A cikket az olvasók figyelmébe ajánlja: Szabó Károly - addiktológiai intézményi referens - BMSZKI

Forrás: Washington Post

Szerző: Maia Szalavitz  Fordította: Sárosi Péter  

Sok ember azt hiszi, hogy tudja, mi az addikció (függőség), és bár sok laikusnak kész véleménye van arról, hogy miként lehet megfelelően kezelni, vagy hogy Britney Spears vagy Lindsay Lohan rehab programja elég szigorú volt-e, az addikció fogalma körül még mindig nagy viták zajlanak. Vajon betegség-e az addikció? Vagy erkölcsi gyengeség? A drog vagy alkoholhasználat által okozott rendellenesség, vagy olyan kényszeres viselkedés, ami a szexszel, az étkezéssel, sőt, talán még a videójátékokkal kapcsolatban is előfordul?

 

Mint korábbi kokain és heroinfüggőt ezek a kérdések már régóta izgatnak engem. Választ kerestem arra, vajon hogyan váltam eminens egyetemistából negyven kilót nyomó napi szintű intravénás droghasználóvá. Tudni akartam, hogyan jártam így, miközben sok droghasználó társam megmenekült ettől.

 

Tavasszal a Kongresszus elé került egy törvényjavaslat, amely meg akarta változtatni a Nemzeti Drogabúzus Elleni Intézetet (NIDA) nevét Addikciók Nemzeti Intézetévé, a Nemzeti Alkoholizmus és Alkoholabúzus Intézet (NIAAA) nevét pedig Nemzeti Alkoholrendellenesség és Egészség Intézetté. Az új jogszabályt bevezető sajtóközleményben Joseph R. Biden Jr. demokrata szenátor kijelentette: „Ha megváltoztatjuk azt a módot, ahogy az emberek az addikcióról beszélnek, az addikcióról való gondolkodásukat is megváltoztatjuk, mindkét lépés alapvető fontosságú annak a stigmának a leküzdéséhez, amely túl gyakran kapcsolódik ehhez a betegséghez.”

 

Bár a NIDA, a NIAA és hasonló ügynökségek, illetve az önsegítő csoportok hosszú évek óta kampányolnak ezért, a közvéleménykutatások szerint kevés bizonyíték van arra, hogy az emberek elfogadják az addikció mint betegség koncepcióját. A Hart cég 2002-es kutatása szerint az emberek többsége szerint az alkoholizmus félig betegség, félig pedig gyengeség; mindössze 9 százalék látja teljesen betegségnek.

 

De mit mond erről a tudomány? Az addikciókkal kapcsolatos tudományos kutatás drámai fejlődésen ment keresztül azóta, mióta középiskolába jártam az 1980-as évek elején. Ekkor kezdtem marihuánát és pszichedelikumokat, majd pedig kokaint használni abban a reményben, hogy segítségükkel kitörhetek szociális elszigeteltségemből. A pszichedelikumokról a kokainra való átállásomban szerepet játszott az addikció egy olyan definíciója, amely még ma is széles körben elterjedt félerértéseket okoz. 1982-ben – abban az évben, amikor először kipróbáltam a kokaint – a Scientific American c. folyóirat leközölt egy cikket, amely szerint a kokain nem addiktívabb a krumplisziromból készült chipsnél. Ez az álláspont azon alapult, hogy a kokainhasználók a heroinhasználókkal ellentétben nem válnak fizikailag beteggé, amikor abba akarják hagyni a drog használatát.

 

Az addikció ebben az értelemben kizárólag fiziológiai folyamat, amely a drog által a testben és az agyban kiváltott kémiai változásokból ered. A cikk szerint a heroin és az ahhoz hasonló drogok használata során a használó toleranciát fejleszt ki a szerrel szemben (több drogra van szüksége ugyanannak az élménynek az elérésére) és fizikailag beteggé válik, ha nem jut hozzá a megfelelő adaghoz. Az addikció ezen elmélet szerint alapvetően nem más, mint kísérlet a fizikai elvonási tünetek elkerülésére.

 

Ez a megközelítés azért is rokonszenves volt a számomra, mivel saját tapasztalataim is alátámasztoták: sosem ütköztem problémába akkor, amikor abba akartam hagyni a marihuána, az LSD vagy a gomba használatát, ezek egyike sem okoz fizikai függőséget. Azt hittem, a kokain is hasonló lesz, és ezért biztonságosabb, mint a heroin. Mivel nincsenek fizikai elvonási tünetek, a szerhasználat befejezése gyerekjáték lesz. Legalábbis így gondoltam.

 

Ebben az időben már gyakran napi szinten szívtam kokaint, és emaitt felfüggesztették a tanulói státuszomat a főiskolán, ahova jártam. És mivel azt hittem, hogy ez a felfüggesztés már úgyis romba döntötte az életemet, úgy éreztem, nincs többé akadálya annak, hogy kipróbáljam a heroint is. Úgy éreztem, nincs vesztenivalóm.

 

A heroinban megtaláltam a számomra tökéletes drogot. Lenyugtatott és eltávolított a rögeszméimtől és a szorongásaimtól. Egy idő múlva a kokain szorongást idézett elő bennem, a heroin azonban mindig lenyugtatott és kisimított. Továbbra is használtam mindkettőt, egyre nagyobb és nagyobb dózisokat injektálva magamba.

 

Az addikció napjainkban leginkább elfogadott – a pszichiáterek diagnosztikai kézikönyvének legújabb kiadása, a DSM-IV által használt – definíciója felismeri, hogy a probléma kulcsát egy bizonyos szernek a negatív következmények ellenére folytatott kényszeres használata jelenti. És ez pontosan az, amit én is tapasztaltam: legalább hatszor keresztülmentem a heroinelvonás tünetein – remegés, hasmenés és hányás – mégis újra elkezdtem használni a szert, mert így akartam tenni. A kényszeresség ezen eleme segít megmagyarázni, miért lehetnek jóval addiktívabbak a videójátékok, sőt, akár a krumpliszirom is, mint azt korábban gondoltuk.

 

A DSM azonban még mindig az addikció fizikai aspektusaira helyezi a hangsúlyt: az addikciót „szerdependenciának” hívja, azt sugallva ezzel, hogy a fizikai szükséglet alapvető. A tolerancia és az elvonás még mindig a diagnózis felállításának szükséges kritériumai, még akkor is, ha a krónikus fájdalmakra opiátot használó páciensek mindkettőt megtapasztalhatják, mégsem válnak függővé. A kutatások szerint azoknak az embereknek, akik opiát-alapú fájdalomcsillapító szereket szednek, de korábban nem volt drogproblémájuk, csupán 1 százaléka válik függővé. Számos krónikus fájdalommal küzdő páciens még elvonási tüneteket is megtapasztal anélkül, hogy ezek tudatosulnának benne: ezt hívják „kórházi influenzának”. A túlnyomó többség azonban nem tapasztal nehézségeket a gyógyszeres kezeléssel való felhagyás során.

 

Ennek eredményeként a kutatók – köztük Nora Volkow, a NIDA igazgatója – szerint a DSM új kiadásában „szerdependencia” helyett „addikcióról” kellene beszélni. Azt állítják, a fizikai függőség és az addikció közötti különbség félreértése oda vezet, hogy nem kezelik megfelelően a fájdalmakat: felmérések szerint gyakran még a haldokló betegek sem kapnak megfelelő fájdalomcsillapító szert. Egyes orvosok ellen még vádat is emeltek azért, amiért „túl sok” gyógyszert írtak fel a páciensek fájdalomcsillapítására, s azok fizikailag függővé váltak az opioid gyógyszerektől.

 

Azonban amennyiben a fizikai szimptómák nem definiálják az addikciót, akkor következik-e ebből, hogy az addikció egy agyi rendellenesség? Ez sem annyira egyértelmű dolog.

 

Míg egyes kutatók azzal érvelnek, hogy az addikció betegség, mivel megváltoztatja az agyat, a valóságban a legtöbb droghasználó – használjanak akár heroint vagy kokaint – nem válik függővé. Míg a Vietnámban szolgáló amerikai katonák 50 százaléka kipróbálta a heroint vagy az ópiumot, csupán 10 százalékuk folytatta a szer használatát azután, hogy hazatért Amerikába, és csupán 1 százalékuk vált hosszú távú opiátfüggővé. Ezt mutatta ki a Washingtoni Egyetem Lee Robins szociológus által vezetett, szövetségi finanszírozásban részesülő vizsgálata.

 

Ezen felül nem minden agyi változás utal betegségre. Maga a tanulás is megváltoztatja az agyat. Londoni taxisofőrök és virtuóz hegedűművészek agyán végzett FMRI szkenneléssel kimutatták, hogy az évek óta folytatott tevékenységük miként változtatta meg az agyuk releváns régióit – ugyanakkor senki sem gondolja azt, hogy emiatt betegek lennének.

 

Ennek következtében az agyi szkennelés önmagában nem képes bizonyítani, hogy az addikció betegség. „Azok az elképzelések, amelyek szerint az FMRI magyarázatot adhat az addikció jelenségére, éppoly tudománytalan alapokon nyugszanak, mint a frenológia,” jelenti ki Stanton Peele pszichológus, az „Addikció – mentesítsd a gyermeked” c. könyv szerzője, aki már régóta ellenzi az addikció betegség alapú megközelítését.

 

Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy akkor hagytam fel a droghasználattal, amikor az addikció már a számomra legfontosabb értékeket fenyegette. Az utolsó nap, amikor heroint használtam, azon kaptam magam, hogy megpróbálok elcsábítani egy férfit, hogy droghoz jussak. Mivel nem vonzódtam ehhez a sráchoz és közben komoly párkapcsolatom volt, sokkolt a tudat, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyesmi: tisztában voltam vele, hogy ezt a viselkedést a függőség okozza. Ezen a ponton úgy definiáltam magam számára az addikciót, mint amikor valaki a saját értékeit is képes áthágni azért, hogy droghoz jusson. Már másnap jelentkeztem egy kezelőporgramba és soha többé nem fogyasztottam kokaint vagy heroint.

 

Peele elképzelése szerint az addikció egy ellenőrizhetetlenné váló rossz szokás, egy tanult viselkedésminta, amely az ember azon hajlamának felnagyításából származik, hogy elkerülje a fájdalmat az azonnali gyönyör kedvéért. Egyes esetekben még raconális döntés eredménye is lehet, ha az élet túl kevés lehetőséget kínál a kapcsolatokra, a célokért való küzdésre vagy az örömre.

 

Volkow ezzel nem ért egyet. Mint az agyszkennelést előtérbe helyező addikció-kutatás egyik úttörője, azt keresi, miben tér el az addikció a hagyományos tanult viselkedéstől. „A drogabúzus számos rendszert befolyásol, nem csak a tanulásért és memóriáért felelős rendszereket,” mondja, hozzátéve, hogy olyan agyterületekre is hatással van, amelyek a nem kívánatos viselkedéssel szembeni fékekért felelősek.

 

„Ami a függő agyával történik, az hasonló a nélkülözés állapotához. A függő ember agya nem úgy működik, mintha egy olyan szituációban lenne, amikor van választása és azért teszi, amit tesz, mert azt akarja tenni, hanem mintha egy olyan szituációba kerülne, ahol a cselekvés szükségszerűvé válik,” mondja.

 

Ez szintén találkozik a tapasztalataimmal: úgy tűnt, a kokain befolyásolja a motivációmat, ami ahhoz vezetett, hogy akkor is használjam a szert, amikor már tudtam, hogy csak fokozza a paranoiámat, és nem okoz eufóriát. Míg először fényesebbé és fokozottabbá tette az egyéb élvezeteket, addig egy idő múlva kiszívta a gyönyört és a színt az életemből. És bár tudatában voltam ennek, úgy éreztem, nem tudom megakadályozni.

 

Egy másik releváns tényező a fiatalság: ma már tudjuk, hogy a frontális cortex, ami a döntéshozásért és a viselkedési fékekért felelős agyterület, nem fejlődik ki teljesen egészen a húszas éveink elejéig-közepéig. Én 23 évesen álltam le; és ha ma visszanézek arra, hogyan viselkedtem akkoriban, valósággal sokkol az a butaság, amivel semmibe vettem a kockázatokat. A genetikai kutatás szerint ezenkívül bizonyos emberek jobban ki vannak téve az addikció veszélyének, különösen azok, akik egyéb mentális betegségekre, így depresszióra hajlamosak – akárcsak én.

 

Akkor eszerint mégis betegségről van szó? Egyesek szerint az, ahogyan a terápiára reagáltam, bizonyítja, hogy igen. Hét napig tartó detox-kezelésen mentem keresztül, majd 30 napot töltöttem egy rehab programban, aztán három hónapot egy félutas házban és folyamatosan önsegítő csoportok üléseit látogattam. Később az antidepresszánsokkal való kezelés segített leküzdeni azokat a kényelmetlenségeket, amiket korábban heroinnal öngyógyítottam.

 

Ahogy Thomas McLellan, a philadelphiai Treatment Research Institute igazgatója és a Pennsylvania Egyetem pszichiátria professzora megjegyzi: az addikció kezelése éppolyan hatékony kezelés, mint az olyan krónikus betegségek kezelése, mint például a cukorbetegség vagy az asztma.

 

Stigma-mentes addikció

 

Ha azonban egyszerűen betegségnek hívjuk, az nem csökkenti azt a morális stigmát, ami az addikcióhoz kapcsolódik – mint ahogy azt egyesek remélik. Steven Hayes, a Nevadai Egyetem pszichológusa az embereknek bizonyos szavakra adott tudattalan reakcióit vizsgálja. Vizsgálataiban a „betegség” (disease) szó végső soron éppoly stigmatizálónak mutatkozott, mint az olyan pejoratív szavak, mint a „részeg” (drunk), és stigmatizálóbbnak a „függő” (addict) és a „bódult” (intoxicated) szavaknál.

 

Gondoljunk csak az epilepsziás vagy „őrült” emberek kezelésének történetére. Vagy arra a tényre, hogy azt képzeljük, a „szigorú” rehab a jó rehab, miközben a bizonyítékok éppen ennek ellenkezőjét sugallják – és miközben eszünkbe sem jutna „szigorúnak” lenni a cukorbetegekkel szemben. McLellan szerint „Igen, az epilepsziás embereket papokhoz vagy sámánokhoz küldték – de az még a 18. században volt. A drogfüggőknek még mindig azt tanácsolják, hogy forduljanak a valláshoz.”

 

Az általam igénybe vett program szintén azt állította, hogy nem fogok tudni felépülni, hacsak nem rendelem alá magam egy magasabb hatalomnak, hacsak nem teszek fogadalmakat és nem imádkozom. A legtöbb betegséget nem így kezelik.

 

Emellett számos negatív következménye lehet annak, ha embereket az önkontroll hiányát eredményező agybetegség címkéjével látunk el, különösen a serdülő droghasználók esetében, akik többsége nem drogfüggő a NIDA felmérései és más kutatások szerint. A tinédzserek számára fenntartott rehabokban gyakran azt mondják a fiataloknak, hogy „krónikus, progresszív” betegségük van, amelyben 90 százalék a visszaesés esélye. Ha arra kényszerítjük a tinédzsereket, akiknek még nincs kialakult identitásuk, hogy elfogadják a „függő” identitást, az önbeváltó jóslatnak bizonyulhat.

 

Mint ahogy Peele rámutat, „az ön-hatékonyságról és az önkontroll-képességről alkotott imázs alapvető fontosságú a felépülésben” – éppúgy a felnőtté válásban is. Ugyanezen oknál fogva rossz ötlet azt sugallni az embereknek, hogy kezelés nélkül nem képesek felépülni a függőségből. Valójában a legtöbb leállt drogfüggő kezelés nélkül állt le. A kutatások szerint azoknál a visszaeső drogfüggőknél, akik hisznek abban, hogy betegek, súlyosabb a visszaesés mértéke, mint a többieknél.

 

Vajon betegség vagy tanult viselkedés-e az addikció? A jelenség komplexitására való tekintettel egyes szakemberek szerint nem ez a kérdés a fontos, hanem az, hogy a függők együttérző és hatékony kezeléshez jussanak.

 

Maia Szalavitz a Stats.org ösztöndíjasa, társszerzője „A fiú akit kutyaként neveltek fel és más sztorik egy gyermekpszichiáter naplójából” (The Boy Who Was Raised as a Dog and Other Stories From a Child Psychiatrist's Notebook) c. könyvnek és szerzője a „Segítség minden áron: hogyan csapja be a szülőket és hogyan árt a gyerekeknek a bajba jutott tiniket célzó iparág” (Help at Any Cost: How the Troubled Teen Industry Cons Parents and Hurts Kids) c. könyvnek. 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr53326723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.