Réka pszichedelikus utazásokat tett a belső kozmoszának felfedézésére - és terapeuta segítségével próbálta feldolgozni az élményeit. Olvasói élménybeszámoló következik!

Sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e a saját történetem (nem nagyon vagyok a szavak embere), de végül is azért írtam meg, mert bízom abban, hogy talán egy kicsit hozzá tudok járulni a pszichedelikus szereket övező tévhitek, előítéletek csökkentéséhez, és a történetemen keresztül be tudom mutatni, hogy ezeknek a szereknek a tudatosabb használatában, milyen terápiás lehetőségek vannak. Én magam olyan fajta változást, önismeretet kaptam a pszichedelikus élmények terápiás feldolgozásával, amiről álmodni se mertem. Amit én megértettem abból, amit átéltem, hogy ezek a szerek megfelelően képzett szakemberrel és megfelelő körülmények között (set és setting) használva, nagyon nagy segítséget adhatnak trauma feldolgozásban, makacsul berögzült minták átdolgozásában, önismeretben.Ebben a rövid leírásban nem emelnék ki egy utazást sem részletesen, inkább megpróbálom elmondani az utazások és a terápia számomra legfontosabb tapasztalatait.

Mondhatom, hogy szinte mindenem megvolt az életemben, nem éltem ugyan nagy lábon, de volt munkám, családom, barátaim, mégis azt éreztem, hogy állandóan szomorú vagyok, nem érdekelnek a mindennapi élet dolgai, nem tudok jelen lenni. Azt éreztem, hogy ugyan teszem a dolgom nap, mint nap, de mintha nem éreznék. Mintha minden, ami történik, nem velem történne. Mióta az eszemet tudom féltem az emberektől. Ha lehetett kerültem mindenkit. Ugyanakkor, így utólag visszanézve állandóan lobbanékony voltam, mindig ingerülten, haraggal reagáltam a legkisebb vitában is. Belül értéktelenséget, ürességet, félelmet és szégyent éreztem. A külvilág ebből viszont nem túl sokat vett észre. Mosolyogtam, dolgoztam, társalogtam.

Aztán egy ponton az életem összeomlott, és megkerestem egy terapeutát. Elkezdtünk dolgozni és közben valaki beszélt nekem az ayahuascáról. Azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, mert előtte semmilyen pszichedelikus szert nem fogyasztottam, de aztán gyorsan kiderült - itták. Mielőtt az első szertartásra elmentem, sok mindent olvastam a témával kapcsolatban, mert féltem. Féltem, mert a drogokról csak egy féle fogalmam volt, hogy minden drog az ördögtől való, lezülleszt, romlásba dönt és mindenki, aki használja lecsúszott hajléktalanként végzi az utcán.

Nagyon nehéz volt ez az időszak, mert nemcsak a belső nehézségeimmel kellett megküzdenem, hanem ezekkel az előítéletekkel, félelmekkel is. Mi van, ha tényleg igaz, ha rákkattanok és az utcán végzem? Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a legtöbb utazásomra megfelelően képzett segítők és jó néhányszor (számomra hiteles) sámán kíséretében került sor. Mostani tapasztalatommal már azt mondom, hogy szerintem nem a drog vagy az alkohol az, ami a kilátástalanságba, depresszióba sodorja az embert. Mindezek előtt még van egy fontos momentum, ami sokszor - mire ide jut az ember - feledésbe merül. Ez pedig az életünk során (és főleg a gyerekkorban) elszenvedett, de fel nem dolgozott traumák, negatív tapasztalatok, agresszió és félelem belülről romboló megléte, és a feltétel nélküli szeretet és elfogadás hiánya.

Felkészülés

Számomra minden utazást terápiás beszélgetés előzött meg. Arról beszéltünk, hogy mi az, ami ott és akkor, az adott élethelyzetben engem foglalkoztat, ami nehézséget okoz, amin változtatni szeretnék, amiről azt éreztem elakadásban vagyok. Ez sok minden volt, de legfőképp a szüleimhez fűződő viszonyom, az életem során szerzett traumáim (elsősorban a gyerekkori traumák), a párkapcsolatom. Ezeket a terápiás beszélgetéseket követte a szertartás (többnyire ayahuasca, gomba vagy MDMA (ez utóbbi ugyan nem pszichedelikus). Az aya szertartások előtt néhány napos diétát tartottam, ami elsősorban a só, cukor, vörös húsok, alkohol és kávé elhagyását jelentette. Ha ezt véletlenül nem megfelelően tettem meg, jó eséllyel számíthattam erősebb purgálásra (hányás – mondjuk erre amúgy is) vagy fejfájásra. A lényege ezeknek a szabályoknak azonban azt hiszem, sokkal inkább a lelki elköteleződésben, és a belső munkára történő ráhangolódásban volt.

Minden utazás előtt megfogalmaztam, hogy mivel akarok dolgozni aznap (illetve inkább éjszaka), milyen kérdésre szeretnénk választ kapni, mire szeretnék rálátni magamban (intenció). Ezzel a tudat felszínéhez még inkább közelebb került az, amivel dolgozni akartam, segítve az utazás „fókuszáltságát”, hogy ne csak úgy, véletlenszerűen jöjjenek az élmények. A szertartások alatt erősen ajánlott volt ülni vagy feküdni, de mindenképp egyhelyben és csendben maradni. Minden belső utazás számomra elengedhetetlen „kelléke” volt még a megfelelően összeválogatott zene, dobolás, ideális esetben icaro-k (gyógyító énekek) éneklése, amik nagyon erősen segítették az élmény felépülését és bemélyülését. Adtak egy ívet az egésznek.

Utazás

Sokféle utazásom volt. Megtapasztaltam, ahogy feloldódom a végtelen, mindent átölelő, feltétel nélküli szeretetben, ahogy eggyé válok vele, és én magam vagyok a szeretet. Láttam a kozmosz végtelenségét, minden élő és élettelen egységét. Átéltem, ahogy beleragadok a félelemben, ahogy elborít a rettegés, a pánik, ahogy közelít felém az őrület és teljes ellenállásban vagyok az élménnyel szemben, majd amikor átadom magam neki, az átfordul és a legcsodálatosabb feloldódás, erő és szeretet születik belőle. Átéltem, hogy meghalok, lassan eggyé válok a talajjal és feloldódom benne, majd ugyanebből a talajból újra megformálódom és ujjászületek. Volt, hogy óráknak tűnő, hosszú perceken keresztül egész testemben megállíthatatlanul remegtem, ahogy az évtizedeken át felhalmozódott feszültség és állandó készenléti állapot távozott belőlem. Máskor tanítást kaptam, hogy-hogyan tudom magam a jelenben tartani, amikor a mindennapokban egy trigger hatására automatikusan beindul a disszociáció – egy komplett mindfulness tanfolyam volt pár óra alatt (micsoda ár-érték arány!). Aztán meg arról kaptam tanítást, hogy mit tehetek én magam, hogy a depresszió folytó szürkeségét megtörjem.

Az élmények a szertől függően eltérőek voltak. Ami mégis közös volt bennük, hogy rálátást kaptam önmagamra, működési módomra, hiedelmeimre, azok eredetére, gyökerére. Ráláttam arra, hogy hogyan viselkedem a párkapcsolatomban, végre átéltem és ki tudtam fejezni, hogy mennyire fáj a szeretet hiánya. Felszínre jött és átéltem a gyerekkorom óta bennem lévő szégyent, fájdalmat, és sokszor korrekciós élményt is kaptam rá. De nem mindig. Ami szerintem nem baj. Mert én azt tapasztaltam, hogy a gyógyulás legtöbbször nem az élményben történik. Legalább is a nyugati elme számára nem. Az őslakosoknak, akik világképének, kozmológiájának szerves részét képezik a pszichedelikus élmények, egészen más viszonyban vannak ezekkel a szerekkel (tanítónövényeknek, mesternövényeknek hívják őket), egy – egy ilyen élmény önmagában is mélyen gyógyító lehet. A nyugati ember azonban - úgy tapasztaltam - sokszor hajlamos azt képzelni, hogy a változás, az élmény megélésével már meg is történt benne. Többször voltam tanúja ilyennek, miközben láttam, hogy az adott ember ugyanúgy működik tovább a mindennapokban. Nem mondom, hogy nem történik ilyen hirtelen változás, biztosan van ilyen is, nekem azonban az esetek nagy részében, hetek-hónapok sok-sok utómunkájával sikerült az élmények integrálása.

Feldolgozás 

Mit is jelent ez pontosan? Sokáig nem igazán értettem, hogy miről beszélnek azok, akik belső munkát emlegetnek, meg az élmény integrációját. Aztán lassan összeállt a kép. Épp hazamentem egy ilyen utazás után, megvilágosodva, boldogan, mert éppen ráláttam magamra, hogy én hogyan viselkedem vitás helyzetekben, hogy mindig milyen jól meg tudom magyarázni, hogy nekem van igazam. Két-három napig én voltam a megtestesült Buddha, mígnem egy vitás helyzetben újra lesöpörtem a másik embert a porondról. Összetörve mentem a terápiás ülésre, hogy akkor most mi van?? Aztán szépen lassan elkezdtük kibontani, hogy mi az, amire ráláttam az utazás alatt ezzel kapcsolatban, hogy mit érzek, amikor vitatkozom, és hogy mi ezeknek az érzéseknek a gyökere. Szépen lassan ezekben a vitás helyzetekben meg tudtam figyelni, ahogy elönt a félelem a megszégyenüléstől, és hogy személyemben érzem fenyegetve magam. Közben a terápiás üléseknek köszönhetően megtanultam elviselni ezeket az érzéseket, megértettem honnan erednek, miért érzek így és végül ma már egész sokszor tudok úgy lenni ezekben a helyzetekben, hogy be sem indulnak ezek az érzések, vagy ha beindulnak is észreveszem, tudatosítom őket és nem sodornak magukkal.

Úgyhogy maga a folyamat az volt, egy-egy utazás után, a terápiás üléseken dolgoztam fel a tapasztalatokat, belátásokat, tanításokat és a változást bennem ezeknek a mindennapi életbe történő átültetése jelentette (integráció). A terapeuta segített abban is, hogy mely területeken vagyok elakadásban, ott volt ellenpólusnak, amikor a túlzott „spiritualitás” csapdájába akartam esni,  vagy újra és újra az utazásokba menekülni, ami szintén a valóság, a felelősségvállalás előli menekülés egyik formája szerintem. Ott volt akkor is, amikor magam is azt hittem, hogy az élmény hatására már meg is változtam. Őszintén? Ebben az integrációs folyamatban bizony semmi felemelő vagy misztikus nincs. Ez bizony keserves, többnyire lassú (bár egy idő után egyre gyorsabb) izzadságszagú, sokszor fájdalmas vagy félelmetes folyamat volt. A mindennapi életbe kellet alkalmaznom az újfajta viselkedést, máshogy cselekednem, olyan dolgokat megtennem, amik félelemmel töltöttek el – mert a változást ez hozta. Mindehhez a kiindulást, az erőt azonban az adta, amit az utazásban átéltem. Olyan erős volt az élmény, olyan mély szinten éltem át, hogy nem tagadhattam le magam előtt a tükröt, amit tartott vagy éppen a szeretetet, amit átéltem. Már nem mondhattam, hogy számomra nem létezik a szeretet - mert átéltem, megtapasztaltam. Azt hiszem ez tartott a leghosszabb ideig – felépítenem magamban és az életemben a szeretetet. Elhinnem, hogy szerethető vagyok és tudok szeretetet adni.

Fejlődés

Évek kellettek hozzá, nagyon lassú folyamat volt - de végül sikerült a fájdalomból és félelemből emelt elefántcsont tornyomat lebontani, és helyette felépíteni magamban a szeretetet és a biztonságot. Így visszagondolva, talán mégis van ebben valami felemelő. Amikor lassan végre sikerül megélnem a kapcsolódást önmagamhoz, másokhoz, a világhoz, amikor egy-egy régi, negatív beidegződést, hiedelmet sikerül végül felülírni – az bizony csodálatos.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a jó a már egyszer, valamikor megtapasztalt félelem vagy szégyen átélésében. Amit én megéltem, hogy a bennem mélyen elásva meglévő, és nehéz, negatív érzésekhez végre kapcsolódni tudtam, a felszínre jöttek, biztonságos körülmények között átélhettem azokat az érzéseket, amik korábban kimondhatatlanok, elviselhetetlenek voltak. Azok az érzések, mindig is ott voltak bennem. Ezek alkották az önértékelésem és identitásom alapját, a világhoz, a többi emberhez fűződő viszonyom alapját és mozgatórugóit. Csakhogy ezek az érzések annyira fájdalmasak, félelmetesek, elviselhetetlenek, rombolóak voltak, hogy védekezésképpen - mint a legtöbben tesszük az ilyen érzésekkel – száműztem őket. Ami ebből felnőttkoromra megmaradt az az értéktelenség, a szégyen, a félelem érzése, a különböző testi tünetek, a biztonságos kötődés hiánya, a düh – de már az eredetük homályba veszett, vagy ugyan tudtam róla, de nem tudtam felülírni.

Miért nem elég szerintem egy barát vagy haver, aki az utazás alatt jelen van? Az utazás során legtöbbször nem beszélgettünk, de minden utazásban nagyon fontos szerepe volt a tapasztalt és képzett kísérőnek, segítőnek, mert például egy - a megfelelő időben adott - érintés, egy megfelelő mondat nagyon erős korrekciós élménnyel bírt. Ugyanígy, ha beleragadtam egy ellenállásba, mert féltem a rám váró élménytől, fontos volt, hogy a segítő át tudott lendíteni ezeken és hozzásegített ahhoz, hogy át tudjam élni a felszínre kívánkozó tudattartalmat – bármi legyen is az. Mert az előrelépést mindig az élmény megélése és nem elkerülése adta. Sőt, a nem megfelelő set és setting-ben átélt félelmetes, nehéz élmény (bad trip) megfelelően képzett terapeuta segítsége nélkül, feldolgozatlanul akár káros is lehet. 

Mi az, amit elsősorban kaptam? Egy szóval azt mondanám tudatosságot. Rálátást önmagamra. A lehetőséget, hogy a gyerekkorban kialakult sérüléseimet felülírjam, a kialakult mintáim felismerjem és megváltoztassam. Nem lett egycsapásra nehézségektől, szomorúságtól, nehéz pillanatoktól mentes az életem. De már sokkal jobban megértem magam, az érzéseim, nagyon sok mintám átírtam, megváltozott a viselkedésem, a reakcióim, a gondolkodásom önmagamról, és a másik emberről. Már tudom magam jól és biztonságban érezni önmagamban, az emberek között, a világban. Ha nem is minden régi mintát, reakciót tudok megállítani egy-egy trigger hatására, de már nagyon sokszor felismerem mi fut le bennem és (többnyire) tudatosan jelen tudok benne lenni. Röviden, ami nagyon fontos szerintem a pszichedelikus szerek terápiás használatához, az a megfelelően képzett szakember, a megfelelő set és setting és az élmény feldolgozása és integrációja.  Én, a magam részéről mindig hálás leszek azért a folyamatért, amin ezeknek a szereknek a segítségével végigmentem, és azoknak az embereknek, akik ebben mellettem voltak. Nem volt könnyű – de nagyon megérte!

Réka

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Sárosi Péter

Forrás: drogriporter.444.hu

https://drogriporter.444.hu/2020/11/09/traumafeldolgozas-onismeret-pszichedelikus-szerek-segitsegevel

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr3616289514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása