleket szétzavarja a titkosrendőrség. Bizonyos fokú gazdagság, mert ha az érintett több helyen húzza az igát, akkor sem ideje, sem energiája nem marad csoportokra járni. És kell hozzá elfogadó orvosi, egészségügyi környezet, mert ha a doktorok azt mondják, hogy ez babonaság vagy kuruzslás, akkor megbukhat a kezdeményezés.

- Hogyan ismerkedett meg az Anonim Alkoholistákkal?

- Eredetileg orvosi egyetemet végeztem. Kerestem a határterületét a szakmának, mert a testtel való foglalkozás számomra túl egysíkú volt, és nem igazán találtam meg, hogy a medicina keretében miképpen kapcsolódhatok szervesen a szellemi, lelki és érzelmi élethez. Már a rendszerváltozás előtt számos új gondolat, áramlat jött be Nyugatról, szakmai köntösbe burkolva. Végzős medikusként egy véletlen folytán a szekszárdi kórház távoli Palánk nevű részlegéhez kerültem, az alkoholistákhoz. Teljes eredménytelenség jellemezte a tízéves ténykedésemet. Körülbelül ezer alkoholista kezelésében vettem részt, senki nem állt közülük talpra. Persze mindez teljesen elvette a kedvemet, de a szakirodalomban olvastam, hogy külföldön léteznek talpra állt alkoholisták, csak még én nem láttam őket soha. Később ösztöndíjat kaptam az akkori Szovjetunióba, ahol néhány pszichobörtönbe és a hírhedt Szerbszkij-intézetbe is eljutottam. Amit tapasztaltam, az a teljes terápiás csőd volt. A következő ösztöndíjam Varsóba vezetett, ahol a házigazdák kikövetelték, hogy menjek el egyes Alcoholics Anonymous-ülésekre. 1988 februárját írtuk, Lengyelország volt az egyetlen a vasfüggönyön túl, ahol már működött az Anonim Alkoholisták Egyesülete.

Életem első ülése egy dohos, nyirkos pincébe vezetett. Meg voltam győződve róla, hogy egy percnél nem maradok többet ebben a közegben. Nem így lett: életemben először józan alkoholistákkal találkoztam, akik egyáltalán nem keltették bennem a korábbi képet. Tiszták és életerősek voltak, melegség áradt belőlük. Velem, a szakemberrel is teljesen közvetlenül viselkedtek, nem volt bennük az a hagyományos trükközés, megalázkodás és manipuláció, az, ahogy a szenvedélybetegek az orvosokhoz szokásosan viszonyulnak. Arra kértek a gyűlésen, hogy ne beszéljek, hanem hallgassam őket. Ezen nagyon megrökönyödtem, mert addig nem volt szokásom, hogy meg is hallgassam az alkoholistákat, hanem én beszéltem hozzájuk, mintegy tanítottam őket. Utólag sorsfordítónak nevezem ezt a nyolcvanas évek végi találkozást. Lengyelországi utamról hazatérve kiderült, hogy hamarosan Budapesten, a Kiss János altábornagy utcában is megalakult az AA. Érdekelt, így Pécsről elkezdtem látogatni ezeket a találkozókat. Az egyik ülés után egy külföldi józan alkoholista nekem szegezte a kérdést, iszom-e, vagy függő-e valaki a családomban, hogy ennyire érdekel a kérdés. Megütköztem a kérdésen, majdnem kikértem magamnak. Később, hazafelé utazva, átgondoltam a kérdést, és rájöttem: egyik nagyapám alkoholista volt. Ezt a tényt azonban mindenki tagadta. Édesanyám nagyon rossz néven vette, hogy rákérdezek. Azóta a saját családomban is átértékeltem a dolgokat: megértettem a nagyapámat körülvevő titkokat és tagadást, és azt is, hogy édesanyám miért választott olyan bigott módon bornemissza férfit párjául, mint az édesapám. Nemcsak az tudatosult bennem, hogy az alkoholistává válás kockázata az alkoholisták leszármazottai esetében a legnagyobb, hanem az is, hogy vannak lehetőségeim a megelőzésre, a józan közösségekhez tartozásra.

Dr. Kelemen Gábor Pszichiáter, addiktológus, a PTE tanszékvezető egyetemi docense, a komlói Leo Amici Alapítvány Drogrehabilitációs Intézetének szakmai vezetője. 2007-ben a University of Chester (UK) vendégoktatója. Oktatott tárgyai: addiktológia, rehabilitáció, mentálhigiéné, a családi élet pszichológiája, személyiség- és fejlődéslélektan szociális munkások számára. Kutatási területe: a droghasználók interakcióinak sajátosságai. Megjelent könyvei: Az addikciók széles spektruma (1994), Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia (2001), Craving for Sobriety (2004), Pszichiátriai és szenvedélybetegek szociális ellátása (2004). Elismerései: Goldschmidt Dénes-díj (1997). Kabay János-díj (a Magyar Köztársaság gyermek-, ifjúsági és sportminiszterétől, a szenvedélybetegségek megismerésében végzett kiemelkedő munkáért) (2002).

 

Forrás: Népszabadság • Beszterczey Judit   • 2008. szeptember 28.

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr36696328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.