Az új drogstratégia felépülés központúnak nevezi magát - honnan ered ez a fogalom, és mennyire passzol a drogstratégia egyéb elemeihez?

 

Az új nemzeti drogstratégia tervezete büszkén hirdeti, hogy “felépülés központú” szemléletmódot követ. A felépülés (recovery) fogalma az utóbbi időben Nagy-Britanniában reneszánszát éli, a drogstratégia alkotói valószínűleg azért nyúltak hozzá, hogy ideológiai alátámasztását nyújtsák a hazai drogpolitikában bekövetkezett konzervatív fordulatnak. A felépülés központúság a 2009-ben elfogadott, jogi értelemben még hatályos drogstratégia szemléletével szemben lett megfogalmazva. Sokan valószínűleg úgy is értelmezik, mint a szerfogyasztás kockázatainak csökkentését hangsúlyozó ártalomcsökkentéstől a szermentességet hangsúlyozó megközelítés alapkövét, emellett gesztust az NA-csoportok számára. Ez a fogalom azonban jóval komplexebb jelentéstartalmat hordoz és hosszú történelmi múltra tekint vissza, ezt azonban sem a drogstratégia, sem annak alkotói nem fejtették ki részletesen.

A felépülés mozgalom (recovery movement) valójában nem valamiféle konzervatív reneszánszhoz, hanem az amerikai polgárjogi mozgalomhoz kötődik, amely a 60-as években hadat üzent a társadalom peremére szorított csoportok akár rossz, akár jóindulatú szegregációja ellen. A fekete polgárjogi aktivisták számára a felépülés valójában a rabszolgaságból való felépülést jelentette, amihez az egész elnyomó társadalmi gépezet és a többségi fehér társadalom attitűdjeinek transzformációjára volt szükség. A felépülés innen jutott el a 70-es években a mentális problémákkal küzdő és fogyatékos emberek integrációját hirdető mozgalmakba, amelyek felvették a harcot azzal a hatósági szemlélettel, amely elsősorban a többségi társadalom normáit veszélyeztető deviáns csoportként kezelte ezeket az embereket. A felépülés nem a problémás csoportok “megjavítását” tűzi ki célul, hanem azt, hogy lássuk meg a problémák mögött az embert, aki teljes jogú tagja a közösségnek. A “fehérköpenyes” hatósági medikalizációs szemlélettel szemben a felépülés a fogyatékosság szociális modelljét kínálta.

A felépülés központú megközelítés a fogyasztók, fogyatékosok, betegek stb. önsegítő, érdekérvényesítő csoportjainak nyújtott szemléleti alapot – közéjük tartoznak például a névtelen alkoholisták és narkománok csoportjai, amelyek magukat “józanodó” vagy “józan” szenvedélybetegként definiálják, de ugyanígy az aktív drogfogyasztók csoportjai is, amelyek alapvetően elutasítják a betegség-modellt. A felépülés nem csak a szenvedélyek, rossz szokások, betegségek és fogyatékosságok rabságából, de a stigma és diszkrimináció rabságából való felépülést is jelenti. A felépülés központúság egyik eleme a de-institúcionalizáció, tehát a nagy intézmények lebontása (kitagolás, lásd a TASZ írásait!), és a problémásnak tekintett csoportok közösségbe való integrációja, az elkülönítés, a szegregáció megszüntetése. Ehhez nagyban hozzájárultak az olyan forradalmi gondolkodók írásai, mint Michael Foucault, aki rámutatott arra, hogy a “deviánsok” elkülönítése, elázárása sokkal inkább a többségi társadalom kontrollvesztéstől való félelmére vezethető vissza, mintsem racionális, tudományos megfontolásokra.

“Mielőtt orvosi jelentést adtunk neki, az elzárást teljesen más tette szükségessé, mint a betegek gyógyításával kapcsolatos aggodalom. Ami szükségessé tette, az  a munka parancsa volt. Az emberszeretetünk akkor is csak jóindulat megnyilvánulásának jeleit látja a betegséggel szemben, amikor valójában csak a haszontalanság elutasításáról van szó,” írta Foucault 1965-ben.

Milyen következetéshez vezethet el ez minket a nemzeti drogstratégiával kapcsolatban? Először is arra, hogy a felépülés központú megközelítés valójában szöges ellentétben áll a nemzeti drogstratégia egyes elemeivel, különösen azzal a megközelítéssel, hogy a drogfogyasztókat ön- és közösségkárosító csoportnak fogja fel, amellyel szemben az elsőszámú cél a többségi, nemfogyasztó társadalom megvédése, akár büntetőjogi eszközökkel. A magyar Btk. még mindig elzárással bünteti a drogfogyasztás puszta tényét. 1993 óta az elterelés intézménye több-kevesebb folytonossággal biztosította, hogy az elzárás csak elméleti lehetőség maradjon, egyfajta fenyegetés, Damoklész kardja. Az új drogstratégia szerit “a büntetés alóli mentesítés csak akkor érheti el valódi célját, ha az elterelés nem ad lehetőséget újabb visszaélésekre, eredményei pedig nyomon követhetőek”. Ezzel a drogstratégia az elméleti lehetőség síkjáról a gyakorlati fenyegetés világába helyezi át az elzárás lehetőségét, amelynek az a funkciója, hogy fegyelmezzen és a normákhoz való alkalmazkodásra kényszerítse a “deviánsokat”. Alapvető szemléleti fordulat ez a drogstratégiában, és még csak találgatni lehet, hogy konkrétan milyen formában fogják kodifikálni.

Van azonban egy pozitív olvasata is annak, hogy a felépülés központúság az új drogstratégia részévé válik: hivatkozási alapot nyújt azoknak, akik a drogfogyasztók emberi méltóságának helyreállítását, a kriminalizáció, a megbélyegzés és a diszkrimináció ártalmaiból való felépülését, a társadalom szemléletének megváltoztatását sürgetik.

Sárosi Péter

 Forrás: drogriporter.hu 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr664073923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.