Hazánkban közel 400.000 gyermek él olyan családban, ahol az egyik szülő, de sokszor mindkettő függő!

 

„Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Azt gondolom, hogy nem a számok a fontosak, hanem a folyamatok és az arányok. Nézhetjük bármilyen oldalról is a végeredmény ugyanaz.

Egy olyan diszfunkcionálisan működő családban, ahol akár a transzgenerációs mintázatok továbböröklődése miatt, az egyik vagy mindkét szülő szerhasználó, nagyon erős és egész életre kiható hatások érik a gyerekeket.

Nincsenek pontos adatok és kutatások erről Magyarországon, de a nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy azok közül, aki ilyen családban nő fel,minden harmadik nagy eséllyel függő lesz, „örökölheti” a függőséget. A másik harminc százalék pedig valamilyen mentális problémával fog küzdeni, aminek később ugyancsak lehet a melléktünete a szerhasználat.

Arról a közel 400.000 kiskorúról van szó ( 0-18 éves korig), aki egy függő, diszfunkcionálisan működő családban nő fel.

 Mi történik a gyermekkel egy függő módon funkcionáló családban?

Sajnos bármennyire is küzd a szakma azért, hogy a függőség következményeit orvosolja, már ott „várakozik” újabb több tízezer potenciális függő, aki még kiskorú és nincs is tisztában azzal, hogy mivel kell majd felnőtt korában szembenéznie.

Képzeljük el, hogy egy biztonságra, szeretetre és odafigyelésre vágyó gyermek olyan közegben kezdi meg az életét és a felnövését, amely egy harctérhez hasonlítható.

„Apám ivott, gépezett, emlékszem egyszer hazajött, 4-5 éves lehettem és kalapáccsal betörte a tévé képernyőjét, féltem..gyerekkoromban apám nagyon sokszor megvert. Ami emlékezetes, hogy a nővérem ballagásán berúgott, mert nem volt pénze és leöntött vörösborral és megvert….Apám 18 éves korom körül karácsonykor kalapáccsal szétverte az egész lakásunkat..” 

 A folyamatos feszültség, a kimondatlanság, az agresszió, a szinte végig jelenlevő lelki és fizikai abúzus, olyan szintű traumatizáltságot okoz, hogy ezzel egyedül nem tud megbirkózni a gyermek.

Apám alkoholista volt, az első félelem, amire emlékszem, hogy kb. ötéves koromban, anya és apa nagyon kiabáltak, és én félelmemben az ágyneműtartóba menekültem"

Ha a nem szerhasználó szülő is tagadásban marad, és elbagatellizálja a történések súlyát és mértékét, akkor azzal cinkosává válik a szerhasználó szülőnek az abúzusban. Azt a helyzetet már nem is kell külön említenem, ha mindkét szülő szerhasználó, hiszen ott még esély sincs a józan, odafigyelő, traumaoldó közeg létrejöttére.

Egy ilyen helyzetben a gyermeknek „ a szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-,sem felnőtt korában nem képes megélni.” ( Alice Miller)

Mi történik ebben a helyzetben?  Ilyenkor kinek és hogyan tud jelezni a gyermek?

Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Nincs más lehetősége, az életben maradásért kénytelen különböző önvédelmi mechanizmusokat kialakítani.

Ezeknek a gyermekeknekművészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes egymagában átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne.”( Alice Miller)

A fájdalom, amit a gyerekek ilyen helyzetben átélnek, elfojtást és hárítást szül.

Lassan megkezdődik a valódi énjüktől való elszakadás. Amikor klienseimmel a terápiás folyamatban eljutunk a gyermekkorban történtek feltárásáig , mindig azt tapasztalom, amiről Miller is ír:  egykori elhagyatottságérzés, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeeséssel jár, hogy teljesen világossá válik számukra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ezért kellett mindent elhárítaniuk”  A gyermek tehetetlenül és elhagyatva küzd azért a szeretetért, amit a szerhasználó képtelen megadni neki.

Az orvosa behívott egy beszélgetésre magához, és azt mondta, ha anya nem hagyja abba az ivást két éve van hátra.Én pedig nem akartam elveszíteni, ő mindent megígért, de persze újra elkezdett inni.”

Lassan kialakul egy olyan állapot, ami ahhoz vezethet, hogy ő is azt az utat válassza, mint a szeretett személy. Nagy valószínűséggel már az anya vagy az apa is ugyanezeket élte át gyermekként, és a transzgenerációs láncba manifesztálta az ott megélt, de érzelmileg elfojtott tapasztalásait.

Ez az elhagyatottság-érzés és a gondoskodó szeretet hiánya továbbörökítődik.

Most itt álljunk meg egy pillanatra és merevítsük ki a „film” kockáit.  

Mit látunk ezen a „képen”?

Van egy család, ahol az egyik szülő pl. alkoholbeteg, a másik szülő nagy valószínűséggel társfüggő. Mindketten a függő játszmák folyamatos spiráljában élik az életüket. A gyermekek azt érzékelik, hogy valami nagyon nem működik. Nem funkcionál a család. Az eredeti szerepek erodálódnak és ezzel együtt felcserélődnek. Van amikor a kiskamasz veszi át a szülői szerepeket is.

Nem tudja, hogy mit tegyen, teste és a lelke még kisgyermeki létért kiállt, de a trauma idő előtt felnőtt létbe kényszeríti. A gyermek nem tud elszökni, inkább elfojt, védelmi mechanizmusokat alakít ki és egyre kevesebb a kapcsolata saját magával.

Az alkoholizmusról nincs tudása, az egész család hallgat és tagad. Csak annyit észlel, hogy amikor apa vagy anya iszik, akkor nagyon nem jó valami. Ő fél, retteg, hogy el is veszítheti a szeretett személyt. Közben már leszokik arról, hogy a saját elvárásainak hangot adjon.

 Anya elkezdett inni. Nem egyszer előfordult, hogy amikor a suliból mentem haza, nem tudtam bemenni a lakásba, mert részegen aludt és a kulcs a zárban volt. Ilyenkor leültem a lépcsőházban és ott tanultam.. 

Mindent megtesz azért, hogy megmentse az alkoholista apát vagy anyát.

A kimerevített kép továbbindítása után többféle lehetőség és útirány mutatkozhat. Az egyik, hogy felnőtté válása során megfogadja, hogy ő nem fog úgy élni mint a szülei:

 Viszont bennem egyre inkább az a kép alakult ki, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint ő.”

Ám az elfojtott megélései, meg nem élt érzelmei előbb-utóbb utat találnak majd maguknak, és akkor ott áll majd eszköztelenül, az üresség és tehetetlenség érzésének hasonló állapotában, mint amit gyerekként átélt. A figyelem még mindig nincs rajta, vagy ha igen, akkor az is úgy fog működni, mint gyermekkorában. Közben el is felejti, hogy honnan jött, a saját fájdalmát elnyomva próbál túlélő üzemmódba kapcsolva élni és átélni, de azt nem felejti el, hogy haragudnia kell, dühösnek kell lennie a szüleire, de ezeket az erős érzelmeket már másra tolja rá.

elefeledett_gyermek1.jpg

„Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleiről alkotott idealizált képet. Ők még idős korukban is függőségben lévő kisgyerekként élnek. Nem tudják, hogy igazabbak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben is, ha magukhoz engednék régi, gyermekkori érzéseiket."  (Alice Miller)

Az a gyermek, aki felnőttként nem „akarja” a szerhasználatot választani, mert nem akar az alkoholista apjára vagy anyjára hasonlítani , annak a függősége a párkapcsolati választásában és működésében manifesztálódhat. Olyan párt fog választani magának, akivel a kapcsolódási dinamikák hasonlóak ahhozmint, amit már gyermekkorában átélt, ezért ismerősek és biztonságosak is. Ezzel párhuzamosan úgy érezheti, őrzője és megmentője lehet a párjának, és úgy is gondolhatja, hogy most végre segíthet majd egy alkoholistán, és ezzel kompenzálhatja gyermekkori kudarcát. Később szembesül vele, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, főleg akkor, ha önmagán nem dolgozik.

A másik út az lehet, hogy a szenvedélybeteg családban felnőtt személy, a gyermekkori traumái okozta én-elszakadás feletti fájdalmát (az önvalótól való elszakadásról bővebben: itt )kémiai szerekkel enyhíti. Hiszen ez is egy ismert és a tudatalattiba kódolt „fájdalomcsillapító" eszköz lehet .

Természetesen van olyan gyermek, aki egy ilyen családban úgy nő fel, hogy egyik utat sem választja és ő lesz a maradék 30 % egyik része. Neki is lesz feladata a gyermekkorban átélt traumákkal, de az biztos, hogy előre nem lehet tudni, hogy pl. 3 gyermekből egy ilyen családban ki lesz éppen az, aki szerhasználóvá válik.

Ezért is fontos a megelőzés, és a családban folyó, de nem annak vallott szerhasználatból fakadó erőszakról nyíltan beszélni.

Térjünk most vissza a gyermekekhez, akik még védtelenül és tudatlanul, szeretetért és figyelemért küzdve ott élnek a függőséggel átitatott, otthon-harctérben.

Mit lehet értük tenni ?

A legfontosabb kérdés, hogy mit lehet tenni, milyen segítséget lehet nyújtani, hogy ennek a közel 400.000 gyermeknek minél kisebb része jusson arra a sorsra, amit a statisztikák és a segítők szakmai tapasztalatai alapján rá vár?

Milyen prevenciós lehetőségek vannak a kezünkben, mit tehet magáért az személy, aki ilyen családban nőtt fel? Mit lehet tenni azért a kiskorúért, akinek a családjában az alkohol, a tagadás az úr, és mindennapos az abúzus, az elhanyagolás, vagy akár az aktív fizikai vagy verbális bántalmazás.

A gyermekvédelmi ellátórendszer már így is túlterhelt és nagyon sokszor nem tud mit kezdeni azzal, ha a jelzőrendszer jelez, hogy egy családban nagy baj van. Mi történik akkor, amikor pl. az alkoholista szülő részegen megy az oviba, vagy az iskolába a gyerekért, vagy az iskolában külsérelmi nyomokat fedeznek fel a gyermeken? Ilyenkor a gyermekvédelem megpróbál addiktológiai szakembereket bevonni, vagy ha ez nem sikerül– (pl. mert egy vidéki kistelepülésről van szó, ahol nincs a közelben elérhető szakember), vagy, mert az érintett szülő nem együttműködő–, akkor akár a nevelésbe vételig is eljuthat a folyamat. És ezek csak a szociális-gyermekvédelmi rendszer tudomására jutott esetek. Évente néhány ezer , többet nem is bírna el a rendszer.

Na de mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol tagadásba fullad a történet, ahol tabutéma az ivás, ahol olyan jól elrejtik, hogy soha nem derül ki, és a gyerek ilyen körülmények között nő fel? Ahol a gyermek vagy valamiféle önbántalmazó folyamatba menekül, vagy depressziós lesz, és ezzel együtt tizenévesen elkezdi a szerhasználatot? 

Vagy ahol a „problémás” gyermeknek azért nem engedik meg a szülei, hogy  pszichológushoz járjon, pedig nagyon is ajánlott lenne, mert akkor kiderülne a szülő alkoholizmusa? Mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol a szülők gyermek korai szerhasználata miatt aggódnak, észre sem véve saját felelősségüket, akár azért nem mert ők is szerhasználók? 

Mi lesz a sorsa ezeknek a gyerekeknek?

Mind-mind olyan kérdés, amire a szakma minden szereplője keresi a választ, de szélmalom-harcot vívunk, és szinte reménytelennek tűnik, hogy elérjük az érintettek java részét. Noha persze, ha hirtelen minden szenvedélybeteg család függő szereplője segítséget kérne,  a hivatalosan szenvedélybeteg-ellátásnak hívott rendszer valószínűleg gyorsan összeomlana. 

Akkor mi lehet a megoldás?

Egyrészt itt is alkalmaznám a 12 lépéses önsegítő csoportok szlogenjét: Lassan siess”.

Nézzük meg, hogy a már meglévő eszközökből mit lehetne használni. Ilyenek lehetnek például a már valamennyire „működő” iskolai prevenciós programok. Természetesen ezeket a programokat át kell alakítani . Az átalakítás során törekedni kell arra, hogy a társadalmi szinten is tabuként kezelt alkoholizmusról és annak következményeiről határozottan és őszintén lehessen beszélni, nem feledkezve meg a többi kémiai és viselkedésbeli függőségről sem. Ebbe kellene bevonni az iskolai szociális munkásokat, az iskolapszichológusokat, illetve az addiktológia-ellátás területén dolgozó segítő szakembereket. Mindezt úgy, hogy a prevenciós program valóban a gyerekek nyelvén szóljonszámukra befogadható formában. Ennek a pillérnek a megerősítését tartom a legfontosabb lépésnek.

Most pedig nézzük meg azokat a már most is működő egyéb platformokat, ahol el lehet érni ezt a korcsoportot.

Ilyen pl. a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Budapest intézményében elkezdett program . Náluk két csoport is működik, az egyik kifejezetten kamaszoknak, a másik fiatal felnőtteknek. A csoportokról bővebben ide kattintva olvashat. Ebben a témában már szerveztek egy konferenciát is, ami segítőknek, neveléssel, oktatással foglalkozó szakembereknek szólt és idén októberben rendezik meg második konferenciájukat.

Végül ne felejtkezzünk el a 12 lépéses önsegítő csoportokról sem.

Az önsegítő csoportoknál az ACA (Alkoholisták felnőtt gyermekeinek közössége), és az AL-Anon (Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége) csak” utógondozást tesz lehetővé, hiszen ide felnőttek járnak. Sajnos nálunk az Alateen nem vetette még meg a lábát,  holott az kifejezetten ennek a csoportnak szól és más országokban már jól működik. Ma a világ 131 országában 24.000 Al-Anon és 1800 Alateen csoport működik.

Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy ezzel a témával sokkal többet kellene foglalkozni, és nem volna szabad elfelejtkezni a szenvedélybeteg családokban felnőtt gyerekekről sem.

Nem szabad elfordítani a tekintetünket azokról a családokról, ahol a kultúránkba beépült, társadalmilag elfogadott alkoholizmus százezrével szedi gyermekkorú áldozatait.

És ezzel mindenki csak jól járna, hiszen pontosan tudjuk: még mindig olcsóbb megelőzni, mint a bajban orvosolni.

Ne feledjük, hogy azok a gyermekek, akikről cikkem szólt, azon túl, hogy mindennapos bántalmazásnak vannak kitéve, egészséges én-érzés kialakulása nélkül nőnek fel, ami elengedhetetlen a valódi és egész-séges felnőtt működéshez:

„ Amikor valaki érzéseit és vágyait kétségek nélküli bizonyosságként önmagához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amelyre az ember mindaddig nem figyel, amíg rendben működik. Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme reflektálatlan, magától értetődő elérhetőségében találja meg támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit, lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre szoruló anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettnek érzi magát, szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem teljesülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is, hogy mit nem, és mindezek kinyilvánítása független attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-e.” ( A.M)

Írta: Füstös Kiberov

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/addictquarter

 

Források: Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

                      Anonim függők gyermekkori visszaemlékezései az érintettek hozzájárulásával

                      Fogadó Budapest

  Fotók: Edward Hopper, Mimi Plumb, Ismo Hölttö, Fergus Bourke

 Forrás:orczyklub.blog.hu

https://orczyklub.blog.hu/2020/06/22/elfeledett_gyermekek_531?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare&fbclid=IwAR02kr3OaNbOsw9J6bta3Mh4ID7NBoWpjbWv-5ATQksNGN7676qKXB9bM4Q

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr9715978134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.