Kneszl Beáta Carmen igazi jelenség. Lazán kontyba fogott haja és óriási napszemüvege mögül gesztikulál, majdnem 190 centiméteres magasságával messziről kitűnik a tömegből. Olyan, mint egy szabadnapját töltő színművész. A látszat azonban csal, élete ugyanis korántsem csodás: 140 millió embertársához hasonlóan egy alattomos betegséggel küzd, borderline személyiségzavarban szenved. Kínzó érzelmi hullámvasút ez, homályos énképpel, fóbiákkal és depresszióval.

A belső vívódásaiból azon kívül, hogy láthatóan rendkívül érzelmes ember, semmi sem látszik rajta azokban az órákban, amelyeket együtt töltünk. „Akkor vettem csak észre, hogy nagy a baj, amikor az egyik dühkitörésemnél majdnem nekimentem édesanyámnak. Ezután vonultam önként kórházba” – meséli a 38 éves nő.

De kanyarodjunk vissza a kezdetekhez!  Kneszl Beáta Carmen gyerekkora korántsem nevezhető átlagosnak. Öt évvel ezelőttig a magyar felső tízezerhez – vagy inkább ezerhez – tartozott ő és családja is. Édesanyjával, nevelőapjával és testvéreivel az Adrián ringatózó jachtjukon pihenték ki a nyaralásokat, és nem az volt a kérdés, hogy megvehet-e egy Louis Vuitton táskát, hanem hogy hányat rendeljen belőle. „Ha ma megkapnám havi fizetésnek a jachtunk egynapi üzemanyagköltségét, boldog lennék” – érzékelteti az akkori és jelenlegi helyzete közti óriási szakadékot.

Betegsége első jelei már korán megmutatkoztak, de erre csak diagnózisa után eszmélt rá. „Szélsőségesen tudtam viselkedni. Gyerekkoromban hol bebújtam az asztal alá, ha jött valaki, hol pedig a nyakába ugrottam. Édesanyám maximalista, sokat kellett azt hallgatnom, hogy a szomszéd gyereke bezzeg mennyivel jobb nálam. Ölelést, lelki törődést, megerősítést nem sokat kaptam tőle. Nyilván ez csak erősítette a komplexusomat, csalogatta elő a betegségemet.”

Carmen hétéves volt, amikor vér szerinti apja elhagyta a családot. Ennek ellenére csodálta és szerette, még akkor is, amikor a férfi az ital rabja lett. Tizenöt évvel később bele is halt az alkoholizmusba. „Ő tervezte az Egis-logót, elképesztően kreatív és kedves ember volt. Mindenki szerette, mindenkin segített, folyamatosan kutyákat fogadott be. A mai világot viszont gyűlölte, amiért az ügyes, nem pedig a tehetséges emberek érvényesülnek. Valószínűleg ez vezetett az alkoholizmusához.”

A lány letargiába esett, majd a borderline-osokra jellemző, egyre szélsőségesebb hangulatok között ingadozott. „Én voltam a vezéregyéniség a baráti körömben. Pontosítok, a gazdag barátaim között, akik azóta már teljesen hátat fordítottak nekem. Az anyagi gondokkal küzdő, őszinte ember már nem kell nekik. Csak az átlagos napi gondokkal küzdő, normális értékrendű emberek maradtak mellettem.”

Carmen huszonéves korában minden balhéban benne volt. Tőle jöttek a csínytevések ötletei, és ő volt az első, aki neki is ugrott a megvalósításuknak. Ha azonban valami nem úgy sült el, ahogyan ő elképzelte, éktelen haragra tudott gerjedni. A laikus azt mondhatja, hogy ez egy elkényeztetett úri gyerek hisztije volt, de valójában túlmutatott rajta. Nem sokkal az érzelmi kitörés után már őrlődött, és senkinek érezte magát.

Harminchárom éves koráig kabrió Mercedesben furikázott luxuslakása és a különböző bulihelyszínek között. Addig csak akkor érzett némi bizonyítási kényszert, amikor volt barátjától megkapta, hogy a szülei nélkül senki lenne. Úgy felszívta magát, hogy kiment Angliába, ott megtanult angolul, miközben itthon párhuzamosan két szakot végzett a főiskolán. Lediplomázott, és huszonnégy évesen megírta önéletrajzi könyvét, ezzel pedig mondhatni csúcsra járatta a szélsőséges bizonyítási kényszerét.

Öt évvel ezelőtt aztán beütött a krach. A családi cég csődbe ment, mindenüket elvesztették. A bank nemsokára elviszi a szülei feje fölül a házat. Carmen most egy garázsban él, mivel az ő lakását is el kellett adni, hogy családja kifizethesse a tartozást. „Egy ideig nem fogtam fel a helyzet súlyát. Nem okozott gondot, hogy bármilyen munkát elfogadjak. Elkezdtem árulni a méregdrága cuccaimat, ékszereimet, ruháimat, táskáimat. Tulajdonképpen ebből éltem három évig.”

Csakhogy a betegség ezzel párhuzamosan súlyosbodott, és Carmen irracionális utálatot kezdett érezni anyja és nevelőapja iránt. Tudta, hogy ez nem helyes, de úgy érezte, hogy ők tehetnek nyomoráról. „Ép ésszel tudtam, hogy mindent megadtak nekem úgy, hogy közben próbáltak életre nevelni. Az én hibám volt, hogy mindig a könnyebbik utat választottam, pedig 33 éves koromra már réges-rég a saját lábamon kellett volna állnom. Mégsem így lett.”

Az édesanyja kritikái és a váratlan helyzetek dühkitöréseket váltottak ki belőle. Legalábbis először Carmen a fent említett okokkal magyarázta a viselkedését. „Megszületett az öcsém gyereke. Egy átlagos embernél ez örömteli esemény. Nálam féltékenységet és kétségbeesést hozott. Úgy éreztem, a csöppség elveszi tőlem az öcsémet, azon kevés emberek egyikét, akik mellettem vannak, és támogatnak. Szégyelltem magam miatta.”

Carmen el sem ment a kórházba, hogy megnézze a picit. A családja – öccsét, vagyis a gyerek apját és a feleségét leszámítva – ezen mérhetetlenül felháborodott. Carmen ekkor egy hívásközpontban dolgozott, és egy nála jóval idősebb férfival állt kapcsolatban, aki rendszeresen megcsalta. Az árulás, a pénztelenség és a gyerek miatti számonkérés már túl soknak bizonyult.

Egy nap édesanyjával veszekedett, amikor egyszer csak dühében földhöz csapta magát, és őrjöngeni kezdett. Már ezen is meglepődött, de amikor azt érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és neki akar menni az édesanyjának, tudta, hogy nagy a baj.

„Mielőtt »átrendeztem volna a lakást«, önszántamból elindultam a kórházba. Mert az a valaki már nem én voltam.” Carment beajánlották egy a pszichiáterhez, ő szolgáltatott témát legújabb, Én, a megbélyegzett című könyvéhez. Az írásban csak Römmer doktorként emlegetett férfi neves addiktológus, pszichiáter, akinek valódi nevét Carmen nem árulja el, mivel korántsem nevezhető etikus gyógyítónak. Nemcsak Carmennel, de több más betegével is kikezdett. Egyetlen pozitívuma az volt a doktornak, hogy ő diagnosztizálta először Carmen borderline-szindrómáját. „Annak ellenére, hogy több sajtóorgánumban megjelent, hogy a pácienseit bolondította a kezelések alatt, »Römmer doktor« még mindig praktizálhat. Sőt, sokan járnak hozzá a hazai celebvilágból” – mondja.

Carmen tehát önként befeküdt a kórházba, és csoportterápiára járt. Itt ismerkedett meg betegtársával, egy neves magyar üzletember fiával, aki epilepsziás rohamoktól szenvedett. A könyvben csak Daninak aposztrofált fiúval barátok lettek.

Mivel terápia helyett inkább szappanopera zajlott a kórházban, Carmen ahogy tudta, kikérte zárójelentését. „Szinte betegebben távoztam, mint ahogy bementem. »Hála« a kezelőorvosnak. Ezután nem sokkal követtem el a majdnem sikeres öngyilkossági kísérletemet.”

A lány épp árufeltöltői munkájából ment haza, amikor egy közösségi oldalon meglátta, hogy a doktor úr egy másik betegét viszi nyaralni. „Hazaérve elkezdtem vagdosni a hajamat, a ruhámat. Magamat nem mertem, mert félek a vér látványától is. Bevettem egy rakás gyógyszert, és ráittam. Többek között öcsém és Dani barátom mentette meg az életemet. Megtaláltak, és kihívták rám a mentőt.”

Carmen szülei a mai napig nem értik a betegségét, nem vesznek róla tudomást. Már csak azért sem, mert a borderline-ban szenvedők nagyon jól titkolják betegségüket, emiatt a diagnózis felállítása is nehéz.

Annak ellenére, hogy Carmennek több olvasó is azt írta, életeket mentett a könyvével, ez az írás lett a veszte is. Hiába jelentkezik különböző, a képességeihez mérten egyszerűbb munkákra is, sehova sem veszik fel.

„A hr-esek úgy tartanak tőlem, mintha leprás lennék. Pedig a borderline csak azoknál veszélyes, akik nem tudják magukról, hogy betegek.” Carmen, hála egy jó és hozzáértő pszichiáternek, már túl van azon, hogy le akarjon ugrani a hídról, vagdossa magát vagy csapkodjon. Kordában tartja betegségét. Segít sorstársain, támogat mindenkit, akinek szüksége van két jó szóra. Már csak azt szeretné, ha munkája lenne. És egyszerű, átlagos felnőttként élhetne.