Köztudott, hogy az alkohol segít az elalvásban. Sokan éppen ezért fogyasztják rendszeresen az esti órákban. Azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy az alkohol hatására éjszaka rendszeresen felébredünk, hosszú távú fogyasztása pedig alvászavarhoz vezet.

Dr. Bernáth István neurológussal, a SomnoCenter Alvászavar Központ szomnológusával beszélgettünk.

Miért alszunk el könnyebben, ha alkoholt fogyasztottunk?

Az alkohol direkt szedatív (nyugtató), és kapcsolódó feszültségoldó hatása miatt tudunk könnyebben álomba szenderülni.

Mi játszódik le ilyenkor a szervezetünkben?

Kezdetben és alkalmi fogyasztás esetén, az alkohol növeli a mély alvást, csökkenti az álom (REM) mennyiségét és a gyors szemmozgások intenzitását (REM denzitás). Krónikus fogyasztás esetén azonban az alvás egyre felületesebbé válik, pihentető jellege elvész, napközben pedig figyelem és memóriazavar jelentkezhet.

Okozhat az alkoholfogyasztás alvászavart?

Sajnos igen, mert az alkohol jelentősen befolyásolja a normál alvásszerkezetet. A kezdeti mély alvás aránya és az úgynevezett REM-alvás (rapid eye movement – gyors szemmozgással járó álomfázis) tartósan lecsökken, az alvás folyamatossága elvész, töredezetté válik, s az éberségért felelős szimpatikus idegrendszer jelentős tónusfokozódása miatt rendszeressé válik az éjszakai szapora szívműködés, izzadás, gyomorégés. Mindemellett visszatérő rémálmok jelentkezhetnek. Krónikus esetben mindez alvászavarhoz vezethet, amit az alvászavarok nemzetközi osztályozása (ICSD) önálló betegségként  is (alcohol dependent sleep disorder – alkoholfüggő alvászavar) számon tart. Jellemző tünetei még az éjszakai izzadás, a szájszárazság és az ébredési fejfájás.

Fontos tudni: Gyors feszültségoldó és altató hatása miatt az alkalmi alkoholfogyasztás kedvező hatású lehet, különösen a feszültségfüggő elalvászavarok (inszomnia) esetén. Tartós fogyasztása során azonban a kezdeti kedvező hatások elvesznek és az alapállapotot tovább rontó folyamatok alakulnak ki.

Az alkoholfogyasztás befolyásolhatja a már kialakult alvászavarokat?

Az alkohol sajnos jelentősen befolyásolja az elsődleges alvászavarokat, például az alvási apnoét. Mivel csökkenti a felsőlégúti izmok beidegzéséért felelős központok működését és lazítja az izmokat, növeli a felsőlégúti ellenállást és súlyosbítja az alvásfüggő légzészavarokat. Az alvásfüggő mozgászavarok, mint a nyugtalan láb szindróma előfordulása, súlyossága szintén nő.

Ezek szerint az izomlazító hatásnak köszönhető, hogy az alkoholfogyasztás hatására hangosabb lesz a horkolás?

Így van, hiszen az elfogyasztott alkohol mellékhatásaként tapasztalható izomrenyheség a garatizmokra is kiterjed, jelentősen erősítve ezzel a következtében tapasztalható horkolást, ami a legveszélyesebb alvászavar, az alvási apnoe legjellemzőbb tünete is. Az alvási apnoe szindrómában szenvedőknek különösen oda kell figyelni arra, hogy az alkohol kis mértékben ugyan, de súlyosbítja az ilyenkor tapasztalható oxigénhiányos állapotot.

SomnoCenter 

Forrás: https://napidoktor.hu/alvas-eletter/alkohol-es-alvaszavarok/ 

Véget értek az ünnepek, és messze van még a tavasz. Ilyenkor gyakran érezzük magunkat lehangoltnak, erőtlennek. Miért lesz rajtunk úrrá az ünnep utáni lehangoltság, depresszió, és hogyan lábalhatunk ki belőle?

Levertség vagy depresszió

A tél beköszöntével, a napfény, a pihenés nélkülözésével gyakran depressziós tünetek lesznek úrrá rajtunk. A sötét, borús, nyirkos napokon gyakran a lakásból sincs kedvünk kimozdulni. Van, aki fáradtabb, kedvetlenebb az őszi-téli időszakban, de van olyan, akinél sajnos súlyosabb pszichés probléma, akár depresszió is kialakulhat. Ez az úgynevezett szezonális depresszió, melynek a tünetek mennyiségétől és mértékétől függően enyhébb és súlyosabb formája is ismert. 

Szezonális hangulatzavar (SAD: seasonal affective disorder)

A szezonális depresszió egy ciklikus, évről évre visszatérő, időleges állapot. Vagyis a tünetek általában ugyanakkor jelentkeznek, és múlnak is el, minden évben. A kezdet általában késő ősz, illetve kora tél szokott lenni, a vége pedig a tavasz melegebb, naposabb napjaival érkezik.

A téli depresszió tünetei az alábbiak:

• szomorúság, szorongás vagy üresség tartós érzése, reménytelenség és pesszimizmus érzése,
• bűntudat, értéktelenség vagy tehetetlenség érzése, szorongás,
• csökkent energiaszint, fáradtság vagy lelassultság érzése, szociális elszigetelődés,
• fokozott alvás(igény),
• az érdeklődés és kedv elvesztése korábban kedvelt dolgok iránt (pl. szex),
• az étkezési szokások megváltozása, különösképpen erős sóvárgás a szénhidrátokban gazdag ételek iránt,
• súlygyarapodás (ez a bánatzsír),
• koncentrálási, emlékezeti és döntéshozatali nehézségek.

A szezonális depresszió a klinikai értelemben vett depressziónak egy fajtája, és mint ilyen, súlyos hatást gyakorolhat a mindennapi életre. Ez azonban azt is jelenti, hogy megfelelő kezeléssel sikeresen kezelhető ez a fajta depresszió is. Erről a támáról részletesen olvashat cikkünkben. 

Télen hajlamosabbak vagyunk a depresszióra

A szezonális depresszió is szerepet játszhat abban, amit úgy hívunk: ünnepek utáni depresszió. Lássuk, mit is jelent ez! A Karácsony előtti láz, az ünnep várása még doppingol minket, de ahogy ennek vége, mihez kezdjünk? A tavaszt várni még korai, nem süt a nap, az idő is csak borússá és kedvtelenné tesz. Mögöttünk tehát a Karácsony, véget értek az ünneplések, lezárult a családi, baráti együttlétek időszaka, az ajándékozás, a Szeretet és az Új Év ünnepe.

A megfigyelések szerint az emberek különösen az őszi-téli időszakokban hajlamosak a depresszióra. Az ünnepi időszak pedig a leginkább depressziós időszaka az évnek, különösen azok számára, akik egyedül élnek, családi problémáik vannak vagy esetleg anyagi nehézséggel, munkanélküliséggel küzdenek. A Karácsony utáni, ún. ünnepnap depresszió jól ismert a szakemberek körében, napjaink komoly problémájává vált. Köztudott, hogy a tartós fáradtság, a fizikai-pszichikai stressz fogékonyabbá tesz a depresszióra. Nem meglepő tehát, hogy az ünnepek után, a kimerítő előkészületek és a “pillanatok alatt elmúló” ünnepek után olyan furcsán érezzük magunkat. Egyfajta rémület lesz rajtunk úrrá, amit nehéz legyőzni. 

Mit jelent az ünnepi stressz?

A Karácsony körüli időszak az év legszebb időszaka lehet. Az ünnepek idején azonban mégis nagyon gyakran jelentkezik letörtség, szomorúság melynek számos oka lehet: téli depresszió, magány, az előkészületek okozta stressz, vagy a Karácsonnyal kapcsolatos túlzott elvárások. Azok, akik egyébként is valamilyen pszichés problémával küzdenek (például depresszióval) ezt az időszakot még nehezebben vészelik át.

Sok olyan dolog van, ami kétségkívül nagy feszültségforrás, és megviseli még a legerősebb pszichét is: karácsonyi rohanás, ajándékvásárlás, zsúfolt áruházak, tömeg, közlekedési dugók, fabeszerzés, sütés-főzés, faállítás és díszítés. Karácsony közeledtével egyre nagyobb a nyomás rajtunk.

A szeretet ünnepe aztán végül gyakran csupán néhány percnyi békét és meghitt percet jelent, ha hagyjuk magunkat, és a körülmények, “követelmények” áldozatává válunk. Csoda, ha az ünnepek végeztével úgy érezzük magunkat, mint akit kifacsartak? 

Utóhatások

Nagyon sok izgalom veszi körül az ünnepeket, és amikor a Karácsony véget ér, kikerülnek a lakásból a díszek, a fenyő, kihunynak az ünnepi fények, egyfajta ürességet érzünk. Visszacsöppenünk a munkába, megindul a mindennapos robot. Hamar erőtlennek, fáradtnak, lehangoltnak érezzük magunkat. Úgy tűnik, nincs semmi, amit várni lehetne, míg be nem köszönt a tavasz.

Odakint kellemetlen idő van, nem csoda, hogy sok mindenhez nincsen igazán kedvünk, beleolvadunk a szürkeségbe, az ünnepek során felszedett kilókra könnyen ránassolunk még egy kicsit, és már készen is van a depresszióhoz kikövezett út! 

Öngyógyítás karácsony után

Mit tehetünk, hogy úrrá legyünk ezeken az érzéseken, és leküzdjük az ünnepek utáni depressziót?

• Végezzünk rendszeresen testmozgást, legyünk aktívak, és a mindennapi robot mellett mindig csináljunk valamit. A mozgás hatására a szervezetben endorfinok képződnek, amelyek jó közérzetet biztosítanak.
• Ügyeljünk a megfelelő alvásmennyiségre, próbáljunk ragaszkodni egy saját magunk által kialakított alvás-ébrenlét ciklushoz, jusson elég időnk a pihenésre.
• Fontos, hogy érezzük, másoknak szükségük van ránk, a hétköznapok során is igyekezzünk ugyanolyan törődést, gondoskodást, figyelmet tanúsítani szeretteink, barátaink iránt, mint az ünnepek idején.
• Óvakodjunk a túlzásba vitt újévi fogadalmaktól! Nagymértékben hozzájárulhat a lehangoltságunkhoz, depressziónkhoz egy-egy kudarcba fulladt fogadalom, elhatározás, ígéret. Bánjunk csínján a fogadalmakkal, próbáljunk reálisak lenni, a földön járni. Kisebb és konkrét célokat tűzzünk ki.
• Küzdjünk lehangoltságunk egyik fő ellensége, a fényhiány ellen! Érdemes napirendünket a napsütéshez igazítani, már amennyire lehet. A napsütéses téli hétvégéket mindenképpen érdemes a szabadban tölteni. Ha nincs szikrázó napsütés, akkor is jobb, ha minél több időt töltenek kint a szabadban. Célszerű a lakást úgy átrendezni, hogy minél több természetes fény áradjon be. Jó hatású a napi rendszerességgel végzett séta is.
• Ügyeljünk a táplálkozásra, mert vitaminokkal sokat segíthetünk a rossz hangulatunk leküzdésében. A B1 vitamin – mely krumpliban, tejtermékekben, gabonában található – javítja a koncentrációt. A B2 vitamin – tejben és szárnyas húsokban – rossz hangulat és fáradtság ellen jó. A B6 vitamin – banánban, májban, halban – szintén segíthet a depresszív tünetek enyhítésében. Nagyon fontos a magnézium szerepe, – dió-félékben, banánban, burgonyában, zöldségekben, halfélékben, hüvelyesekben – mert a vizsgálatok szerint a depresszív állapotok kezelésében használható. Hasznos még az omega 3 zsírsav, mely nagy mennyiségben fordul elő a tengeri halakban és a tenger gyümölcseiben (rák, kagyló stb.). Mindezek azért fontosak, mert befolyásolják azon agyi átvivő-anyagok szerepét (dopamin, szerotonin), melyek szerepet játszanak a hangulatzavarok, depresszió kialakulásában.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy súlyos depresszív állapotok esetén – melynek eldöntése, mérlegelése minden esetben pszichiáter feladata – gyógyszeres kezelésre, és pszichoterápiára van szükség. Így amennyiben a tünetek súlyosbodnak, nem múlnak, a mindennapi életet jelentősen befolyásolják, a segítségkéréssel nem szabad várni. A kezeletlen depresszió szövődményei ugyanis súlyosak. Vegyük komolyan a jeleket! 

Forrás: házipatika.hu 

Szexipar, alkoholizmus és kokain: egy unalmasnak éppen nem mondható életút fejezeteiről olvashattok alább olvasónk beszámolójában!

Gyermekkoromban két elutasítást kellett elszenvedjek 2,5 éven belül. A születésem előtt, magzatként az édesapám nem lányt várt, hanem fiút, amit rendszeresen hangoztatott. A születésemkor sem örült nekem. Mert lány vagyok. Kellett neki néhány nap, hogy elfogadja ezt a tényt.

Ezután 2,5 éves koromban az édesapám meghalt, szörnyet halt egy építkezésen, mert védőkorlát hiányában lezuhant egy épület tetejéről. Az eset bekerült a helyi újságba. A halálát követő napon felszerelték a védőkorlátot.

Ezzel már másodszorra utasított el engem az édesapám, hiszen végleg elhagyott engem. Az elhagyatottság érzete az egész életem átszőtte. Az anyám képtelen volt feldolgozni az apám halálát, ezért bánatában ivott. Alkoholizmusa 42 éves koráig tartott, ő 42 évesen hagyott el engem. Nem szerettem voltaképp anyámat, mert gyerekként rettegtem tőle, hiszen szörnyen szocializálódtam, több konyhakéses, verekedős, véres, köpködős, szóval alkoholista jelenetre emlékszem a gyerekkoromból, mint emberi hangra. Az anyám olyan poshadt volt lelkileg, és olyan közönséges, önző embert rejtett az ő igazi arca, hogy egyetlen választásom volt, megbocsátani neki. Tizennégy évig gyászoltam őt, csak fekete ruhákban jártam addig, képtelen voltam őt elengedni, mert fogva tartott a halála, az életének értelmetlensége, az iránta érzett haragom, az ő irántam gyakorolt folytonos elutasításai, az a rengeteg ütleg, verés, amit gyerekkoromban kaptam tőle.

Szar anya volt, viszont ezt beismerni számomra vérlázító és főleg ijesztő stigmatizálásnak, afféle félmegoldásnak tűnt, végül a bennem levő éles logikai gondolkozás, és az összefüggések feltárása eljuttatott erre az igazságra. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez nékem. Úgy örültem ennek a „szar anyám volt” konklúziónak, akár egy új születésnapnak.

Prostituált voltam kb. 4 éven át, mert döntenem kellett, vagy hajléktalan leszek, vagy szexmunkás. A családi és az anyagi körülményeim úgy engedték meg, hogy egy áramtalan lakásban éltem, ahol nem volt tulajdonképpen meleg víz sem (a nevelőapám tudva, hogy én ott lakom, a születésnapomon odament, és leszereltette az áramszekrényt. Ez volt az ő ajándéka.)

A kényszer vitt minderre rá. Nem volt munkám, sem pénzem. A prostitúció alatt hosszú időn át kábítószert, MDMA-t, kokaint, amfetamint használtam. Nem emlékszem a vendégek arcára, csak a szándékukra, arra a lelki energiára, amit kaptam tőlük. Több mint háromezer férfiúval voltam együtt prostituáltként. A vendégekkel szinte mindig jól éreztem magam, a szakma által ismertem meg a szexualitást, a saját szexualitásom, és azt, mit jelent voltaképp a szexuális nyitottság maga. Ebben a szakmában volt először orgazmusom. A női lélek hihetetlen gátakat tud szabni a szexualitásának, elég egyetlen (akár gyerekkori) trauma ahhoz, hogy egy nő egyáltalán ne élje át a hüvelyi orgazmus élményét.

A hazamenetelemkor (amikor végleg felhagytam a szexmunkával) az anyám második kapcsolatából érkező féltestvérem megkeresett, és a szülői lakás rám eső részét hasra ütésszerűen felbecsültette, az összeget kifizette, utána pedig kitagadott a családból. Azóta sem tudom, mi van vele. Az ő elveszítését tavaly tudtam feldolgozni. Rengeteget ittam emiatt, az alkohol rabságában töltöttem 5 évet.

Az alkoholizmus végtelenül unalmas, és egyben határozottan kemény munka. Ez volt az én fekete öves depresszióm. Hogy milyen szépen megkreáltam magamnak, az valami egészen zseniális. A tudattalan hatalma. Ez idő alatt a húgommal történteken rágódtam, szorongtam, míg vele kapcsolatban is rájöttem, mi történt voltaképp. Fantasztikus élményként tárolom az emlékeimben ezt a pillanatot: De hát ez az! Hiszen a húgom egyáltalán nem szeretett engem! Ez zseniális! Hogy várhatnám el egy embertől azt, hogy ragaszkodjon hozzám, ha nem szeret engem? Ha irigy rám a puszta létezésem miatt?

Az önmagamhoz felé vezető úton szert tettem egy olyan terjedelmű és minőségű, összefüggéseket egymásra építő tájékozottságra, ami által sikerült rátalálnom a bennem levő szorongások miértjeire. Ezúton ragadom meg az alkalmat, és szeretném megköszönni Feldmár Andrásnak, hogy létezik, mert ő egy örök ember, aki orvosként és emberként állt a rendelkezésemre. A prostituált időszakom alatt számtalanszor írtam neki levelet, és ő mindegyikre segítőkészen válaszolt. Kapcsolódásunk virtuális jellegű, kisebb üzenetváltásokban bontakozik ki, amik voltaképp megváltoztatták az életem. A kuplerájokból írtam annak idején neki, és ő ennek ellenére hitt nekem. Nem éreztem magam a társaságában számkivetettnek. Sárosi Pétert a Drogriporter által ismertem meg annak idején. Ő is azon kevesek közé tartozik, akinek voltam olyan bátor, és szintén ismeretlenül írtam leveleket. Méghozzá azért, hogy tanácsát kérjem a szürkének éppen nem nevezhető hétköznapjaim miatt. Ahogyan Feldmár András, ő is hitt bennem, amiért igazán hálás vagyok.

Az alkoholba menekülés – gondolok itt a saját életemre – egy gyilkos fordulat. Sokan tudatosan nem vallják be maguknak, hogy az állandó deliriumot öngyilkosságként, lassú, romboló halálnemként választották, és ezen a ponton kezdődnek a valódi problémák. Az alkohol miatt mennek családok tönkre, tudjuk mi ezt jól, generációink hozzák magukkal a szülőktől látott mintákat, ezért ismétlődik úgy, mint egy végtelenül unalmas egyszeregy. Mondhatnók önműködésbe lép. A családfáinkat kellene átnéznünk, s mindnyájunknak végigvezetni azt, miféle problémák ismétlődhetnek meg a mi életutunkon, azzal a határozott kérdéssel szembesülve, hogy a közös családi traumáink mély gyökerei vajon miként lesznek hatással a mi önálló létezésünkre. Apropó, ismertek olyan családot, amelynek minden tagja őszinte egymáshoz? Nehéz ügy ez. Önismeret és család, aztán oda a népsűrűség! Tréfálok persze, hiszen csak nem ilyen gyászos a végkifejlet (úgy sejtem), azonban a tapasztalataim alapján (akár magamból is kiindulva) eléggé igazinak tűnik a megállapítás, miszerint a ma embere képtelen felmérni önállóan azt, mennyire alkalmas a szülővé válásra. Nem a hivatalos szerveknek kellene ezt az alkalmasságot felmérni, hanem nekünk, saját magunknak. Van időnk rá? Egy emberöltő? Mi lesz a diófával, amit az unokáinknak ültettünk?

Autodidakta módon dolgoztam fel minden olyan fontos információt, amik a problémáimmal való szembesülésben segítenek. A kábítószerek nélkül nem tudtam volna feldolgozni a gyászt, és nem tudtam volna feltárni az engem ért traumákat. Gondoljunk csak arra, amikor bekerültem a prostitúcióba, és elkezdtem szintetikus drogokat használni! Klubokban dolgoztam, napi 14 órát, a vendégekkel pezsgőztünk, az italfogyasztásért pedig a főnöktől külön részesedést kapott minden alkalmazott. Napi 14 óra ebben a szakmában teljesen normális időtartam. Kábítószer nélkül beleroskadtam volna abba, amit csinálok. A kokain és az amfetamin miatt nem emlékszem a vendégeim arcára, aminek mérhetetlenül örülök. 
A vietnámi háborúban a katonák 20%-a volt heroinfüggő, azonban miután hazatértek, nem folytatták életvitelszerűen a heroinozást. Heroin nélkül hogyan élték volna túl a háborúban látott veszedelmeket? Hány éve van drogtilalom a világon? Miért Portugália az egyetlen ország Európában, ahol dekriminalizálták a drogfogyasztókat? Hány prostituáltja van Magyarországnak? Hány embert, családot érint voltaképp ez a téma?

Azóta isteni ötlettől vezérelve (s mert Magyarországon új életet kezdeni szinte képtelenség vagyonok nélkül) visszatértem a szexiparhoz, a számomra nagybetűs szakmába, és recepciósként dolgozom privát lakásokban, bordélyokban, klubokban, prostituált nőkkel töltöm a mindennapjaim. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segíthessek nekik az életük előrehaladásában. Szigorúnak és következetesnek tartanak, mégis kifejezetten ragaszkodnak hozzám, mert kiállok mellettük. Az egyik munkahelyemről például azért rúgtak ki, mert kiálltam recepciósként a cigánylányok mellett. Most is ugyanígy tennék, nem bántam meg. Ha kell, harcolok mások jogaiért. Az emberekkel – ezt kimondhatom – már nem vagyok olyan szörnyen távolságtartó, láthatóan és sokat fejlődtem. Kellemes a kapcsolatom, a lányokkal is, ha találkozunk, örömmel ölelnek át. Komolyan veszem őket, és ők komolyan vesznek engem. Mindennek ez a titka.

Monolink

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: 

https://drogriporter.blog.hu/2019/12/03/egy_gesa_emlekiratai_2019-bol#more15336558

Bizarr, de ígéretesnek tűnő terápiás módszert fejlesztettek ki, amellyel a skizofrén epizódoktól szenvedő pácienseket gyógyítanák egy rossz modorú komputer segítségével. 

„Kérlek, hagyj békén” – válaszolja a nő, először félénken, azonban egy kis idő elteltével összeszedi a bátorságát és határozottan felcsattan: „nem figyelek rád többé!”

A különös rituálét brit kutatók fejlesztették ki, akik szerint az innovatív módszer hatékony lehet azoknak a kezelésére, akik „hangokat hallanak” a fejükben.

Az avatár terápia arcot ad a skizofréneket fenyegető hangoknak (Fotó: King’s College)

Az eddigi tapasztalatok alapján ígéretesnek tűnik a megoldás: eddig 75-en vettek részt az avatár terápiának nevezett kezelésen, az elmúlt három hónap során. Közülük hét páciensnél teljesen megszűnt az a jelenség, hogy belső hangokat hallanak, míg a többségnél jelentősen csökkent az ilyen epizódok száma, legalábbis erről számolt be Tom Craig, a King’s College London munkatársa, a kutatás vezetője.

A kontrollcsoport szintén 75 főből állt, ők hagyományos terápiás beszélgetéseken vettek részt. Esetükben két olyan alany volt, akiknél megszűntek a hangok. A kutatók hangsúlyozták, hogy mindeközben a kísérletben részt vevő két csoport tagjai folyamatosan szedték az előírt gyógyszereiket.

Craig szerint a skizofrén páciensek nagyjából kétharmadánál fordul elő, hogy képzeletbeli hangokat hallanak, akik jellemzően sértegetik, vagy fenyegetik őket. Azok, akik átéltek már ilyet, azt mondták, sokszor tehetetlennek, gyengének érzik magukat a hangokkal szemben. A gyógyszeres kezelés ugyan valamelyest csökkenti a tüneteket, de átlagosan minden negyedik páciens továbbra is hallja a hangokat.

Induló sorozatunkban mentális betegségekkel élő személyekkel beszélgetünk, hogy ők maguk mondhassák el, milyen is az élet valamilyen ritkán vállalt diagnózissal. Elsőként a paranoid skizofréniával élő Ica mesélt nekünk erről a félreértett és olyan sokszor démonizált betegségről. 

Kaszás Ica korábban még kliensként ült az Ébredések Alapítvány paranoid skizofréniával élőkkel foglalkozó csoportjában, ma már ő tart előadásokat a témában. Elképesztő bátorságra vall, ahogy Ica több tucat ember előtt beszél tabuk nélkül, készségesen és türelmesen diagnózisáról, miközben nagyon jól tudja, mennyi tévhit és előítélet övezi betegségét. Éppen ezért használ nagy nyilvánosság előtt másik nevet. A most már segítőként dolgozó asszony nekünk is elmesélte, milyen volt többszörösen megbélyegzetten felnőni, hogyan lehet átformálni a fejünkben szóló hangokat, és mi van akkor, amikor egy orvosi rendelőben sem akarnak hinni neki.

Mikor érezted először, hogy valami nincsen rendben veled?

Nekem tulajdonképpen három diagnózisom is volt az életem során. Gyerekkoromban hiperaktív diagnózist kaptam, aztán 12 éves koromban borderline személyiségzavart állapítottak meg, végül pedig paranoid skizofréniát. A paranoid skizofréniám akkor jött elő, mikor a férjem folyamatosan vert, lelkileg és szexuálisan is bántalmazott.

Rögtön kaptál hivatalos diagnózist, vagy sokáig nem is tudtad, mi történik veled?

Ez egy jó kérdés… Én akkoriban egy beszűkült világban éltem. Olyan voltam, mintha csőlátással élnék, vagy mintha folyamatosan valamilyen drog hatása alatt lennék. Nem volt lehetőségem észlelni a külvilágot, mert folyamatosan arra összpontosítottam, hogy a mindennapokat túléljem. Ez volt kezdetben.

Akkor kezdtél el hangokat hallani?

Igen. Valószínűleg a félelemnek köszönhetően, meg úgy gondolom, hogy társas lények vagyunk, és ha be vagyunk zárva a négy fal közé egyedül, akkor előbb-utóbb találunk magunk mellé egy társat, akivel elbeszélgethetünk. Még akkor is, ha az a hang csak a saját fejünkben létezik… Ilyen szempontból egyébként még segített is a betegség, mert ennek hatására jöttem rá, hogy változtatnom kell az akkori élethelyzetemen.

Miket mondanak, hogyan beszélnek hozzád ezek a hangok?

Nem mondanám, hogy ezek agresszív hangok, inkább sértőek. De át lehet formálni őket. Például volt egy albérletem, ahol annyira hideg volt, hogy már a csontjaim is átfagytak. Miközben ott dideregtem, folyamatosan hallottam, hogy „De beszari vagy, nem mersz szólni?” Erre egyszer csak fogtam magam, és megkértem a tulajt, hogy vigye fel a fűtést. Onnantól kezdve a hangok is megszűntek. Tulajdonképpen a hanghalló módszer is ezt állítja: hogy ezek a hangok gyakran olyan problémákra hívják fel a figyelmet, amik változásra szorulnak. Én is abban hiszek, hogy a hanghallás a legtöbbször valamilyen traumához köthető.

A laikusok a skizofréniát gyakran keverik a többszörös személyiségzavarral, és a populáris kultúrában úgy ábrázolják, mintha egy testben több – ráadásul többnyire minimum egy gonosz – személyiség is élne. Te is találkoztál már ezzel a tévhittel?

Sokszor kellett már szembenéznem megbélyegzéssel, ráadásul az én helyzetem annyiban bonyolult, hogy halmozottan stigmatizált vagyok. Egyrészt állami gondozott voltam, aztán hajléktalanként éltem, és ott vannak a mentális betegségeim. De az egy testbe szorult több személyiség képzete hatalmas butaság. Én úgy gondolom, ez egy olyan állapot, mikor másként gondolkodik az ember, de ez egyáltalán nem szükségképpen veszélyes, mint ahogy azt gyakran kommunikálja a média. Vannak olyan állapotok, amikor észlelek hangokat, vannak hullámvölgyeim, pszichotikus állapotaim, de nem hiszem, hogy ettől veszélyes lennék.

Jelenet a Tükör által homályosan című filmből. (forás: giphy)

Utaltál arra, hogy a hangokat meg lehet tanulni valamilyen szinten kontrollálni, ezzel szemben a hazai gyakorlat lényege inkább az, hogy gyógyszerrel leszedálják az embert…

Így van, lehet kontrollálni, de azt azért nem állítom, hogy teljesen gyógyszerek nélkül. Már gyerekkorom óta kapok antipszichotikumokat, hiszen azért van egyfajta kémia az ember szervezetében, amit egyensúlyba kell hozni. Többször észleltem például, hogy ha a gyógyszert levitték 50 milligramm alá, akkor visszaestem. Már 25 éve nyomnak tele mindenféle gyógyszerrel, szóval nem is csoda, ha megérzem a hiányát…

Hogyan reagálnak az emberek, mikor megtudják, hogy mi a diagnózisod?

Van erre egy érdekes történetem. Hobbiból méhészkedem, egy alkalommal pedig megcsípett egy padlásdarázs a pergetésnél. Hatalmasra duzzadt karral elmentem a területileg illetékes orvosi ügyeletre, és amikor beütötték a nevemet a rendszerbe, kijöttek a pszichés problémáim, mire az orvos azt mondta, hogy nem hajlandó ellátni. Volt egy másik alkalom, amikor a torkom dagadt be, akkor sem akartak hinni nekem – azt hitték, csak tévképzeteim vannak a diagnózisom miatt. Később kiderült, hogy olyan súlyos allergiás reakcióm volt, hogy ha nem erőszakoskodom, hogy lássanak el, valószínűleg belehaltam volna.

Gondolom, ebben a diagnózisban épp az az őrjítő, hogy az emberek mindig rád tudják fogni, hogy hazudsz…

Igen, ez tipikus… Volt olyan is, hogy egy iskolában, ahová jártam durván sértő dolgot mondott rólam a tanár, ezért bevontam egy érdekvédelmi szerkezetet. A tanárnak viszont sikerült maga mellé állítania az osztályt, akik egyöntetűen hangoztatták, hogy ilyen nem történt, csak azért állítom, mert paranoid vagyok.

Te mennyire vállalod fel a betegséged a szűk környezetedben?

Nem vállalom be… Még a baráti körömben sem mondom ki ezt a diagnózist. Sok helyre hívnak, hogy beszéljek erről, ezért szakmai színtéren sokkal inkább felvállalom. De ez egy pokolian erős bélyeg, és egy-egy emberrel talán szembe tudok szállni, de nagy tömegekkel biztosan nem.

Szerinted mennyire lehetséges tünetmentesen élni egy ilyen problémával?

Lehet átmenetileg tünetmentes az ember, de örökre nem maradhat az. Én sem tudhatom, hogy húsz év múlva mi lesz. Ez nem olyan, mint egy megfázás, amit elűzhetek egy zsebkendővel. Olyan, mint a traumák: hazudik, aki azt mondja, hogy el lehet felejteni őket, egy nagy lótúrót lehet… viszont csak rajtunk múlik, hogy át tudjuk-e formálni ezeket úgy, hogy előre tudjunk lépni a hétköznapokban? Most ott tartok, hogy már fel tudom ismerni azt, hogy amikor pszichotikus állapotban hangokat hallok, nem megyek oda támadni. Megvárom, amíg el tudom dönteni, hogy valami tényleg megtörtént-e. Ez persze nehéz, mert abban a pillanatban valóságként élem meg, de úgy vagyok vele, hogy amíg a környezetemre nem vetítem ki, addig csak magamat büntetem. Most képzeljük el, milyen érzés valakitől, mondjuk egy kollégámtól folyamatosan hallgatni, ahogy becsmérel engem. És tudom, hogy nem mehetek oda, nem kérhetem számon. Ez baromi nehéz, és a mai napig együtt kell élnem vele. Ezért én kicsit kétségbe vonnám a teljes felépülést. Szerintem észleléseink mindig lesznek, legfeljebb nem áruljuk el.

Manapság sokan, még híres emberek is felvállalták a mentális betegségeiket, például a depressziót vagy a generalizált szorongást. Te érzel valamit ebből a változásból a hétköznapjaidban?

Én úgy gondolom, a pszichiátriai betegségek között is vannak különbségek: másképp kezelnek egy depresszióst, és másképp egy paranoid skizofrén diagnózissal rendelkező beteget. És amíg a társadalom fejvesztve rohan, ha meghallja a „skizofrén” szót, addig ez nem is nagyon tud változni. Az ember lehetőséget sem kap rá, hogy bebizonyítsa, ő is egy érző lélek, azonnal beskatulyázzák.

Jelenleg nagyon sok hasonló helyzetben lévő embernek segítesz. Hogyan találtad ezt a munkakört?

Én itt segítőként és sorstársként is jelen vagyok. Tulajdonképpen az egész úgy kezdődött, hogy egyre több sorstárs keresett meg különféle problémákkal, egy idő után pedig már a segítők is elkezdték inkább hozzám küldeni őket. Én elmeséltem a tapasztalataimat, de tanácsokat nem osztogattam soha, tőlem mindenki azt visz magával, amit szeretne. Szerintem elképesztő bizalmat jelent az, ha valaki ugyanebben a cipőben van, egészen más, mint egy a helyzetet csak „kívülről” ismerő szakemberhez fordulni. Ha annak idején találtam volna tapasztalati szakértőt, én is inkább őt kerestem volna fel… Mert a szakemberek tankönyvekből tanulnak, és bár nagyon szépen fel tudják állítani a diagnózist, ilyenkor mindig a fejükhöz lehet vágni, hogy „Honnan tudja azt maga?”

Úgy tudom, verseket is írsz…

Már 12 éves korom óta írok verseket, aztán volt egy hosszú időszak, amikor nem írtam semmit. Mikor a férjemmel voltam, a verseimen keresztül közöltem a környezetemmel, hogy mi történik velem. A verseimben elsősorban a saját traumáimat dolgozom fel, de mindig arra törekszem, hogy ezekkel a szövegekkel másoknak is segíthessek. Mostanában egyre több fórumon publikálom őket, eddig még csupa pozitív visszajelzést kaptam rájuk! Talán hiányzik is egy kicsit a negatív kritika. (nevet)

A diagnózison túl is nagyon zaklatott volt az életed. Hogyan élted meg mindezt?

Mindig megpróbálok úgy tekintek ezekre, mint nehézségekre, amiket le kellett győznöm azért, hogy most itt lehessek. Nem is tudnék másképp tekinteni rájuk. Nincs olyan nap, nincs olyan óra, amikor ne jutna eszembe valamilyen traumám. Ha nem úgy fognám fel ezeket, mint legyőzött akadályokat, valószínűleg már megöltem volna magam.
Nekem tulajdonképpen újra kellett tanulnom érezni. A mai napig oda kell figyelnem, hogy ha van valaki mellettem, akkor ne csupasz kézzel fogjam meg a forró fazekat, mert tudom, hogy az ijesztő az embereknek. Sokszor vezet pszichotikus állapotba, hogy nem hagyom, hogy elérjenek az örömök. Ha túl sok pozitív dolog történik, akkor hajlamos vagyok arra gondolni, hogy valami van a háttérben… hogy ez így túl jó… Ez még elég gyakran előjön.

Címlap kép: Tükör által homályosan (forrás: imdb) 

Szerző: Kránicz Dorottya 

Forrás: 

https://nlc.hu/lelek/20180310/ez-nem-olyan-mint-egy-megfazas-amit-eluzhetek-egy-zsebkendovel-egy-paranoid-skizofren-no-mesel/ 

Az életünk nem más, mint ráhangolódás a minket körülvevő valóság ritmusára. A drogfüggőség ebből a szempontból nem más, mint kísérlet az elvesztett ritmus helyreállítására.

űA világ nem más, mint ritmus. Odakint a bolygók keringése a Nap körül, az évszakok múlása, a nappalok és éjszakák váltakozása. Mi, emberek, ritmikus lények vagyunk. A szívünk dobogása, a ki- és belélegzés, az álom és ébrenlét folyamatos ismétlődése. Mind ritmus.

Az élet ebből a szempontból annak a művészete, hogy az embernek sikerül-e szinkronba kerülnie a külső és belső univerzuma ritmusával - avagy ráhangolódik-e a makrokozmosz és a mikrokozmosz összhangzatára. Amikor úgy érezzük, hogy a saját ritmusunk összhangban áll a környezetünk, a minket körülvevő emberek és tárgyak ritmusával, akkor boldognak érezzük magunkat. Amikor azonban nem tudjuk felvenni a minket körülvevő valóság lüktetését, amikor nem tudunk ráhangolódni más emberek ritmusára - akkor elveszettnek és magányosnak érezzük magunkat.

Édesanyám drámapedagógus. Amikor egy új osztályba kerül, gyakran eljátszat a gyerekekkel egy játékot. Megkéri őket, hogy mindenki kezdjen egy olyan mozgásba, táncba, mozdulatsorba, ami a leginkább kifejező a számára. Jöhet az a Monty Python hülye járások minisztériumából is. Csak az a szabály, hogy a többieket nem szabad zavarni az ő mozdulataikban. A cél, hogy végül a közösség próbáljon reagálni egymásra, és megtalálni egy közös mozgást, kényszer nélkül. Szerinte ez a játék mindennél többet elmond egy közösségről - szinte szükségszerűen kirajzolódnak az erőviszonyok és az, hogy melyik egyének érzik idegennek magukat a közösségen belül. Akik nem veszik fel a közösség ritmusát, és dacból, lázadásból csak azért is a saját ritmusukban mozognak. Őket a tanárok gyakran maguk is kiközösítik, büntetik, pedig rájuk kell a legtöbb figyelmet és szeretet fordítania egy pedagógusnak.

Nincs nagyobb öröm, mint amikor ritmikusan együtt mozgunk, lélegzünk, gondolkodunk a saját kis közösségünkben. Ezért tölt el minket ilyen eksztatikus örömmel például az, amikor együtt táncolunk, énekelünk vagy sportolunk. Az emberi lénynek éppen annyira szüksége van erre, mint az evésre és az alvásra. Akinek a tinédzserek bulizás iránti vágya önzőnek és értelmetlennek tűnik, az gondoljon inkább rá úgy, mint egy a felnőttkor küszöbére érkező emberi lény próbálkozását arra, hogy átélje az összhangzatot a maga közösségében.

A zenészek ösztönösen éreznek rá arra az igazságra, amit az agykutatók bonyolult képelemző eljárások során tárnak fel. Mickey Hart, a Grateful Dead dobosa szerint például az ember alapvetően ritmikus lény - és az emberi agy nem más, mint a központi ritmus. "Elmondja, mit tegyünk és mit ne tegyünk, és mindezt interaktív ritmusokon keresztül teszi. Az agy minden része pulzusokat bocsájt ki, amelyek az egész testeddel interakcióba kerülnek. Én a ritmusnak élek, ezért érdekelnek az agy hangjai. Meg akarom tanulni, hogyan ellenőrizzem a ritmust és hogyan használjam úgy, mint interaktív hangeszközt." Dr. Adam Gazzaley neurológussal együtt annak a lehetőségeit kutatja, hogyan lehet az agy elektromos hullámainak ritmikus mintáit kép- és hanghatások formájában kifejezni. Úgymond megzenésíteni az agyunk ritmusát. Ennek a kutatásnak terápiás jelentősége van - hiszen a legtöbb pszichiátriai betegséget, mentális zavart a legkönnyebben úgy lehet leírni, mint az emberi agy működésének disszonanciáját, avagy a ritmusból való tartós kiesését. 



Ideig-óráig mindannyian kiesünk a ritmusból, mindenkinek vannak rossz percei, napjai vagy hetei. Amikor azonban valaki tartósan kiesik az őt körülvevő valóság ritmusából, annak pusztító következményei lehetnek. Ezt gyakran az váltja ki, hogy az egyénnel valami nagyon rossz történik: egy traumatikus élmény, amivel szemben az egyén tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. A legrosszabb az, ha egy olyan személy részéről szenved el bántást, akiben megbízik, akitől törődést és szeretetet várt el. A kora gyermekkorban elszenvedett hasonló traumatikus élmények az egész életre kihathatnak.

Ma már tudjuk, hogyan hangolódunk rá a korai éveinkben a minket körülvevő világ ritmusára. Először az újszülőtt a saját ritmusát követi (eszik, alszik), és csak szépen lassan kezdi el felfedezni az őt körülvevő embereket, ráhangolódva az ő ritmusukra. Ennek a ráhangolódásnak fontos részét képezik az ún. tüköridegsejtek, amelyek az együttérzés, az empátia képességének kibontakozásáért felelősek. Amikor a kisbaba visszamosolyog a rámosolygó szülőre, amikor utánozza az arcvonásait, amikor ráhangolódik a szülő érzelmeire - akkor már ennek a rendszernek a fejlődését tapasztalja meg. Ha a korai gyermekkorban nem kapunk megfelelő figyelmet, szeretetet és törődést, ha nem tanulunk meg kötődni, ráhangolódni a minket körülvevő emberek ritmusára - akkor nagy valószínűséggel sérült felnőttekké válunk. A sérült szülők pedig maguk sem képesek arra, hogy felvegyék a gyermekük ritmusát, ezért továbbadják a sérülésüket.

Bessel van der Kolk pszichiáter "A test számon tartja: agy, elme és test a trauma gyógyításában" című kitűnő könyvében hangsúlyozza, hogy a traumát ne egyszerűen úgy képzeljük el, mint egy fizikai sebet. És a traumával való szembenézést sem úgy, mint sebnyalogatást. Ami az igazán rossz a traumában, az nem önmagában egy kellemetlen emlék - hanem az, hogy teljesen megváltoztatja az agy működését. A traumatizált agy ugyanis rosszul van bedrótozva: rossz érzelmekkel, gondolatokkal reagál a külvilág ingereire, vagy éppen egyáltalán sehogyan sem reagál. Olyan ingerektől is bekapcsol a félelem, amitől nem kellene - olyan alkalmakkor érez az egyén dühöt, fájdalmat, amikor élveznie kellene a szituációt, és olyan pillanatokban kerül teljesen lefagyott, önmagába zuhant állapotba, amikor gyorsan kellene reagálni.

Kiesik a ritmusból - képtelen összhangba kerülni más emberekkel. Mint egy botfülű zeneanalfabéta, aki csetlik-botlik a táncórán, és folyamatosan rálép a partnere lábára. A kudarcok miatt aztán egyre jobban elszigetelődik és nő benne a stressz. A stressz oldását pedig gyakran olyan módszerekkel próbálja enyhíteni, amik ideig-óráig visszazökkenthetik ugyan a világgal való összhang illúziójába, de hosszú távon méginkább eltávolítják a valóságtól. Mint amilyenek a drogok.

A drogfogyasztás a társadalom margójára szorult, súlyos pszichés problémákkal küzdő embereknek nem egyszerűen menekülés a valóság elől - hanem túlélési eszköz. A létezéssel járó elviselhetetlen stressz oldásának eszköze. Az eredője nem az élvezkedés, a gyönyörkeresés, hanem a fájdalom enyhítésének vágya. De ezzel nem akarok abba a hibába esni, hogy ezeket az embertársainkat valamiféle egzotikus, tőlünk teljesen másként működő faj képviselőiként fessem le (ezt nevezi a szociológia "othering"-nek). Fontos tudatosítanunk, hogy gyakorlatilag bármelyikünk kieshet a kozmikus ritmusból - és bármelyikünk segítségre szorulhat, hogy újra felvegye az őt körülvelő valóság ritmusát. És ez nem szégyen!

A legtöbb jó terápiás módszer arra összpontosít, hogy az egyént segítse az elvesztett ritmus felvételében. A meditáció, a jóga például a légzés és a mozdulatok ritmusának szabályozásával járul ehhez hozzá. A kognitív viselkedésterápia kizökkent minket abból a rossz ritmusból, amivel a rossz önreflexiókkel, rossz visszacsatolásokkal saját magunk szigeteljük el magunkat. A mozgást, a táncot alkalmazó terápiás módszerekkel az egyén újraalkothatja a saját testéhez fűződő viszonyát, újratanulhatja az érzelmek megélését, beleringathatja magát az elvesztett kozmikus biztonságba, bizalomba, amit az anyja karjaiban élt át (vagy kellett volna átélnie).

A segítségnek soha nem szabad paternalista, ítélkező, fegyelmező formát ölteni. A cél nem az, hogy elérjük az egyén konformitását - azt, hogy a "problémás" egyénből valaki simulékony mintapolgárrá váljon, megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. Nem a nyárspolgár afölött érzett öröme, hogy az illető életmódja, értékei már elfogadhatóvá váltak a környezete számára. És nem mindig rossz az, ha nem vagyunk összhangban a társadalmi valóság ritmusával. Vannak olyan történelmi korszakok, vannak olyan társadalmak, amelyek ritmusa egy disszonáns kakofónia, amire nem ráhangolódni kell, hanem ellenállni vele szemben, felvállalni azt a ritmust, amiben tiszta szívvel hiszünk.

Szerző: Sárosi Péter 

Forrás: 

https://drogriporter.blog.hu/2019/11/14/a_ritmus_helyreallitasa 

Sorozatunkban mentális betegségekkel élő személyekkel beszélgetünk, hogy ők maguk mondhassák el, milyen is az élet valamilyen ritkán vállalt diagnózissal. Bajomi Bálint a hazai pszichiátriai ellátórendszerről és gyerekvállalásról is mesélt nekünk, és megmutatta, hogy bipoláris diagnózissal is lehet az ember doktori fokozat előtt álló biológus, fotós vagy újságíró – vagy az ő esetében mindhárom egyszerre.

Bajomi Bálint természetvédelmi biológus, fotós és újságíró, jelenleg „bipoláris” a hivatalos orvosi diagnózisa. Most már jó ideje ezzel a lelki betegséggel él együtt, tanul, dolgozik, van hosszútávú párkapcsolata – a barátnője szerint az idő legnagyobb részében nem is látszik, hogy valami gond lenne vele. Bálint beleegyezett, hogy ezt az interjút nevével és fényképével együtt tegyük közzé – ez szokatlan bátorságra vall.

A Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány adatigénylése nyomán nemrégiben kiderült, hogy körülbelül 2 millió pszichés beteg él Magyarországon, ez a lakosság 20%-át jelenti. Bálint azért vállalta az interjút, mert szeretné, ha az emberek belátnák, hogy a pszichiátriai diagnózissal élő emberek is lehetnek értelmes, hasznos tagjai a társadalomnak – ő maga is elég jó példa erre, hiszen 12 angol nyelvű tudományos cikke jelent meg eddig, jelenleg doktori fokozata megszerzéséhez szükséges disszertációján dolgozik. A stigmák lebontását és a hasonló helyzetben élőknek való segítségnyújtást szem előtt tartva Bálint őszintén, szépítés nélkül mesélt nekünk életéről és diagnózisáról.

Mikor kaptad meg a diagnózisodat?

Hirtelen jött a fordulat az életemben. Most 38 éves vagyok. 25 éves koromig, 2005 márciusáig úgy éltem, mint bárki más. Azt gondoltam magamról, hogy értelmes fiatalember vagyok, rendben lediplomáztam biológia szakon, jól mentek a dolgaim. 2003-ban külön költöztem a szüleimtől, felvettek az ELTE doktori képzésére, ahol fizetést, ösztöndíjat is kaptam. Emellett a greenfo.hu zöld hírportálnál dolgoztam szerkesztőként, tudósítóként. Elindult a saját, független életem. 2003 nyarán komoly gondok kezdődtek a családban. 2005 márciusában édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg. Emellett a munkám során folyamatosan sok negatív hírrel találkoztam. Ebben az időszakban részt vettem a Zengő hegyre tervezett katonai radar elleni tiltakozásban, ami egy nagyon komoly konfliktus volt a zöldek és a NATO között. A Nemzetbiztonsági Hivatal akkori évkönyveiből lehetett tudni, hogy titkosszolgálati eszközökkel megfigyelik a hazai zöld mozgalmat. Ezek a tényezők játszottak szerepet abban, hogy hirtelen a zárt osztályon találtam magam.

Mikor kiderült, hogy lelki betegséged van, milyen kezelési módszereket próbáltál ki?

Csákberény mellett az erdőben. (fotó: Czinder Móni)

Amikor először bekerültem a zárt osztályra, a doktornő a végén felírt egy gyógyszert, és annyit mondott, hogy ezt szedjem, különben visszakerülök a kórházba. Nálunk a hivatalos ellátórendszerben az a fogalmi keret, hogy ha valaki furcsán viselkedik, akkor leszedáljuk, betesszük a zárt osztályra, néhány hét múlva kiengedjük, nagyjából ennyi a kezelés. De én már az elején elkezdtem magánúton pszichológushoz, pszichiáterhez járni. Jelenleg egyéni terápián, családterápián és asszertív tréningen foglalkozunk a lelki egészségemmel, ugyanakkor épp mostanában foglalkozunk azzal, hogy mi az, amit igazán célravezetőnek érzek. Mostanra már kezdem azt érezni, hogy túl sokat vesz el a terápia a munkára, a párkapcsolatomra, a sportra szánt időmből. Mindezek mellett 2005 óta folyamatosan gyógyszert szedek, azóta már többfélét „kipróbáltam”. Ennek ellenére meg tudok számolni öt olyan esetet, mikor a gyógyszer szedése mellett is visszakerültem a kórházba… Ezért gondolom, hogy a gyógyszer inkább csak tüneti kezelésre jó, a megoldás ennél jóval komplexebb.

Szerinted mi jelenthet hosszútávú megoldást?

Van erre egy jó képem. Képzelj el egy családi házat, amiben a földszinten meg az emeleten minden rendben van, szép polgári berendezés, ilyesmik. És akkor ott van a pince, ahova be van tuszkolva a lom: az érzéseim, amiket elnyomtam magamban. Ezek a pincébe zárt dolgok idővel elkezdenek rohadni, akkor pedig feltörnek a mélyből és beszennyezik azokat a rendes polgári szobákat. Hosszútávon az lenne a célom, hogy ez a két világ kicsit egyensúlyba kerüljön, hogy találkozzanak valahol középen.

A bipoláris diagnózis azt jelenti, hogy mániás és depressziós szakaszok váltakoznak. Te hogy éled meg ezeket?

Igen, klasszikusan nagyon felfokozott állapotból esik az ember mély depresszióba. Fura módon nálam a depresszió nem igazán jellemző, inkább mániás szakaszokba csúszok bele. Van olyan például, aki felfokozott állapotban elmegy vásárolni, elkölt félmillió forintot, aztán rájön, mekkora hülye volt, és két hétig nem is mozdul ki a lakásból. Én nem vagyok ilyen hagyományos eset, de a felfokozott, pszichotikus állapotaim után nekem is mindig vannak rövid hullámvölgyeim. Mondjuk, ez talán érthető is egy-egy zárt osztályon töltött hét után. A pszichotikus állapot pedig kicsit talán olyan, mintha félig álmodnál, miközben mégis a valóságban vagy. Vagy mintha egy videójátékban lennél. 

Fel tudod ismerni, mikor közeleg egy ilyen pszichotikus epizód?

Elmondom a folyamatot egy átlagos esetnél. Úgy 2-3 éve volt, hogy Edward Snowden kiszivárogtatta a Guardianben, az egyik legszínvonalasabb napilapban, hogy az amerikai titkosszolgálat követi az emberek kommunikációját. Ha egy ilyen hírt látok, elkezdek gondolkodni a megfigyelés témáján, és egyre jobban elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Mi van, ha írok a kedvesemnek egy e-mailt, amit Gmailben simán elolvashat az amerikai titkosszolgálat? Persze valószínűleg nem olvassák el, de mi van, ha a titkosszolgálatnál ott ül ügyeletben egy zakkant csávó, aki 20 éve nem szexelt, és épp a leveleinket olvasgatja?  Technikailag lehetséges… Hiszen a paranoiás gondolataimnak valós alapjai vannak: mind a 10 millió magyar lakos napi mozgásának adatai bekerülnek a mobilcégek adatbázisaiba; a Google és a Facebook korábban elképzelhetetlen mennyiségű személyes adatot tárol rólunk. Nagyon felgyorsult a technológiai fejlődés, és fontos lenne az árnyoldalakkal is komolyan foglalkozni, hogy legalább egy minimális privát szféránk megmaradjon.
Visszatérve, a lényeg, hogy ilyenkor több napon keresztül ezzel foglalkozom. A régebbi epizódoknál annyira belepörgettem magam, hogy aludni sem tudtam, pedig őszintén próbáltam. Aztán volt egy pont, amikor apukám felhívta a pszichiáteremet, bementünk a János kórházba, és amikor odafelé tartottunk a buszon, akkor már tudtam, hogy ott is maradok a zárt osztályon. 

Hódok kutatásakor a Tiszánál. (fotó: czabán dávid)

Amikor kórházba kerülsz, mennyi időt kell a zárt osztályon töltened?

Az elején 3 hétig voltam kórházban. A legutóbbi epizód most februárban volt. Ez már jóval enyhébb volt, mint mondjuk az első, a 2005-ös. Most tudtam aludni, otthon maradtam a szobámban, kijött házhoz a pszichológus. Megemelték a gyógyszeradagomat. Másfél-két hét után jobban voltam. Ez sokkal jobb volt így nekem. Szerintem kezd eredménye lenni a 2005 óta tartó pszichoterápiának, amire szorgalmasan járok. De még így is eléggé megterhelők a környezetem számára a pszichotikus helyzeteim.

Mennyire mered felvállalni a diagnózisodat szűkebb-tágabb környezetedben?

A menyasszonyomnak a megismerkedésünk után 1-2 hét után mondtam el. Ő elfogadta, de arra buzdít, hogy szedjem rendbe magam. Vele most már több mint két éve együtt vagyok, és sok mindenben támogat. De volt olyan lány, akivel néhány hétig minden rendben volt, aztán mikor elmondtam neki, azonnal elhagyott. Ezek a betegségek Magyarországon a becslések szerint minden ötödik embert érintik, mégis „illetlenség” őszintén beszélni róluk. Kezdetben még nekem is nehéz volt elfogadnom, hogy korábban értelmes embernek tartottam magam, aztán egyszer csak ott találtam magam a zárt osztályon. A legtöbb sztereotípia a mentális problémákat az értelmi képességekkel állítja szembe, ezért nekem is meg kellett küzdenem azzal, hogy ne tartsam „bolondnak” magam. Mostanra kezdem helyretenni ezt a dolgot. Rendesen dolgozom, 800-900 fotóm megjelent a médiában, nemsokára befejezem a doktorimat. Tehát ha valakinek pszichológiai problémái vannak, az nem jelenti azt, hogy „dilis”, vagy „bolond”.

Bálint 8 magyar kollégával írt egy cikket a lápi póc nevű fokozottan védett halfaj (balra lent) védelméről. A cikk tavaly októberben jelent meg a Cambridge-ben kiadott Oryx című angol nyelvű tudományos lapban (jobbra). A bal felső képen a csomag feladója látható, amelyben kézhez kapták a nyomtatott példányokat a folyóiratból. (fotó: bajomi bálint)

Szabadúszóként dolgozol. A diagnózisod miatt választottad ezt a munkamodellt?

Persze, kicsit ez is benne van, bár a megbízóim többsége tudja, hogy bipoláris vagyok. Egyszer kaptam egy elég nagy pofont: felvettek a környezetvédelmi minisztériumba, először három hónap próbaidőre. Abban az időszakban – talán a gyógyszer vagy a feszültség miatt – volt egy kis látható tikkem. A közvetlen főnököm ott ült mellettem a szomszéd asztalnál, nyilván kiszúrta a dolgot. Mikor letelt a három hónap, elmentünk beszélgetni egy kávézóba, ahol elmondta, hogy alapvetően jól dolgozom, de látja, hogy valami fura rajtam… Én erre elmondtam, hogy vannak pszichológiai problémáim, de nem mondtam el az egész sztorit. Január közepén vettek fel, májusban aztán megint volt egy visszaesésem, akkor egy hétig otthon voltam – azt mondtuk, nem tudok aludni. Egyik nap aztán az jött a pszichózisomban, hogy bemegyek a munkahelyemre. Ott elég furán viselkedtem, és az lett a vége, hogy rám hívták a biztonsági őröket meg a mentőket, ők letepertek és adtak egy nyugtató injekciót. Bevittek a Kútvölgyibe – az igazi elitkórház, beraktak egy VIP-szobába, mert ugye minisztériumi dolgozó voltam. Azóta már járok asszertív tréningre, ahol elmondták, hogy ezeket a helyzeteket nagyon jól meg lehet oldani, ha már kezdetektől bevonjuk a közvetlen kollégákat, főnököket, elmondjuk nekik, mik a korai figyelmeztető jelek. Így amikor látják, hogy kezdek belecsúszni a pszichózisba, akkor mondjuk szólnak a pszichológusnak, kapok betegszabadságot. Legközelebb talán az lenne a járható út, hogy amikor felvesznek, négyszemközt leülök a főnökkel, és megbeszéljük a dolgot.

Hogy állsz a gyerekvállaláshoz ezzel a diagnózissal? Tartasz tőle, hogy a gyereked örökölheti a betegséged?

Saját tapasztalatom, hogy Magyarországon a pszichiáterek elhitetik a páciensekkel, hogy ez a betegség egész életükre szól, nincs remény meggyógyulni. A cukorbetegséget szokták példaként felhozni: én ugyanúgy egész életemben gyógyszert fogok szedni, mint ők. De én láttam olyan tudományos kutatást, ami szerint a pszichoterápia jelentős javulást hozhat a páciensek életminőségében. Az elmúlt évek során az én gondjaim is sokat enyhültek, most már sokkal jobb minőségű életet élek, mint mondjuk 2006-ban. Szeretnék köszönetet mondani a családomnak és páromnak, akik ennyi nehézség során végig mellettem álltak. És az Ébredések Alapítványnak is, hogy újfajta személettel segítenek abban, hogy rendbe szedjem az életem. 

Forrás: Kránicz Dorottya 

Forrás: 

https://nlc.hu/lelek/20180405/olyan-mintha-felig-almodnal-mikozben-a-valosagban-vagy-balint-bipolaris-zavararol-meselt/ 

Legalábbis a kutatók legújabb becslése szerint. És fogadni mernék, hogy 2018 slágerdrogjának még a nevét sem hallottad. Az addiktológiai konferenciáról szóló alábbi beszámolóból kiderül ez is, és még sok más.

A Magyar Addiktológiai Társaság kongresszusain kétévente összegyűlik a drogterületen dolgozó szakemberek színe-virága, hogy megvitassák a drogjelenség legújabb trendjeit. A rendezvényre idén is a szokásos helyen, a siófoki Panoráma Hotelben került sor. Immár a hivatalos program részévé vált a reggeli "legális tudatmódosító" futás Barna Erával, az Almadovár Futóegylet alapítójával. Bizton állíthatom, valóban mámorító élmény futni a hajnali Balaton ködös partján. Szintén hagyományteremtőnek bizonyult a Rádió MAT, a konferencia saját online rádióadása, ahol Era mellett Dávid Fecó és Szabó Viktória beszélgettek a konferencia előadóival - itt számos érdekes riportot meg lehet hallgatni.

Immár másodszor került sor a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) által odaítélt díjak átadására. A segítő szakemberek munkáját elismerő Veres Ilona Díjat ezúttal Dr. Rigó Péter pszichiáter (Nyírő Gyula kórház drogambulancia) és Lencse Menyhért (Kék Pont) kapta, mindketten önfeláldozó munkát végeztek a drogfüggőséggel küzdő emberek érdekében. A tudományos munkásságot jutalmazó Bayer István Díjat pedig Csák Róbert szociológus kapta, akinek a nevéhez számos jelentős kutatás fűződött az elmúlt években. Ezúton is szívből gratulálok nekik!

Nagyon nehéz teljes képet nyújtani arról, hogy miről volt a szó a konferencián, hiszen a résztvevők számos párhuzamos szekció közül választhattak, és ha csak nem voltak képesek klónozni magukat, egyszerre csak egy témáról tanulhattak valamit. Ami a magyar nép drogfogyasztási szokásait illeti, mind a három, négyévente végzett nagy lakossági drogvizsgálat eredményeit bemutatták a kutatók. Ezek közül az egyiket Paksi Borbála (ELTE PPK) és kutatócsoportja készítette a felnőtt népesség körében, mintegy 1385 fős nettó reprezentatív mintán. Az elmúlt években nagy fejfájást okozott a kutatóknak egy rejtélyes jelenség: az epidemiológiai lakossági vizsgálatok ugyanis azt mutatták, hogy az illegális drogokat valaha kipróbáló honfitársaink száma 2007 óta stagnált és nem nőtt. Sőt, a hibahatáron belül ugyan, de inkább csökkenést mértek.

De hát mi ezzel a probléma, kérdezheti a laikus olvasó: hiszen ez szuper hír, egyre kevesebbet drogozik a magyar. Mielőtt azonban egyes politikusok elkezdenék ünnepelni, hogy közelebb kerültünk a drogmentes Magyarország álmához, ki kell józanítanunk őket. Olyan ugyanis előfordulhat, hogy kevesebben fogyasztanak drogot egy évben, mint az előzőben. Azonban a valóságban az nem lehetséges, hogy az ugyanahhoz az életkorcsoprthoz tartozó emberek körében a drogok kipróbálásának előfordulása csökken. Ahogy a kutató fogalmaz: "Tekintettel arra, hogy a vizsgált 18-64 éves népességbe az egyes vizsgálati évek között belépő fiatal felnőtt népesség drogérintettsége rendre meghaladja a kilépő (64 éves kor feletti) korosztályok drogérintettségét, ez az eredmény a valóságban nem lehetséges (55-64 évesek: életprevalencia 2,7%)."Ha egy vizsgálat ilyen csökkenést mutat, akkor a kutatók bizton következtethetnek arra, hogy az eredményeik megbízhatatlanok.

Ez történt most is. Paksiék arra következtettek, hogy a megkérdezett felnőttek jelentős része nem mondott igazat a kérdezőbiztosoknak a drogfogyasztásáról. (Vajon miért is tehettek ilyet Magyarországon? Mi okuk van titkolózni egy illegális és megbélyegzett cselekedet miatt? Ezt az olvasó fantáziájára bízom!) Olyan módszereket kerestek tehát, amelyekkel a fogyasztási adatokat korrigálni lehet. Paksi Borbála egy kohorszvizsgálati módszert dolgozott ki a tiltott szerhasználat előfordulásának korrekciójára. Az egyes tiltott szerek mérésére pedig az ún. véletlenítési (RRM) módszert alkalmazták, amit a szigorú drogpolitikájú országokra dolgoztak ki. A véletlenítési eljárással történő adatfelvétel során az érzékeny kérdést (pl. fogyasztott már heroint?) egy semleges alternatív kérdéssel (pl. hány órát alszik egy nap?) együtt teszik fel. Azt, hogy a kérdezett melyikre válaszol, egy csak a kérdezett által ismert kimenetelű véletlen kísérlet (pl. kockadobás, pénzfeldobás) dönti el. Ezzel az eljárással egyéni szinten nem lehet beazonosítani az érzékeny kérdésre adott válaszokat, azonban, a véletlen kísérlet kimeneteleinek, illetve a semleges kérdés populációs eloszlásának ismeretében a kutatók becslést tehetnek az érzékeny kérdésre kapott válaszok megoszlására. Ezzel a módszerrel, láss csodát, az egyes szereket valaha kipróbálók mért aránya két-háromszorosára nőtt.

Forrás: Paksi Borbála, Drogfogyasztás a magyarországi felnőtt népesség körében, 2019.

A tiltott drogokat kipróbálók aránya így a 2007-ben mért 9,3%-ról 23,2%-ra emelkedett. Miközben tehát 12 éve még csak minden tizedik, ma már majdnem minden negyedik magyar kipróbált valamilyen tiltott szert. Ha ezek a becslések jó úton járnak, különösen érdekes, hogy a legtöbben (22,8%) az utcán herbálként vagy biofűként ismert szintetikus kannabinoidot próbáltak ki, jóval többen, mint ahányan természetesen kannabisz növényt (15,9%), ami így csak a második legnépszerűbb tiltott szer. Nos, fontos megjegyezni, hogy ezek csak becslések - óvatosan kell őket kezelni! De azért érdekes elgondolkodni azon, hogy ezeket a növekvő trendeket abban az időszakban mérték a kutatók, amikor a drogtörvények és azok végrehajtása jelentősen szigorodott Magyarországon.

Ami a fiatalokat, az iskolások körében készített kutatások (HBSC, ESPAD) adatait illeti, azok szintén stagnáló trendekről tudósítottak. Az Elekes Zuzsa és Arnold Petra (Corvinus) által a 16 éves középiskolások körében végzett ESPAD vizgálat szerint 2007 és 11 között volt némi megugrás a kannabisz-fogyasztásban, de az elmúlt években nem volt különösebb mozgás semmilyen irányban. A felnőttkutatásokkal ellentétben itt a stagnálás lehetséges, hiszen ugyanazt a korcsoportot vizsgálja, amikor a fiatalok jellemzően drogokkal kapcsolatba kerülnek, és nem feltételezhetjük, hogy a belépők (pl. 14 évesek) érintettsége nagyobb, mint a kilépőké (pl. 18 éveseké). A legális cigaretta fogyasztásában viszont drasztikus csökkenés következett be. Ez fontos tanulság. Sokan ugyanis azzal érvelnek, hogy a kannabiszt a tinédzserek védelmében kell illegalitásban tartani. Pedig a dohányzás példájából úgy tűnik, a legális piac körülményei között a forgalmazás és a fogyasztás színtereinek szigorú szabályozásával valóban el lehet érni, hogy a fiatalok kevésbé férjenek hozzá az adott szerhez. (De ennek kifejtése már meghaladja ezen cikk kereteit.)

Forrás: ESPAD, 2019.

Visszatérve a szintetikus kannabinoidok piacához, érdekes volt ezzel kapcsolatban Horváth Gergely, a Nemzeti Drog Fókuszpont igazgatójának beszámolója is. Ő az éves drogjelentés előzetes adatait ismertette, többek között beszélt a rendőrségi lefoglalási adatokról. Ezek szerint a dizájnerek piaca valamikor az évtized közepén tetőződött, és ma már inkább stagnál - de a szintetikus kannabinoidok még mindig erőteljesen uralják a piacot. A vicces az, hogy a szernek, ami 2018-ban uralta a piacot, még a nevét sem ismeri senki: 5F-MDMB-PINACA. Ez egy potens szintetikus kannabinoid agonista - magyarul egy olyan molekula, ami ugyanahhoz a receptorhoz kapcsolódik az idegrendszerünkben, mint amihez a fű hatóanyaga, a THC.

5F-MDMB-PINACA szállításra készen: ebből lesz a "herbál" meg a "bió" - amiben semmi herbál meg bió...

Csakhogy ennek jóval nagyobb az ún. receptor affinitása - tehát intenzívebben hat az idegsejtjeink működésére, ergo jobban betépünk tőle. Részben ebből következnek a különféle negatív hatások, hogy gyorsabban és erősebb függőséget vált ki, hogy mértéktelenül használva paranoiához, egyes esetekben súlyos, akár hetekig elhúzódó pszichotikus epizódokhoz vezet. Márpedig olcsósága és könnyű beszerezhetősége miatt ez a szegények százezrei által favorizált szer ma Magyarországon. A dizájner drogok másik, a stimulánsok (pörgetőszerek) közé tartozó csoportját képviselő ún. katinonok piacát pedig az elmúlt évben egy szintén kevésbé ismert nevű versenyző uralta: az etil-hexedron (átvéve a stafétát a korábbi bajnoktól, a pentedrontól). A drogfogyasztói élményeket gyűjtő Erowid oldal szerint az etil-hexedron hatásait a leginkább a kokainhoz szokták hasonlítani, de attól eltérően jellemző rá egy Ecstasy-szerű empatogén fless is. Az elmúlt években a katinonok ára nőtt, miközben a szintetikus kannabinoidok ára enyhén még csökkent is - ez részben magyarázhatja, hogy miért szorult vissza az injektáló használat és miért egyre elterjedtebb a szegények körében a szintifű szívása.

Az Ecstasy tabletták hatóanyagának és árának növekedése Európában (EMCDDA)

És ha már a stimulánsoknál járunk, a klasszikus drogok, az Ecstasy, a speed és a kokain piaca az elmúlt években exponenciális növekedésnek indult megint. 2014 óta kétszeresére nőtt a rendőrség által lefoglalt amfetamin (speed) mennyisége, és minden mutató szerint begyűrűzött Magyarországra is az Európát elárasztó kokain-hullám - bár nálunk a szer magas ára (25 ezer forint/gramm) még mindig főleg a magasabb társadalmi státuszúak körére korlátozza a kokainisták körét. A kokainlefoglalásokban és a kokainfogyasztásban is jelentős növekedést mértek a kutatók, bár ez még jócskán elmarad a nyugat-európai szint mögött. Az Eki tabletták nagysága és MDMA-tartalma két-háromszorosára nőtt, ugyanakkor az ára is emelkedett (a bulizóknak érdemes odafigyelni és felezni-negyedelni azokat a tablettákat, amiket korábban egészben nyeltek be). A stimulánsok piaca szépen letükrözi a mai magyar társadalom szerkezetét: az elit drogja a drága kokain, a középosztály drogja főleg az Ecstasy, és a szegényeké a jóval olcsóbb etil-hexedron. (De persze ez csak az én feltevésem, hiszen a drogfogyasztók szociális mintázódásáról szóló vizsgálat eddig még sajnos nem készült.)

A konferencia számomra egyik legérdekesebb szekciója arról szólt, hogy mennyire károsan befolyásolja az ellátórendszer működését a büntetőjogi szigor és a fogyasztók megbélyegzése. Itt a Kék Pont munkatársai szemelvényeket közöltek a büntetőeljárás alternatívájaként alkalmazott 6 hónapos elterelés során végzett állapotfelmérésekből. Megdöbbentő, hogy mennyire nagy számban kényszerít a jelenlegi rendszer teljesen egészséges fiatalokat kezelésre, akik legfeljebb kocafüvesnek mondhatók. Évente 6-7 ezer fiatal megy át az elterelésen, számuk egyre nő. Az eltereltek körében végzett vizsgálat szerint az eltereltek többsége nem minősíthető problémás szerhasználónak, ergo semmi szüksége kezelésre. Eközben a dizájner drogokat fogyasztók egyre népesebb tábora (tavaly 3072 ember, a korábbi évben regisztrált 1637-el szemben!), akikre a szabálysértési törvény vonatkozik, teljesen ki vannak szorítva az elterelésből. Arról nem beszélve, hogy az ellátórendszer alulfinanszírozottsága, a szakemberhiány és az ártalomcsökkentő-utcai megkereső programok hiánya miatt egyre kevesebb ember jut be önként kezelésbe. Ennél jobban kevés dolog mutatja a rendszer abszurditását: kényszerkezeljük az egészségest, miközben a rászoruló, valóban függő emberek ezrei láthatatlanok az ellátórendszer számára.

A konferencián bemutattuk annak a kutatásnak az eredményeit, amit a budapesti és belgrádi injekciós drogfogyasztók körében folytattunk 2018-ban. Ez a kutatás azt vizsgálta meg, hogy a két városban milyen hatással járt a tűcsere programok bezárása a volt kliensek életére (Budapesten főleg politikai okból, Belgrádban pénzhiány miatt került sor a bezárásokra). A kutatási eredmények szerint a Kék Pont tűcsere volt kliensei nem csak jelentősen kevésbé fértek hozzá magához a tűcsere szolgáltatáshoz, de egyben egy sor más olyan dologhoz is, aminek alapvető szerepe volt abban, hogy lehetővé tegye a társadalmi reintegrációjukat. Ezek a programok voltak az egyedüli helyek ugyanis, ahol ezek az emberek bármi figyelmet, törődést kaptak, ahol átélhették a valahová tartozás érzését - és ahol emberként kezelték őket. Hiába papol a kormány a felépülésről, ilyen programok nélkül azt sem lehet elvárni, hogy az utcai drogfogyasztók bejussanak a terápiás közösségekbe.

Szécsi Judit, az ELTE kutatója Kőbányán végzett kutatása egyébként alátámasztja azt a feltevést, hogy a Józsefvárosból a rendőri szigorral kiszorított marginalizált drogfogyasztók nagy számban jelentek meg aztán a X. kerületben. Itt aztán, különösen a nyomor által sújtott lakórészek esetében, ugyanazok a problémák jelentkeztek, mint a Magdolna negyednél. Bár az injekciós fogyasztási forma minden mutató szerint visszaesett az elmúlt években (a fogyasztói beszámolók alapján egyszerűen költséghatékonyabb a fóliázás és a szintifű-szívás), ez nem jelenti azt, hogy nincsen szükség ártalomcsökkentésre. Az ártalomcsökkentés lényege ugyanis nem a tű, hanem az ember: az ő igényeihez, szükségleteihez igazított, az őt saját életterében megkereső pragmatikus szolgáltatások. Most, hogy a drogpiac változik, nagy szükség lenne a fejlesztésekre - de amikor a szervezetek a fennmaradásért küzdenek, innovációra sajnos nem nagyon marad se idő, se pénz, se energia.

Nagyon sok érdekes előadás és beszélgetés zajlott még le ezalatt a néhány nap alatt - többek között az alkoholproblémák kezelésének újszerű megközelítéséről, ami a szociális ivást promótálja, a női drogfogyasztók traumakezeléséről, a gyógyászati kannabiszról, a pszichedelikumokról, a viselkedési függőségekről, a dohányzással kapcsolatos ártalomcsökkentésről, a serdülő drogfüggők rehabilitációjáról. Ezeket még címszavakban sincs most lehetőségem ismertetni. Néhány dologról nagy biztonsággal meggyőződhettem az elmúlt napokban. Először is, kitűnő, nagy tudású szakemberek dolgoznak ezen a szakterületen, akik megfelelő politikai és pénzügyi támogatással, ha csodát nem is, de nagyon jelentős eredményeket tudnának elérni a drogproblémák kezelésében. Másodszor, fájón hiányzik Magyarországon maguknak a drogfogyasztó embereknek a bevonása, megjelenítése a hasonló szakmai rendezvényeken - nem csak mint a programok klienseinek, de akár a rekreációs színtér képviselőinek részéről is (ezen még dolgoznunk kell). Harmadszorra, sajnos a konferencián megjelenített tudás, humanista hozzáállás és szemlélet még mindig fényévekre van attól, amit a társadalom, és a politikai döntéshozók jelentős része erről a kérdéskörről és annak megoldásairól gondol és hisz. Amíg a kettőt nem sikerül közös nevezőre hozni, addig nem várható komoly előrelépés.

Szerző: Sárosi Péter 

Forrás: 

https://drogriporter.blog.hu/2019/12/02/minden_negyedik_magyar_kiprobalt_mar_valamilyen_tiltott_szert#more15334876

Kiszolgáltatottság, megbélyegzés, elszigetelődés és végeláthatatlan gyógyszerszedés – jó eséllyel ezekkel kell szembesülnie annak, aki megkapja valamilyen komoly mentális zavar diagnózisát. Kevesen tudják, de nem muszáj mindezen keresztülmennie az érintetteknek. Létezik egy hely, ahol a kliens egyenrangú az orvosokkal, és a sorstársak egymáson segítenek. 

Andrea 20 évig küzdött bipoláris depressziójával, mire megfelelő kezekbe került. Ha úgy hozza az élet, ma már bármilyen embert próbáló nehézséggel megbirkózik, de meglehetősen mélyről indult. „Én itt voltam lenn, a fehér köpenyes orvos ott fenn, és kimerült a gyógyítás abban, hogy felírta a receptet, én pedig vártam a javulást, mint a megváltót. Eleinte tényleg elhittem, hogy ha beveszem a gyógyszert, akkor megváltozik a világ, de erről szó sem volt.” Egy fél évig tartó, súlyos depressziós időszak következett, amikor az öngyilkosságot is megkísérelte, és Damoklész kardjaként lebegett felette, hogy elme-szociálisotthonba kerül. Végül a háziorvosa rátalált az Ébredések Alapítványra.

Szakítottak a régi módszerekkel

Ha valaki mit sem sejtve betévedne a nyolcadik kerületi épület kapuján, annak valószínűleg álmában sem jutna eszébe, hogy itt mentális problémákkal élő embereket kezelnek, előbb gondolná azt, hogy egy hangulatos romkocsmában jár. Nemcsak a padokkal körbevett belső udvaron függ festmények és rajzok sokasága, a színes képek végigkísérik a lépteinket a folyosókon, és végül abban a szobában is jó néhány akad belőlük, ahol összegyűlünk beszélgetni.

Akárcsak egy hangulatos romkocsma (Fotó: Hernád Géza)

Gecse Andrea mellett – aki ma már önsegítő csoportot vezet az Ébredéseknél – Bulyáki Tünde önkéntes szociális munkás (az ELTE TÁTK oktatója) és Kristóf Róbert ügyvezető igazgató is örömmel mesél az alapítványról, ami 1991-ben jött létre, és 94-ben vezette be Magyarországon a közösségi pszichiátriát megalapozó programot. Itt azóta is keményen dolgoznak azon, hogy segítségükkel a középsúlyos és súlyos pszichiátriai kórképekkel – mint amilyen a depresszió, a bipoláris zavar vagy a borderline – élő emberek a lehető legjobb életminőséget érhessék el.

Az Ébredések Alapítvány többek között azért kivételes, mert egy épületen belül lehet igénybe venni szociális és egészségügyi ellátást: van nappali kórház, addiktológiai és pszichiátriai ambulancia, és a már említett közösségi pszichiátriai ellátás. Utóbbi módszertanát az új-zélandi származású Ian R. H. Falloon dolgozta ki, aki szembement a bevett gyakorlattal, illetve azzal a képpel, ami általában az emberek fejében él a pszichiátriai kezelésekkel (és a páciensekkel) kapcsolatban. Az eltelt évek dacára Magyarországon a közösségi pszichiátria nincs túlzottan a köztudatban, az egészségügy pedig valójában a mai napig nem ismeri el.

Andrea így mesél az első tapasztalatairól: „Fél éven keresztül lépésről lépésre haladtunk egy pszichológussal. Feladatokat kaptam, például hogy főzzek pudingot, vagy menjek le a játszótérre egy barátnőmmel, és örömnaplót kellett vezetnem. Már húsz éve tudtam, hogy bipoláris zavarom van, az interneten sok mindent lehetett találni erről, de az nem volt eléggé kézzelfogható tudás számomra. Itt viszont specifikusan, rám szabva szedtük össze, hogy mi az, ami nekem segít. A pszichiáteremet bármikor hívhattam, volt, hogy december 30-án is a rendelkezésemre állt, és eljött egy barátom lakására. Elkezdődött a pszichoedukáció, amibe a családomat és a hozzám közel álló barátokat is bevontuk. Krízistervet készítettünk, feljogosítottam két barátomat, hogy ha látják rajtam, hogy nem vagyok jól, és én mániás állapotban ezt nem venném tudomásul, akkor hívhatják a doktornőt.” Ebből már nagyjából sejthetjük, miben újított a közösségi pszichiátriai kezelés.

Gecse Andrea és Bulyáki Tünde (Fotó: Hernád Géza) 

„Itt kérdezték meg először, hogy én mit szeretnék”

„Nagy váltás volt az előzőekhez képest, hogy a közösségi ellátás nem egy intézményközpontú rehabilitációt valósít meg, hanem az érintett személy otthonában történik” – magyarázza Tünde. A kliens köré tulajdonképpen egy teamet építenek, ami a hozzátartozókból, a barátokból, a szakemberekből – a pszichiáterből, a pszichológusból, a szociális munkásból –, valamint egy olyan, úgynevezett tapasztalati szakértőből áll, aki maga is mentális zavarral küzd, és elvégzett egy képzést, hogy segíthessen a sorstársain. Emellett vannak még kísérő szakértők is, akik hozzátartozóként rendelkeznek tapasztalattal, náluk szintén alapfeltétel a képzés elvégzése. A csapat összetétele egyénre szabottan változhat, olyan is van, hogy bevonnak még például családsegítőket vagy rehabilitációs szakértőket.

A teamben mindenki egyforma súllyal vesz részt, de az irányítás a kliens kezében van. Az alapítványnál egyébként sem létezik hierarchia, a szakemberek, az összes segítő és a kliens is egyenrangúak. Fehér köpenyt nem hord senki, azt még a konyhásokról is leparancsolták. Az orvos és a kliens részletesen átbeszélik a gyógyszerezést, és a pszichiáter azt is elfogadja, ha az illető nem akar beszedni semmit. Tünde elmeséli, hogy amikor PhD-kutatása során interjúkat készített, beszélt valakivel, aki azt mondta, 19 év telt el úgy az életéből, hogy sehol sem kérdezték meg, ő mit szeretne, először itt voltak kíváncsiak erre.

Kristóf Róbert (Fotó: Hernád Géza)

„Ha valaki beteg, az nem csak neki probléma, hanem mindenkinek, aki együtt él vele, és ez a pszichiátriában különösen így van – mondja Róbert. – Ezért megtanítjuk a családot arra, hogy hogyan működjenek ezekben a helyzetekben, mert sokszor az is a probléma, hogy szeretnének segíteni, de nem nagyon tudnak.”

A közösségi pszichiátria fantasztikus együttműködési lehetőséget ad, megvannak azok a technikák, amikkel segíthetjük a felhasználót és a hozzátartozókat abban, hogy hatékonyan tudjanak egymás mellett élni, javuljon az életminőségük, és a kliens elindulhasson a felépülés útján.

Az elszigeteltség viszont sajnos sok mentális zavarral élőnél jelentkezik. Ha nincs támogató közeg, vagy a család nehezen viseli a terheltséget, az érintettek nagyon hamar magukra maradnak, és lecsúszhatnak. Így nem is minden esetben lehet megvalósítani a közösségi ellátást. Az is megesett már, hogy egy család azzal küldte el a szakembereket, ne jöjjenek többet, mert ők „a sátán küldöttei”. Akkor a klienssel egyénileg folytatták a gondozást.

Minden eszközt megadnak a felépüléshez

A közösségi pszichiátriai ellátás lényeges eleme, hogy örömteli célok mentén halad. Ezeket természetesen a kliens határozza meg, de a team közösen találja ki, mi mindent kell elérni ahhoz, hogy ezek megvalósulhassanak. A csapat számba veszi a nehézségeket, kidolgozza a stratégiákat, és ebben egyformán szerepet vállalnak a segítők, a hozzátartozók és maga az érintett is. Az úgynevezett gondozási terv általában 3 vagy 6 hónapra szól, a családot is bevonják. Andrea meséli, hogy az ő esetében ez azt jelentette, hogy az édesanyja személyes céljait is kitűzték, és ezek nem voltak megegyezők az övével. Az anyukája például azt szerette volna, hogy többször láthassa az unokáját. „Az én állapotom ezt nyilván kissé akadályozta, mert ő akkor azzal foglalkozott, hogy én hogy vagyok, de őt is figyelembe kellett venni, mert ez egy közösségi gondozás. Együtt figyeltük, ki hogyan haladt, később pedig ezt felülvizsgáltuk, és 3-6 hónap múlva új célt jelöltünk meg.”

A közösségi pszichiátria egyik fontos része az életviteli készségek fejlesztése is, a célok elérésében sokszor ugyanis nagy akadályt jelent ezek hiányossága, például ha a mentális probléma fiatal felnőttnél lépett fel, és a kliens nem tanult meg mondjuk főzni vagy csekket befizetni, mert a családja megcsinálta helyette. Persze rengeteg példát hozhatnánk még a szabadidő eltöltésétől kezdve a munkavállaláshoz kapcsolódó kulcskompetenciákig. Ezeket tréningek keretében, akár otthon vagy egy csoportban lehet elsajátítani.

galéria

 ÖSSZES KÉP (4)

MEGNÉZEM

A cél az örömteli élet mellett az is, hogy a felhasználók elhelyezkedhessenek a nyílt munkaerőpiacon. 54 százaléka dolgozik, tanul azoknak, akik már legalább egy éve igénybe veszik az alapítvány szolgáltatását! Viszonyításképp: ez az arány 27 százalék körül van, ha azt nézzük, mi a helyzet, amikor odakerülnek az Ébredésekhez.

A stresszkezelés szintén egy sarkalatos pont, hiszen a mentális zavarral élők sokszor érzékenyebbek és sérülékenyebbek feszült helyzetekben, ezért a hatékony kommunikációt is tanítják az egész családnak. „A közösségi gondozó ebben a segítő folyamatban eszközöket ad, facilitál és képessé tesz, beindítja az erőforrást, amivel az érintett és a hozzátartozó rendelkeznek. De nem mi oldjuk meg a problémákat, azt nekik kell ”– szögezi le Tünde.

Nem ígérgetünk gyógyulást, de felépülést igen. Alkalmassá tesszük őket, hogy egy jó életminőségen tudjanak élni, és azt gondolom, hogy ez a legtöbb, ami adható ilyen helyzetben

– hangsúlyozza Róbert.

Itt mindenki egy célért dolgozik, a szakmai személyzettől a gazdasági, képzési munkatársakon és a HR-vezetőn keresztül a többi felhasználóig (Fotó: Hernád Géza)

Minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral

Az alapítvány egyik legnépszerűbb csoportja a hanghallóké, akik egy holland módszer alapján a megélt hangokkal dolgoznak, próbálják értelmezni azokat, és megfejteni, hogy miért jelentkeztek, ráadásul elképesztő hatékonysággal. Hálózatuk mára országossá nőtt, több vidéki városban is lehet velük találkozni, ahol megosztják a tapasztalataikat és a különleges módszert azokkal, akik hasonló nehézségekkel állnak szemben. Tevékenységük azért is fontos, mert azzal, hogy bátran felvállalják a problémájukat, sokat tesznek a megbélyegzés ellen. Az alapítványnak ez is a küldetései közé tartozik: középiskolákba járnak érzékenyítő órákat tartani, megjelennek a Sziget fesztiválon, és a Nyitnikék Magyar Antistigma Kezdeményezéssel karöltve minden évben díjakat osztanak ki, hogy felhívják a figyelmet azokra az alkotásokra (például cikkekre vagy filmekre), amelyek a megbélyegzés ellen küzdenek.

Andrea 19 évesen kapta az első stigmát egy híres főorvostól a kórházban, ahová a mentő vitte be súlyos mániás állapotban.

– mondták a feje fölött az édesanyjának. Andrea sokáig szégyellte a problémáját. Amikor az alapítványhoz került, akkor jött rá, hogy ez mégsem annyira kínos, lehet róla beszélgetni, és így lassan kiderült számára, nem kell messzire menni ahhoz, hogy pszichózissal élő emberrel találkozzunk: lehet, hogy ott van a szomszédban, a rokonságban vagy épp egy szórakozóhelyen futunk össze vele. Ezt a tények is alátámasztják, ugyanis a szakértők szerint minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral.

Fotó: Hernád Géza

Andrea szerencsére nem adott hitelt az orvos kijelentésének. 

Sikerült elvégeznem két főiskolát, tizenegy évet dolgoztam Magyarországon, kilencet külföldön, megteremtettem az önállóságomat, lett saját lakásom, felfelé ívelő karrierem. A pudingtól, amit először nem sikerült megcsinálni, eljutottam odáig, hogy nehezebb élethelyzeteket is át tudtam vészelni, akár egy lakásfelújítást vagy egy közeli barátom súlyos betegségét is. Itt vérteztem fel magam ehhez, itt kaptam mankót és szárnyakat, hogy repülhessek.

Egy nagy közösség

„Zordan hangzanak ezek a dolgok, de mi azért itt nagyon jól vagyunk, mondhatni vidáman, nincs lógó orrú folyosói mászkálás, meg remegő és egy helyben topogó kliens, mert állapotuk karban van tartva, folyamatosan, gondosan, odafigyeléssel, a kliens által elfogadott, vele egyeztetett megoldásokat tartva szem előtt” – mondja Róbert a beszélgetésünk vége felé. Olyan is volt már, hogy nyáron egy hétig minden este zenével, filmmel és irodalommal csábították be az utca emberét az udvarra egy nyolcadik kerületi fesztivál alkalmával, de az alapítvány maga is egy nagy, összetartó közösség. Karácsonykor például együtt főznek és ünnepelnek a kliensekkel és a hozzátartozóikkal. Mindannyian figyelnek egymásra: előfordult már, hogy a büfében dolgozók szóltak az orvosoknak, hogy vigyázzanak, mert valaki megint furcsákat kezd beszélni.

Fotó: Hernád Géza

Azt, hogy itt mindenki egy célért dolgozik, a szakmai személyzettől a gazdasági, képzési munkatársakon és a HR-vezetőn keresztül a többi felhasználóig, jól érzékelteti az alábbi történet is. Járt egyszer egy fiatal lány az alapítványhoz, aki 120 kilót nyomott, szakadatlanul plüssállatokat ölelgetett, és amikor félt, bebújt az asztal alá, de általában csak a kövön ült a lépcsőház elején. Nagy szó volt, ha télen sikerült egy párnát aláimádkozni, hogy ne fázzon fel. Az akkori gazdasági vezető – akinek nem volt pszichológusi vagy pszichiáteri képzettsége – egyszer megkérte, hogy menjen be neki segíteni, mert rengeteg a munkája, és még azt is kikötötte, hogy csak két plüssállatot hozhat magával, mert írnia kell majd. A lány pedig ment, és segített. Rövidesen ő tartotta kézben az adminisztráció nagy részét, precíz, pontos munkaerőnek bizonyult, kivirult, lehetett vele beszélgetni, nem mellesleg pedig 58 kilósra fogyott. Ma már hiába kérdeznénk, mi van vele – nem tudják. Kikerült az alapítvány szárnyai alól, amikor nem volt szüksége többé segítségre, és az, hogy nem látják, csak jót jelenthet. Elment, és éli az életét. 

Szerző: Hidvégi Brigitta 

Forrás: 

https://nlc.hu/egeszseg/20190213/ebredesek-alapitvany-kozosssegi-pszichiatria-mentalis-betegsegek/ 

Amikor úgy érezzük, változásra, változtatásra van szükség az életünkben, olyan problémával állunk szemben, amit egyedül már nem tudunk megoldani, idővel eljutunk oda, hogy beismerjük, segítséget kell kérnünk. Megszületik a döntés: felkeresünk egy pszichológust. A neheze azonban még csak ezután jön. Cikksorozatunk második része.

Az anyagiak után (mellyel többek között foglalkoztunk az első részben), az egyik legnehezebb tájékozódási pont a terápia típusának kiválasztása, mivel a pszichológia születése óta számos irányzat, iskola alakult ki. Ezek teljes körű megismeréséhez és megértéséhez még az egyetemek sem biztosítanak elegendő időt. A szakemberek több évig tartó módszerspecifikus képzések által sajátítják el őket, aminek alkalmazásához először saját élményen keresztül vezet az út, utána válhatnak a terápia művelőivé. Napjainkban több mint 200 pszichoterápiás módszer létezik, hazánkban az akkreditáltak a Magyar Pszichoterápiás Tanács honlapján találhatóak meg. Cikkünk a három nagy pszichológiai iskola (a pszichoanalízis, a behaviorizmus, a humanisztikus pszichológia) és az egyéb mélylélektani pszichoterápiák egy-egy típusából ad ízelítőt.

Pszichoanalízis 

A legtöbb ember fejében valószínűleg ez a hagyományos freudi beszédterápia él pszichoterápia címszó alatt.

A pszichoanalízis szerint viselkedésünket a tudatalatti gondolataink határozzák meg.

Az életünket nehezítő, zavaró cselekedeteinket úgy változtathatjuk meg, ha ezeket felszínre hozzuk. A terápia célja a múltban gyökerező megoldatlan konfliktusaink feltárása és ezáltal életvezetésünk javítása. A pszichoanalízist alkalmazó terapeuta az ülések kezdetétől fogva arra biztat minket, hogy mondjunk ki bármit, ami az eszünkbe jut. Fontos, hogy a terapeuta összefüggéseket, értelmezéseket keres a problémás kapcsolataink, gondolataink, érzéseink és velük kapcsolatos fantáziáink alapján. Az ülések gyakran kanapén fekve folynak, ezzel is elősegítve, hogy a terapeuta kimondott gondolatainkra adott esetleges reakciói ne befolyásolhassanak minket. Ebben a folyamatban általában heti egynél több ülésre van szükség, a hosszú terápiák akár 2 vagy több évig is eltarthatnak. Van az irányzatnak rövidebb változata is, ahol a kezdeti beavatkozás változást indít el, ami után nincs szükség a terapeuta jelenlétére. Ma viszonylag kevesen végeznek kizárólag pszichoanalízist, de a legtöbb terapeuta használja a különböző elemeit.

A pszichoanalízisből kialakuló egyéb terápiás formák: a pszichoanalitikusan orientált pszichoterápia, pszichodinamikus terápia, pszichoanalitikus rövidterápia.

Személyközpontú terápia

A humanisztikus pszichológiai irányzat terápiás formája, amely születésétől fogva komoly kutatói munkával fonódott össze. A sokak által kedvelt módszer szerint akkor tudunk a legjobban fejlődni és növekedni, ha minél jobban elfogadjuk azt, akik vagyunk. A terapeuta az ehhez a folyamathoz szükséges feltételeket biztosítja számunkra. A módszerben a kliens irányítja a beszélgetést,

a terapeuta empatikus szerepet vállal és létrehozza azokat a körülményeket, amelyek a leginkább hozzásegítenek minket önmagunk könnyebb elfogadásához.

A rövid terápiák 10-50, a hosszúak 50-100 ülést foglalnak magukba, heti 1 vagy 2 alkalommal. A személyközpontú pszichoterápiáról ebben a cikkünkben írtunk részletesebben.

Kognitív viselkedésterápia

A kognitív viselkedésterápia az 1960-as években alakult ki, hatékonysága és rövidsége miatt (a zavar súlyosságától függően 10-20 ülés foglal magába) komoly eredményeket érnek el vele a szakemberek. Elméleti keretének alapja, hogy viselkedésünket és érzelmi reakciónkat a világról alkotott szemléletünk és hiedelmeink határozzák meg. Egy kisebb kudarcnak például különböző jelentést tulajdoníthatunk alacsony és magas önértékelésünktől függően. Amikor valakinek pszichés megbetegedése alakul ki (pánikbetegség, depresszió stb.) az információfeldolgozás szenved zavart, így az események és történések az életükben félreértelmezett jelentést nyernek. Így például egy hipochondriás szorongásban szenvedő hajlamos lesz arra, hogy akár enyhe testi tüneteket is valamilyen súlyos betegség jeleként fogjon fel. A terápia során főleg a jelenre és a jövőre fókuszálunk. Az üléseken

a kialakult negatív gondolkodási sémáink megváltoztatása és újfajta stratégiák kialakítása a cél.

Ennek első lépése, hogy felismerjük azokat a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatokat, melyek a legkülönbözőbb szituációkban megjelennek és negatív érzelmeket eredményeznek. A depresszió és szorongás gyógyításában jelentős hatás érhető el a módszerrel, de a dühkitörések, pánikbetegség, hangulatingadozások, evészavarok, fóbiák, alvásproblémák, kapcsolati és serdülőkori problémák, illetve függőségek kezelésében is figyelemre méltó javulást tapasztalhatunk. A többi terápiától eltérően itt házi feladatot is kapunk, hogy maximálisan kiaknázzuk a terápián elsajátított készségeket. A kognitív viselkedésterápiáról ebben a korábbi cikkünkben tájékozódhattok bővebben.

A behaviorizmus elméleti keretében létrejött egyéb terápiás irányzatok: a viselkedésterápia (magatartásterápia) és az integratív pszichoterápia.

Szimbólumterápia

A szimbólumterápiát gyakran akkor veszünk igénybe, ha valamilyen pszichoszomatikus problémával küzdünk, vagyis azt próbáljuk meg kideríteni, hogy bizonyos testi tüneteink milyen lelki tényezők hatására jelenhettek meg. A szimbólumokhoz módosult tudatállapotokon keresztül vezet az út, amelyet általában valamilyen relaxációs technikával (hipnózis, meditáció, autogén relaxáció stb.) ér el a terapeuta. A kognitív terápián alkalmazott logikus gondolkodás helyett itt az érzelmek veszik át az irányítást, amelyek átdolgozhatóvá teszik a mentális probléma eredetét. Erről a terápiás irányzatról ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

Egyéb mélylélektani terápiák: a jungi analitikus pszichoterápia, az aktív analitikus pszichoterápia, a dinamikus rövid pszichoterápia, az individuálpszichológiai pszichoterápia.

Záró gondolatok

Kevés olyan terapeuta van, aki kizárólag egyfajta módszer szerint dolgozik. Általában több eszköz is a rendelkezésükre áll, és ezekből alakítanak ki egy saját, integrál szemléletű keretrendszert, amelyben szem előtt tartják a különböző szakmai kritériumokat, ám vegyítik is ezeket. A pszichoterapeuták bemutatkozásában szinte mindig fel van tüntetve, miben képződtek. A bemutatkozók továbbá a szakemberek ars poeticáját is tükrözik, amelyek alapján a hozzánk legközelebb állót válasszuk.

•••

Kifogástalan szakmai minőség, hiteles szakemberek, meghitt környezet és elfogadó légkör: a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban várunk Téged is, ha a fejlődés útjára lépnél! Személyes és online egyéni pszichológiai tanácsadás mellett pár- és családterápiával, valamint különböző csoportfoglalkozásokkal, workshopokkal is várunk Budapesten, immáron két helyszínen is! 

Riczdu Dalma 

Forrás: 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/10/30/nem-tudsz-ajanlani-egy-jo-pszichologust-kisokos-pszichoterapiahoz-ii-resz/

Az idei évben több programmal készülünk az AIDS világnapjára, mint valaha. Pénteken, szombaton és vasárnap is várunk beszélgetésekre, flashmobra és közösségi találkozóra. Szombaton publikáljuk az 50 év Sőt, december 4-én a legfrissebb kutatásunkat is bemutatjuk!

• November 29. péntek 19:00 HIV-vel élőként Magyarországon - beszélgetés az Aurórában
• November 30 szombat 14:00 A Budapesti Orvostanhallgatók Egyesületének meghívására Dombos Tamás ügyvivőnk Az LMBTQI emberek szexuális egészsége és a szexuális úton terjedő betegségek megelőzése címmel tart előadást. 
• November 30. szombat 14:00 YouTube premier: Bereczky Tamás szociálpszichológus, HIV aktivista mutatja mutatja be a HIV-fertőzés 50 felett című kiadványt
• December 1. vasárnap 10:45 Flashmob a HIV-vel élőkért a Hősök terén
• December 1. vasárnap 13:00 Pozitív szemmel - közösségi alkalom az Aurórában
• December 4. szerda 17:00 A HIV-vel élők helyzete Magyarországon /// Háttér Klub kutatási jelentés bemutató a Bem Moziban

-

Minden programunk ingyenes. Szeretettel várunk! 

Forrás: 

http://hatter.hu/hirek/programjaink-a-2019-es-aids-vilagnap-kapcsan

Az AIDS (Acquired Immuno Deficiency Syndrome) szerzett immunhiányos tünetegyüttes, amely a HIV (Human Immunodeficiency Vírus- emberi immunhiányt okozó vírus) fertőzés következtében kialakuló betegség. 

December 1-je az AIDS Világnapja, amelynek 2019-ben a mottója: „A változást a közösségek érik el!”. Ennek alapját az adja, hogy a világ vezetői elismerik a közösségek alapvető szerepét az AIDS megfékezésében.

Az idei világnapon a WHO kiemeli azokat a változásokat, amelyeket a közösségek tesznek a HIV megfékezéséért. Mindeközben globális figyelmet fordít a szélesebb együttműködésre velük annak érdekében, hogy megerősítse az elsődleges egészségügyi ellátást.

A korszerű terápiás kezelés életet ment: a modern antiretrovirális eljárásokkal a betegség kiválóan kezelhető és kordában tartható. A betegek vírusszámát szinte nullára lehet csökkenteni, az időben elkezdett és szakszerű gyógyszeres kezelés mellett ki sem alakul a betegség AIDS stádiuma.

Magyarországon kevesen járnak szűrésre, és sok esetben akkor derül fény a HIV pozitivitásra, amikor a betegség már előrehaladott stádiumban van. A betegség korai szakaszában megkezdett kezelés eredményes terápiához és évtizedekkel meghosszabbított, teljes értékű élethez járulhat hozzá.

A HIV észrevétlenül, hosszú évekig lappang a szervezetben, miközben lassan károsítja az immunrendszert, és csak évek múlva jelentkeznek a betegség jellegzetes tünetei. Amennyiben az immunrendszer meggyengül, védtelenné válhatunk a fertőzésekkel és daganatos betegségekkel szemben.

A vírushordozó személy egészségesnek érezheti magát, de vérével, nemi váladékával megfertőzhet másokat. A fertőzött anya a terhesség alatt a méhlepényen keresztül, szülés közben vagy szoptatás által az anyatejjel is megbetegítheti gyermekét.

A vírus a szervezeten kívül rövid időn belül elpusztul. A fertőzéshez egyik emberből a másikba közvetlenül kell átkerülnie. Különösen veszélyeztetettek a prostituáltak, a homoszexuálisok, az intravénás droghasználók, valamint az ő szexuális partnereik. Egyre gyakrabban lehet találkozni a fiatalabb (19-25 évesek) korosztály fertőzöttségével, amely a meggondolatlanság, könnyelműség következménye.

A vírus bejutását követően a szervezet védekezni próbál és ellenanyagképzéssel válaszol. A laboratóriumi vizsgálat a fertőződést követően kb. 3-5 hét múlva nem a vírust, hanem az ellene képzett ellenanyag jelenlétét tudja kimutatni.

Hazánkban 1985 óta 2019. III. negyedév végéig összesen 3965 HIV-fertőzött személyt regisztráltak. Magyarországon az Egyesített Szent István és Szent László Kórházban gondozzák, kezelik a HIV-fertőzött és az AIDS beteg embereket.

A http://www.hivszures.hu oldalon mindenki tájékozódhat a HIV-fertőzésről és amagyarországi szűrőhelyekről.

Komárom-Esztergom Megyében a HIV szűrést/tanácsadást a Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Főosztályának munkatársai végzik Tatabányán, a Szent Borbála Kórház Mentálhigiénés Központjában (2800 Tatabánya, Dózsa Gy. u. 77. telefon:
34/795-867), minden héten szerdánként 14:00 és 16:00 óra között.

A rendelési idő alatt lehetőség nyílik a HIV szűrés keretében vérvételre és szóbeli tanácsadásra egyaránt. A szolgáltatás beutaló nélkül is, mindenki számára elérhető. Az anonim módon elvégzett HIV szűrés ingyenes.

(Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Főosztály) 

Forrás: 

http://www.kormanyhivatal.hu/hu/komarom-esztergom/hirek/aids-vilagnap-2019-december-1-a-valtozast-a-kozossegek-erik-el

Olvasónk, Laci, évekig élt az utcán, mint drogfüggő csöves, amíg aztán egy napon megindult a felépülés útján. Ma már rendezett életet él, a gyerekével is jó a kapcsolata. Most decemberben lesz hét éve, hogy leállt - gratulálunk neki! 

Az én történetem ott kezdődött, hogy 9 éves koromban költöztünk a 7. kerületbe vidékről. (A jobb élet reményében.) A szüleim ezt mondták. Nagyon vártam azt a napot, amikor költöztünk. Nem származom gazdag családból, épp hogy megéltünk. Apám ivott, anyám depressziós volt. Szép párosítás.

Soha sem kaptam elég figyelmet, megértést. Apám lelkileg terrorizált nap mint nap. Anyám védett engem, de közben meg elég sokat eljárt a keze. Nem tudtam hová tenni ezt. Semmi bizalmam nem volt irányukban. Féltem tőlük, féltem a reakcióktól, bármit is csináltam. Borzalmas veszekedős karácsonyaink voltak, 0 ünnepi hangulat.

10 éves voltam, amikor megszületett az öcsém, őt nagyon vártam és nagyon szerettem. Sok figyelmet kapott mindenkitől, de én nem igazán. Apám még rosszabb lett velem szemben. Később elmentem sportolni (úszni). Nagyon szerettem, de a tanulásom rovására ment. Jobban szerettem az uszodában lenni, mint otthon. Ezek után abba kellett hagynom az úszást, amit nagyon sajnáltam.

Mindig szigorúak voltak velem a szüleim, nem mehettem sehová, nem engedték, hogy barátkozzak a téren lógó fiatalokkal. Mert hogy ők utcagyerekek, és nekem van "családom". Persze később összebarátkoztam velük, amire kb. 16 éves lehettem. Tetszett a lazaságuk, piáztak, cigiztek és balhéztak. Ez vonzott engem.

Ők befogadtak és elfogadtak. Ők lettek az én családom. 17 évesen használtam először morfiumot, elkezdetem piázni, gyógyszerezni és játékgépezni. Sorozatos balhék, kocsmázások és rendőrségi ügyek kísérték a mindennapjaimat. Otthon pedig folyamatos balhék voltak ezek miatt. Úgy éreztem, hogy jobban szeretnek a barátaim, mint a saját családom. A 20 év használatom alatt nem igazán tudnék olyat mondani, amikor 1 hétig ne használtam volna valamit. Mindegy volt, hogy mit, de legyen valami drog vagy pia. De leginkább minden egyszerre.

Sok embert becsaptam, megkárosítottam. Közben a családunk is széthullott. Senki és semmi sem érdekelt, csak az én tróger életem foglalkoztatott. Legyen pia meg drog. A végén jöttek az életembe a dizájnerdrogok. Saját döntésem volt, hogy utcára kerültem. Úgy éreztem, szabad vagyok, azt csinálhatok, amit akarok. Senki sem szól bele az életembe. (Azt hozzáteszem, hogy akkor már 2 éve apa voltam, és semmit sem foglalkoztam a gyermekemmel.)

2 évet voltam utcán, közben folyamatosan ittam és drogoztam. Igazi csöves voltam. Teljesen kiégtem, lelkileg és fizikailag is. Magányos, elkeseredett és kilátástalan (önsajnálat hegyek) voltam. Minden volt bennem csak pozıtív gondolat nem.

Aztán egy szép napon találkoztam egy régi ismerősömmel, aki már több éve tiszta volt. A vele folytatott beszélgetés nagyon megérintett. Nem ítélt el, szeretettel beszélt hozzám. Ekkor már egy jó barátom rehabon volt. Gondoltam megyek én is rehabra. Ha neki megy akkor nekem is fog sikerülni. Még 1 hetet külföldön voltam a jobb élet reményében (persze semmi sem változott) hazajöttem és fel hívtam az édesanyámat, hogy engedjen haza mert le akarok állni.

2012. december 17-én elmentem a nagyszénási rehabra. Az öcsém vitt le. A kemény 58 kilómmal érkeztem meg. A világomról sem tudtam, fogalmam sem volt, mi vár ott rám. 1 évet voltam ott, nem volt könnyű. De visszakaptam az életem. Azóta is tisztán élek, a családommal rendeződött a kapcsolatom, a gyermekemmel is. Lassan 7 éve vagyok tiszta, és nagyon sok mindent elértem ezen idő alatt. Hálás vagyok mindenkinek, aki hitt és bízott bennem. Hálás vagyok a rehab dolgozóinak, akik az életem részei lettek. Végre szeretek élni!

Laci

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: drogriporter 

Annyi mindent jelenthet számunkra a zene. Szórakoztat, megnyugtat, ellazít, vagy éppen felpörget, magával ragad. Bizonyos helyzetekben az önkifejezés eszköze, másokban emlékek előhívója. Hangulatteremtő ereje van, érzelmeket jelenít meg. Mindenhová elkísér minket, fülhallgatón keresztül akár egész napunkat megzenésíthetjük. Vannak páran azonban, akiknek a zene mást jelent: elvesztett öntudatot, ájulást, epilepsziás rohamot. Muzikogén epilepsziával ez a mindennapjainkat színesítő jelenség folyamatos éberséget és menekülést jelent, az egyébként zenekedvelő, sőt zenét művelő embert is arra késztetheti, hogy fülére tapassza kezét, ha meghall egy dallamot.

Oliver Sacks neurológus Zenebolondok című könyvében számolt be páciense, Mrs. N. esetéről. A hölgyre egy nap eszméletét vesztve találtak rá egy epilepsziás rohamot követően. Utolsó emléke az volt, amint kedvenc nápolyi dalait hallgatta, de ennek először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Miután azonban megismétlődött a roham ugyanezen dallamok hallgatása után, arra kezdett gyanakodni, hogy a zenehallgatás kapcsolatban állhat a rohamaival. Néhány kísérlet után megbizonyosodott arról, hogy a nápolyi dallamok minden alkalommal valami „fura” érzést keltenek benne, melyet legtöbb esetben egy roham követ. Ezután számos különböző stílusú zenével tesztelte magát: a rohamokat azonban semmilyen más dallam nem volt képes kiváltani.

Pár szó az epilepsziáról

Az epilepszia az agy működési zavara, melyre jellemző, hogy az agy bizonyos területein fokozódik az elektromos aktivitás, ennek következtében pedig elektromos kisülések, kisüléshullámok keletkeznek. Ezek a kisülések okozzák a betegben a tipikus tüneteket, többek közt az izomgörcsöket, eszméletvesztést. Egyes esetekben az epilepszia más kórképhez társulva (pl. agydaganat, stroke) jelenik meg, de megtalálható önállóan, úgynevezett primer formában is, mikor nem köthető más betegségekhez. Ha az elektromos zavar az egész agyat érinti, generalizált rohamról beszélünk. Ilyenkor az izomgörcs az egész testre kiterjed, a beteg eleshet, eszméletét vesztheti. Az epilepsziás roham lehet parciális is, mikor csak egy-egy meghatározott agyterületet érint. A kialakulás helyétől függően különböző szenzoros hallucinációkat tapasztalhat a beteg, melyeket rángások, zsibbadás, motoros automatizmusok, esetenként eszméletvesztés kísér.

A rohamok legtöbbször spontán módom alakulnak ki, de előfordul, hogy valamilyen külső inger okoz fokozott elektromos aktivitást a beteg agyában. Auditoros érzéki csalódással, úgynevezett epilepsziás aurával kezdődtek Mrs. N. rohamai is, ezt követte először a parciális, majd végül egész testére kiható roham. Muzikogén, vagyis zene által kiváltott epilepsziát állapítottak meg nála.

A muzikogén epilepsziára a 30-as években figyeltek fel először. Macdonald Critchley cikkében 11 olyan pácienst említett, akinél zene idézett elő epilepsziás rohamot. Páciensei mind egy konkrét zenei stílusra, ritmusra vagy hangmagasságra voltak érzékenyek:

Volt, akinek a klasszikus zene hallatára kezdődött rohama, másnál a pontozott ritmus vagy a rézfúvós hangszerek mély hangja váltott ki izomgörcsöket.

A betegek azonban nem csak abban különböztek, hogy milyen zenei sajátságra voltak érzékenyek: későbbi tanulmányok beszámoltak olyan esetekről, amikor az adott zenére való érzékenység akkor is megjelent, ha a beteg dúdolta a dallamot, míg más esetben sem az éneklés, sem a dallamra való gondolás nem váltott ki rohamot. A zene által kiváltott érzelmek sem tűnnek egységesnek a különböző esetekben: míg egy beteg szorongásról számolt be, egy másik „viccesen” érezte magát. Míg egy esetben az első érzelmi reakció után a környezet távolodásának érzése, majd öntudatvesztés következett, másnál önkéntelen sikoltozás, az arc eltorzulása, magzatpózba görnyedés volt megfigyelhető.

Mrs. N.-nél sem zajlott le mindig ugyanúgy a roham: bár több alkalommal vesztette el eszméletét, sokszor csak az idő és a tudat furcsa módosulását tapasztalta, melyeket az álmokhoz hasonlított. Olykor konkrét emlékek, máskor fantáziák élménye elevenedett meg a szemei előtt. Az esettanulmányok alapján érdekes kapcsolatot találhatunk az inger és a rohamok között: Mrs. N. egy szicíliai családból származott, így a nápolyi zenék mindig is a nosztalgia érzését keltették benne. A rohamok kezdete óta pedig a nosztalgikus érzések fokozódtak: tudatának furcsa módosulása közben kamaszkorának régi élményei, vagy rég nem látott szicíliai rokonainak képe jelent meg hallucinációiban. Egy másik hölgy esetében modern, disszonáns zene váltott ki epilepsziás rohamot, ami férje kedvence volt, és ami számos közös emléket kísért (a rohamok alatt pedig kísértett). A téma kutatói úgy vélik, a konkrét dallam vagy ritmus helyett a kognitív feldolgozás, a zene érzelmi hatása az, ami kiemelkedő jelentőséggel bír a muzikogén epilepszia megjelenésében.

A muzikogén epilepszia a zene érzelmi komponensével állhat kapcsolatban. A nosztalgikus, gyermekkort idéző dallamok így akár a roham kiváltói is lehetnek.

 A vizsgált esetekből kiderült az is, hogy a betegnek általában „egérutat ad” a roham: a zene felcsendülése után nagyjából fél perc áll rendelkezésükre, hogy elmeneküljenek vagy megszüntessék a hang forrását. Mrs. N. számára emiatt az esküvők váltak stresszes élménnyé: olyankor ugyanis garantáltan felcsendültek hagyományos nápolyi dalok. A hölgy elmondása szerint fél perce volt, hogy olyankor fülére tapasztott kézzel kirohanjon a teremből. A számára kedves dalok így félelmetes, szorongást keltő akkordokká váltak, és folyton rettegett attól, mikor hallja meg őket újra, mikor kényszerül menekülésre.

Végül a rohamok olyannyira megkeserítették Mrs. N. életét, hogy a műtét elkerülhetetlenné vált. A halántéklebenyének egy részét távolították el, ezen a területen volt ugyanis a legnagyobb az elektromos aktivitás. A hölgyhöz hasonlóan más muzikogén epilepsziával diagnosztizált betegnél is a halántéklebeny fókusza figyelhető meg. Ez talán nem is meglepő, hiszen itt található az agy auditoros ingereket feldolgozó része. A roham sok esetben ennek az agyterületnek a fokozott aktivitásával kezdődött és ez terjedt át esetenként akár az egész agy területére, generalizált rohamot okozva. Szerencsére a műtétnél létezik sokkal egyszerűbb megoldás is az epilepszia kezelésére. Az esetek kétharmadában elég a gyógyszeres kezelés, mellyel a betegek teljesen rohammentessé válnak.

Mrs. N. esetében a műtét olyannyira sikeres volt, hogy nemcsak a nagyobb rohamokat tudhatta a háta mögött, de a nápolyi dalokkal szembeni érzékenysége is megszűnt. Újra élvezhette hát kedvenc dallamait, nem kellett többé családi összejövetelek alkalmával kirohannia a teremből, ahányszor meghallotta őket.

Felhasznált irodalom:

Oliver Sacks: Musicophilia. Tales of Music and the Brain. Picador, 2008

Kaplan, P. W. (2003). Musicogenic epilepsy and epileptic music: a seizure’s song. Epilepsy & Behavior, 4(5), 464-473. 

Sziveri Zsófia

Forrás: 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/11/01/amikor-szenvedes-a-zene-a-muzikogen-epilepszia/

Sok függő szerencsére segítséget kér másoktól, ha felismeri, hová jutott, és belátja, hogy tönkre teszi az egészségét és az életét. De vannak olyan függők is, akik NEM kérnek segítséget…

Sőt, gyakran úgy tűnik, mintha sokan nem akarnának változtatni az életvitelükön – a családtagok és a barátok pedig tanácstalanul állnak, és azon töprengenek, mit kellene tenniük.

Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy ha valaki eddig nem változott, az nem is akar változni. Inkább arról van szó, hogy az adott személy valószínűleg nem hiszi, nem tudja, hogy képes megváltozni, vagy nem tudja, milyen eszközökre van szüksége ahhoz, hogy megváltozhasson.

Íme, néhány jó tanács arra, hogyan segíthetünk szeretteinknek, barátainknak, és hogyan terelhetjük őket jó(zan) útra, mégpedig anélkül, hogy közben magunknak ártanánk.

• Az első, hogy a saját testi-lelki épségünk a legfontosabb, és nem rendelhetjük alá magunkat a másiknak!
• Mérjük fel a lehetőségeinket és a korlátainkat, és ne próbálkozzunk olyannal, amire nem vagyunk képesek.
• Ami a másik személyt illeti, ne ítélkezzünk felette, és tudatassuk vele, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mindenkinek más az „útja”.
• Kerüljük a megbélyegző kifejezéseket (alkesz, piás, anyagos stb.).
• Ne fenyegetőzzünk, inkább bíztassuk a másikat.
• Méltassuk a másik erényeit, és ne becsüljük alá a sikereit.
• Legyünk empatikusak és megértőek, amennyire tudunk.
• Keressünk fel egy megbízható terapeutát, hogy segítsen nekünk megfelelően kommunikálni a másikkal. (Ez az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk!)
• Ha találunk egy szimpatikus szakembert, konzultáljunk vele a konkrét lehetőségekről és a szükséges lépésekről is.
• Ajánljuk fel a másiknak, hogy elmegyünk vele terápiára, még akkor is, ha nem vagyunk függők, mert ezzel nagyon sokat tehetünk a felépülése érdekében. 

Forrás: jozansag.hu