„Hazudik, aki azt mondja, hogy heroinozni nem jó érzés. Jó lehet leugrani egy háztetőről, jó lehet zuhanni, csakhogy ott a leérkezés. A heroinos ejtőernyője pedig legtöbbször nem nyílik ki."

 

A heroin máig az egyik legveszélyesebbnek tartott drog. Azok közül, akik megpróbálják a leszokást, tízből egy heroinfogyasztónak sikerül végigcsinálnia a terápiát. Schaller Zoltán tíz évig volt a szer rabja. Mint sok sorstársának, neki is túl nagy árat kellett fizetnie a néhány órán át tartó élvezetért. Mikor szinte mindent elveszített, az MRE KIMM Drogterápiás Otthonában kapott új életet.

 

Valahogy máshogy...
Schaller Zoltán értelmiségi családban nőtt fel. Szülei keményen dolgoztak azért, hogy megadjanak mindent a gyermekeiknek, de a fiuknak ez nem volt elég.
– Általános iskolás voltam, amikor kezdtem rosszul érezni magam a családban. Voltak veszekedések is otthon, de csak akkor, amikor mi már lefeküdtünk, hogy ne halljuk. Persze, hallottuk.
A kamasz fiú nem vágyott a szülei által megtestesített jövőre, igaz, még sokáig más elképzelése sem volt arról, mihez szeretne kezdeni.


Leestek a béklyók?
A kisebbik fiú követte bátyját azokba a baráti társaságokba, ahol kortársaik hasonló problémákkal küzdöttek.
– Egymásban kerestük a családi közösséget. Csakhogy ott nem volt kontroll; ha volt is idősebb köztünk, rossz irányba húzott minket.
Zoli tizenhat évesen kezdett anyagozni. Osztálytársaival járt el bulizni, és ilyenkor a cigaretta, az alkohol magabiztosabbá tette a gátlásos kamaszt. A társaságban kapott rá a füves cigire is, amiből egy idő után a magányos órákra is beszerzett.
– Én is úgy kezdtem, hogy esténként megkoronáztam a napomat vele. A kannabisz azonban azt a kevés ambíciómat is elvette, ami volt. Teljesen motiválatlan lettem mindenben.

 

Nem akartak rászokni
A középiskola harmadik évfolyamában kevés kivétellel mindenki ivott és anyagozott Zoliék osztályában.
– Mindenféle drogot kipróbálgattunk. Összejártunk iskola után, ez tartott össze minket.
A keménymag a heroinhoz is hozzányúlt.
– Elővigyázatosak voltuk: előre megbeszéltük, ha marad abból, amit megvettünk, eladjuk. Egy pár évig nem is gondoltam a heroinra.

 

Szertorna
A szer emléke akkor éledt fel, amikor szerelmi csalódás érte a fiút.
– A tüske amiatt, hogy nem kellettem, bennem maradt, hiszen senkivel nem beszéltem róla.
Ki nem mutatott, kavargó érzelmeit újra és újra az anyaggal fedte le.
– Elég sokat őrlődtem azon, hogy minden este szívok. Tornáztam lefelé az önértékelésemet. Amikor anyagoztam, csúnya voltam, buta meg gonosz.
A szülők eközben mit sem sejtettek kamasz fiuk drogproblémájáról.
– Nem tudták, hogy anyagozok, és mindenben támogattak. Anyuci kicsi fia voltam sokáig.
Zoli szerint azok, akik elkezdenek anyagozni, mindig azzal küzdenek, hogy nem kaptak elég szeretetet, vagy éppen túlzóan és inkább az anyagiakban kifejezve szerették őket.


„Nem vagyok drogos"

– Csak heroint használtam. Nem lőttem magam, mert más módokon is be lehet juttatni a szert. Azzal áltattam magam, ha nekem nem áll ki tű a vénámból, nem vagyok drogos - idézi fel Zoli.
Kezdetben kétnaponta háromezer forintjába került az anyag, később napi harmincezer forint értékben fogyasztott heroint. Lopott, hogy meg tudja venni a napi adagot – eleinte csak a munkahelyéről; miután elveszítette az állását, a barátnőjétől és a családjától is. Nem hagyhatott ki egy napot sem, mert egy hét elteltével már komoly elvonási tünetei voltak. Először nem is a testének, hanem a lelkének hiányzott az anyag. Mivel megnőtt a toleranciaszintje, egy átlagember számára halálos adag többszörösét képes volt elfogyasztani.
– Az elvonás olyan, mint egy influenza depresszióval, csont- és izomfájdalommal, izomgörcsökkel. Nem tudtam aludni, huszonnégy órából négy-öt elvonással telt, aztán a heroin hatására két-három órára úgy működtem, mint egy normális ember, de csökkent a hatása, és nyolc-tíz óra múlva már jelentkeztek a tünetek - emlékszik vissza.
Két emberrel tartotta a kapcsolatot eközben: a barátnőjével és a dílerével.

 

Még egy gramm a boldogság
Miután kirúgták, Zoli beiratkozott egy gyógymasszőrtanfolyamra. A közösség jó hatással volt rá: az osztálytársainak elmondta, hogy anyagozik, ők pedig odafigyeltek rá.
– Pár hónapra tiszta is maradtam, de ettől még továbbra sem voltak meg a kompetenciáim az élethez. Még mindig nem tudtam, merre tartok, és nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem dolgoztam fel a korábbi sérüléseimet, amiket saját magamnak okoztam, és nem beszéltem róluk senkinek.
Zoli egy idő után újra inni és füvezni kezdett. Elkezdődtek ugyanazok a körök: eltűntek az otthoni tárgyak.
– Az iskola végével visszaszivárgott a heroin is az életembe. Tíz évig használtam, hiányzott. Emlékeztem arra, amikor jól ment: a pénz is megvolt, az anyag is, ott volt a barátnőm, a házam, a kocsi lenn a ház előtt, és volt plusz egy grammom azon felül is, még abba is belecsipegettem.

 

Az első minta
Heroinistaként nem volt otthon maradása. Látva szülei tehetetlenségét, el akart menekülni otthonról, ezért belement a terápiába. Akkor még nem gondolta, hogy teljesen tiszta lesz egyszer. A Válaszút Misszió Drogkonzultációs Irodájának előgondozásán ismerkedett meg egy számára hiteles mentorral, Smitola Györggyel.
– Ő is heroinista volt régen, és azt láttam, hogy boldog, szeret élni. Azt mondtam, nekem ez kell. Hosszú idő után ő volt az első minta, akit követni tudtam. Végre volt perspektíva előttem!


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Megöleltek..."
Ráckeresztúron, a Drogterápiás Otthonban érte a következő meglepetés Zolit.
– Szeretettel fogadtak, nem úgy, mint egy drogost. Megöleltek; nem értettem, miért.
A kereszt és a misszió felirat láttán azt gondolta, valami szekta akarja behálózni.
– Szépen lassan kezdett leesni, hogy nem erről van szó. Azért öleltek meg, amiért én is megöleltem már az utánam megérkezőket – mondja könnybe lábadt szemmel.
– Örültem, ha valaki lejött azért, mert változtatni akar; tisztelem érte, ha idáig eljut, mert tudom, hogy mennyi mindent át kellett élnem, míg én magam segítséget tudtam kérni.


Félszavakból is

A terápia szárazon kezdődött, vagyis Zoli attól kezdve, hogy átlépte az otthon kapuját, nem használhatott semmilyen drogot – beleértve a nyugtatókat. Az első nap ott volt mellette egy anyagos, akivel megoszthatta, mit érez.
– Ha ilyen helyzetben egyedül voltam, rágtam magam, depressziós voltam, a közösségben viszont nem. Amikor jöttem le a cuccról, nagyon sokat segítettek. Tudják, félszavakból is...
Zoli tizennégy hónapot töltött az otthonban.
– Odabent keretek, szabályok voltak. Munkaterápia van, ami abban is segít, hogy felkészítsen a kinti életre. Nekem ez nem esett nehezemre, de az őszinteséggel meggyűlt a bajom.
Zoli azt mondja, olyasmit tanult az otthonban, amire akkor is szüksége lett volna, ha sosem válik belőle drogfüggő. Megtanulta megnevezni az érzéseit, tudatosítani a benne lezajló folyamatokat.

 

„Megcsúsztam..."
A terápián töltött idő nem volt kudarcoktól mentes. Az egyik fiú édesapja meghalt, nem bírta a megrázkódtatást és heroinhoz nyúlt. Zoli már hónapok óta járt a terápiára, amikor a szilveszteri kimenőn „megcsúszott" rehabos társaival együtt. Egy darabig titkolta az esetet, de nagyon szégyellte magát. Akkor már csoportot vezetett az otthonban, és miközben a terápiában fiatalabbakkal foglalkozott, elhallgatta előlük is saját bukását.
– Amikor megcsúsztam, azt gondoltam, ennyi volt; föladtam. Miért ne anyagozzak kint is? Legalább jobban leszek pár órára! – mondtam magamnak. Nem tudatosan volt ez így, csak hoztam a régit.
Elindult a lejtőn, és tudta: börtön vagy halál vár rá, ha ezt így folytatja.
– Az egyik Indiana Jones-filmben a főszereplőnek meg kellett mentenie az apját. El kellett ugrania a szakadék széléről úgy, hogy nem tudta, a szakadéknak van-e túloldala egyáltalán. Volt. Amikor tébláboltam a stáb előtt, ki kellett dobnom az igazat. Akkor hoztam meg életem első felelős döntését.
A többiek még sokáig fújtak rá amiatt, amit tett. A terápiában idősebbek megértették, a fiatalok viszont felháborodtak. Eltartott pár hónapig, amíg visszanyerte a bizalmukat.
– Nem tudom, hogy bírtam ki, hogy mindenki utál. Ők úgy gondolták, rossz, hogy ott vagyok; én viszont tudtam, hogy nem így van. Végre olyan helyzetbe kerültem, hogy míg mások mást mondanak, én tudom, mi a jó! Felvállaltam magam, amit sose tettem azelőtt.

 

Fordul a kocka
Három hónappal később Zoli terápiavezető lett. Harminc ember munkáját koordinálta, számon tartotta, ki hol tart a terápiában.
– Felelősséget kaptam. Adminisztráltam, odafigyeltem arra, hogy ki van trében, kit kivel állíthatok párba. Nagyon sok munkám volt, de sosem éreztem tehernek. Szeretem őket.
Zoli könnybe lábadt szemmel folytatja:
– Megéri áldozatot hozni értük, mert tudom, hová lehet őket eljuttatni.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az igazi jobb
Zoli Isten gondviselését látja abban is, hogy még a rehabon megcsúszott, szerinte máskülönben ma már ismét padlón lenne. Sokáig azt gondolta, a hit a gyenge emberek mentsvára, azonban egyre többször tapasztalta Isten gondviselését. A számára hiteles, hívő mentorok életét látva ő is vágyott arra, hogy legyen hite. A Biblia mindig is érdekelte, és az otthonban sokat tanult az esti áhítatokon.
– Magamra ismertem a történetekben. Rájöttem, hogy szabad hibázni, csak aztán be kell látni, és ha lehet, kijavítani és tanulni belőle.
Zoli három hónapja hagyta el a drogterápiás otthont. Talált munkát, egy gyárban dolgozik. Jár ifjúsági csoportba, és beiratkozott egy ifjúságvezető képzésre is. A Válaszút Misszióba is visszajár, hogy segítsen az anyagosoknak. Hasznosnak érzi magát.
– Ezektől sokkal többet kapok, mint a herointól. Az csak illúzió, ez meg igazi. A heroin valami olyasmi, mintha anyám szerető karjaiba futnék. Mostanában viszont inkább megölelem anyukámat, és ez sokkal jobb.

 

„Célt adott..."
Zolinak nap mint nap meg kell vívnia a harcát. A terápiának vége, de a kinti világban is folyamatosan reflektál saját magára.
– Még úgy vagyok, mint egy csecsemő, csomó minden annyira új. Mintha kikerültem volna az őserdőbe, és újból meg kell tanulnom, hogyan maradjak életben, mit hol kell megtalálni.
Már tudja, szüksége van segítségre, és azt is, hol találhatja meg.
– Isten célt adott: menjek felé, járjak az úton. Persze, a szalagkorláton belül mandinerben haladok, de már látom, hogy merre kell mennem. Már tudom, hogy van fölöttem Valaki, aki jót akar nekem. Szeretném beteljesíteni a velem kapcsolatos isteni tervet.

Jakus Ágnes 

Forrás: parokia.hu 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr34123773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.