Egymásnak feszül a drogos alfahím és az istent játszó pszichiáter – itt a Toxikoma első előzetese

Októberben érkezik a mozikba Herendi Gábor legújabb filmje, a Toxikoma, amely Szabó Győző azonos című drogvallomás-bestsellerének legkeményebb, a szerző-színész életének sorsfordító időszakát viszi vászonra.

 

A Toxikoma című könyv egy vidékről a fővárosba felkerült fiatalember életének legnehezebb éveit eleveníti fel, egy hosszú ideig tartó drogos zuhanást. Győző, aki Budapestre kerülve volt pincér, grafikus, játékkészítő – és bár színészetet nem tanult – belecsöppen a színészvilág forgatagába is –, bekerül egy vad, végtelennek tűnő heroinspirálba, amelynek végén minden szétesik körülötte, család, munka, jövő, de végül, ha nem is önszántából, elvonókúrára megy. Ott találkozik az ismert pszichiáterrel, Csernus doktorral. A film döntően a két domináns férfi között a pszichiátrián zajló egoharcot mutatja be. 

A Kincsem és a Valami Amerika-trilógia rendezője, Herendi Gábor elmondta, hogy ezzel a filmmel új vizekre evezett, de miután a valós történetet „testközelből” élte át – Szabó Győző gyógyulása a Valami Amerika sikerének záloga is volt –, nem volt kérdés, hogy elvállalja a rendezést.

„Nekem ez a műfaj újdonság, az én repertoáromban ilyen film nincs, és már a forgatás közben is éreztem, hogy ebből valami jó fog kisülni” – mondta Herendi, aki a történet hátterét megvilágítva elmesélte azt is, hogy annak idején, a Valami Amerika forgatására Szabó Győző anyaszínháza csak akkor engedte el a színészt, ha előtte bevonul az elvonóra és végigcsinálja a terápiát, amit már évek óta halogat.

Szabó Győzőt Molnár Áron, Csernus doktort Bányai Kelemen Barna, Kaszás Attila-díjas színész alakítja, Éva nővért, a női főszereplőt pedig Török-Illyés Orsolya. Ha a járványhelyzet engedi, a film október 22-én kerül a mozikba.

Forrás: hvg.hu 

https://hvg.hu/kultura/20200827_Toxikoma_elozetes_Szabo_Gyozo_Csernus_Imre?s=hk 

.

Kedves Kolléganők és Kollégák!

 

Sok szeretettel meghívjuk Önt egy online HIV/AIDS továbbképzésre.

 

Az online továbbképzés első részében Dr. Szlávik János mutatja be a hazai HIV/AIDS helyzetet, valamint legfrissebb járványtani adatokat, tesztelési lehetőségeket. Továbbá izgalmas esetbemutatásokon keresztül interdiszciplináris fókusszal hívja fel más társszakmák figyelmét a HIV betegség jelentőségére.

 

A továbbképzés második részében Dr. Lakatos Botond beszél a jelenleg elérhető terápiákról, a legújabb nemzetközi terápiás irányelvekről, a terápiás rezisztenciáról és végezetül a jövőbeli terápiás lehetőségekről.

 

A rendezvényen történő részvétel ingyenes, de felhasználói profilhoz és online jelentkezéshez kötött!

 

További információ, online jelentkezés:
www.convention.hu

.

A rendezvény támogatója:

 

Telefon: 061 299-0184, 299-0185, 299-0186 | Fax: 061 299-0187

www.convention.hu | E-mail:convention@convention.hu

 

Forrás: Convention Budapest Kft. 

https://www.convention.hu/Rendezveny/Reszletek/HIV20

Akár órákig is haldokolhatnak a bika nevű dizájnerdrog fogyasztói: 11-en haltak meg tőle, budapesti áldozata is van a kábítószernek 

Akár órákig is haldokolhatnak a bika dizájnerdrog fogyasztói. Az erős idegméreg a kómához hasonló állapotot idéz elő. Eddig 11 fiatal halálát okozta Magyarországon a bika. Budapesten is vannak már áldozatai. 

 

Szakemberek szerint akár órákig is haldokolhatnak a Magyarországon nemrég megjelent kábítószer használói. A bika nevű dizájnerdrog ugyanis olyan erős idegméreg, amely kómához hasonló állapotot idéz elő, és minden használatkor károsítja az agyat. Az Örs vezér téren is tombol a bika kereskedése, a 6. kerületben pedig már halálos áldozata is van.

A BudaPestkörnyeke.hu cikkeit a bika nevű drogról ide kattintva tudod elolvasni. 

A rendőrök ezért különösen figyelnek az ezzel kereskedőkre, és az elmúlt tizenkét napban már hét dílert kaptak el.

A BudaPestkörnyeke.hu is beszámolt róla,  hogy már 11 ember halálát okozta az a Magyarországon nemrég megjelent bika nevű dizájnerdrog, amelyhez egyes helyeken a fogyasztók akár már 150 forintért is hozzájuthatnak. 

Az életveszélyes tüneteket, így többek közt szívleállást és görcsrohamot okozó szer használata azonban dr. Zacher Gábor toxikológus szerint azért is rendkívül kockázatos, mert a dizájnerdroggal felkevert anyag akár már az első kipróbáláskor végzetes lehet, a fogyasztói pedig már azelőtt életüket veszíthetik, hogy függővé válnának.

Dr. Funk Sándor addiktológus az RTL Híradónak elmondta, a bika tulajdonképpen egy olyan erős idegméreg, amely felfüggeszti az agy működését, és ennek hatására a használói kóma közeli, úgynevezett “zombi” állapotba kerülhetnek.

Zacherhez hasonlóan az addiktológus szakember is elmondta, továbbra sem lehet megállapítani, hogy mekkora adag okozhat életveszélyes tüneteket a fogyasztók számára. Volt olyan eset, amikor a használó légzése már egyetlen, szerrel átitatott cigaretta miatt leállt. Az áldozat pedig több másik esethez hasonlóan hosszú haláltusa után veszítette életét.

A rendőrség ezért különösen figyel a Magyarországon néhány hónappal ezelőtt megjelent kábítószer értékesítőire. Ennek köszönhetően az elmúlt két hét során a budapesti rendőrök már hét dílert kaptak el, akikre akár 15 év fegyház is várhat. A pszichoaktív anyaggal kereskedők ugyanis eddig legfeljebb öt év börtönbüntetést kaphattak. Rendőrségi javaslatra azonban 2021. január 1-től az ilyen típusú kábítószerrel kereskedőket akár 15 év börtönre is ítélhetik – derült ki az RTL Híradójából.

Kiemelt kép: részlet a police.hu videójából

BPK

Forrás: budapestkörnyéke.hu 

https://budapestkornyeke.hu/akar-orakig-is-haldokolhatnak-a-bika-nevu-dizajnerdrog-fogyasztoi-11-en-haltak-meg-tole-budapesti-aldozata-is-van-a-kabitoszernek/

A pusztító dizájnerdrog csak egy újabb gondot jelent az ország legnagyobb nyomornegyedében

A szokásosnál is életveszélyesebb dizájnerdrog áldozatainak majdnem fele kötődik Miskolc szegregátumaihoz. Az ember azt hinné, látványos hatással van a környékre egy tragikus haláleset, de nem: Lyukóvölgyben ezek éppúgy részei a hétköznapi életnek, mint a járhatatlan földutak és a szeméttel fűtött házak.

 

A bika névre hallgató dizájnerdrognak jelenleg tizenegy ismert halálos áldozata van, de sokkal durvább a szám, ha azt nézzük: a halálos áldozatok közül öten is miskolciak, akik vagy a híres/hírhedt számozott utcákhoz, vagy az ország legnagyobb nyomortelepéhez, Lyukóvölgyhöz köthetők. Egy 23 éves férfi például a Miskolc–Lyukóvölgy buszon lett rosszul a varázsdohányként árult szertől, a mentők pedig már nem tudták megmenteni.

Azt gondolhatnánk, szemmel látható változásokat hozott Lyukóvölgy életébe a “szokásos” dizájnerdrogoknál is veszélyesebb bika, azonban a különböző dizájnerdrogok valójában már évek óta a környék életének szerves részei ugyanúgy, mint a magukba roskadt, vagy rosszabb esetben eszüket vesztve tomboló emberek – ez pedig összességében csak egy probléma a legalább tizenöt ugyanilyen súlyúból.

© 
.

Volt, aki kutyának hitte magát

“Boldog-boldogtalan itt van minden környékről, gőzöm sincs, ki hozza ide a kábítószereket. Annyit láttunk, hogy mindenhol csak feküdtek, az a szerencse, hogy a gyerekek nem nagyon látják ezt, mert ki se engedjük őket. Ha valaki ott ül, azt mondjuk, csak részeg” – mondta hvg.hu-nak Emese, aki a többi helyivel együtt kérte, hogy csak keresztnéven említsük.

Valamivel bőbeszédűbb Lili, akinek a szomszédban lakó unokaöccse került túl közeli kapcsolatba a dizájnerekkel:

A múltkor itt kiabáltam az utcában, hogy miért nem viszik már börtönbe. Napokra eltűnt, majd mikor hazajött, azt mondta, abbahagyta. Aztán ellopta mindenünket, amit csak el lehetett.”

Bár az általában Kínából hozzánk került drogok Lyukóvölgy mindennapjának részei és minden család tud legalább egy közeli rokont mondani, aki "beleszaladt", és többen is arról beszéltek, tele vannak a szerhasználókkal a buszmegállók és a domboldalak, ottjártunkkor egyetlen "összeomlott" embert sem láttunk. Mint kiderült, ennek főleg anyagi oka van: augusztus 17-e Lyukóvölgyben már hónap végének számít, igazán katasztrofálisan a családi pótlék után szokott kinézni a környék, illetve hozzá kapcsolva az ott közlekedő 16-os busz végállomása Miskolcon: sokan az Újgyőri főtérig utaznak a könnyen kiszúrható árusokhoz, és ott ütik ki magukat.

Az egyik lyukóvölgyi buszmegálló: hónap elején ezek körül sokasodnak meg a zombivá változott emberek. © 
.

A helyzet igazi kárvallottjai persze most sem a használók. Nekik végül is elmegy a napjuk az öntudatlanságban, ahogy az ellopott dolgok miatt is más feje fáj, viszont mellettük szenvednek azok a lyukóvölgyiek, akik próbálnának elviselhető életet élni.

Ezek a cigánygyerekek már tizenévesen rászoknak, a cigi is megy. Többször kihívtuk a rendőröket, és mondtuk, hogy ha ők nem csinálnak valamit, akkor mi fogunk. Azt mondták, csináljuk csak, akkor börtönbe is megyünk”

– mondta László, aki feleségével, Nikivel hét gyereket nevel préselt fából és kartonokból összeeszkábált házukban.

A környék problémáit tehát ők maguk nem oldhatják meg, viszont a rendőrség is csak nehezen léphet: ameddig valamilyen összetevő nem kerül fel a tiltott szerek listájára, addig a rendőrség maximum kiskorú veszélyeztetése miatt vihetett be embereket, ezért sokáig az sem volt probléma, ha valaki nyíltan árulta a dizájnereket.

© 
.

László szerint a gátlástalanság átragadt a fiatalokra is: “Legutóbb a buszon két tizenéves ordította, hogy melyiküknél van a legkeményebb drog. Azzal büszkélkedett az egyik, hogy a nála lévőtől elájulsz és elveszted az eszméletedet. Ha felpofozom, akkor is engem visz el a rendőr.”

Nemcsak büszkélkednek vele, hanem használják is: “Egyszer az egyikük kutyának képzelte magát, és fejjel nekiszaladt a kerítésnek. Át akart férni a drótok között! A másik meg a pocsolyában fuldoklott és én vettem ki a fejét, egy 15 év körüli srác volt. Ez nem kiüti őket, hanem görcsöket okoz nekik, és ha beveszik, azt se tudják, mi van velük” – panaszolta a harmincas évei végén járó férfi. “Ezért is szeretnék innen elköltözni, én nem akarok így élni.

A fiam kilencéves, de tudom, hogy előbb-utóbb bele fog szívni, mert valamelyik barátja megkínálja. Most birkózik, meg zenélni tanul, élvezi, de tudom, hogy pár év és már nem ezt fogja.”

Levált cipőtalp miatt uzsorakölcsön 

Lyukóvölgyben a drogprobléma látványos, az viszont sokkal kevésbé, hogy a házában privát diszkót üzemeltető uzsorás karmai közé egy lyukas cipő miatt is be tudnak kerülni a családok. “Leszakad a cipő talpa és nem tud iskolába járni a gyerek, mert a családnak nincs párezer forintja sem, hogy vegyen egy másikat. Ha ő a nagyobb gyerek, és csak neki van bérlete, akkor a kisebb sem megy vele. Ilyenkor összegyűlik az ötven igazolatlan óra, ami miatt megvonják a családi pótlékot, a család havi 80 ezer forintos költségvetésből lesz mondjuk 55 ezer. Ez a pénz hiányzik hónap végén, ezért két megoldás van: boltocska (amikor elképesztően túlárazva adnak valakinek hitelbe élelmet – a szerk.), vagy uzsora. Könnyű bekerülni a spirálba, és nagyon kevesen tudtak ebből itt kijönni” – mondta a hvg.hu-nak Solymosi Árpád, aki nemcsak zenetanárként tanít lyukóvölgyi gyerekeket a Symphonia Alapítvány által lebonyolított Szimfónia program keretei közt zenekarban játszani, de kvázi szociális munkásként is segít nekik.

Solymosi Árpád © 
.

Solymosi elmondása szerint a helyi gyerekeket leginkább az övékhez hasonló programokkal lehetne távol tartani a drogoktól. Lehetne ez akár a foci is, amit mindenki imád a környéken, de ez sem ilyen egyszerű: a Lyukóvölgy szélén elhelyezkedő három focipálya például egy sportegyesületé, amelyet csak az igazolt sportolók használhatnak, akik jellemzően nem a helyi gyerekek közül kerülnek ki.

Az előítéletek tovább nehezítik a kitörést, és segítik az uzsorásokat: Lyukóvölgyben valójában nem sokkal olcsóbb kibérelni egy lakást, mint Miskolc élhetőbb külvárosában, de azokat általában nem adják ki romáknak. Ezért ez a valahol hat- és nyolcezer ember közé saccolt réteg kénytelen a túlárazott egykori nyaralókban, rosszabb esetben egykori ólakban élni családonként 20-30 négyzetméteren. A helyzet tovább romlik télen, amikor fával és szeméttel fűtenek, és sokszor több 7-8 tagú család költözik össze egy házba, hogy csak azt kelljen fűteni.

 

Koronavírus nincs, csak a hatásai

Ebben a közegben tehát nem is meglepő, hanem magától értetődő választás azzal ütnie ki magát valakinek, amit olcsón a kezébe adnak. Ebből a helyzetből a maréknyi önkéntesen kívül leginkább a Magyar Máltai Szeretetszolgálat próbálja kirángatni a legfiatalabbakat, akik az egész környéken egyedül itt láthatnak játszóteret. A Közösségi Ház mindenki számára nyitott, az általuk szervezett programokra bárki bemehet beiratkozás nélkül.

© 
.

"A segítséget itt is elfogadják. Rossz híre van Lyukóvölgynek, de nem olyan rossz ott a helyzet, mint ami a hírekből lejön” – mondta Garbóczy Levente.

Abban biztos vagyok, hogy még a fiatalabb gyerekek is tisztában vannak, mi folyik körülöttük a drogokkal, de ezért jó látni, hogy ha eljönnek ide, legalább pár órára eltávolodik tőlük az a világ.”

Lyukóvölgyben nehéz szerencséről beszélni, de az talán ide sorolható, hogy a koronavírus itt nem jelent meg, a hatásai viszont kicsit gyorsabban is, mint máshol. A digitális oktatás internet nélkül például elég problémás volt, ezért a máltaisok kinyomtatták az iskoláktól kapott tananyagot, kivitték a családoknak, és úgy küldték vissza az iskoláknak: “El tudom képzelni, hogy a digitális oktatás alatt több gyerek örökre is kiesett az oktatásból” – mondja Garbóczy.

A koronavírus nemcsak a gyerekek amúgy is akadozó oktatását nehezítette meg, hanem a dolgozó lakosokat is azonnal munkanélkülivé tette, hiszen mindenhol a kevésbé képzett munkaerőt rúgták ki először. Például a már említett Lászlót, aki hiába dolgozott volna tetőfedőként, nem volt hol. “A karantén alatt nem volt munka, akárhova jelentkeztem, senki sem merte bevállalni, hogy újrainduljon. Pesten dolgoztam egy hónapot, de most hívott a főnököm, hogy most megint nincs munka, és félek a vírustól. De mi se mertünk sehova se menni, ezen a környéken még a végén hamarabb elkapnák a gyerekek.”

A Mária-szobornak van füzérje is, azt viszont rendszeresen ellopják, aztán valahogy mindig visszakerül. Ottjártunkkor már hetek óta nem látta senki © 
.

Talán majd 2050-ben

Az eső idején megközelíthetetlenné váló házak közt sétálva egyértelmű, hogy Lyukóvölgy valódi problémája a nyomor. A Miskolc alpolgármestereként a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum elnökeként dolgozó Varga Andrea szerint ezért nem is lehet gyors változást várni, hiszen a lecsúszás sem azonnal történt: “A rendszerváltás után a város két nagy gyára bezárt, ez óriási munkanélküliséget hozott. Közel tízezer embert bocsátottak el, akik közül sokan átmeneti megoldásként eladták a panellakásukat, és a Lyukóban lévő kis ingatlanokba költöztek, ahol olcsóbban meg tudták oldani a megélhetésüket. A kint élők egyre szegényebbé váltak, miközben a belvárosban felszámolt szegregátumokból is kiáramlottak az emberek, sok telket magára is hagytak a tulajdonosaik, ezekbe pedig sokszor jogi rendezettség nélkül költöztek be mások” – mondta a korábban védőnőként dolgozó Varga.

Varga Andrea © 
.

Arra a kérdésre, mikor lehet elfogadhatóbbá tenni Lyukóvölgy helyzetét, Varga épp olyan helyzetértékelést adott, amire az ott látottakból is lehet tippelni: “Harminc év alatt jutottunk ide, úgyhogy nagyon tudatos tervezéssel ugyanennyi idő alatt. De ez egy nagyon optimista becslés.” 

Forrás: hvg.hu

https://hvg.hu/itthon/20200825_bika_dizajnerdrog_lyukovolgy_miskolc_riport

21 emberrel végzett eddig a bika nevű új drog Magyarországon

A szert feltehetően kínai laborokban állítják elő. 

21 halálos áldozatot szedett már Magyarországon az az új kábítószer, amely itthon bika néven vált ismertté – mondta a 24.hu-nak Csákó Ibolya, a rendőrség alezredese.

A cikk szerint a bika sokkal erősebb, mint a többi dizájnerdrog. Az anyagot dohánnyal keverve szívják, és feltehetően kínai laborokból származik.

A halálesetek többsége Budapesten történt, de Borsod-Abaúj-Zemplén megye is különösen érintett. Emellett Fejér, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Tolna megyében is okozott már halálozást a bika, amely főleg olcsósága miatt terjed gyorsan: a 24.hu szerint egy bikás cigi már pár száz forintért megvásárolható.

Az újfajta dizájnerdrog május végén jelent meg a magyar piacon. Akkor még 11 halálesetet kötött hozzá a rendőrség, de ez a szám időközben tovább nőtt. A hatóság szerint a bika rosszullét után gyors halált okozhat, amit görcsroham, őrjöngés előzhet meg.

Forrás: hvg.hu 

https://hvg.hu/itthon/20200901_bika_dizajnerdrog?s=hk 

Külön szobákat nyitottak a drogfüggőknek Norvégiában, ahol elszívhatják a napi  heroinmennyiségüket - Liner.hu

Európa talán egyik legszabadelvűbb országának fővárosában, Oslóban kábítószerfüggők számára kialakított biztonságos helyiségekkel szeretnék elejét venni annak, hogy különféle fertőzéseket kapjanak el egymástól a drogozók. 

 

Norvégiában mostantól egészségügyi ellenőrök jelenlétében használhatják a heroint a függők. Azért hozták meg ezt a rendeletet, mert az injekcióval ellentétben inhalálással lehetetlen a túladagolás, valamint tű beszúrása nélkül a betegségek sem terjedhetnek egyik emberről a másikra.

A 2000-es évektől kezdődően már létrehoztak úgynevezett injekciós szobákat, amelyeket mától kezdődően felhasználói szobákká változtattak, ahol kizárólag szívással vihetik be maguknak a kábítószert a rászoruló páciensek, ami pedig a legfontosabb, hogy szakmai stáb figyeli a folyamatokat.

“Amikor a tű belenyomódik az érbe, akkor a dózis azonnal a véráramba kerül. Belégzés esetén hamarabb alszanak el, minthogy megtörténhetne a túladagolás, ezért szinte kizárt, hogy ebbe belehaljanak.”

magyarázta Christina Livgard oslói nővér.

Livgard egyébként az egyik ilyen szobában dolgozik és nyújt segítséget a függőknek. Az ápolónő kiemelte, hogy a drogosok rendkívül hálásak a lehetőségért, sokszor még egy csésze kávét vagy teát is visznek az ott tevékenykedő nővérek és orvosok számára. 

A norvég hatóságok már hosszú évek óta szeretnék elérni, hogy a függők vénás injekciók helyett inkább inhalálva fogyasszák a heroint, ezért a szobákba még hálófülkét és erős szellőztetőrendszert is építettek, hogy minél kényelmesebb környezetben végezhessék el a heroin felszívását. 

Az egyik 15 éves vendég, Calle elmondta, nagyon jó ötletnek tartja a szobákat; hozzátette, hogy ő maga is napi négyszer-ötször látogatja őket, és teljesen meg van elégedve a szolgáltatással, egyúttal a személyzetről is elmondta a véleményét, akik szerinte hihetetlenül segítőkészek és megértőek. 

 

Forrás: Liner.hu 

https://liner.hu/kulon-szobakat-nyitottak-a-drogfuggoknek-norvegiaban-ahol-elszivhatjak-a-napi-heroinmennyiseguket/ 

A roma önkormányzat által létrehozott közösségi hely egyik padja mécsesekkel (Fotó: Magyar Hang/Tompos Ádám)

A roma önkormányzat által létrehozott közösségi hely egyik padja mécsesekkel (Fotó: Magyar Hang/Tompos Ádám)

A bódítószerek annyira jellemzők Besenyőtelek mindennapjaira, hogy itt is, más presszóban, de járókelőktől is azt hallom, hogy a legutóbbi közmeghallgatáson is ez volt a leghosszabb ideig taglalt problémakör.

(…)

– Pont ez a furcsa, hogy nincs az a mélyszegénység, mint Borsodban, Szabolcsban, és mégis: iszonyatosan megy a kábítószer. Itt szinte mindenki jól áll, itt arra törekednek, hogy jobb életük legyen. Itt senki nem él cigányéletet, ugyanazt az oktatást kaptuk, mint a magyarok, magyar iskolában, csak hát pár ember beleszokott – mondja Guszti Helga, a RomaMix helyi csoportvezetője

(…)

Renátó élettársa, Varga Beáta szabadkozva pakolja el dobozait, hogy leülhessek náluk. Elköltözött az édesanyjához, mert fél.
– Mitől?
– Attól tartok, hogy drogot dugnak el oda, ahol éltünk, aztán jelentik a gyámhivatal felé, és elvennék a gyerekemet. De ezt nem tehetik meg – utal Beáta azokra, akiktől élettársa rendszeresen vette a kábítószert. Ő is pont azt a becenevet mondja, és pont ugyanazt az utcát és házszámot, amit mindenki más Besenyőtelken.

Azt, hogy mit gondolnak a helyiek és mit gondol az elhunyt Renátó családja a történtekről, elolvashatja a Magyar Hang szeptember 4-én megjelent 2020/36. számában. 

Szerző: Tompos Ádám

.
„Az igazság odaát, a valóság odakint van”
.

Forrás: Magyar Hang

https://hang.hu/belfold/2020/09/07/nem-drog-volt-az-csak-fu/

 

A legtöbben sötét sikátorokban leselkedő vagy fekete autókból ciccegő, vaskos pénzköteggel kitömött alakokra gondolnak, ha kábítószer-kereskedőkről hallanak. 

A rendőrség és az ügyészség viszont arra is drogkereskedőként tekint, aki megosztja egy barátjával a spangliját.Az alaphelyzet unalomig ismert: két fiatal senkit nem zavarva, egy sodort cigit adogatva élvezi a természetet, amikor a bozótból előlép a rendőr. A napszaknak megfelelő köszönéssel megkezdi az igazoltatást és kipakoltatja a zsebeket. Bár a drogfogyasztás egyedüli bizonyítéka, a dekk „a sűrű aljnövényzet és a domborzati viszonyok miatt nem került feltalálásra”, az egyik fiatal zsebében lapul pár gramm fű és a később elvégzett pisiteszt is pozitív eredményt mutat. Ügyfelünk is így járt, esete pedig úgy jelenik meg a bűnügyi statisztikában, hogy a hatóság ismét felgöngyölített egy drogkereskedelmi ügyet.

A társadalom érdeke az lenne, hogy a rendőrség a veszélyes bűnözők üldözésével javítsa a közbiztonságot és ne véletlenszerűen lebuktatott alkalmi droghasználók ellen folytasson költséges és időrabló eljárásokat. A legtöbb európai ország ezt már rég felismerte, ezért a hasonló eseteket elintézik helyszíni pénzbírsággal vagy megrovással (legutóbb Franciaországban jelentették be, hogy szeptembertől csekély mennyiségű kábítószer birtoklásáért helyszíni pénzbírság jár). Ha ezekben az országokban problémás szerhasználót érnek tetten, büntetés helyett szakértők bevonásával segítik, hogy megkapja a szükséges ellátást.

Egy mozdulattal dílerré válhatsz

A magyar törvények azonban megkövetelik a hatósági eljárásokat, így minden esetben vádat emelnek – hacsak a rendőr nem huny szemet a látottak fölött, de ekkor ő követ el törvénysértést. Hogy a bíróságokon ne minden második ügy erről szóljon, akit csekély mennyiséggel kapnak el, választhatja az elterelést a büntetőeljárás helyett, de erre nincs lehetőség akkor, ha valakivel közösen fogyasztott kábítószert. A hazai Büntető Törvénykönyv sajátossága ugyanis, hogy a kábítószer „átadása”, így a közös használat is minden esetben kereskedelemnek minősül.

Ahol tehát egy ötfős társaság spanglit ad körbe, ott a rendőrség – a törvény értelmében – öt kábítószer-kereskedőt lát. Ez azonban annyira abszurd értelmezés, hogy még a rendőrség sem szokta felvállalni, így rendszerint azt vádolják meg a társaságból kereskedelemmel, akinek a holmijában akár egy morzsányi füvet is találnak.

Bár a büntetőeljárások akár évekig is elhúzódnak, ügyfelünk alig pár hónap után bíróság elé került. Akkora volt a sietség, hogy – törvényi kötelezettségét megszegve – még a panaszát sem bírálta el az ügyészség, amit azért tett, mert csak a kihallgatáson tudta meg, hogy kábítószer-kereskedelemmel vádolják és bizonyíték sem volt az átadásra. Végül egy év próbára bocsátották ügyfelünket – lehet amellett érvelni, hogy ez enyhe ítélet, hiszen csak a nyomozás során keletkezett, közel 150 ezer forintnyi bűnügyi költséget kell kifizetnie és még elterelésre sem kell járnia.

Egy életen át elkísér

Szerintünk viszont ez aránytalanul súlyos büntetés a vétséghez képest. Egyrészt egy éven belüli bűnismétlés esetén börtönt szabhatnak ki ügyfelünkre, másrészt ha két éven belül bármilyen kábítószeres ügye lesz, a néhány éve szigorított törvény miatt nem veheti igénybe az elterelést, ami megintcsak letöltendő szabadságvesztéssel fenyeget. A legsúlyosabb következmény azonban, hogy egy életen át el fogja kísérni a „kábítószer-kereskedelem” stigmája, miközben semmi mást nem tett, mint bármelyik kannabisz-használó: egy barátjával közösen elszívott egy cigit.

Ilyen „elkövetőből” több százezer van Magyarországon és több százmillió a világon. A legutóbbi országos felmérés szerint a 18-64 év közötti magyarok 16 százaléka használt már marihuánát vagy más kannabisz-származékot. A füvet leggyakrabban cigarettába sodorva, egymásnak átadva fogyasztják, ami azt jelenti, hogy a hatályos törvényeink alapján Magyarországon százezrével élnek drogkereskedők.

Amikor egy razziáról szóló rendőrségi beszámolóban azt olvassátok, hogy a fogyasztók mellett drogkereskedőket is sikerült elkapni, nyugodtan feltételezzétek, hogy annyi történt, hogy megint rajtakaptak egy társaságot, amint épp körbeadtak egy cigit.

Szeretnénk elérni, hogy az európai normához hasonlóan a magyar hatóságok is a valódi drogkereskedőket üldözzék, míg a drogfogyasztást – legyen az egyedüli vagy társas – a megfelelő súllyal kezeljék.

Ha te is a fentiekhez hasonlóan jártál, keress minket ingyenes jogi tanácsadásért. Támogass bennünket, hogy segíthessünk azoknak, akiket az elhibázott törvény miatt súlyos büntetéssel fenyegetnek!

Kardos Tamás

(A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons)

Forrás: ataszjelenti.444.hu

https://ataszjelenti.444.hu/2020/08/26/egy-korbeadott-spangli-miatt-drogdiler-lesz-beloled

A szülőt alkalmatlannak minősítik, a gyerekotthon széttárja kezeit.

 

Van egy matematikai egyenlet, amire évek óta nem jön ki a helyes megoldás. 

Munkám során mindennapos, visszatérő jogsegély-kiáltások érkeznek hozzám kétségbeesett, családoktól, szülőktől, hogy a folyamatos egzisztenciális harcuk közepette a közmunka, vagy a több száz kilométerre vállalható feketemunka mellett, a létfenntartásért küzdve nem tudják megakadályozni, hogy a kamaszodó gyerekeik elkerüljék az elkerülhetetlent: a falvakban dübörgő drogterjesztés hatását, azt, hogy a bandázó gyerekek lassan kipörögnek a folyamatos kudarcot jelentő iskolából, és mindenfajta kulturális, intellektuális inger híján egyre veszélyesebb helyzetbe sodorják magukat. 

Ilyenkor előbb-utóbb olyan gyámhatósági döntéseket olvasok, melyek szerint „a szülők teljesen alkalmatlanok” a gyermekeik gondozására, a szülői kompetencia súlyos hiányának jele, hogy nem tudják elérni kamasz fiaiknál, hogy azok kihúzott derékkal üljenek az iskolapadban, hallgassák az alázást; udvariasan visszautasítsák a haverok nyomását, hogy mi lenne, ha inkább herbáloznának, mint hogy itt szívjanak a suliban; hogy nem tudnak kellő intellektuális ingert nyújtani, és a többi. Ezért a gyermekeket el kell szakítani szüleiktől, hiszen azok teljességgel alkalmatlanok a szülői szerep betöltésére. Hiszen egy kompetens szülő el tudja érni a gyerekénél, hogy felhagyjon az iskolakerüléssel, a drogozással, a bandázással. Ezt hívják szülői kompetenciának, ugyebár. 

Ez eddig egész egyszerű, logikus okfejtés. Csak aztán olvasom a speciális gyermekotthonokban élő kamaszokról szóló beszámolókat is, és ettől viszont megzavarodom. 

A speciális gyermekotthonok azok az intézmények, amelyek a problémás, droghasználó kamaszoknak nyújtanak – szüleik helyett – otthont, gondozást. Arra vannak kitalálva, hogy amit a – fentiekben bemutatott inkompetens, elhanyagoló, felelőtlen - szülők nem tudnak megoldani, azt a kompetens szakemberek megoldják. Pszichológussal, pszichiáterrel, nevelőkkel felszerelve jó útra tereljék a megtévedt, lecsúszott gyerekeket. És akkor ilyen beszámolókba ütközöm a gyerekotthonokról:

A gyermek a gondozási helyre nem illeszkedett be, azt nem fogadja el, társaival nincs kapcsolata, legtöbbet az édesanyjánál tartózkodik. Úgy látták, hogy szükséges lenne fejlesztő foglalkozásokon részt vennie, és további pszichológusi-pszichiátriai terápiára, de sajnos együttműködése hiányában ezeken nem vesz részt. A gyermekvédelmi gyám véleménye szerint a gyermeknek értelmi fejlődése elősegítésére szükség lenne gyakoribb kulturális, illetve közösségi összejövetelekre, programokra, de ezt nem kapja meg.”

Kérdem én: mi az hogy „sajnos” nem működik együtt a gyerek, ezért nem tudnak segíteni rajta? Mi az, hogy „sajnos” folyton az anyjánál van, szökésben? Kinek a feladata lenne itt elérni, hogy a gyerek a zárt gyermekotthonban legyen, ne szökdössön, és megkapja végre az iszonyú fontos támogatást, ellátást, segítséget? Mi az, hogy az új szülője (a gyámja) annyit közöl kérdésre, hogy ‘jó lenne, ha részt venne a programokon, de ezt sajnos nem sikerül elérni’

Egyszerűen nem jön ki a matek. Ez a gyerek nem ugyanaz a gyerek, akinek a drogproblémája miatt tegnap még a törvényes képviselőjét (a szülőjét) tették felelőssé? Ma már nem az új törvényes képviselője (a gyámja) felelős ugyanezért? Hirtelen ő, a szerencsétlen gyerek lett a hibás, ő nem elég „együttműködő”? A szülő nem tudott elég kulturális ingert adni, de bezzeg a ….? Ja, nem. 

Na ez az, amit nem értek. És hogy a lehető legrosszabbul jöjjön ki belőle a végén a gyerek, egy pár év múlva (mire a maradék biztonsága, kötődése is végképp szétzilálódott), vissza fogják küldeni a családjába, mint hibás terméket, akin „sajnos” nem lehetett segíteni, nem tudtak vele mit kezdeni, de végre nagykorú lett – mehet amerre lát. 

Most akkor mire is volt jó ez az egész?

A speciális gyermekotthonok, melyek kifejezetten a pszichés problémákkal, agressziókezelési nehézségekkel küzdő, vagy droghasználó gyermekek ellátására vannak kitalálva, leggyakrabban sajnos a további devianciába belecsúszás helyszínei. Számos ombudsmani jelentés állapította meg, hogy az oda kerülő gyermekek még kitettebbé válnak a függőségeknek, gyakran attól sem tudják megvédeni a gyermekeket, hogy az emberkereskedelem és gyermekprostitúció felvevő-helyeivé váljanak. Ezért is fogalmazhatta meg az ombudsman a fenti felvetésemhez hasonlóan: “Álláspontom szerint azáltal, hogy a családjukból kiemelt, az állam gondoskodásában lévő gyermekek olyan körülmények között kénytelenek élni, amelyek nem jobbak, adott esetben még rosszabbak is, mint azon körülmények, ahonnan kiemelték őket, szembe megy az Egyezményben vállalt kötelezettségekkel. Sérti az Egyezmény 20. cikkben deklarált, a családi környezetétől megfosztott gyermek jogát az állam különleges védelmére és segítségére.

Boros Ilona

Forrás:ataszjelenti.444.hu

https://ataszjelenti.444.hu/2020/07/02/ki_gondoskodik_a_drogfuggo_kamaszrol

Már 21-en haltak bele az újfajta drogba: súlyos agykárosodást okoz -  Pénzcentrum 

Már 21 halálos áldozata van Magyarországon a sajtóban csak bika néven emlegetett pszichoaktív szernek. Az elhunytak többsége korábban is drogfogyasztó volt, a haláluk előtt fáradékonyak voltak, szívtájéki fájdalomra, légzési nehézségre panaszkodtak, a halál előtt görcsös rohamuk volt, több esetben őrjöngtek. A legfiatalabb halott 23, a legidősebb 36 éves volt. 

 

Már 21 halálos áldozata van Magyarországon a sajtóban csak bika néven emlegetett pszichoaktív szernek, mondta el a 24-nek Csákó Ibolya, a rendőrség alezredese.  A kínai laborokból származó újtípusú pszichoaktív anyag sokkal erősebb, mint a legtöbb hasonló szer, melyek szintén nagy pusztítást végeznek az országban. A halálesetek többsége Budapesten történt, de Borsod is különösen érintett, és történt haláleset Fejér, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Tolna megyében is.

A bika elsőnek akkor bukkant fel a magyar sajtóban, amikor augusztus közepén kiderült, hogy 11 ember haláláért felelős. Akkor a rendőrség azt közölte, hogy az elhunytak többsége korábban is drogfogyasztó volt, a haláluk előtt fáradékonyak voltak, szívtájéki fájdalomra, légzési nehézségre panaszkodtak, a halál előtt görcsös rohamuk volt, több esetben őrjöngtek. A legfiatalabb halott 23, a legidősebb 36 éves volt.

A hasonló drogok elsősorban a szegregátumokban és a legszegényebbek között terjednek, hiszen az ismeretlen összetételű vegyi anyagokkal felütött porokhoz nagyon olcsón hozzá lehet jutni. A lap szerint az addiktológusok egyre többet tudnak az anyagról: egy olyan erős idegméregről van szó, amely kómához hasonló állapotot idéz elő, valamint minden használatkor károsítja az agyat. 

Egy esetben a rendőrség már gondatlanságból elkövetett emberölés miatt nyomoz a Tolna megyében: egy dílert kaptak el, akinek egyik vásárlója belehalt a fogyasztásba.

Címlapkép: Getty Images 

Forrás: pénzcentrum.hu 

https://www.penzcentrum.hu/biztositas/mar-21-en-haltak-bele-az-ujfajta-drogba-sulyos-agykarosodast-okoz.1101800.html?utm_source=hirkereso_es_kapu&utm_medium=penzcentrum_linkek&utm_campaign=hiraggregator%27..%27 

Rögtönítélő bíróság a kommentszekcióban, autóból mutogató, anyázó sofőrök, gyerekükkel kiabáló szülők, eldurvuló válások és munkahelyi feszkó: ez az év alaposan próbára tett mindenkit. A legidősebbek kivételével egyikünk sem élt át eddig hasonlót, mint amit a járványellenes intézkedések miatt kellett, nincsenek farzsebből előrántható megoldásaink, és érvényes bölcsességeink is csak ritkán. De néha egy rendkívüli helyzet kell ahhoz, hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, ami amúgy mindig is ott volt a szemünk előtt. Csak legtöbbször az agyunkra ment. Csepelyi Adri rendhagyó könyvajánlója.

Az emberek idegesítőek.

Néha pillanatok alatt képesek a Holdig húzni az agyunkat, sőt olykor még meg se kell nyikkanniuk, és máris utáljuk őket. A hülye frizurás bolti eladó, aki mindig olyan hangsúllyal kérdezi, hogy „NINCS KISEBB?!”, mintha bűntényt követtünk volna el ellene. Az undok anyuka a gyerek ovijából, aki olyan magasan hordja az orrát, hogy félő, beleveri az ajtófélfába. A kolléga, aki mindig mindent elfelejt – és a másik, aki mindig szupertökéletes, és ezt nem is felejti el hangsúlyozni.

Mindannyian ismerjük őket.

És akkor most próbáljuk ki ugyanezt kérdőjellel: tényleg ismerjük őket?

Még mielőtt valaki azt kommentelné, hogy más se hiányzik a mai világban, mint hogy mások seggfejségéért is magunkat kelljen hibáztatnunk, gyorsan hozzátennék még két kérdést:

Vajon engedték valaha is, hogy megismerjük őket?

És ha már itt tartunk: mi vajon megengedjük másoknak, hogy megismerjenek bennünket?

Oké, ígérem, ez az utolsó kérdésem, mielőtt belevágnánk:

mi van, ha másoknak épp mi vagyunk az idegesítő emberei?

Oké, hogy mindenki hülye, akivel össze vagyunk zárva, de vajon milyen érzés lehet velünk összezárva lenni?

Hétköznapi emberek hétköznapi gondokkal

A svéd író, Fredrik Backman legújabb, Hétköznapi szorongások című könyvét idehaza is nagy várakozás előzte meg: már debütáló kötete, Az ember, akit Ovénak hívtak című is óriási rajongótábort szerzett neki, amely minden egyes kiadvánnyal tovább bővül. Okkal.

Amikor Fredrik Backmant olvasok, mindig az jár az eszemben: bárcsak a világ összes embere úgy bánna velem (meg egymással), ahogyan ő a szereplőivel. Egyszerre tárgyilagosan és megértően. Szelíden, de elfogulatlanul.

Nagyon kevesen képesek olyan kitartó türelemmel fordulni hőseik felé, mint Backman. Más szóval: nagyon kevesen képesek azt az érzést kelteni bennünk, hogy akár velünk is lehetne valaki egyszer végre türelmes.

Márpedig Backman, anélkül, hogy cukormázzal borítaná le a szövegeit, elképesztő empátiával bontogatja le a rétegeket szereplőről és olvasóról egyaránt: regényeit olvasva újra meg újra rá kell jönnünk, hogy milyen kevéssé adjuk meg az esélyt önmagunknak és másoknak arra, hogy megértsük, ki mit miért tesz vagy mond.

Mégse olyan hétköznapi helyzetek

A Hétköznapi szorongások egy félresikerült (pontosabban: semennyire sem sikerült) bankrablás és egy még annyira sem sikerült túszdráma története. Az abszurd alaphelyzetnek köszönhetően pedig színtiszta párlata annak, amiben Backman olyan nagyon-nagyon jó: hétköznapi hülyeségeinken, idegesítő szokásainkon és bicskanyitogató rigolyáinkon keresztül mutatja, hogy mennyire gyámoltalanok, esendőek és mégis mennyire szerethetőek vagyunk mindannyian.

Igen, még az undok anyuka az oviból és a flegma pénztáros is.

Ez persze önmagában még végtelenül közhelyes, sőt didaktikus is lehetne, Backman azonban távol áll mindkettőtől, lévén hogy nem akar senkit meggyőzni semmiről. Nem állítja be kedvesnek azt, aki nem az – legfeljebb lábjegyzetként odatűzi, hogy amúgy szerencsétlen azért ilyen, mert. Nem kéri, hogy szeresd, de legalább jusson eszedbe az a sok szarság, amin az illető átment, amikor legközelebb kikészít. 

Hétköznapi nyűgjeink

A másik, amiben Backman egészen briliáns, az a párkapcsolatok ábrázolása, különös tekintettel arra, hogy milyen felszínesen tekintünk rájuk.

E könyv egyik legfőbb történetszálának például az a tanulsága, hogy mennyire más egy kapcsolat belülről, mint kívülről: hogy mennyire nem lehet kívülről megítélni, ki is a domináns és ki miért viselkedik úgy, hogy legszívesebben megráznád a másik felet, hogy meneküljön, de most azonnal.

Backman szereplői olyanok, mint mi magunk: sérültek. Mert ne áltassuk magunkat: azok vagyunk mindannyian. Ki-ki más miatt hordoz sebeket: akad, akit alkoholista szülője fosztott meg a bizalom képességétől, más az álomapa elvesztését képtelen feldolgozni. Egyikünk marhaságokat csinál a pénzért, másikunk kizárólag azt képes normálisan kezelni az életben.

A nagy kérdés (bocs, ez egy ilyen kérdéses cikk lesz ezek szerint) az, mit kezdünk a saját traumáinkkal – és mit a másokéival. Van-e türelmünk ahhoz, hogy Backman módjára feltárjuk a sebet, és akkor is kipucoljuk, ha fáj, vagy az első szisszenésnél feladjuk? Hajlandóak vagyunk-e észrevenni, ha a másik esetlenül, bumfordi módon, de mégiscsak törődik velünk?

Hétköznapi kudarcaink

A Hétköznapi szorongások szövege lebilincselő ritmikával, egészen mesteri arányérzékkel adagolja a humort és a szomorúságot, az „aha-élményeket” és a legegyszerűbb kijelentéseket.

Emberi drámák bontakoznak ki a szemünk előtt úgy, hogy közben nem tudjuk abbahagyni a röhögést, és nevetünk a poénokon, miközben folyik a könnyünk.

Az utolsó néhány fejezetet már rendesen tartogattam, hogy minél lassabban fogyjon – de van is mit, hiszen a lényeg sokszor nem a rövid, tényszerű mondatokban rejlik, hanem az azok mögött meghúzódó hétköznapi, s épp ezért olyan nagyon ismerős kudarcokban, félelmekben és bizonytalanságban.

Backmannál sosem teljes a happy end, de nem feneketlen a tragédia sem. Hogy üzenetnek szánja vagy egyszerűen csak így érzi reálisnak, nem tudom, de annyi bizonyos: szereplői képesek hozzászokni mindenhez. Még a nagyon rosszhoz is.

És talán fura, de akár a hiány is összekovácsolhat bennünket, hiszen ha ugyanaz hiányzik nekünk, akkor valami közös mégiscsak van bennünk annak ellenére, hogy folyton egymás agyára megyünk a különbözőségeink miatt.

Valami olyasmit akarok kinyögni a végére, hogy ezt a könyvet én most osztogatnám úton-útfélen. És nem azért, hogy a sok interneten gyűlölködő, kritizáló, kategorizáló és fröcsögő embert móresre tanítsam vele.

Hanem, mert ha valaki elolvassa ezt a könyvet, elsősorban önmagáról fogja azt érezni, hogy minden hibája, hülyesége és idegesítő vonása ellenére is szerethető. Sőt: megérdemli, hogy szeressék. És ha kicsit mer megnyílni, akkor semmi különöset nem kell tennie azért, hogy valaki egyszer csak elkezdje szeretni.

Ehhez pedig remélhetőleg se bankrablás, se túszdráma nem kell.

Még olyan félresikerült se, mint amilyen ebben a könyvben van.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemellt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/kult/53458-igen-az-emberek-idegesitoek-te-is-az-vagy-nezz-szembe-vele--fredrik-backman-hetkoznapi-szorongasok

 

"Kedves Kollégák!

  

Az Országos Rendőr-főkapitányság egy veszélyes hatású új pszichoaktív anyag megjelenéséről számolt be. A szóban forgó szintetikus kannabinoid származékot több mint 50 lefoglalás során azonosították eddig, Budapestről és az ország legtöbb megyéjéből.

 

Az anyagot két hónapja azonosították először, azóta legkevesebb 11 haláleset köthető ennek a szernek a fogyasztásához. Az elhunytak többsége drogfogyasztó múlttal rendelkezett, a halált megelőzően fáradékonyságra, szívtájéki fájdalomra, légzési nehézségre panaszkodtak, a halál előtt görcsös rohamról számoltak be. Az esetek feltárása jelenleg is folyamatban van.

 

Legtöbbször „varázsdohány” néven ismert, szintetikus hatóanyaggal átitatott dohánymintát, néhány esetben átitatott zöld gyógynövény-törmeléket, illetve barnás-narancssárgás színű, por formájú, közel tiszta hatóanyagot foglalt le a Rendőrség. Az eddigi eredmények alapján valószínűsíthető, hogy az új dizájner drog a korábbi hasonló vegyületeknél sokkal veszélyesebb, ám külsőre nem különböztethető meg a más hatóanyagot tartalmazó „herbál” illetve „varázsdohány” készítményektől, illetve ezek tiszta hatóanyagát tartalmazó poroktól.

 

A mai sajtóban megjelent „bika” megnevezés az anyag (4F-MDMB-BICA) kémiai nevére utal, nem a szer utcai nevére.

 

Kérjük Önöket, hogy az Önökkel kapcsolatba kerülő klienseket tájékoztassák az utcán jelenlévő szintetikus kannabinoid származékok (utcai nevek: herbál, varázsdohány, bió, biofű, ható) fogyasztásának fokozott kockázatairól. Hívják fel a kliensek figyelmét arra, hogy hasonló tünetek esetén haladéktalanul hívjanak mentőt.

 

Amennyiben szintetikus kannabinoidokat fogyasztó klienseik az elmúlt 2 hónapban vagy a most következő hetekben szokatlan hatású, mellékhatású anyagról számolnak be Önöknek, kérem, ezeket a beszámolókat lehetőség szerint továbbítsák felénk.

 

Kérjük továbbá, hogy a veszélyhelyzetről szóló felhívást kommunikációs csatornáikon – szociális média oldalaikon is terjeszteni szíveskedjenek, hogy a lehető legtöbb kliens értesüljön a veszélyről.

 

 

Köszönettel:

 

Nemzeti Drog Fókuszpont

 

PÉTERFI Anna

tudományos elemző

 

Nemzeti Drog Fókuszpont / REITOX Hungarian National Focal Point

Népegészségügyi Főosztály

Emberi Erőforrások Minisztériuma

 

1051 Budapest, Széchenyi István tér 7.

 

+36 30 5662059

 

+36 1 896 0967

anna.peterfi@emmi.gov.hu

www.drogfokuszpont.hu"

 

image-asset.jpeg

 

Néhány hasznos ártalomcsökkentő tipp azoknak, akik szeretnének belemerülni a partidrogok és pszichedelikumok világába a nyáron, de ezt felelősségteljesen tennék.

 

Kiszabadultál a napi robotból, és a szabadságodat egy olyan fesztiválon szeretnéd tölteni, ahol elektronikus zenére táncolhatsz a szabadban? Szép gondolat! Kacérkodsz a gondolattal, hogy kipróbálj valamilyen partidrogot, például ecstasy-t? Pszichedelikus utazásra vágysz a természet lágy ölén? Esetleg már használtál korábban is szereket, de szeretnéd ezt biztonságosabban és felelősségteljesebben tenni? Nos, akkor az alábbi sorok neked szólnak.

Akkor most arra buzdítasz, hogy kipróbáljam a drogokat?
Nem. Nem szeretnék senkit arra buzdítani, hogy bármit is fogyasszon - se Coca-Colát, se sört, se LSD-t. Ezt a döntést mindenki maga hozza meg. Ami fontos, hogy ez a döntés tájékozott és felelősségteljes legyen. A döntés meghozásakor vedd figyelembe, hogy mik a következmények: tedd mérlegre a várható pozitív és negatív hatásait az életedre!

Ha viszont már úgy döntöttél, hogy kipróbálod, akkor légy tisztában néhány egyszerű szabállyal, ami megkönnyítheti, hogy elkerüld a baleseteket és a negatív következményeket. Ezt hívják ártalomcsökkentésnek. És ezért írtam ezt a kalauzt.

Aranyszabály: A drogfogyasztás nem csak a drogról szól
A fő aranyszabály, hogy nem csak azt kell alaposan mérlegelned, hogy milyen drogot használsz és mennyit, hanem azt is, hogy megfelelő fizikai és lelki állapotban vagy-e (set), és megfelelően választottad-e meg a környezetet, és a társakat ehhez a kalandhoz (setting). Először is vizsgáld meg alaposan magad, és azt is, hogy milyen körülmények között leszel!

Öröklött hajlamok
Ha a családodban volt már korábban példa pszichiátriai betegségre, akkor esélyes, hogy neked is van hajlamod hasonlóra: ebben az esetben különösen óvatosnak kell lenned! Bár nincs bizonyíték arra, hogy például a fű önmagában szkizofréniát okoz, de az erre hajlamos fiataloknál bizony előhozhat vagy súlyosbíthat pszichotikus tüneteket.

Antidepi
Ha antidepresszánst (vagy más pszichiáter által felírt gyógyszert) szedsz, akkor a legbölcsebb döntés, ha egyáltalán nem tolsz mellé semmilyen más tudatmódosító szert! Egyrészt veszélyes lehet kombinálni olyan drogokkal, amik szintén a boldogsághormonokra hatnak (pl. nem szeretnél szerotonin-szindrómát kapni, hidd el, elég vacak állapot). Másrészt ha eleve gyógyszert kell szedned az agyad neurokémiai egyensúlyvesztése miatt, akkor jobb nem belebarmolni.

Krízis
Nem tanácsos pszichedelikus utazást tenned akkor, ha éppen egy sok stresszel és szorongással járó krízishelyzetben vagy (családi, párkapcsolati vagy munkahelyi válság pl.) - ilyenre legfeljebb ellenőrzött terápiás körülmények között vállalkozhatnál, szakavatott guide segítségével, de egy buli/fesztivál erre nem alkalmas!

Elégedett vagy az élettel?
Mérlegelned kell, mennyire vagy elégedett az életeddel. Mennyire értelmes és tartalmas életet élsz. Minél rosszabbnak látod az életed, annál nagyobb esélyed van arra, hogy rácsúszol valamilyen drogra, hiszen azt menekülésre fogod használni a szürke és lehangoló hétköznapi valóság elől.

Fittség, kipihentség
Fontos az is, hogy fizikailag mennyire vagy fit, kipihent és egészséges. Egy drogutazás mindig nagy fizikai megterhelésnek teszi ki a belső szerveidet, még akkor is, ha közben nem érzed. Majd csak utána fogod - viszont akkor benyújtja a számlát. Soha ne drogozz akkor, ha beteg vagy kialvatlan vagy! És közben se pörögd túl magad, különösen ne a tűző Napon: emlékezz, hogy beekizve nem érzed magad fáradtnak, de közben lehet, hogy a szervezeted már pihenőért könyörög!

screenshot_2020-07-30_at_14_46_18.png


Alvás

Az alvás az egyik legjobb ártalomcsökkentés. Nem csak az a fontos, hogy kipihent légy, amikor drogot fogyasztasz, de az is, hogy ki tudd pihenni az élményt. Számolj rá egy bulira még vagy 2 napot regenerálódásra, ideális esetben. De kevésbé ideális esetben is minimum egy napot. Van, amikor nem tudsz rögtön elaludni egy bulizás után. Nincs annál szarabb, amikor pont akkor jön rád az ólmos álmosság, amikor már valami munkahelyi vagy családi programon kellene topon lenned! Ha fesztiválozol, akkor mindenképp legyen egy nyugodt, kényelmes zug, sátor, ahol ki tudod aludni magad, lehetőleg távol a nagyszínpad zajától, árnyékban, hogy ne sülj szét reggel, és védve esőtől, széltől. Esőben egyébként egy fesztiválon a gumicsizma az egyik legjobb ártalomcsökkentés, erre a saját károdon fogsz rájönni! Füldugót mindenképp vigyél magaddal!

Fürdés
A többnapos fesztiválokon sok ember elköveti azt a hibát, hogy nem zuhanyozik. Legfeljebb cicamosdik. Fúj, koszos, sorban állnak stb. Nos, én azt javaslom, hogy vegyél egy nagy levegőt, és menj el zuhanyozni, lehetőleg akkor, amikor kevesebben vannak. Meg fogod látni, hogy ég és föld a különbség: egy zuhany, még ha nincs is meleg víz, teljes újjászületés. Vigyél papucsot és törölközőt persze. Lehet venni túraboltokban mobil zuhanyt, az is okosság, csak azt fel kell tölteni. A higiénia egyébként is fontos: próbálj odafigyelni, legyengült immunrendszerrel simán benyalhatsz valami jó kis fertőzést - körbemegy egy spangli vagy üveg, és kész. Az egész társaság lebetegszik.

Chill out
A legtöbb jó fesztivál egy felnőtt játszótér: tele van stimuláló, inspiráló élményekkel. Egy színes forgatag, ami úgy van összerakva, hogy sok izgalmat és örömöt tartogasson. De készülj fel arra is, hogy esetleg lehetnek olyan helyzetek, amikor az érzékeid túlterhelődhetnek: van egy olyan nyugodt hely, ahová félre tudsz vonulni pihenni, vagy egy jó baráttal beszélgetni? Sok fesztiválon van chill sátor, jó ezt felfedezned, mielőtt még belemerülsz a jóba.

A víz = élet
A testünk is nagyrészt vízből áll. Miközben pörögsz valamilyen drogon, ezt könnyen el tudod felejteni. Kiszáradsz, túlhevülsz, szénné égsz a Napon. Az alkoholos italok nem a legjobbak arra, hogy hidratáljanak. A legjobb, ha keveset iszol belőlük, viszont gondoskodj róla, hogy mindig legyen hideg ivóvíz-forrásod. Egy óránként fél literrel igyál! Az ecstasy-val kapcsolatos balesetek túlnyomó többségét nem a drog maga okozza, hanem a nem megfelelő vízbevitel.

Élelem = energia
A túl sok víz is veszélyes lehet. Különösen, ha közben nem ettél már régóta semmi sósat. Szóval néha tolj egy kis sós snacket, ropit vagy ilyesmit, még akkor is, ha éppen baromira nem kívánod. Az energiapótláshoz pedig nem árt egy kis szőlőcukrot, gyümölcsöt vagy csokit magaddal vinni. Ha több napos fesztiválon vagy, akkor figyelj oda arra, hogy legalább egyszer egy nap egyél valami meleget.

Krónikus betegségek
Ha cukorbeteg vagy, vagy más hasonló krónikus betegséggel élsz (pl. HIV) akkor különösen fontos, hogy figyelj oda, hogy megfelelően étkezz/bevedd a gyógyszered! Márpedig bedrogozva bizony hajlamos az ember totál elfelejteni az ilyesmit. Nem árt, ha beállítod a telefonodat, hogy figyelmeztessen, esetleg megkérsz egy jó barátot is, hogy figyeljen oda rád. Olvass utána annak is, hogy a gyógyszer, amit szedsz, vajon nem ütközik-e a droggal, amit be akarsz venni.

Közösség, barátok
Talán ez az egyik legfontosabb tanács: jól válaszd meg, kikkel, milyen társasággal mész bulizni, fesztiválozni. Ha ezt jól megválasztod, az már fél siker. Lehetőleg olyan barátok is legyenek köztük, akikben jól megbízol. Akikkel szívesen osztod meg akár az intimebb tapasztalataidat is, akiknek szívesen megnyílsz, és nem tartasz attól, hogy visszaélnek vele. Bárhogyan. A drogozás egy ilyen bulin abszolút társas tevékenység, és iszonyú jó tud lenni arra, hogy közelebb kerülj emberekhez, jobban megismerd őket, szorosabbra fond a barátságaidat. De ha egy olyan emberrel osztod meg ezt az élményt, aki nem érdemes rá, akkor éppen annyi hátulütője is van.

Figyelj oda másokra
Ne csak magaddal, a saját jóléteddel légy elfoglalva: figyelj oda a többiekre is. Ha valakit a társaságodból elkap a gépszíj, ha hülyeséget csinál, ha nem figyel oda, hogy igyon vagy pihenjen, akkor kedvesen, nem tolakodóan figyelmeztetheted erre. Ne felejtsd el, hogy mindenki más: ne tukmálj rá semmit senkire! Hiába vagy te most oda meg vissza egy új drogért, és szeretnéd ezt az élményt megosztani a barátoddal, lehet, hogy ő most nem ott jár az útján, ahol te. Lehet, hogy olyan problémái vannak, amik neked nincsenek. Ne vedd készpénznek, hogy majd rá is ugyanúgy fog hatni ugyanaz, mint rád!

 

Párkapcsolat
Egy közös drogélmény közelebb hozhatja egymáshoz a párkapcsolatban élőket - vagy éppen el is idegenítheti őket egymástól, ha rosszul sül el. Csak akkor jó együtt drogozni, ha közös hullámhosszon vagytok, az életben is, és ezzel kapcsolatban is. Ha csak az egyik fél akarja, a másik meg csak enged a nyomásnak, annak többnyire rossz vége lesz! Jó előre lefektetni a szabályokat akkor is, ha csak az egyik fél drogozik, a másik pedig nem. A nem drogozó fél könnyen úgy érezheti, hogy a párja elhanyagolja, a drogozó pedig úgy, hogy túlkontrollálják, ha nem így tesztek. Beszéljétek meg, lehetőleg még józanul! Ha nem ismered még elég jól a partneredet, akkor érdemes későbbre halasztani egy mélymerülést, amikor már van bizalom.

Gyerekek
Bár sok párt láttam már, akik elvitték a gyereküket fesztiválozni, elég keveset láttam olyat, ahol ezt tartósan teljes harmóniában sikerült levezényelni. Nem biztos, hogy ami neked jó, az a gyereknek is szuper lesz! Sok szülő megpróbálja beosztani, hogy egyik nap az egyik józan szülő vigyáz a gyerekre, a másik nap meg a másik, és felváltva buliznak. De a legtöbb ismerősömnél ez max. 1-2 napig jött be, és végül úgy döntöttek, hogy gyerek nélkül járnak fesztiválozni. Mindenestre a gyerek + fesztivál élmény, még ha lehet is jó, az teljesen másról szól, mint amikor valaki csak felnőtt társaságban megy.

Utazási terv
Ha pszichedelikus utazásra készülsz, legyen utazási terved. Honnan akarsz eljutni hová? Mi a szándékod? Csak simán bulizni akarsz, vagy esetleg szeretnél mélyebbre merülni a valóság óceánjába? Nem mindegy, hogy ehhez milyen szert, milyen dózist, milyen zenét, milyen környezetet, milyen barátokat választasz. Ami működik egy alacsonyabb dózisú tripnél, az nem biztos, hogy jó lesz egy mélyrepülésnél. Biztonságos lesz vajon a környezet, amiben leszel? Még akkor is, ha például mozgáskoordinációs zavaraid lesznek?

Dózisolás
Mindig kényes művelet a drogok kiporciózása egy fesztiválon. Amikor egy csont beállt arc a tánctéren szórogatja a koszos tenyerébe a kristályt, amit onnan felnyal - na, az nem a legjobb módszer! A legjobb az, ha még józanul kiporciózza valaki, és tervet készít, hogy mikor és mennyit fog fogyasztani és hogyan. Vannak, akik kis cigipapírba, vagy gyógyszertárban kapható üres kapszulába porcióznak, amit aztán készen elő lehet kapni. Ettől persze lehet eltérni, ha a körülmények úgy diktálják, de a teljes rögtönzés az nem jó. Az ekitabletták hatóanyagtartalma az utóbbi időben elég durva: nem ritkák a 200-300 mg-os tabletták. Egy kezdő fogyasztónak, különösen, ha egy 50 kilós lányról van szó, ez biztosan túl sok. Elsőre negyed tablettánál többel nem ajánlatos kezdeni, és várni legalább fél-1 órát, hogy a hatások kiteljesedjenek. Kristály esetében egy gramm nyolcadát szokták kezdődózisnak használni. Ne felejtsd: a kevesebb néha több!

 

Drogtesztelés
Na az nálunk nincs. Mert egyes nagyokos politikusok és rendőrök szerint azzal, ha a fiatalok be tudnák vizsgáltatni a drogot, amit fogyasztani akarnak, az drogozásra buzdítaná őket. Csacsiság. Mindenesetre legfeljebb kis kézi teszteket tudsz rendelni a netről, ezek egy reagens anyag elszíneződéséből állapítják meg, hogy mi nincs a drogban. Például ha Marquis teszt nem lilul be, akkor biztosra veheted, hogy a tablettádban nincs MDMA - a legjobban teszed, ha kidobod. Azt azonban nem tudják ezek a tesztek megmondani, hogy pontosan mi van benne.

Kombók
A drogkombinációk veszélyesek lehetnek. Vannak kombinációk, amelyeknél az élmény fokozása jellemző, különösebben veszélyes mellékhatások nélkül. Sokan szívnak füvet, hogy elviselhetőbb legyen a lejövés az MDMA-ról vagy a tripről. De egy kezdő drogfogyasztónál a legjobb, ha nem kombinál semmit, hiszen egyetlen drog is letaglózóan intenzív élményt tud nyújtani, nem hogy több. És vannak kimondottan veszélyes kombinációk is, amiket el kell kerülni - ebben a táblázatban például szépen kibogarászhatod ezeket. És ne felejtsd el, hogy az alkohol és a energiaital is drog! Alkoholt ketaminnal vagy GHB-vel kombinálni az big no-no.

Orr
Ha orrba szippantasz drogokat, akkor figyelj oda, hogy minél finomabb porrá őröld össze használat előtt. Másként csúnyán szétcseszi a nyálkahártyádat. A szipkád ne oszd meg senki mással, mert az is fertőzésveszélyes! Ne szippants bankjeggyel vagy egyéb koszos dologgal! Tartsd tisztán az orrüreged, a drogos session után érdemes sós tengervizes orrcseppel kitisztítani - de az orrcseppet se vidd túlzásba!

Szex
Igen, itt most azt fogom tanácsolni, hogy vigyél magaddal óvszert. Meg azt is, hogy ha védekezés nélkül szexeltél bedrogozva, akkor utána mindenképpen menj el ingyenes, névtelen HIV és szifilisz szűrésre. A legtöbb nemi betegség könnyen kezelhető, a baj abból van, ha leszarod és nem fedezik fel időben. Sok drog hatása alatt kimondottan kellemes az érintés, az intimitás. De arra is készülj fel: bizonyos drogok hatással vannak a szexuális teljesítményedre. Például ekizés után nem biztos, hogy fel fog állni. És a másik, hogy nem egy történetet lehetett olvasni azokról, akik annyira rákattantak a drogos szexre, hogy utána már nehezen ment nekik drog nélkül. Ha pasi vagy, és beekiztél, akkor légy tisztában a korlátaiddal: lehet, hogy te úgy érzed, hogy mindenkit imádsz, de nem biztos, hogy minden lány azt szeretné, hogy egy csontkész faszi ölelgesse. Ne ugrálj rá, ne lökdösd az embereket tánc közben!

Napi ciklus
Sokan el sem tudják képzelni, hogy lehet máskor is bulizni, mint éjjel. Erre játszik rá az egész partiszervező ipar: a bulik többnyire késő éjjel kezdődnek és reggelig dübörögnek. Ezzel az a gond, hogy ez önmagában is felborítja a ciklusodat, és nehézzé teszi a hétköznapokba való visszailleszkedést. Egy többnapos fesztivál azonban kitűnő alkalom lehet arra, hogy kipróbálj egy más típusú bulizást. Egy reggeli zuhany, aztán reggeli, egy kis csillelés és dumcsi, aztán lemenni bulizni, este pedig szépen lejönni, megvacsizni, beszélgetni a tűz körül, aztán elmenni aludni. A legjobb, ha nem minden nap használsz valamilyen szert (beleértve az alkoholt!), hanem tartasz szünnapot is. Ha így teszel, akkor sokkal könnyebb lesz majd a lejövés a fesztivál után.

Övtáska
Bizony, ha szét vagy esve, akkor könnyen széthagyod a kis motyóidat, főleg egy többnapos fesztiválon, ahol a sátrad meg a színpadok közötti távolság nem kicsi. Érdemes beszerezned egy jó kis övtáskát, amiben szépen elrendezve magaddal hordhatod, ami kell (pl. elemlámpa, naptej, kézfertőtlenítő, pénz, zsepi, szőlőcukor stb.), és nem zavar tánc közben sem.

Kattogás
A partidrogozással néha velejár a kattogás. Kattogsz, ha nem jutottál droghoz, ha már bevetted, de nem tudod, mire számíts, ha túl kevés volt, vagy ha túl sok. Az ember mindig valami másra vágyik, mint ami éppen van. Van, akinek mindig kell valami mission: menjünk, szerezzünk gombát, menjünk, toljunk még egy kis kristályt, keressük meg őt és kérjünk ketamint stb. Van, aki másról se tud beszélni, csak a drogozásról. Te mit, hogy, mennyit, mikor, milyen. Néha ez nagyon fárasztó tud lenni. Ne mindig azt nézd, mit fogsz csinálni - hanem próbálj kicsit ellazulni abban, ami van.


Az elengedés művészete

Nagyon sok embernek élete meghatározó élménye, amikor először ekizik. Aztán utána még sokáig hajszolja ugyanazt az érzést, néha sikerül megközelítenie - viszont úgy érzi, már nem ugyanaz, vagy hogy túl rövid ideig tart. Könnyen kialakul a tolerancia: a szervezeted már nem ugyanúgy reagál ugyanarra az adagra. Ezt sokan úgy próbálják meg kompenzálni, hogy többet tolnak, és többször. És itt kezdődnek a gondok. Amikor azt érzed, hogy az MDMA csúcsélmény kezd halványodni, nagy a kísértés, hogy rátolj. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni: ne felejtsd el, hogy mindennek megvan az ára! Minél jobban kitolod a csúcsélményt, annál jobban kiszipolyozod a szervezeted, és utána annál inkább úgy fogod érezni magad utána, mint a mosott szar.

Lemenő napocska meditáció
Egy hasznos tipp, hogy a görcsös újraadagolási kényszert kezeld. Amikor kezd halványodni az élmény, a kis egócskád elkezd szűkölni, adjál még, akarok még szerotonint meg dopamint! Le kell csillapítanod. Gondolj arra, milyen, amikor egy szép hegycsúcson ülsz és gyönyörködsz a naplementében a barátaiddal. Szép és meghitt pillanat, szinte azt kívánod, hogy soha ne menjen le a Nap. De aztán rádöbbensz, hogy a természet rendje az, hogy a Nap minden este lebukik a látóhatáron. A naplemente szépsége a múlandóságához van kötve - de egyben ebben a múlandóságban benne van az újjászületés ígérete is. Lesz másnap, reggel feljön a Nap, és fogsz még gyönyörködni máskor is naplementében. Ne fogd fel úgy az ekiélményt sem, mint egyszeri és megismételhetetlen dolgot. Gondolj rá úgy, mint ahogy a lemenő Napra: milyen szép, ahogy szelíden lesüllyed, vöröses-lilára festi a felhőket a láthatáron. Az ekiről való lejövésben is lásd meg a szépséget. Gondolj arra, hogy lesz még máskor is ilyen, semmit sem veszítesz - de sokat nyersz, ha elengeded.

screenshot_2020-07-30_at_16_04_26.png


A “rossz trip”

Hasonló módon tudod kezelni az ún. “rossz tripet”: amikor valamilyen pszichedelikus drogtól, pl. LSD-től vagy gombától félelmetes, rossz élményt élsz át. Azért írom idézőjelbe, mert igazából rossz trip nincsen, csak nehéz élmény, amibe magadat hajszolod bele. Ezért is olyan fontos, amiket fentebb írtam a környezet és a saját állapotod megválasztásáról. Az ilyen becsavarodott állapotokra jellemző, hogy az ember megijed a saját tudatállapotától, és attól kezd rettegni, hogy örökre ebben marad. “Bazmeg megőrültem, kész, ennyi,” sugallja neked egy kis hang odabent. Ez azonban nincs így. Míg az eki csúcsélmény elengedése azért nehéz, mert félsz, hogy végérvényesen véget ér, a bad trip élményt meg pont azért nem tudod elengedni, mert félsz, hogy örökre benne maradsz. Mindkét esetben az egód trükkjeiről van szó. Na ilyen esetben jó például az, ha van egy olyan biztonságos hely a közelben, ahol nyugodtan le tudsz ülni, és van veled valaki, akivel elbeszélgethetsz, és segít kijutni ebből az állapotból. A nehéz élmény nem feltétlenül rossz: kisülhet belőle jó is.

Lélegezz
A lélegzés: teremtés. Minden egyes lélegzetvétellel újrateremted magad. Ha belegondolsz, nem kell sok az élethez: levegő, víz, étel. Csak lélegezned kell, és minden rendbejön. A lélegzeted egy horgony, amiben mindig bízhatsz. Egyenletes, nyugodt lélegzetvételekkel kijössz a legrosszabb helyzetekből is.

Mit tegyek, ha másnak van nehéz élménye?
Először is, ne ess pánikba. Ha te nem vagy nyugodt, akkor nem tudsz mást sem megnyugtatni. Egy olyan környezetet kell teremtened, ami megnyugtatja, ahol a külső ingerek nem zavaróak a számára. A legfontosabb, hogy légy vele együtt: nem kell kalauzolnod, egyszerűen csak hallgasd meg, érezz vele együtt. Ne kicsinyeld le azt, amiben ő van, vedd komolyan az érzéseit - beszéltesd, legfeljebb kérdezz, és hagyd, hogy ő maga találja meg a kiutat. Készülj fel rá, hogy nehéz emlékek is feljönnek ilyenkor. Emlékeztesd arra, hogy bármilyen rossz is ez az élmény, de hamarosan el fog múlni. Nem jó ötlet ilyen esetben öngyógyításként valami más drogot használni (“tolj rá egy kis ekit oszt jól leszel!”).

Mikor kell segítségért fordulni
Ha valaki fizikailag rosszul van, elvesztette az eszméletét, habzik a szája, vérzik, akkor azonnal hívni kell a mentőket. Ne hagyj magára senkit, aki rosszul van, fektesd biztonságos oldalfekvésbe, hogy ne fulladhasson bele a hányásába.

Másnap
A drogozás másnapján gyakran még elég készen vagy. Mintha valami vattába lennél még belemerülve, és ha nem volt nálad füldugó, a zene pedig durván hangos volt, akkor a füled is cseng. Enervált vagy, kimerült. Nem biztos, hogy sok motivációt érzel a dolgokhoz. Tele vagy élményekkel, amiket az agyad kattogva próbál feldolgozni. A szerveid, amiket túlhajtottál, próbálnak magukhoz térni, kiválasztás, emésztés. Fontos, hogy segítsd őket sok pihenéssel, ha tudsz, aludj. Ha nem aludtad ki magad, ne vezess autót, de még bicajt se! Egyél és igyál rendesen. Vannak különféle praktikák és népi csodaszerek a másnap könnyítésére, egyesek esküsznek az 5-HTP készítményekre, a triptofán tartalmú ételekre (pl. tojás, banán). Valószínűleg egy kis vitamin és ásványianyag utánpótlás nem árt (pl. magnézium), de azért ne gondold, hogy egy okos tablettával majd megúszod a nehezét. Ha az alvászavarod miatt nyugtatót veszel be, akkor nagyon fontos, hogy utána már ne tolj rá semmit, alkoholt se! Sokan azt mondják, nem is a közvetlen másnap a legszarabb, hanem a harmadnap. Amikor már elmúlt az utóérzés is, és marad egy ilyen full depis letargia, nulla motivációval. Nos, azért ha nem készítetted ki magad, ha mértékletes voltál, akkor ezt ki tudod küszöbölni, vagy legalábbis minimalizálni. De minél mértéktelenebb vagy, annál durvább lesz a más- és harmadnap. És ha ez előfordul, akkor használd arra ezt az időszakot, hogy elmélkedj el azon, vajon érdemes volt-e. A kudarcokból, hibákból lehet a legtöbbet tanulni!


Önvizsgálat

Fontos, hogy folyamatosan vezess mérleget a droghasználatodról. Vajon azt az élményt kaptad, amire számítottál? Ha nem, akkor mi volt a baj? Tényleg arról szól a drogfogyasztás a számodra, hogy új, izgalmas élményeket élj át - vagy már csak arról, hogy elmenekülj a hétköznapok elől? Ha az utóbbi, akkor érdemes újratervezni. Az ember egy idő után rájön, hogy a legcsodálatosabb dolgok az életben többnyire egyben a legveszélyesebbek is. A drogfogyasztás csodálatos és rettenetes lehetőségeket foglal magába. Egy felnőtt játszótéren átélni a felfedezés izgalmát a sok különös élmény között, olyan emberekkel, akiket szeretsz, az valami csodálatos. De amikor a drogozás inkább elzár már azoktól, akiket igazán szeretsz és tisztelsz, amikor menekülésre használod, az rettenetes. Sajnos ha nem figyelsz oda, akkor könnyen áteshetsz az elsőből a másikba. Hiába vagy nagyon magabiztos. Ne hidd, hogy mindig racionálisan fogsz tudni dönteni! Jön egy válság az életedben, otthagy a csajod/pasid, kirúgnak a munkahelyedről, balesetet szenvedsz, megbetegszel - bármi, és hirtelen nagyon kiszolgáltatottá válsz. A függőség nem szerhez kötött: szinte minden szer magában hordozza a függőség lehetőségét, talán egyedül az LSD-hez hasonló pszichedelikus szerek kivételével. Igen, még a fű is, amiről sokan azt állítják, hogy nem drog (muhaha). Ezért nagyon fontos, hogy jól megválaszd a set-et és a settinget. Egész életünkben tanulunk. Hozzuk magunkkal a kis csomagunkat, a gyerekkorunkból, fájdalmakat, csalódásokat, ezek nem múlnak el nyomtalanul. Ha nem veszel róluk tudomást, megbosszulják magukat. Fontos, hogy mindig folgalkozz magaddal, dolgozz magadon! És ha kell, ne szégyellj segítséget kérni sem.

Ha ezeket szem előtt tartod, akkor maximálisan kiélvezheted az élményt, a legkevesebb ártalmat okozva ezzel magadnak és másoknak!

 Sárosi Péter

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/30/trip_974

108777406_3051703228279974_2400094470548203712_n.jpg

 

Picasso kapcsolata az ópiummal: egy nem konvencionális kémiai szerelem története.

 

A művészet és a drogok közötti kapcsolat nem egyszerű és nem bináris. Sokan úgy képzelik, a művészek azért módosítják a tudatukat, hogy kreatívabbak legyenek. Ez nem feltétlenül van így. A drogok senkit sem tesznek kreatívvá - és senkit sem tesznek művésszé! Egy középszerű elme egy pszichedelikus élmény után is középszerű marad. Egy művésznek pedig nincs szüksége drogokra ahhoz, hogy egyedülállót alkosson. Még akkor sem, ha egyébként a drogélményeit beépítheti a művészetébe.

Gyakran éppen ellenkezőleg: a művésznek azért van szüksége különféle tudatmódosító szerekre, hogy az általa borzasztóan szürkének és banálisnak tartott hétköznapi valóságot valamilyen szinten elviselni, vagy legalább tolerálni képes legyen. Van, amikor éppen azért használ szereket, hogy lecsillapítsa a kreatív látomások elektromos töltésétől hiperaktív szinapszisait - hogy átélje a nyugalom és a meghittség pillanatait a lényeglátás kimerítő túlfeszítettségének szüneteiben. Ez volt a helyzet Pablo Picassóval is, akiről feljegyezték, hogy 1904 és 1908 között napi szinten ópiumot fogyasztott.

La nuit d’opium - ópiuméj. Így nevezték a párizsi Montmartre fiatal művészei azokat a közös éjszakai szeánszokat, amelyekre a Le Bateau-Lavoir nevű lepukkant épületegyüttesben került sor. A 24 éves Picasso és a csaja, Fernande Olivier mellett gyakori résztvevő volt Modigliani, a festő, Gargallo, a szobrász, André Salmon, a regényíró és Appollinaire, a költő. Avantgárd művészek, a társadalom peremén, kirekesztve nem csak a mainstream művészetből, de az egész akkor francia társadalomból is. És bár ez a kirekesztettség borzasztó egzisztenciális kiszolgáltatottságot jelentett számukra, egyben megnyitotta az elméjüket a létezés korábban ismeretlen dimenzióinak a felfedezésére. Olyan jelenségek iránt érdeklődtek, amik iránt az akadémiai művészek alig, és olyan kapcsolódásokat láttak meg közöttük, amik egészen új perspektívákat nyitottak meg előttük. Így például a távol-keleti vagy az afrikai művészet is a látókörükbe került - és az ópium és a hasis is. Picassónál inkább az előbbi, ugyanis a hasis orális fogyasztásával volt egy kellemetlen élménye: feljegyezték, hogy betépve arról üvöltözött, hogy a fotográfia megjelenésével teljesen zárójelbe kerül a művészete.

A hivatalos művészettörténeti tankönyvek vagy marginálisan említik meg a művészek és tudatmódosító szerek kapcsolatát, vagy sehogysem. A művész mellé kötelező jelzőként odakerül, hogy “bohém” - de vajon ez a jelző több-e semmitmondó, bugyuta fügefalevélnél, ami valami lényegeset fed el? Mintha a művészetnek valamiféle negatív mellékhatása lenne, hogy deviáns és bizarr hülyeségekre tesz hajlamossá. Mert ugye van a művészet, meg van a magánélet - és lehet tisztelettudóan, tudálékosan állat vakargatva bólogatni egy múzeumban kiállított műtárgy előtt, és közben mélységesen elítélni azt az emberi létezési módot, ahogyan keletkezett.

John Richardson a Picasso élete című könyvében (1991) hangsúlyozza, hogy Modiglianival szemben, aki az ópiumot az érzékek felszabadítása eszközének tekintette, ami a művészi energiáit felszabadította, Picasso számára ezek a szerek a relaxációról és rekreációról szóltak. Szerepet kaptak abban a szexuális kapcsolatban is, ami Picassót Fernande-al fűzte össze. De ez nem jelenti azt, hogy Picassót, a művészt, vegytisztán le lehetne választani Picassóról, a magánemberről. A drogélményei kétségkívül megjelennek a művészetében is.


Richardson szerint például a Saltimbanques család című festménye (1905) erre jó példa a művész vörös időszakából. Az festmény által ábrázolt csoport izolációja, az álomszerű alakok távolba révedő arckifejezése jól rímel a La nuit d’opium akkordjaira. A festmény alakjai mintha kiestek volna térből és időből. Rilke szerint ez a festmény "az Ember végső magánya és elszigeteltsége egy megfejthetetlen világban, amelyben a hivatása gyermekkorától a haláláig az, hogy egy ismeretlen akarat játékszere legyen."

Amikor drogfogyasztásról beszélünk, többnyire csak az érzéki, szenzoros élményekre vagy kognitív folyamatokra összpontosítunk, az egyén szintjén. A drogfogyasztás azonban többnyire kollektív és szertartásos élmény - kollektív tanulás része. A La nuit d’opium során közös szertartást képezett a pipa megtöltése, az ópium hevítése, a pipa körbeadása. A térről és időről alkotott érzetek változása kollektív szinten történt, szociális aktus volt és társadalmi jelentést hordozott a manzárdszobában megbúvó társaság számára.

Vajon milyen szerepet játszott Picasso droghasználata abban a felismerésben, hogy szeretné alakjait a téren és időn kívül ábrázolni - többféle perspektívából, többféle mozgás közben egyidejűleg? Később ez a törekvése abban a stílusban kulminálódott, amit ma kubizmusnak nevezünk.

Maga Picasso életében (egyes addiktológusok úgy fogalmaznának, "drogfogyasztói karrierjében") jelentős cezúrát képezett egy 1908-as tragédia. Ez barátjával, Heinz Wiegels-el, a német festővel esett meg. Wiegels fiatal, instabil érzelmi világú meleg srác volt, aki Matisse-al járt. Egy hasissal, ópiummal és éterrel tarkított szeánsz után pszichotikus epizódot élt át - és teljes idegösszeroppanást kapott. Felkötötte magát a csillárra.

Hogy pontosan mi játszódott le benne, és ebben milyen szerepet játszottak ezek a szerek, azt már nem tudjuk rekonstruálni. Könnyű "a drog áldozatának" tekinteni őt - bizonyos szempontból az is volt. A drogfogyasztás ugyanakkor csak szükséges, de nem elégséges összetevője volt ennek az esetnek. Az bizonyos, hogy Wiegels sérült lélek volt, és sérüléséhez jelentősen hozzájárult az álszent társadalom, amiben nem tudott kiteljesedni.

És ennek kontextusában két hasonló közegben élő és alkotó művész számára is teljesen eltérően konstruálódhatott az a valóság, amit drognak nevezünk. A születésünk óta magunkkal hozott kis csomagok, eltemetett fájdalmak, csalódások, személyiségtorzulások - az elfogadás hiánya - ezek mind közrejátszanak abban az élményben, amit a drogok kollektív szertartás által formált élményében átélünk. A veszély nem abszolút és nem statikus - minden egyes egyedi drogfogyasztás során alakul ki, vagy alakul át.

Fernande, a barátnő a kései visszaemlékezéseiben azt írta, hogy ez után az eset után "egyikünk sem szívott egyetlen slukkot sem többé az ópium-pipából." Hogy ez valóban így történt-e, és az ópium-szeánszoknak vége szakadt, az kétséges. "Nonszensz" - kommentálja Fernande bejegyzését az életrajzíró, Richardson, aki szerint a társaság továbbra is drogozott, kivéve Picassót és Fernande-ot, akik valóban leálltak ezután. Ez nem volt egyszerű: Fernande beszámolt a fizikai elvonási tünetekről és sóvárgásról, ami még kínozta őket. Elvégre évekig rendszeresen ópiumot toltak.

Ez a történet megint érdekes, hiszen a függőséget gyakran tételezzük egy biokémiai folyamatok által determinált jelenségnek - agybetegségnek - ami sztenderd lefolyással bír. Valójában a függőségnek is ezer arca van, és a függőséget éppen úgy meghatározza az ember társadalmi helyzete, fizikai és lelki adottságai, mint magát az egyszeri drogélményt. A függőség - és az arról való leállás, felépülés - szintén kollektív élmény. Picasso és Fernande számára ez éppúgy közös projekt volt, mint maga a drogfogyasztás. Egy társadalmilag jól beágyazott, közösségében-társas létében magát otthon érző lény számára a leállás is könnyebb, mint egy magányos, helyét a világban nem találó ember számára.

Picasso, sok más leállt fogyasztóval szemben, nem vált harcos drogellenes puritánná. Amikor 1953-ban az akkor 72 éves Picasso találkozott a 64 éves Cocteau-val, a társalgásuk fő témája az ópium volt. Picasso kijelentette, hogy az emberiségnek két jelentős találmánya volt: a kerék és az ópium.

"Még mindig szívsz?" - kérdezte Cocteau-t.

"Nem, és éppúgy hiányzik, mint neked," - válaszolta Cocteau.

"Az ópium jóakaratúvá tesz," sóhajtott Picasso. "Az ópiumszívóban nincs irigység. Azt akarja, hogy mindenki más szívjon."

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon miért nem szívott ópiumot élete végéig? Egyszerűen felismerte az ópiumban rejlő ambivalenciát: az erőt, ami teremt, de egyben elpusztít. Felismerte, hogy ezt az erőt nem képes kontrollálni: ez előbb-utóbb elemésztheti őt is. Csodálta az ópiumot, mint ahogy az ember egy vadállatot csodál a vadonban, tisztes távolból. Vagy egy nagy hegyet, amit soha nem akar megmászni. Fogta az élményeit, elraktározta őket, és továbbállt.

Sárosi Péter

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/15/picasso_afferja_az_opiummal

Vajon milyen lehet egész életedben a torokszorító magány fogságában élni, azt képzelni, hogy semmit nem érsz, egyedül megküzdeni a kamaszkori depresszióval, a kis panellakásban harapni a párnát, hogy a család ne hallja meg a zokogásodat, majd felnőtt korodban, a sokadik terápia után szembesülni nemcsak a lelki probléma iszonyatos gyökerével, de azzal is, gyerekkori énedet rútul cserben hagyta az, akinek mindenkitől meg kellett volna védenie? Olvasónk, Ida vallomása.

Egész életemben azt éreztem, hogy velem van a baj. Hogy nem vagyok elég jó lánya anyámnak, hogy nem vagyok elég tökös lánya apámnak, nem vagyok túl jó tesó, nem elég az iskolai teljesítményem és végképp nem elég az a pénz, amit keresek. Túl szép se vagyok, kövérebb is, mint kellene, a hajam is elég vékony szálú. Sosem tetszettem a férfiaknak. Van bennem valami visszataszító – gondoltam –, biztos velem van a baj. 

Leéltem harminc évet önhibáztatásban, önbántalmazásban, önszabotázsban. Egy szardarabnak éreztem magam, és gyakran hagyta el a számat saját magam jellemzésére az a szó, hogy undorító. Undorító vagyok – gondoltam és meggyőződésből vallottam. Amióta az eszemet tudom, velem volt lépten-nyomon egy erős, mély, zsigeri érzés: a magány érzése. Az a fajta sötét, meg nem értett, belső egyedüllét, aminek a fájdalmában oly sokszor vesztem már el teljesen. 

Így kezdődtek a depressziós fázisaim tinédzser koromban. Éjjelente némán üvöltve sírtam a párnámba, hogy még véletlenül se hallja meg senki a kis panellakásban, hogy valamit is érzek. Alig bírtam másnapokon felkelni. Fájdalmas volt a fogmosás, végtelenül nehéz volt az öltözködés vagy bármilyen mozgás, cselekedet, gondolkodás. 

Vagy minden érzést éreztem egyszerre, vagy nem éreztem semmit. Maga volt a pokol.

Sosem felejtem el, amikor anyám bejött hozzám a szobámba, és azt mondta, hogy: „Szedd már össze magad, mert így nem fogsz kelleni senkinek!” Hittem neki. A magányom, a depresszióm megmaradt, sőt erősödött, de megtanultam mosolyogni hozzá – talán úgy majd kelleni fogok valakinek.

Húsz évvel később már tudom, hogy ez nem így működik.Főiskola alatt jól elvoltam, teltek az évek, próbáltam némi élettapasztalatot összeszedni. Nulláról kellett kezdenem. Egy furcsa félelem a férfiak iránt erősen bekapcsolt ezekben az években. Nem tudtam, miért, de éreztem, hogy ez így helyes. Kell ez a félelem. Kell ez a távolságtartás. És amíg bírtam, távol is tartottam őket – közben pedig mindennél jobban vágytam valakinek a közelségére. Igazi közelségre. Nem jött. Majd ahogy illik, vagy ahogy az élet követeli, megházasodtam. Öt évvel később el is váltam. 

Akkor álltam neki ötödik alkalommal a terápiámnak. A már jól megszokott mély magány mellett valamiért bekapcsoltak egyre erősebb és erősebb szorongások. Ismered ezt? 

A szorongások kegyetlenek. Mintha akkor is akadályt keresne az agyad, amikor minden simán mehetne. Mintha direkt akadályozna abban, hogy bármit is végre tudj hajtani. Mintha távol akarna tartani mindentől és mindenkitől. 

Itt tartottam hát harmincöt évesen, magányosan, félve. Fel is adhattam volna. Hidd el, nagyon sokszor eszembe jutott, hogy feladom. Voltak napok, amikor bármit megtettem volna, csak ne kelljen már éreznem ennyi mindent! Csendre vágytam, főleg a fejemben.

Már harmadik éve jártam terápiába. Az antidepresszáns nagyon sokat segített, de még többet segítettek a képek, amikkel dolgoztunk. Vájkáltunk. Kerestünk. Kutattunk. És ahogy megismertem magam, egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam a tudattalanomban, míg nem a kellős közepén megtaláltam egy olyan eseménysorozatot, amely magyarázatot adott a felnőtt életem minden elcseszett érzésére. 

Szexuálisan molesztált egy férfi rokonom. Évekig. Hiszed vagy sem: én erről nem tudtam. Van ilyen. Az ember tudattalanja egy nagyszerű önvédő rendszer, ki- vagy lekapcsolja azokat a részeket, amikkel a személyiség nem tudna tovább létezni. Nekem ezeket az élményeket kapcsolta ki, fojtotta le és altatta, amíg csak bírta. 

Valószínű elengedhetetlen volt az is, hogy én is megerősödjem és rálássak a személyiségem mély bugyraira ahhoz, hogy képes legyen elhinni a tudattalanom, meg fogok tudni birkózni ezekkel az élményekkel. Igaza volt. A tudattalan bölcs. 

De nem csak az abúzus okozott károkat. Iszonyatos bizalomvesztést szenvedtem kislányként: anyám cserben hagyott.

Nem emlékszem sok mindenre, és azt is jól tudom, hogy az agy nem feltétlenül arra emlékszik, ami történt, hanem ahogy azt mi megéltük; így lehet, hogy valamennyire torzak az emlékeim, de az érzésben nem tévednek. Tudom, mert érzem, hogy így volt: anyámtól kértem kislányként segítséget, mert bántottak. De ő hárított: „Jaj, biztos félreérted, ő nem csinálna olyat, ő nem bántana.”

Nem értettem félre. Csinált olyat. Bántott.

Hosszú-hosszú évek önismereti munkája során sikerült megértenem a legmélyebb magányom okait. Cserbenhagyottság, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, elutasítottság. 

A tény, hogy egyedül kell megküzdenem mindennel, erőssé tett ugyan, de egyúttal végtelenül gyengévé is. Annyira nagyon szerettem volna, ha nem kell egyedül küzdenem. Szerettem volna, hogy szeressenek, de halálosan féltem, hogy ha szomorú leszek, nem fogok kelleni, vagy hogy ismét cserben hagynak, és nem számíthatok segítségre. 

Féltem, hogy nem szeret, aki bánt. Az a gyermek, akit nem szeretnek, nem a szüleit fogja megutálni emiatt, hanem saját magát. 

Ma már majdnem elhiszem, hogy szerethető vagyok. 
Ma már majdnem tudom szeretni saját magam. 

Ma már majdnem elhiszem, hogy ha szomorú vagyok, sem hagynak el. 

Ma már néha merek önmagam lenni, és ez rohadtul csodálatos!

Azért írok erről, mert hiszem, hogy a történeteink gyógyítanak minket is és másokat is. 
Azért írok erről, mert ma is vannak szülők, akik nem hisznek a gyerekeiknek. 
Azért írok erről, mert valakinek el kell mondanom. 
Azért írok erről, mert nekem is jó lett volna tudnom, hogy van megoldás, van választás, van kiút – még ha nem is egyszerű, de akkor is van. 

Ida

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images 

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/vim/53251-az-a-gyermek-akit-nem-szeretnek-nem-a-szuleit-fogja-megutalni-emiatt-hanem-sajat-magat---olvasoi-vallomas

1587738194799-1750503.jpeg

 

Olvasónk, Snifanny a drogfogyasztással és a szexszel kapcsolatban osztja meg a személyes tapasztalatait - vigyázat, tabudöntögetően őszinte írás következik!

 

Ha az ember ecstasyt fogyaszt, vagy felszippant néhány csíkocskát – kinek a fehér, kinek a kóla – egy laza péntek estén, nem árt, ha előre számol a következményekkel. Hagyjuk most a másnap kellemetlen utóhatásait, ezeket úgyis megelőzi a szinte észrevétlenül, de elemi erővel, néha a semmiből rátörő éhség. Nem, nem ételre fogsz éhezni. A szintetikus összeszűkíti a gyomrot, egy arasszal lejjebb meg kitágít. Különösen ha ráengeded magad az érzésre. A vérkeringés ingadozik, hol így, hol úgy. A gondolatok ködösülnek, a gátlások eltűnnek, a vágyak a felszínre kúsznak.

Nem tudom elképzelni, hogy férfiként milyen lehet. Nőként maga a csillapíthatatlan téboly. A peak alatt más, ott szállok, csapongok, táncolok, vagy egyéb tevékenységekkel kötöm le magam. Ha szeretet-flashem van, csak energiát árasztó meleg ölelésekbe olvadok. Mikor múlik a hatás, én akkor izgulok fel. A lejövő kegyetlen és hirtelen, nem kell hozzá semmiféle külső behatás, még csak hím jelenléte sem. Ha egyedül vagyok akkor is rámtör, aludni sem tudok a második orgazmus előtt. Vérbőség, fokozott nedvesség és az átlagosnál nagyobb étvágy. Telhetetlenség, a sok sem elég. Nem csak fizika és kémia összjátéka ez; a legtitkosabb, legféltettebb, talán szégyenérzetet keltő fantáziák szabadulnak el ilyenkor. Alattomosan veszik át az uralmat a józan ész felett és egyszerűen addig nem tudok másra gondolni vagy kikapcsolni, amíg nem engedek nekik...

Rövid időn belül többször tudok orgazmust produkálni, mint tisztán. Emlékszem, az első lasztiknál és grammoknál volt, hogy egy órán keresztül élveztem, láncreakció-szerűen, folyamatosan. Nem számoltuk, nem lehetett, néha nem tudtam hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik, csak amikor már teljesen kimerülten, kiszáradt szájjal kapkodtam levegőért és vízért.

Nyíltabban közlöm, mire vágyom, a mocskos szavak természetesen jönnek, a kapocs erősödik, mindent szabad. Több órás menetek, kitolódott határok, kiéleződött érzékek. Magasabb a fájdalomküszöb, rengeteg adrenalin termelődik. SM játszadozásnál nem árt fokozottan ügyelni, mert ami extázisban alig érződik, az másnap kellemetlen fájdalomként jelentkezhet és lassan múló nyomokat eredményezhet.

Érdekes, az egyébként sokkal alaposabb és hosszabb előkészítést igénylő, érzékeny hátsó behatolás is könnyedebb ebben az állapotban, az izmok ellazulnak. Talán a hétköznapi stressz elengedésével hozható összefüggésbe, elvégre minden fejben dől el.

A legálisan beszerezhető rush (bővebben itt), amit amúgy a goa bulikon számomra érthetetlen módon sokan lélegeznek be üvegcséből, orron át, nekem korábban anális tágításhoz használatos szerként volt ismert. A németeknél popper néven fut, egyszerűen imádják. Sokszor néztem végig webkamerán keresztül, tízperces show időkeretén belül, amint orrnyílásukhoz illesztik, inhalálják, majd rövid bódultság után méretes dildókat és egyéb játékszereket tüntetnek el intim nyílásaikban, minden különösebb előkészítés nélkül. Férfiakról van szó, akik szeretik az anált. A rush gyorsan és könnyen tágít. Rebeka Úrnő egyik törzsvendége, egy idősebb úr például kifejezetten ilyen stílusú szeánszra érkezett, havi egyszer. Többféle üvegcséből szippantott, néha túl sokat is, míg nem szédelegve kényszerült tízperces pihenőkre, mire helyreállt a vérkeringése. Néha nem tudtuk eldönteni, vajon az anális örömök, vagy a rush miatt látogat bennünket, de azt hiszem nem is lényeges. Szabad szellemű vagyok – felőlem aztán mindenki azt és olyan formában élvez, amit akar, mindaddig, amíg másnak nem árt vele.

A férfiak, a drog és az erekció

Mivel nincs farkam, néhány ismerősömhöz fordultam beavatásért, illetve a saját szexpartnereimmel közösen átélt emlékeimre hagyatkoztam. Alapvetően működőképes lehet a téma, de tapasztalataim alapján a férfiak sokkal nehezebben, vagy csak alvás és tisztulás után képesek ejakulációra. Ez persze nekem nem feltétlenül rossz, hiszen én addig is élvezem a hosszú eufóriát. Mikor viszont elérik a csúcspontot, az vulkanikus erejű és nagyon intenzív. Olyannal is voltam, akinek egyszerűen vérkeringési zavarokat okozott, és nem is működött a dolog, amíg amfetamin, kokain vagy ecstasy hatása alatt állt. Klisés, de különösen igaz erre az érzékeny és intim területre: mindenkire, minden másként hat. A merevedést befolyásolhatja akár az adott mentális vagy lelkiállapot, hangulat – épp úgy, mint szerek nélkül.

Sniffany

A védekezés nélküli szex veszélyeiről és a nemi betegségek terjedésének módjairól itt találsz több információt!

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.hu
.
https://drogriporter.blog.hu/2020/07/20/szex_drogok_es_mellekhatasok#more16039340  

A gyerekekkel szemben elkövetett bűncselekmények többsége, különösen a szexuális abúzusok, örökre titokban maradnak. Nagy a látencia, és hatalmas a vízfelszín alatt húzódó kegyetlen jéghegy. A „Kaleta-ügy”, a sajtóban megjelenő hírek, a Kékfény esetei – ez együtt is csak a jéghegy csúcsára kitűzött zászló. A rendőrségi jegyzőkönyvek, a gyermekvédelem aktái sem mennek a vízfelszín alá. Az alacsony küszöbű, anonim szolgáltatások, a segélyvonalak, a civil szervezetek tapasztalati egy fokkal mélyebbre látnak. Vendégszerzőnk, Reményiné Csekeő Borbála pszichológus, a Kék Vonal szakmai vezetőjének írása.

Hat hónap, hetvenhárom megvallott eset

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány huszonhét éve működő anonim, ingyenes, éjjel-nappal elérhető lelkisegély-vonalán 2020 első félévében hetvenhárom alkalommal kértek segítséget szexuális bántalmazás miatt. Ezek olyan történetek, amiket nem lehet megszokni, amihez nem lehet és nem is szabad hozzáedződni. Rengeteg ilyen történet van, miközben egyetlenegy is túl sok lenne.

A szexuális bántalmazás, a szexuális abúzus sokféle alakot ölthet. Vannak megdöbbentő esetek, amikor a beszélgetés közben a segítő azt érzi, egy rémálmot álmodik a hívóval együtt, és vannak szinte észrevétlen határátlépések. Vannak helyzetek, amiket egy gyerek is azonnal úgy él meg, hogy őt bántják, de ennél sokkal tágabb az a kör, amikor nincs fizikai erőszak, ahol a határok egy gyereknek nem egyértelműek, bár a kihasznált gyerek vagy fiatal általában érzi, hogy valami nincs rendben: olyan dolgok történnek, amiket ő nem akart.

Gyakran már az is a feldolgozó munka része, hogy az áldozat áldozatnak tekintse magát. Ezt a környezet sem könnyíti meg azzal, hogy normalizálja a helyzetet, vagy az áldozatot hibáztatja. 

A segítségkérést mindig gátolja a félelem, hogy nem fognak hinni nekem, engem fognak hibáztatni. Ha a bántalmazó családtag, akkor ehhez hozzáadódik annak a fenyegetése, hogy miattam fog kettészakadni a család, vagy miattam kerül majd bajba az elkövető. Ilyenkor már az is nehéz út, amíg a gyerek el tudja mondani egy bizalmi felnőttnek, mi történik vele. A segítőtől is ilyenkor igényli a helyzet a legtöbb érzékenységet: együtt haladni a gyerekkel, elismerni az érzései jogosságát, megerősíteni, ha valamit ő nem érez helyénvalónak, de közben nem előre szaladni, nem támadni a számára fontos felnőttet.

Fájdalmas tapasztalni, hogy gyakran a szülők reakciója sem támogató. Kisgyerekeknél esetleg igyekeznek bagatellizálni a történteket, esetleg el sem hiszik, amit jelezni próbál a gyerek. Kamaszoknál pedig jöhet az áldozathibáztatás. Nem ritka, hogy a szülők egy kölcsönös viszonyként értelmezik a helyzetet, és haraggal fordulnak a gyerekáldozat irányába, aki „bizonyára elcsábította” a nevelőapát vagy más rokont, családi barátot, ezzel bonyodalmat és viszályt hozva a családi kapcsolatokba. Azoknak sincs könnyű dolguk, akik egy tanárral, edzővel, más, gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozó szakember kapcsán tapasztalnak nem megengedhető közeledést. Az intézmények vélt érdeke gyakran az eltussolás.

A szexuális határátlépések nagyon gyakran – szemtanú és külsérelmi nyomok híján – nem könnyen bizonyíthatók, és az áldozatokat ez is visszatartja a segítségkéréstől.

Arra is vannak szomorú példák, hogy bár elmondják a történetüket, de az első reagálások, akár az iskola vagy más intézmény dolgozói részéről, akár a családjukban, visszakozásra késztetik őket.

A négy fal között

A Kék Vonalhoz fél év alatt harmincnyolcan fordultak párkapcsolati erőszak miatt. A társadalom jó része mintha elnézőbben kezelné a pasidtól, a csajodtól, az élet- vagy házastársadtól elszenvedett bántalmazást, fenyegetést, akár a súlyos testi sértést is. Sokszor hallhatják az áldozatok, akár a nemi erőszak sértettjei is, hogy egy kapcsolat mindig két emberen múlik, hogy ők is felelősek. Veszélyes csúsztatás ezt állítani egy abuzív, bántalmazó kapcsolatról. A bántalmazó kapcsolat lényege, hogy a felek nem tudnak egyenrangúak lenni. A bántalmazónak mindig több a hatalma – így a felelőssége is – a kapcsolat alakulásában. Különösen igaz ez, amikor a felek között egzisztenciálisan, anyagilag, jogilag és életkorilag is jelentős különbség van.

A párkapcsolaton belüli nemi erőszak is tabutéma.

Sok tizenéves elképzelni sem tudja, hogy van joga segítséget kérni, ha a párja megerőszakolta, ha fenyegetéssel, zsarolással vette rá a szexre.

Hiszen ő választotta ezt az embert, ő ment el a randira, ő ment fel a lakására, ő is beleegyezett, hogy összeköltözzenek, sőt ő akarta… Nem csak a környezet hibáztatja az áldozatokat, megteszik ők ezt magukkal is, bensővé téve a nagyon destruktív társadalmi attitűdöket. Holott senki sem gondolhatja, hogy bárkinek megszűnne a joga a személyes szabadságához, testi épségéhez, biztonságához és méltóságához, ha párkapcsolatban van. 

Egyenlőtlen viszonyok

Idén június végéig már harmincnégy esetben kért segítséget olyan gyermek, aki felnőttel volt valamiféle párkapcsolati viszonyban. Ez ritkán a tizenhét éves lány és tizenkilenc éves fiú lángoló szerelme – bizonyára ilyen is van, de ők nem kérnek segítséget. Sokkal jellemzőbbek a lelkisegély-vonalon azok a helyzetek, amikor is egy eleve bántalmazó, vagy legalábbis érzelmileg elhanyagoló közegből, diszfunkcionális családból vagy egy gyermekotthonból menekül a tizennégy-tizenhat éves kamasz egy felnőtt karjába – markába… Ma Magyarországon nem jogi kategória, nincs bűncselekmény, ha tizennégy év alatti gyerekek szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, de az sem ügy, ha egy éppen tizenkét évesnél idősebb kislányt vagy kisfiút egy tizenhét és fél éves csábít el.

Talán még ennél is aggályosabb, hogy tizennégy év felett semmilyen korkülönbség nem számít. 

A Kék Vonal számát (116 000) hívhatják aggódó szülők, ha a gyerekükről szeretnének konzultálni. Sokszor éri a hívót hideg zuhanyként, hogy nincs jogi eszköz, amellyel felléphetne a húsz-, harminc-, negyven- vagy ötvenéves partnerrel szemben, akivel a tizenöt éves gyerekének szexuális kapcsolata van. Sőt, gyámhatósági engedéllyel tizenhat évesen már össze is házasodhat ezzel a felnőttel, ily módon jogilag maga a gyermek is nagykorúvá válik. Persze vannak olyan szülők is, akik nem háborodnak fel, nem aggódnak, hanem örülnek annak, hogy egy idősebb gyerek elkerül a háztól és eggyel kevesebb szájat kell etetni, mert hó végén, vagy már a hónap második hetében az eggyel több éhes gyerek is éppen elég nyomasztó. 

Hosszú távú következmények

A szexuális kapcsolatokból hamar terhesség is lesz. Idén már több mint hetven esetben volt a segítségkérés témája a Kék Vonalnál a nem várt terhesség. Évente legalább tízezer gyereklány esik teherbe (2016-ban 6098 gyerek született tizenkilenc év alatti anyától, és 4076 abortuszt hajtottak végre e korosztály tagjain, az Eurostat adatai szerint az Európai Unióban ennél csak Romániában és Bulgáriában szülnek nagyobb arányban a serdülők).

A korai gyerekszülés, az egyértelmű egészségi kockázatokon túl, végzetesen növeli e gyereklányok kiszolgáltatottságát, ellehetetleníti a tanulást – ami nagyon sajnálatos módon tizenhat év felett már nemcsak hogy nem kötelező, de sokaknak luxus is lenne, és így újratermeli a mélyszegénységet.

Míg az első gyermek születésekor jellemző anyai életkor a továbbtanulás, a karrierépítés, az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt általában kitolódik, a legfeljebb nyolc általánost végezettek között 1990 óta nem változik az életkori eloszlás, ami sokat elmond a társadalmi mobilitás fékjeiről.

Mit tehetsz te?

A Kék Vonalhoz beérkező segítségkérések nagyon változatos háttérből jönnek. Szexuális bántalmazást elkövetnek gazdagok és szegények, Budapesten és vidéken, városban és tanyán… Áldozat mindenkiből lehet. Talán most válik áldozattá egy gyerek a te közvetlen környezetedben is.

Ha a saját családodban, lakókörnyezetedben vagy munkád során aggodalmat ébreszt benned egy gyerek vagy fiatal viselkedése, ne nyomd el magadban ezt a nyugtalanságot! Merj nyitni, merj odafordulni, merj kérdezni! Az is lehet, hogy egy felnőtt gyerekekkel kapcsolatos viselkedése aggaszt: ahogy a te gyerekedre vagy más gyerekekre néz, ahogy hozzájuk ér, ahogy beszél róluk, de az is lehet, hogy csak hallottál valamiről, amit valaki mondott valakinek, valahol, valamiért… Ne fordulj el, ha valaki arról beszél, hogy egy gyerek veszélyben lehet. A nyomozás nem a te dolgod!

Egy gyerek veszélyeztetését megszüntetni sem a te egyszemélyes feladatod, de ha fennáll annak a gyanúja, hogy egy kiskorú veszélyben van, azt nem tarthatod titokban.

A legjobb, ha az érintett gyereket megszólítva, őt partnernek tekintve, vele a lehetőségeket átgondolva közösen keresitek azt az utat a biztonsághoz, amit ő is el tud fogadni. Erre sajnos nincs mindig mód. Van, hogy a gyerek nélkül kell eldönteni, hogy mi lehet az ő testi-lelki biztonságát szolgáló első lépés. Minden településen elérhető a Család- és Gyermekjóléti Szolgálat, itt az anonim módon jelzett gyanút is kivizsgálják. Ez nem jelent rendőrségi feljelentést, de jelzés a gyermekvédelem szereplőinek: lehetséges, hogy egy gyerek vagy család segítségre szorul. 

A szexuális bántalmazás, a szexuális abúzus nagyon sokféle alakot ölthet. A gyerekek prostitúcióra kényszerítése, a gyerekek szexuális bántalmazásáról készülő pornográf felvételek, a sajtóban teret kapó „pedofilbotrányok” csak vékony szelete azoknak a helyzeteknek, amikor a felnőttek szexuálisan visszaélnek a gyerekek kiszolgáltatottságával, gyerekeket szexuálisan bántalmaznak, vagy akár azzal veszélyeztetik a gyerekeket, hogy félrenéznek, nem avatkoznak közbe, amikor a kortársak egymást bántják, kihasználják. 

A felnőttek, azaz minden felnőtt közös felelőssége és kötelessége garantálni a gyerekek jogát a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz.

Ez azt jelenti, hogy a tiéd is! A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány által működtetett, ingyen hívható 116 000 számon elérhető a konzultációs lehetőség minden felnőtt számára, aki aggódik egy gyerekért, és tanácstalan a tekintetben, hogyan segíthetne neki.

Szerző:  Reményiné Csekeő Borbála

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/ugy/53300-a-gyerekekkel-szemben-elkovetett-szexualis-bantalmazas-kozelebb-van-mint-gondolnad--mit-tehetsz-ha-gyanus-jeleket-eszlelsz

1_vvu6k94lzsv-010xps-izq.jpeg

 

Egy budapesti meleg srác vall őszintén és tabuk nélkül arról, hogy mi a chemsex, mi a jó benne, mi a rossz benne, és hogyan lehet durván rácsúszni úgy, hogy aztán már nehéz a leállás.

BEVEZETŐ
A chemsex elsősorban a meleg és bi fiúk és férfiak eseménycentrikus drogozása, amelynek során csoportos szex során stimuláns drogokat (többnyire metamfetamin, GHB és mefedron) használnak az élmény fokozása érdekében. Magyarországon eddig erről a kérdésről nagyon keveset lehetett olvasni, pedig nyilvánvalóan jelen van a budapesti éjszakában is. A chemsex-el gyakran együtt jár a magasabb kockázatvállalás (pl. védekezés nélküli szex, fecskendők és tűk megosztása), az intenzív, akár napokig tartó partik után a súlyos depresszív időszakok, pszichés problémák. A melegként, biszexuálisként való létezéssel együtt járó kirekesztés és megbélyegzés, a különféle traumák feldolgozatlansága, a magány mind hozzájárulnak ezeknek a problémáknak a súlyosbodásához. A chemsex a meleg közösségeket sújtó egyik legnagyobb egészségügyi kihívás világszerte, mind a pszichés problémák, a függőség, mind pedig a nemi betegségek, például a HIV és a hepatitis terjedése mitt. A Drogriporteren most közreadunk egy olyan olvasói írást, ami személyes tapaszalatokon keresztül mutatja be a jelenséget. A megismerés, a problémák feltárása az első lépés azok kezeléséhez. A megoldásokhoz pedig az érintetteken keresztül vezet az út. - A szerkesztő (Drogriporter)

Két éve találkoztam egy bulin drogokkal először. Meleg körökben már egy jó ideje elterjedt dolog volt, az ún. "chemszex" azaz a mindenféle drogokkal egybekötött szexelés, ez azonban szinte mindig "party" jelleget öltött, tehát nagyon ritka esetben fordul elő, hogy egy pár csinálja vagy netán hármasban, így én is ebbe a formájába csöppentem bele, nagyon gyorsan és azonnal.

Nekem korábban sem volt ismeretlen a promiszkuis élet, szerettem akár egy este, több különböző emberrel dugni, azonban meglehetősen erős hipochondriám miatt a védekezési szabályokat betartva. S mivel én főleg a passzív szerepet kedvelem (akit dugnak - nem szeretjük a "lány" szerep szót, mert nem vagyunk lányok, még ha néha úgy is tűnik :) ) nyilván a befogadóképességemnek is voltak határai.

Ezen a házibulin a "spuri", azaz a speed volt az első drog, amit kipróbáltam és ami először feltűnt, hogy nem érdekel, ki mit gondol rólam. Eltűntek az aggályaim, hogy lehet nem vagyok már olyan szép szálkás így a 30 felé, s mi van, ha van pár ősz hajszálam (a melegek között a 30 év egy komoly vízválasztó, kb. onnantól kell keményen megküzdeni minden egyes "falatért", ha nem vagy olyan gyors és ügyes, hogy egy ismerősöd se tudja a valódi korodat. :)

Fantasztikusan jó pasinak éreztem magam és úgy éreztem, bárkit megkaphatok, s végre hódolhattam egy régi álmomnak, a "bb" (bareback - védekezés nélküli) szexnek is, ugyanis a betegségektől való aggályaim is rögtön eltűntek a szer hatására. A következő héten rögtön akartam az élményt megint, s ugyanaz az illető bemutatott egy másik, szintén közkedvelt partidrognak, a 2010-ből átmentett KATI kristályos formájának, ami "mefi" néven elterjedt. Na, ez volt az igazi nagy ütés. Fél zacskó után gyakorlatilag bármennyien megdughattak, annyira kitágultam, hogy nem éreztem semmit, csak a több órás (napos?) elszállást. Az, hogy sokan belém is élveztek (ezek persze nem drogozó emberek voltak - mert úgy az a legtöbbeknek nem megy; megvoltak azok a helyek, ahol beállva őket is megtalálhattam), még duplán élvezetet nyújtott.

Szépen lassan találkoztam az üdítőkkel felkevert dzsinával (GHB) is, ami szintén bevett szer ezeken a partykon, s ha valaki aktív szerepbe (tehát aki dug) szeretne kerülni, annak érdemes volt nyakalnia belőle óránként, ugyanis a "mefi"-től a legtöbbeknek nem állt fel, kivéve ha intravénásan adták be, ennek a neve "slam", s talán a legveszélyesebb és a legkeményebb addikciót okozza mind közül. Láttam olyan srácot, aki órákat töltött egy party-n azzal, hogy vénát keressen magán, ahova beadhatja.

Ennél keményebb drogok: pl. a kokain és a heroin a melegvilág chemsex party-jain nem igazán jellemzőek, a fentiek azonban egyre nagyobb dózisban és különböző kombinációkban is terítékre kerülnek az idő előrehaladtával, ahol fél zacskó már kevés. Innentől nem volt megállás. Hetente kerestem a hasonló "chemsex-bb-gruppen" partykat, ugyanis ez a szentháromság meleg körökben szinte állandó.

A drogos szex sosem megy gumiban és nagyon ritkán történik négynél kevesebb személlyel: szinte mindig többnapos, sőt hetes partykba torkollik, ahol több tucat ember megfordul ezen idő alatt: van aki onnan jár beállva melózni és oda tér aztán vissza, van aki két napig folyamatosan csinálja, utána abba akarja hagyni, de rájön, hogy olyan szar lejönni ennyi drogról, hogy visszatér újabb 5 napig, s amikor már a szervezete jelez, hogy enni ill. inni kéne, akkor hagyja csak abba. Merthogy a szex mámora egy plusz addikció a drog mellé, s ezt nem olyan könnyű otthagyni.

Nem egyedül repül az ember, hanem valaki mással, nem csak a fizikai része tud csodálatos lenni, hanem a lelki is: megérintenek, szeretnek; nyilván ez nem valóság, de ez akkor és ott tök mindegy. Aki azt mondja, hogy maga a tevékenység rossz, az nem próbálta vagy rossz anyaggal csinálta.

A következményei már más kérdés: mindenki máshogy éli meg, én a magam részéről minden lejövésnél kegyetlenül szenvedtem. Napokra tűntem el, volt hogy a munkahelyemre sem mentem be, volt, hogy olyan pánikroham jött rám, hogy elmenekültem otthonról, s persze elhanyagoltam a valós barátaimat, s azt, azokat akiktől valóban szeretetet kaphattam volna.

Ez nyilván minden drogos sztoriban le van írva, a "chemsex" azonban azért specifikus, mert sokan ezt a fajta függőséget még mindig nem tekintik függőségnek; lévén, hogy nem napi szinten vágyik az ember a drogra. Úgy élik meg, hogy "ó, elmegyek egyet partyzni, utána jó leszek pár napig". Ez esetleg az elején megy, utána az illúzió, hogy kézben tartja az ember a dolgokat, megmarad - az nem tűnik fel, hogy az életben minden egyebet úgy kezd intézni, hogy a chemsexre legyen pénz, a chemsexre legyen idő, s ha nincs, akkor minden áron csinál magának. Lehet, hogy két hétig droghoz sem nyúl, de az mind azért van, hogy utána belevesse magát abba, amire két hétig készült. Mert az egyre puritánabbá tiszta időszakok nem szólnak semmi másról, csak saját magunk vállon veregetéséről az utána következő rövidebb-hosszabb chemsexelésekért cserébe.

Lassabb és alattomosabb függőség, de ugyanolyan nyilvánvaló, s innen csak egy lépés a napi szintű drogozás. Ismerek olyanokat, akik a napi szintű drogfüggőségüket minden nap tartandó "chemsex party"-ba oltják, tartva az illúziót, hogy ők még mindig csak szexelgetnek néha beállva. Nem azt mondom, hogy ezt nem lehet ésszel, de mivel eseményspecifikus függőségről van szó, sokkal nehezebb valós értékítéletettel felmérni, hogy mennyire is kapja el az embert a gépszíj.

A magam részéről, eldöntöttem, hogy leállok. Nagyon friss a döntés, egyelőre nem tudom, hogy pontosan hogy is fog ez sikerülni. Az biztos, hogy van, aki mellettem van. Felfedtem magam a számomra fontos embereknek, ez volt az első lépés, a második pedig, hogy kerestem szakmai segítséget. Nehéz lesz az út, de a döntés megszületett. Egy évvel ezelőtt volt bennem egy hajlandóság arra, hogy legyen ennek vége, de a döntés nem született meg. Most döntés is van. Az első dolog az volt, hogy felismerjem, hogy rég nem én tartom a kezemben az életemet, hanem a függőségem uralkodik felette, s mint feljebb is jegyeztem, ennél a típusnál felismerni ezt talán még nehezebb, mint a drogfüggőség közismertebb fajtáinál, s mint megtudtam szakmailag is óriási kihívás két ennyire összefonódott, ekkora élményt nyújtó függőséget kezelni. Egyedül - a magam példájából ill. eddigi tapasztalataim alapján - kizártnak tartom, hogy abba lehessen hagyni, ez talán a legnagyobb hazugság, amit a "chemsex" elhitet veled.

Karcsi

A Drogriporter angol nyelvű interjúja egy chemszex szakértővel itt!

Ha védekezés nélkül szexeltél, menj el szűrésre!

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriportrer.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/21/chemsex_budapesten_amikor_elkap_a_gepszij#more16041170

screenshot_2020-07-22_at_12_36_51.png

„Egy gömb alakú társadalomba nem férnek bele a csillag meg gúla alakú egyének, meg a kétdimenziósak sem.” Olvasónk idén márciusban, a koronajárvány és a korlátozások bevezetésének elején írta meg a hétköznapi tapasztalatait.

 

Ragyogó koratavasz van. Madárcsicsergés hajnalban, virágzó mandulafák, a nap mosolyog ránk. Ha szellőztetek, bejönnek az első kis köcsög legyek. A természetet nem érdekli a koronavírus, ébred ezerrel. Én is érzem, hogy visszatér belém az erő, a téli depresszió eloszlik és előbukkan a felhőtlen égbolt…

Minden csodás. Legalábbis amíg ez a csík tart. Utána visszaborulok önmagamba, megfeszül minden izmom, különösen a szám körül, nyomasztó gondolataim támadnak és tudom, hogy meg fogok halni, de ha mégsem, akkor a minimum az örök boldogtalanság a sorsom.

Semmi nem jó, fizikailag érzem a szar hangulatot megkövesedni. Nem tudok semmire sem koncentrálni, de ha mégis, akkor úgy érzem, beszív és fogva tart, amit épp csinálok. Jellemzően ez a zenék keresgélése, de mint egy megszállott, olyan módon. Belehallgatok, kövi!!! Nem tudok leakadni. Nem tudok aludni. Még egy csík kell. Ezen elagyalgatok egy darabig. Önkiszolgáló legyek, vagy keltsem fel a pasimat? Ő sosem mond nemet narkóra. Vele flashelnék, de olyan távol van tőlem, mint ide Kína. Azért csak ideért az a kurva vírus onnan is, felkeltem mégis. Borítékolom magamnak a következő húsz perc csodát és az utána következő másfél órás ledzsalót. 

Nagy nehezen elalszom hajnalban, már kicsit világosodik is. Ettől persze hatkor kelni kell, és ugyan ki tudja hány óra van, meg sem akarom nézni, jobb nem tudni mennyit alhatok, vagyis inkább mennyit nem aludtam. Másnap munka. Jól funkcionáló függő vagyok. Mitől? Mindig mástól. Bármitől, ami kicsit is adja azt a feldobott érzést. Néha elég egy jó zene. De azért nem árt egy kis cucc se. Csak lenne Fronyóm, nem lennék ilyen trében, nem lennék ilyen fáradt állandóan. A stimulánsokra muszáj dobni valamit, hogy lehozzon a kattogós részről. De már vagy egy hónapja nincs egy szem sem.

A spuri olyan szar már, hogy gyakorlatilag bármikor alszom vele, jó ha 10% amfetamin, a többi kávé. Mondják is rá mostanában, régebben nem hallottam ezt a nevet. Mégis nekem a kedvencem mind közül, mert bár eufóriát nem okoz, de csodásan lesimítja a borzas idegeim, elmerülök bármiben, behúzódom magamba, onnan figyelgetek, de azért létezem.

Rendbe tesz, béke van, nyugalom. Vicces, nem? De rám így hat. Persze megy vele hajnalig a tánc is meg a pia, de az már rég volt, 8-10 éve, mikor buliztunk, akkor más is volt és mást is vártam tőle. Most a szorongásaimat oldja, a fájdalmaim csillapítja, a fáradtságom elűzi, a ráncaim kisimítja. Huszonötnek nézek ki. Ja és diétás!

Aztán van a flashelős motyó, a kristály. Rohadt egy kurva. Nem lehet leállni vele, ha egyszer elkezded és ha végre sikerül rávenned magad az utolsó csíkra, utánna napokkal később is felüti a fejét a sóvárgás, amin nem segít, hogy nagy tételben vesszük, így inkább visszafogni kell magunkat, mint azon agyalni, hogy szerezzünk és osszuk be. Görény cucc, tényleg.

Teljesen kicsinálja a szervezetet. Kiszáradsz, mint egy őszi falevél, kipisiled a csarnokvizet is a szemgolyódból. Folyton rettegek, hogy hólyaghurutot kapok, ahogy egyszer, úgyhogy iszom mellé rengeteget. Enni ezzel sem lehet. Öt hónap alatt lefogytam tíz kilót az amfetamin diétával. Mondhatni kurva jól nézek ki, de nem akarom tudni milyen ára volt.

Mindennek van ára. Ezt toltuk az este is. Kb egy hónapja ez a főfogás, a desszert, és az ágyban a nasi. Kicsit olyan, mint egy eki, de nem tart olyan sokáig, nem is annyira tiszta eufória, de az eki talán még ennél is jobban kicsinál. Ősszel abba is belehúztunk, az utolsót karácsonykor ettük, de olyan szar volt a másnap, hogy jegeltük az egész bogyó témát. Nem mondom, azért most bedobnék egyet…A kristály meth mindig más. Sok múlik a helyen, az időn, az állapoton, a társaságon. Nem lehet folyamatosan csinálni, mert egyszerűen egy idő után nem hat. Csak a zavarodottságot hozza, a háttérzizgés megvan, de nem basz már oda. Nekem a második csík szokott leginkább. Mégsem lehet abbahagyni.

Senki nem tudja rólam, hogy mennyit narkózom és miket, megtanultam már mire kell odafigyelni, mivel lehet ütni a másnapi hatásokat. Ettől persze csak végigvonszolom magam a napon. De még mindig jobb bemenni dolgozni, felvenni az álarcot, mint itthon remegni az ágyban. Mozgás, ez a kulcs minden szintetikus másnapra. És persze jó spurika. Ami amúgy lehet szar is, igazán hatni úgysem fog, de rendbe rak normálisra, hogy tudjam játszani a szerepeket.

Ez gusztustalan amúgy. 

Régen, párhetente vettünk egy gramm spurit, egy bogyót max, ez a mennyiség bőven elég volt, mentünk partyzni hajnalig a kattogós minimálra. Aztán after nálam. Ki-ki ízlése szerint elszívta a lehúzós dzsóját mikor feljött a nap, nekem már akkor is a mozgás, a bringázás, a mászás volt a lejövős progi, mert mozgás-mozgás-mozgás. Ha nem, akkor egy napot szenvedtem izzadva az ágyban. Akkor a spurnyától voltunk így készen. A bogyó meg két óra és huss. Most már fordítva van. Ennek már nem sok köze van a bulizáshoz. Ez már csak a tudat módosítása. Mert a jelen annyira tré, hogy benne sem akarok lenni.

Nem annyira rossz az életem, csak nem bírom elviselni.

Túl nehéz élni.

Az a vicces, hogy talán így még nehezebb. Folyamatosan szenvedek a bűntudattól, hogy egyre csak csúszok bele és le. Már simán szívok a munkahelyemen is a wc-ben. Régebben ez elképzelhetetlen volt. Anyám előtt, a gyerekeim előtt. Nem látják, de én tudom, hogy be vagyok állva. Mintha egy sört pattintanék. Csak épp helyette egy csíkot rántok a fürdőben. Fogalmuk sincs róla. 

Persze a legtöbbet a pasimmal motyózom. A szerelmemmel. A pasimmal vagy a szerelmemmel? Szerelmem a legnagyobb flashelésekben, amúgy néha meg olyan paraszt velem, hogy csak a “pasim” jelzőt kapja. Azért alapvetően tényleg szeretjük egymást. De ő sokkal-sokkal régebb óta van ebben, mint én. A mindenekben. Mondhatjuk, hogy ő vitt bele újra, de végülis nem tartott pisztolyt a fejemhez. Nem is kellett. Sokszor én könyörögtem neki, amikor le akart állni. Jó sok szart megéltünk együtt. De már egész jól összecsiszolódtunk. Viszont tartósan józanul nem voltunk még boldogok együtt. Talán nem is leszünk. Nem boldogok. Józanok.

Ahhoz nem vagyunk elég stabilak. És szeretünk kábulni. Egyikünk sorsa sem annyira szörnyű, nem azért lettünk ilyenek, mert annyira borzalmas lett volna az életünk. Van családunk, munkánk, sokan szeretnek minket. De valamiért a DNS-ünkbe van írva a boldogtalanság kódja. A gyógyszer rá a révület. A flashek. Hogy ne kelljen azon agyalni, holnap ki szeret, ki törődik velünk. Hogy valaki mondja nekünk: minden rendben lesz. Ígérje meg. Aztán persze úgysem hisszük el. A motyó ilyen szempontból kiszámíthatóan hozza az érzést, ami kell. És magával az illúziót is. Lehet, hogy nem volt sok közös józan élményünk, de ez a sorsközösség összeköt minket. Értjük, hogy mi van a másikkal. 

Ez és a zene. A zene ugyanolyan drog, kiváltja a megfelelő helyeken az ingert. Ebben is hasonlítunk. Meghalnék ha nem lenne zene a világon. Ahhoz képest a narkó csak egy szarjankó. Na jó, amúgy is az…

Nem szerencsés, ahogy egymást belerángatjuk a dolgokba, bár valahol amúgy egy kicsit vissza is fogjuk, például én dugdosom a cuccot előle, aztán mégis én dobom fel azt, hogy mi lenne, ha csak egy apró csíkocskát szívnánk, és lesz belőle egy hajnalig tartó trip. Volt olyan, hogy nyolc gramm kristályt toltunk el egy hét alatt ketten. 

Tegnap délután négy óta be vagyok állva, szerződéseket mentem kötni az ügyvédhez. Egész nap szorongtam a hülye korona miatt. Ja hát igen, itt van egy ilyen történelmi időszak, egy kis mindmeghalunkkal fűszerezve. Látni sem bírom. De hát hova a fenébe meneküljek előle? Jó ötletnek tűnt egy kis spureszt szívni indulás előtt, a vonaton szálldosni a zenére, a tavasz illatát beszívni, csak az a kurva korona… De kevésbé mardosott így, éreztem, amit kell, a felhőtlen jóidőt! A járványügyi helyzet miatt nem volt meki vagy egyéb elvonulásra alkalmas hely a kövi csíkra, úgyhogy szerződéskötések közt az ügyvéd budijában szipkáztam pakiból a motyót. Hazafele atomra be voltam állva, mert így nehéz volt a mennyiséget kontrollálni. Azért még a peron végén is belenyaltam, míg vártam a vonatot. Hazaértem, és amúgy minden oké volt, csak enni nem tudtam. Lefektettem a gyerekeket, mesét is olvastam nekik. Mondom, hogy jól funkcionálok. Bebújtunk az ágyba a pasimmal, úgy hiányzott tőle egy ölelés. De gyanús, hogy az egyetlenem is kattogott, amióta a kristály balhé van, azóta látom rajta. Tagadja persze, de nem akar hozzámbújni, megölelni, pedig állítólag szeret. Hoppá, egyből felvillanyozódott mikor belengettem, na, csak egy csík… De tényleg csak egy! Ez történt este tízkor. 

Hajnalban, zombi üzemmódban mentem dolgozni. Míg odaértem, kitaláltam, hogy mégiscsak kérek én egy Fronyó receptet. És hála az e-korszaknak, délelőtt tízre a felhőben volt a receptem. Egyből felvillanyozódtam. Ha lett volna éjjel Fronyó, nem spurnyával kellett volna indítanom a napot. Túlélés volt minden perc. Közben érdekes fájdalmaim is voltak, kivolt a gyomrom, a belem, mindenem görcsben. Hazafele beugrottam szolizni, ki tudja meddig tehetem még meg, ha kijárási tilalom lesz, viszlát mesterséges barnulás. De valójában azért a tiz perc meleg békéért mentem. Jól esett volna tegnap este is ez a meleg. Annyira hiányzott egy kis bújás. De ahogy jöttek a flashek, ő inkább a telóját bújta. Sebaj, amit nem kapok meg egy embertől, megkapom a narkótól. Ugye?

És közben itt a koronavírus.

Itt tartunk most egy történelmi pillanatban. Már semmi sem lesz a régi és még előttünk van minden. Próbáljuk a rémhíreket és felesleges paráztatásokat kizárni, de könyörgöm, rólunk van szó, csóró kis drogosokról! Mi lesz velünk? A saját életünket nem tudjuk gatyába rázni, hogy a picsába kéne egy válsághelyzetben érzelmileg stabilnak maradni? 

***

Ha van olyan lelkiállapot, amiben boldog tudok lenni tartósan, de nem felel meg a társadalmi normáknak, vagy valahol nagyon a szélsőségeken mozog, akkor vajon velem van a baj? Ha túl extrovertált vagyok, ha másokkal érzem jól magam, ha nem szeretek egyedül lenni, miért baj? Mert a világ azt várja el tőlem, legyek egyedül is el. De miért kéne egyedül is boldogulni, hiszen az ember társas lény. Van rajtam egy baszott nagy pecsét, miszerint kapcsolatfüggő vagyok, és már én is beláttam, igen, az vagyok. De mi van akkor ha egyszerűen csak ilyen vagyok? Én meg persze szorongok, hogy jajj, nem vagyok normális, nem vagyok nem normális. Másnak kéne lennem, meg kéne változzak, hogy beleférjek a formába, amit a világ adott, hogy ilyen legyél, mert ilyen egy “egyén”. Közben semmi egyéni nincs benne. Az elfogadás milyen szép tulajdonság ugye. Légy elfogadó. De közben te magad pedig inkább csak felelj meg. Viselkedj, mutasd a képet. A legjobb, ha tényleg azzá válsz, mert akkor a külső-belső összhangban van. De mi van akkor ha én nem vagyok belülről ilyen? Örök kárhozat? Vagy esetleg ha megtalálom a közösségem, a párom, aki ugyanilyen, akkor lehetek boldog? Csak legyen ő is elfogadó. De kívülről akkora a nyomás, hogy mindenki csak szorong össze-vissza. Mondjuk azt is megérem, hogy egy gömb alakú társadalomba nem férnek bele a csillag meg gúla alakú egyének, meg a kétdimenziósak sem. Valami kell, hogy működjön. Vagy az ember működik vagy a közösség. Talán az a baj, hogy túl nagyban kezdtünk el gondolkodni, talán a globalizáció. Pofázunk itt a sokszínűség szépségeiről, fekete-fehér, blablabla, de azért csak közös nevező felett van minden ember. Aztán lehet ebből a törtből nem lesz kerek szám. Olyan kis hülye tizedesjegyek basszák el a balanszot, amik rajtam is vannak.

Mit taníthat vajon nekünk a korona? Ha egyáltalán létezik. Ha nem csak egy nátha fajta, mesterségesen generált félelemmel tálalva. Mert szerintem az. De majd kiderül, ha megkapom. Lehet, hogy pont az izolációt tanítja? Hogy a nagy közös nem működik, csak a kis közös?

***

Egy kommunában szeretnék élni. Nem szeretem a világ személytelenségét. Mindent megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó. Nem tudatosan - vagyis most már tudok róla - de gyerekkorom óta azon voltam, hogy kifejezzem: létezem. Mondhatnánk művészetnek, de az életművészeten kívül kézzel foghatót nem alkottam. Inkább csak a jelenlétem, azt fejlesztettem tökélyre. Ez sokak számára kurva bosszantó volt, másoknak meg szórakoztató, én meg majd belehaltam, hogy mindenkinek az utóbbi élménye legyen meg. Mikor rájöttem, hogy ez létezhetetlen, a polgárpukkasztás jobban vonzott. Most már csak egyszerűen leszarom, ki mit gondol, jövök-megyek, ahogy nekem tetszik. A szűk környezetembe megpróbálok beilleszkedni. Az se megy mindig. De határozottan jobb, mint volt. És ha fura, ha nem, de a drogok sokat segítettek nekem ebben. Először is magamat jobban megismerni, elfogadni, de másokat is. Nem is sejtettem, hogy ez is a feladataim közt szerepel.

Korábban elfogadónak tartottam magam. De rájöttem, mennyire ítélkező is vagyok. Amióta problémám van vele, megértettem, hogy bárki járhat így, mindegy, milyen családból származik. Sőt, bárki járhat bárhogy. Nekem nem az volt megtervezve a kispolgári-értelmiségi családomban, hogy függő legyek. Valamiért mindig érdekeltek a drogosok, a drogok, mitől lesznek azok, akik csinálják, mit élnek át. Azt nem tudta velem senki elhitetni, hogy rosszul érzik magukat, pedig a magyar propaganda csak erről szól, de azért mindig is különbnek tartottam magam mondjuk egy heroinistától. Egészen addig, míg ki nem próbáltam. Hoppá. 

Addig csak ne pofázzunk és ne ítélkezzünk, míg nem voltunk valaki más cipőjében. Maga is ezt mondja mindig, Mrs. Lipton… Ez az egész ott kezdődött, mikor voltam vagy 12 éves, és kint a ligetben néztem a punkokat. Esküszöm elvarázsoltak. A kinézetükkel, a közösségükkel és mert láthatóan be voltak állva valamitől, bár akkor ezen sokat nem gondolkodtam még.

A drog téma mindig nagyon izgatott, nem akartam kipróbálni semmit, de mindent tudni akartam róla. Vagy száz drogkönyvet olvastam kamaszként, szakirodalmat, ismeretterjesztőt, Feldmárt, Tim Leary-t, életutatak, drogkarrieket, nyavajgásokat, hálálkodásokat, meg akármit, amit a könyvtárból ki tudtam venni. Miért? Fogalmam sincs. Gyerekkorom óta, és semmivel sem tudom magyarázni, lehet valaki karmikus faszság, vagy egyszerűen csak nagyon fogékony életkorban talált be pár dolog.

Apámnak volt egy barátnője akkoriban, neki voltak olyan spanjai, meg hozzáállása az élethez, hogy nem nagyon titkoltak a gyerekek előtt semmit, így mi is láttunk, hallottunk sok mindent akkoriban. Angyalföldön éltek egy lepukkant bérház galériás garzonjában, talán valami gondnoki lakás lehetett, egy kis lyuk gyakorlatilag, mai szemmel azt mondanám, szarfészek, tényleg az volt. A csaj fiával nagyon jóban voltam, ő 9 éves volt, én 12, évekkel később is összejártunk még, mint barátok. Hogy jó volt-e neki úgy felnőni, hogy mindent tudott? Nem tudom, de 12-13 éves korára már masszívan ivott, cigizett és később úgy tudom kemény drogos lett, intézetbe került, persze nem biztos, hogy emiatt.

De engem sem állított meg semmi, ha egyszer érdekelt. Náluk csíptem be először piától, náluk láttam először spanglit, voltak olyan haverok, akik feljöttek és vizet szippantottak az orrukba. Akkor nem tudtam, miért, de húsz évvel később is eszembe jutott ez a trükk és milyen jól jött…

Szóval talán csak fogékony voltam, meg egy depis tini, aki gyűlölte az életét amúgy, bár valahol örök optimista is voltam. A zenéktől mindig el tudtam jutni egy olyan világba, ahol felnőttként láttam magam és boldog felnőttként. Csak nőjek végre fel baszki… 

Ezek ellenére hamarabb kaptam nyugtatót pszichiátertől, minthogy kipróbáltam volna a füvet. Vagy mégis az lett volna előbb? Nem is tudom. De addigra már túl voltam egy olyan tinédzser párkapcsolaton, ami másfél évig tartott és a srác már úgy jött velem össze, hogy ő örökre befejezte a füvezést. Bereccsent, beparázott vagy nem tudom már mi is volt, de nem szívott már többé. Ez visszatartó erőként kellett volna hasson, meg az a sok könyv, meg a filmek, meg hogy napokig sírtam a Rekviem egy álomért-on.

Biztos mondtam én olyat is, hogy soha nem fogok drogozni, csak sajnos túl sok narkós meg füves zenét hallgattam. Quimbyt meg Animát, mindenféle reggae-t, Kispált, meg hát kezdjük ott, hogy az Est FM-en meg a Tiloson nőttem fel. Ennek ellenére nagyon sokáig elkerült és elkerültem mindent. Nem volt olyan a társaságom.

Tizenkilenc éves koromig kellett várjak az első füves cigimre és hát jó borzalmas élmény volt, mondhatom. Mai napig nem is bírom azt a szart, na attól tényleg rosszul leszek, testileg, lelkileg. De ahogy Mykee is mondja: "Minek csinálod ha nem jó neked?" Azért egy darabig csináltam, bár ez túlzás, imitáltam, például vettünk tíz gramm haskát a barátnőmmel, elfeleztük, aztán grammonként adtam oda neki a részem a szülinapjára, karácsonyra, a névnapjára… :D Egyedül sosem szerettem szívni, a közösségi élményt viszont soha nem hozta számomra, annyira nem, hogy egy szigetnek éreztem magam a társaságban, és hát baszki… ebből menekültem a felnőttkorba, tökömnek sem kellett az érzés megint.

Innen meg is érkeztünk a  függőség talajára, nekem mindegy, csak ne legyek “sziget”, ne legyek egyedül, az én narkóm a kapcsolatok, legyenek körülöttem a szeretteim, vagy ha mégsem, akkor legyen olyan cuccom, amitől nem hiányoznak…

Az alkohol az például ezért nagyon rossz, mert nekem egy maximálisan közösségi drog, és ha sokat iszom és egyedül maradok, akkor csak sírok, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Pedig alkatilag nagyon jól bírom a piát, meg tudok inni egy üveg minőségi töményet nő létemre és nem csinálok balhékat meg hülyét se magamból. De nem szeretek már inni, max sörök, fröccsök csúsznak le. Fogalmam sincs minek nevezné egy Zacher, de minden nap ittam egy darabig, fél üveg bort minimum, aztán meg amikor egyedül maradtam a gyerekekkel, akkor csak azokon a napokon, amikor nem voltak velem, de jóval többet. És aztán meg amikor a krach is beütöt az életembe, és elvesztettem majdnem mindent, akkor pedig masszív ivásokba kezdtem. És párhuzamosan masszív drogozásokba újra. És most itt tartok, eltelt fél év, egy olyan fél év az életemből, hogy hűha… Ez még én vagyok egyáltalán? Vagy pont hogy most vagyok igazán csak én.

Whynot
2020 március

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/22/egy_kristalyfuggo_no_naplojabol_koronajarvany_idejen

Egy erőszakos, szenvedélybeteg apa iszonytató károkat képes okozni. A testi sebek elmúlnak vagy legalább halványulnak idővel, de a lelki bajokat még az idő sem gyógyíthatja be tökéletesen. Különben miért fordulhat elő, hogy ha az ember magabiztos felnőttként áll újra az apja elé, az egy pillantással, egy odavetett fél szóval képes visszalökni őt gyermekkor poklába? Veled is megtörténhet – Ágnes írása.

Ha a boldog család eszméjére gondolok, a mai napig egy Disney-jelenet jut az eszembe. Karácsony van, Mickey-ék az asztal körül ülnek, és jut is, marad is alapon próbálnak osztozni egy darab szegényes sült húson. A gyerekek örülnek a lakomának, a kissrác épp egy frissen szerzett csirkecombot lobogtat, csupán Mickey apa arca gondterhelt, ahogy késével apró darabokra vágja a tányérján maradt egyetlen borsószemet. Persze, a szereplők mimikája félreérthetetlen, és a történet is erősen sarkított, hogy még egy gyerek számára is átjöjjön az üzenet: legyen bár anyagi javak híján az ember, ha szerető család veszi körül, s kandallójából árad az otthon melege, akkor biza megvan mindene.

Csodáltam ezt az ösztönös odaadást és zsigerből fakadó lemondást, számomra valamiféle megmagyarázhatatlan harmóniával töltötték meg a képkockákat. Ma már picit paradoxnak érzem, de gyermeki vágyaim közt ilyen boldog szegénység szerepelt.

Meg egy erős és bátor apa, aki gyermekét a magasba röppentve kacagtatja – ahogy hős Mickey is teszi az ominózus jelenet elején –, aki elűzi a szekrényben ragadt szörnyeket, és télen saját zsebébe süllyesztve melengeti az átfagyott gyermekkezeket. 

Persze, az én apámnak is voltak szuperképességei. Mesterien tudta például a narancsot pucolni, aprólékos műgonddal mindig csak félig hántotta le a héját, és a gerezdeket is úgy rendezte el, hogy a gyümölcs virágként nyílt ki a kezemben. A strandon vizet eresztett a markába, majd úgy préselte ki az ujjai közti apró lyukon, mintha szökőkút rejtőzne a tenyerében. És úgy tudta csavarni a vizes törülközőt, és azzal olyan pontosan kimérni az ütéseket, hogy annak látható nyoma ne legyen.
A husáng még ennél is rosszabb volt, borzasztóan csípett, hiába bújtam a kanapé mögé, csak úgy surrogtak fülem mellett az ütések. Mind közül talán a nadrágszíj volt a legkegyetlenebb, de kaptam puszta kézzel is, ha túl macerás lett volna levenni azt a fránya övet.

Ám közel sem az erőszak fizikai formája hagyta bennem a legmélyebb sebeket. A sérülés begyógyul, a test, fizikai valónk e csodás, külső burka fel van vértezve a folytonos megújulás bámulatos képességével. A lélek az, ami nem felejt.
Olyan mély nyomot hagyott bennem megaláztatásom emléke, hogy képtelenség lenne a feledés leplét ráborítani, egy-két apró sérelem, kéretlenül marasztalt emlékfoszlány biztos felsértené a gondosan elsimított szövetet.

Hiába próbálnám szépíteni a történetet, akkor sem mondhatnék mást: apám alkoholmámoros kicsinyességeinek játékszere voltam.

Valamiért rendkívül szórakoztatónak találta, ahogy könnyes szemmel prüszköltem a méregerős levestől, amit kényszerből nyeltem le, vagy krákogtam a számba erőszakolt cigaretta maró füstjétől. Ha vihar volt, a házfal mellé vezetett, és katonás rend szerint, vigyázzban állva kellett néznem a villámlást; persze jól tudta, mennyire félek tőle. Egyszer pedig, amikor az óvodából hazaértem, a küszöbön találtam a kedvenc kis bárányom levágott lábait: nem bajlódott az örök vadászmezők meséjével, kendőzetlenül dörgölte orrom alá a valóságot. Évekig tagadta, hogy a lánya vagyok, és válogatott szitkokat szórt rám. „Vörös ember, vörös ló, vörös ember egy sem jó” – mantrázta szüntelen.

Öt évig volt körülöttem az állandó bizonytalanság és rettegés. Hogy mi volt a legborzasztóbb az egészben? A folytonos kétely. Sosem tudhattam, azért nyújtja-e a kezét felém, hogy segítsen megszerezni a polcon lévő loncsos plüsskutyát, vagy hogy lekeverjen egy ordas nagy pofont, mert felmásztam a székre.

Akkor, ott képtelen lettem volna szavakba önteni az érzéseimet, így szépen, komótosan fojtottam el mindent, hogy azok évek múltán, új démonokként visszatérve kísértsenek. Anyám persze élő pajzsként próbálta tompítani az ütéseket, mígnem egy szerencsés véletlen folytán meghiúsult tragédia elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy mindenét hátrahagyva, a két gyerekét kézen fogva meneküljön.

Ma már kategorikusan, mindennemű érzelmi felhang nélkül tudom sorolni a tényeket: ötéves koromig a családon belüli erőszak mindennapos elszenvedője voltam. És az az ember mérte rám az ütéseket, akinek genetikai készletét magamban hordozom.

Már nem munkál bennem az önvád, vajon mivel is érdemeltem ki mindezt, vagy mit is kellett volna tennem azért, hogy a szeretetének legalább néhány morzsáját megkaphassam.

Huszon-egynéhány év elég volt hozzá, hogy elcsituljon bennem minden, és olyan jól elraktározzam a bensőm egy egészen apró zugába az átélt fájdalmakat, hogy kellő időben akár építkezni is tudjak belőlük.
Viszont hosszú évek teltek el úgy, hogy hurcoltam magammal egy jó nagy batyut, teli lelki sebekkel, megannyi kérdéssel, amelyekre magamban nem találtam feleletet. Ezerszer elképzeltem, ahogy elé állok, és a bennem fortyogó összes dühöt kieresztve felteszem neki végre a kérdéseimet: Mondd csak, apám, miért nem voltál képes szeretni engem? Mit éreztél, amikor először kezet emeltél rám? Miért akartál megölni minket azon az utolsó éjszakán? Ott kuporogtunk a franciaágy sarkában, anyám arca csatakos volt a könnyektől, miközben ezt suttogta: „El ne aludj, mert akkor meg fog ölni minket.”

Meséld el, apám, emlékszel-e rá? Vagy üres fenyegetés volt csupán, semmitmondó ígéret, amivel telis-tele volt az életed?

Szerettem volna válaszokat, feloldozást kapni, és még sokkal inkább adni. Szurkoltam volna neked, hogy legalább egy épkézláb indokot találj, miért tetted ezt velünk, hogy szemet hunyva a múlt felett, kiegyezhessünk végre. Hogy túltegyem magam azon a lelki terroron, amiben még sok-sok évig tartottál. Hányszor követtél engem, emlékszel? A legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken bukkantál fel, a kerítés tövéhez lapulva leskelődtél. Részegen az iskolában őrjöngtél, fenyegettél és mocskolódtál.

Válaszokat akartam, kőkemény, összeroppantó mondatokat, hogy megtudjam végre, miért is lettem ilyen elcseszett. Ezért is mentem el hozzád hét évvel ezelőtt, felnőttként még egy kényszeredett lehetőséget adva arra, hogy megszépítsük a feslett emlékeket. Hogy milyen volt újra találkozni veled? Huszonöt év után kiengedni a palackból a szellemet és esélyt adni a jelennek, hogy tisztázza a múltat, és új irányba mozdítsa a jövőt?

Semmit sem változtál. Negyed évszázad is kevés volt hozzá, hogy az idő vasfoga a legkisebb csorbát ejtse rajtad. Ugyanaz a számító, ravasz tekintet nézett vissza rám, amit gyerekkoromból már jól ismertem. Üdvözöltél, majd rám zártad a kaput: „Innen nem mész el, míg azt nem mondom!” Halántékomat már feszítette is a pánik ismerős lüktetése. Meséltem volna magamról, hátha végre találsz valami szerethető vonást is bennem. Lám, mégiscsak elvégeztem az egyetemet, hiába jósoltad az ellenkezőjét. Van jogsim is, nyelvvizsgám kettő, és kilépve a freudi mókuskerékből, sok-sok apakomplexusos tévedés után végre boldog kapcsolatban élek. De te hárítottál, téged ez nem érdekel; neked is van kilenc szakmád, kismiska vagyok én hozzád képest.

Inkább megmutattad a fegyvergyűjteményed, és számonkérted az elmaradt szülinapi köszöntéseket.

Én meg hallgattalak, dicsértem az ócska, fagyasztott aprósütijeidet, és annyira, de annyira szerettelek volna szeretni téged.

Nem tettem fel a kérdéseimet végül. Nélkülük is tudtam, nincs már dolgunk egymással. Menj, apám, járd végig az utat, amely neked rendeltetett. Majd elszámolom egyedül az elpazarolt éveket.

Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció 

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/vim/51640-apam-alkoholmamoros-kicsinyessegeinek-jatekszere-voltam---gyerekkor-amire-nincs-bocsanat

 

 

"Két brutálisan megtolt hét után most vagyok abban az állapotban, hogy még nem emlékezetből, hanem átélésből vagyok képes írni a lejövésről. Az ifjú Sniffany szenvedései" - olvasói beszámoló következik.

 

Az elmúlt három napban annyira szanaszét voltam, hogy képtelenség lett volna magáról a lejövőről, mint jelenségről írni, mert csak aludtam, sírtam és pánikoltam, szorongtam, tetszőleges sorrendben, gyors és éles váltásokban. Itt most nincs eufória, nincs szín, nincs kreativitás, se életigenlés. Ez itt a dark side, halvány határvonal a borderline és a skizofrénia között. Mezítlábas tánc a pszichés összeomlás pengeélének peremén.
Azt hiszem ez a kettős élet az adult industry (felnőtt ipar) meg a corporate között, a személyiségem depresszív és hiperaktív pólusai közti szakadékot is mégjobban elmélyítette. A kontraszt is túl éles a fent és lent között. Minél magasabbra szállok, annál mélyebbre zuhanok. Minél több napig próbálom fenntartani a mediánt, annál tovább leszek kettővel a nulla alatt, annál nehezebben fogom tudni a saját hajamnál fogva felrángatni magam a padlóról.

És soha nem a hétfő a legrosszabb. Persze, mondják, hogy a kedd a goások hétfője, de az a kedd lehet szerda is, attól függően, hány napig toltad. Meg milyen kombóban. 
Szóval soha nem az első nap a legszarabb, nekem legalábbis, hanem a második, amikor aludtam egy nagyot és még fáradtabban, nyomottabban kelek fel, mint mikor le sem feküdtem, vagy csak pár óra alvás után, még tisztulásnak sem indulva indultam neki a világnak megint. Mert muszáj volt. 
Akkor sem az első óra.

Miután kinyitom a szemem még be sem bootol az agyam, szinte megkönnyebbülök, hogy á, ez nem is lesz vészes, egészen jól vagyok. Az első étkezésig, vagy kávéig, míg be nem indul – ha beindul – az emésztésem. A szervezetem lassacskán magához tér. Ma már próbálok fogyasztásos napokon tudatosabban tápanyagokat, vitaminokat bevinni, amik mekönnyítik az utána következő elkerülhetetlent. Mert elkerülhetetlen, olyan ez, mint a kétsoros könyvelés, pluszos és minuszos sorai, ahhoz, hogy pluszt rakj az egyik zsebbe, ki kell venned a másikból.

Minden higholásért kemény come down zsetonnal kell fizetni. A xanax, a frontin, a sörbe csöppentett válium ampulla remek csalások, cheat codeok, de nem lehet mindent azokkal kibekkelni. Joghurt, leves, kalcium-magnézium-cink, multivitamin, 5-HTP szerotonin-növelő kapszula, rostok. Pici porciókban, de nem elfelejtkezve róla, különben lassú és szenvedős a regeneráció (így is az). Szinti mellett is táplálkozni, kiskacska-módszerrel. Minden falatot folyadékkal, vízzel vagy rostos üdítővel áztatva lenyelni, mikor ezek az alapfunkciók nehezedre esnek, egy fél szendvics felér egy lakomával, utána egy emésztés-segítő csík, teljesen visszahoz az életre az ötödik napon is.

Ha hirtelen állok le biztosan jön a puffadás, vagy előbb hasmenés és aztán puffadás. A szorongó, öklömnyire zsugorodott gyomorban termelődő sav a torokig kúszik fel, néha nem tudom, hogy a rosszulléttől, vagy az érzésektől kell hánynom. Most – még – home officeban könnyebb, mert nem látják, és én sem látom a többieket.

Eldolgozgatok közepes tempóban, néha kirohanok a fürdőbe, vagy fetrengek az ágyon, kimegyek az erkélyre friss levegőért. Döntöm a koffeint, ami úgysem hat, de placebonak elmegy. Legalább a valami illúzióját kelti. Az irodai afterok rosszabbak voltak, open office, egy légtér, száz ember körülötted, mint egy kibaszott láger. A modern rabszolgaság mekkája.

Minden zsibong, mindenki a képedbe bámul, persze nem azért, mert annyira érdekli őket a szarkész fejed, hanem mert a szerencsétlen nem tud hova nézni a három négyzetméterre zsúfolt asztalsorok privátszférát aligha nyújtó, nyaralásos fotókkal meg kiscicás képekkel teletűzdelt elválasztóparavánjai felett. Instant szorongás-pszichózis, mindenki engem néz, mindenki vágja, mindenkit érdekel. A főnököt is csak akkor, ha túl sokat vagyok eltűnve a mosdóban és nincs meg az elvárt kattintás per óra, vagy ha az Outlook miatt túl sok red flag meg kind reminder ugrik fel a monitoromon, amit amúgy rohadtul elfelejtettem lezárni. Nem baj, a lényeg, hogy óriás, hajlított képernyő van, csak jövőkép nincsen.


Ha hétfőn mennem kellett, akkor ritkaság számba ment a vasárnapba folyó after, többnyire megálltunk időben. Esetleg táppénzpapírral játszadoztam kicsit, menstruációs görcsre, hasmenésre hivatkozva bármikor kiírt az orvosom. Mentálisan egyszerűen nem bírtam elviselni a munkahelyi környezetet magam körül, még ha magára a munkavégzésre képes is lettem volna. Ez utóbbi home officeban aztán sokszor beigazolódott. Inkább pszichés zavarokat okozott nálam a lejövés és tisztulás, mintsem agyfunkciós problémákat. Egy alkalommal, kísérleti jelleggel, belogoltam LSD Peak alatt a VPN-en át és azzal szórakoztam, mennyire vagyok képes könyvelni, miközben ujjaim hologrammos szivárványként olvadnak bele a billentyűzetbe.

Szóval a home office kétélű fegyver. Rengeteg lejövőt kihordtam én már két lábon, de azért mégiscsak békésebb és jobb otthon. Feltéve, ha tényleg regenerálódásra használja az ember, nem pedig arra, hogy még egy nappal eltolja az elkerülhetetlent. Csak még egy lejövős csík, még egy gyógysör és hopp, már este kilenc van és megint benzoval kell aludni, rettegve a holnaptól...


A karanténszimuláció első hónapjában, amúgy nagyon sokat szorongtam meg féltem. Extrovertált, hiperaktív lény lévén borzasztónak éltem meg a bezártságot és azt, hogy a legtöbb barátom betartja ezt és nem akar személyesen találkozni. Nem tudtam meddig fog tartani, nem láttam a végét, féltem a további szigorításoktól, hogy, majd úgy járunk, mint az olaszok és esetleg a páromtól is elválaszt majd ez az egész – hacsak teljesen össze nem cuccolunk. Mármint költözés szinten. Fogyasztás-ügyileg már rég sikerült. Szeparációs szorongás és fokozott alkohol -és amfetaminfogyasztás jellemezte ezt az időszakot.

A kontaktom is azt javasolta, vásároljak be, mert nem tud biztosat mondani, mikor és mennyi lesz megint elérhető. Jól behamstereltem, bespájzoltam mindenből - túl is toltam rendesen. De nem számított, mert józanul is szar lett volna, vagy még szarabb. A tisztaság szerintem egyébként is egy túlértékelt állapot. 
Pszichedelikumokat nem kívántam, valahol mélyen tudtam, hogy borzasztóan ütne ki. Még csak a bogyót sem harmadolgattam, a szerotonin szindrómához hasonlatos kitudja hanyadnapoktól tartva. Nem akartam magzatpózban zokogni a zuhanytálcán, begörcsölt lábujjakkal, e nélkül is éppen elég gáz volt a helyzet.

Persze, a fehér és alkohol után is van egyfajta idegesség, szorongás, feszülés. Néha olyan, mintha akvárium lenne a fejemen, a külvilág mint tompa nyomás nehezedik az agyamra, fájdalmasan morajlik a fülemben, a dobhártyám szinte átszakad tőle. Folyamatosan álmatag, fáradt és ingerlékeny vagyok utána. Tíz órákat alszom, még sem tudom kipihenni magam.

Paradox, de minél többet alszom, annál enerváltabb leszek. Már ha abbahagyom a szipogást. Így, hogy nem látják, itthon, mindegy. A produktivitásom nem rontja a szerhasználat (amíg rajta vagyok legalábbis), sőt.

A funkcionális függők csapatát erősítem, két idegennyelvvel, diplomával, lakással. Elméletileg ezzel a junkie életstílussal a Blahán kéne cigit tarhálnom, vagy sorbaállnom a kerületi kormányablakban segélyért, esetleg a Nyírőben nyáladzanom telenyomva lithiummal és szedatívokkal. Odabent, az irodában gyönyörűen tudom tartani a látszat képmutató álarcát, néha kilóg a lóláb, persze, de azért többnyire jól adom a droidot, a társadalom értékes tagját, a hasznos kis fogaskereket.

Önmegvalósítás és szellemi szabadság persze sehol, csak szenvedek a mókuskerékben, vagy így, vagy úgy. Motivációm sincs hosszabb távra letenni a drogokat, kipróbáltam azt is, sok minden nem változott. Józanul tipródtam tovább a szürkeségben. Ennyire dark nem volt, de világos sem, afféle monoton, stabil nihil. Halál unalom. Így legalább érzek valamit. 
Lehet persze próbálkozni; kirándulni, írni, alkotni, barátokkal találkozni, sportolni, xboxozni, kitölteni a voidot. De végül mégiscsak a void tölt ki engem, mindig egyre sötétebben és erőteljesebben. Míg lassan fel nem oldódom és el nem tűnök a szenvedés szenvedésében.


Alkohol, amfetamin és agresszió


Az egész életem ennek az A szentháromság jegyében telt. Jóanyám kemény piás volt, gyerekkoromtól kezdve. Ő aztán nem drogozott, nem füvezett. „Csak” ivott. A kétdekás vodkát a ruhásszekrényemben dugdosta apám elől, aki két állásban dolgozott, hogy fenntartsa a családot és valamiféle jövőt biztosítson nekem. Ideje sem nyílt rá, hogy kutasson utána.

Anyám is tisztességesen dolgozott, gondozónőként, állami bölcsődében. Csak közben félholtra itta magát, mellé pedig dobálta a xanaxot, eleniumot, meg minden szart, amit a háziorvos cukorkaként irkált fel neki. Igen, és ti ilyenekre bízzátok a gyerekeiteket, ha nem futja magánintézményre. Többször járta meg a pszichiátriát, mint egy hernyós a tűcsere programot.

Mini-Sniffany még nem tudta, hogy anyuci alkoholizál és részegeskedik. Csak azt vette észre, hogy olykor más. Másként viselkedik, másként beszél, megváltozik a hanglejtése. Egyszerűen kidől és elalszik játék közben. A beígért mekizés, vásárlás, közös program rendre elmarad. Sejt szinten éreztem és tanultam el a más állapot rendszerességének normalizálását a hétköznapokban, hétvégeken.

Ahogy idősödtem és anya nem tudott segíteni a matekháziban, a szomszéd tízemeletes panelban lakó osztálytársam, barátnőm egyszer megkérdezte, mikor átmentem hozzájuk: „És a te anyukád mióta iszik?” 
Biztosan nem régebb óta, mint az övé. Az övé is piás volt, a lány sokszor menekült hozzánk az anyja elborult állapotban csattanó pofonjai, hisztérikus szitkozódásai elől. Én meg csak úgy hozzájuk, csöbörből-vödörbe, mert nagyon egyedül voltam hagyva gyerekként.

Az is magára hagyás és bántalmazás, ha a gyerek elmenekül az anyja közeléből, mert nem bírja elviselni az adott állapotát.
Sorstársaimhoz képest még szerencsésnek tekinthettem magam, engem legalább nem vertek durván fizikailag, bár anyám néha megtépett idegből, meg lekevert egy-két pofont, míg elég idős nem lettem, hogy visszakézből falhoz vágjam. Talán ez is családon belüli erőszaknak minősül. Talán ez is meghatározza a későbbi kapcsolati, kötődési sémákat. Talán ez is befolyásolja az önutálatot, mazochizmust, fogyasztást. Talán anyám megágyazott a függőségemnek, mikor egyszer részegen, üvöltve-sírva megkérdezte, hogy szülhetett ilyen mutánsot. 
Később, mikor tiniként megtalálta a fagyis dobozba rejtett spuripakkom (apám cukorbeteg volt és nem nyúlt hozzá, rafkós kis ribi voltam), alkut kötöttünk. Én hallgatok a töményről a bugyijaim között, ő meg békén hagyja a Cornettómat.

Apám racionális, de nem túl empatikus, néha már szikla keménységű és ridegségű férfiként ült a családfői széken. Időnként leültünk hármasban beszélgetni, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát. Hogy anya iszik, a gyerek meg vagdossa magát és valami nem oké. Tegyük másik osztályba, járassuk pszichológushoz? 
Gyerekként persze kikészültem még a gondolatától is, és úgy éltem meg, mint valami büntetést és inkább fogadkoztam, hogy nem csinálom többet, meg hosszú ujjú pulcsikban jártam, eltakarva a hegeket.

Ma már tudom; egy jó pszichológus sokat mentett volna a helyzeten, persze akkor kiderült volna hol gyökerezik a probléma, amit rendre a szőnyeg alá söprünk, a vodkásüvegek és üres gyógyszeres levelek, meg a komolyan nem vett, kezeletlenül burjánzó depresszió mellé.

Anyám is rendre fogadkozott, hogy majd leáll és megváltozik. 
Az első ilyen változás akkor mutatkozott meg, mikor arra nyitottam be hazatérve vidékről, este tízkor, hogy szürke füst dől az arcomba és levegőhöz sem jutok tőle. Reflexből, számat a pulcsimmal eltakarva rohantam a konyhánkba és zártam el a – ki tudja, tán direkt-véletlenül – úgyfelejtett gáztűzhelyen már rég szénné égett vacsorát. Anyám a szobában, öntudatlanra gyógyszerezve és piálva feküdt. Ez egyszer ismétlődött meg.

A következőnél, anyám önként vonult be a pszichiátriára, karácsony előtt. Emlékszem, magától jött el onnan és mesélte nekem a híres kopasszal, Zacherrel való találkozását, akivel megosztotta az otthonunkban történteket. Tanácsként a következőt kapta: „Álljon szembe a tükörrel és köpje szembe magát." Saját felelősségre elhagyta az intézményt, ahol sok segítséget nem kapott, csak újabb recepteket, és megalázó szavakat.
Ha nem vagy még a zárton, se a kettyóban – üdvözöllek itt lent, a balkáni gettóban. Budapesten.

Itt vagyok, a huszas éveim végén, és nem vágyom gyerekre. Minden modernkori nő saját döntése, feláldozza-e a testét és egoját az anyaság oltárán. Nálam nem futott le a program. Talán azért, mert egy kiegyensúlyozott vagy pozitív családpéldát sem láttam soha életemben, vagy egyszerűen nem akarok érzelmi- és drogfüggő, gyógyítatlan családi karmákat tovább örökíteni.

Nem akarom megmondani a gyerekemnek tizenévesen, ahogyan nekem megmondták, hogy az irodalomból nem lehet megélni. Nem akarom, hogy az érzékeny, okos, művész lelkű gyermekem egy droid társadalomba agymossák, egy egyre csak romló oktatási rendszerrel, ami már serdülőkorától kezdve kitépi belőle a lelket és darabokra zúzza az iskola udvar betonfocipályáján. Nem akarok újabb dolgozó hangyát szülni a rendszernek. Köszönöm, nem.

Húsz évesen léptem le otthonról, szinte észrevétlenül. Az első együttélős párkapcsolatom hirtelen jött, forgószélként sodort magával. Mint első írásomban már meséltem róla, ő húzta ki az első igazi csíkomat. Kezdődött a hardcore, az underground, párhuzamosan meg a psy. Istenem, mennyire utálta, mikor nélküle mentem goa bulikra. Fikázta, szidta a goásokat, mintha egyik fogyasztó szubkultúra különb lett volna a másiknál. Őrült örvénykekben kavarogtam, egyre csak lefelé. Eleinte olyan gondoskodónak, törődőnek tűnt.

Persze később rájöttem, mindez illúzió, s valójában kontrollmánia rejlik mögötte, a dominancia felszínét kapargatva pedig szimpla erőszak lappang és a másik fél teljes elnyomása, legalábbis arra törekvő ösztönös törekvés. Mikor meg nem csináltam amit mondott, vagy nem arra vágytam, amit ő akart, akkor jött az üvöltözés, kiakadás. Később az első ütések, amikről aztán inkább nem beszéltünk, úgy egészen meg nem történtté lehetett őket tenni. Az ignorancia mesterfokozatát gyakoroltuk. Rengeteget szívtunk, mellé meg bogyóztunk.

Az összebújós, együttrezgős hétvégi flashelések után mindig a szerda volt a hét horror-napja. Akkorra már elég lejövős és idegbeteg volt, meg az ötnapos munkahét mélypontja is többnyire a szerda, logisztikában, ahol dolgozott, legalábbis. Szorongós szerda. Szerdán többnyire benzoval aludtam, bár magamtól nem kerültem volna ilyen érzelmi zsákutcába, de hát mégiscsak állandóan fenyegettek otthon. Ugyan, csupán hetente, vagy kéthetente egyszer, cserébe meg azt hittem szabad vagyok és mindent szabad. Nagyon egészségtelen, érzelmi függőségen és egymás érzelmi zsarolásán alapuló kapcsolat volt, csoda lett volna, ha nem tesszük tönkre egymást.

Csütörtökre és péntekre, jobban lettünk és az elmúlt néhány napot mintha törölte volna a rövidtávú memóriánk, azonnal újrakezdtük a szipogás és ivás huszonkettes csapdájával hasonlatos önsorsrontó spirálját. 
A szenvedélyes, elszállt szexet ordítós, tányérdobálós, egymásnak-menős afterok követték, nem is tudom, a szomszédok miért nem jelentettek fel. Lehet túl vastag volt a fal, vagy túl kevés az érdeklődés. 
Mindig engem okolt és hibáztatott a saját függőségért, azt állította, miattam esik vissza.

Én csak hétvégente szívogattam, ő hétköznap is rájárt, közben meg tagadta. Kis hülye, naiv 22 évesként úgy manipulált, ahogyan akart. Csütörtökön, beszerzőút előtt előadta; én szívtam el ekkora mennyiséget, csak annyira készen voltam, már nem is emlékszem rá mennyi volt az annyi. Pedig mindig rádobtam mérlegre vasárnap hajnalban, és jó mániás-függőhöz hűen, tizedes pontossággal emlékeztem rá, mennyit mutat a kis kék kijelző. Mégis, minden alkalommal hittem neki és saját mentális stabilitásom, memóriám megkérdőjelezve vettem egy-két grammal többet, önköltségen.

Szakításkor vallotta be, mikor a megcsalás és hazugságok évek alatt összegyűjtött csontvázai egymás után potyogtak a szekrényből. 
De előtte, előtte még sikerült elszenvednem egy nyolcnapon túlgyógyulót, meg néhány kisebb zúzódást, amiből nagyobb baj is lehetett volna.
 Jó ideig én is téptem, haraptam, martam, pofozkodtam. Iszonyúan felerősítette az aktuális, dühöt és frusztrációt a lejövő és az alváshiány. Torz viták, egymást hergelő hibáztatás-marathonok, sírás végelgyengülésig.

Aztán leálltam, nem tudom a realizáció, vagy a fáradtság, esetleg az áldozat szerepében való tetszelgéstől feloldozást remélve, de nem voltam hajlandó továbbra is részt venni a fizikai erőszakban. Egy ködös, fáradt péntek délután már töménytől részegen várt otthon. Akkor nem fehéreztünk, kizárólag ő volt merev részeg. Együtt mentünk vásárolni és én éppen elbambulva, holdkórosan, zombiként mászkáltam a sorok között, azt is elfelejtve, mit kerestem.

Gondolatban, mint oly’ sokszor, ezúttal is teljesen máshol jártam, mint a fizikai létsík elviselhetetlen dimenziója. Ő meg teljesen elborult, hazafele többször is megütött. Összefolyik az egész, sírtam, próbáltam lemaradni. Otthon sem kerestem a balhét, vártam, hogy lecsillapodjon és elaludjon – ahogy ilyenkor mindig szokott. Ültem az ágyon, nyomkodtam a telefonom. Csak arra kaptam fel a fejem, amint a hatalmas árnyék rámvetül, a következő másodpercben már a kínai, ragasztott matricás, műanyag tálca csattant a bal felkaromon, csípő érzést hagyva maga után. Csak ez után higgadt le és aludt el. Én meg ott ültem, hajnalig, felhasadt bőrrel, ami reggelre sötétlila árnyalatokat öltött féltenyérnyi területen a seb körül, és próbáltam felfogni, mi történt. 
Sajnos ez további egy évig nem sikerült.

Értelemszerűen akkor és ott kellett volna lelépni és szétköltözni. Én viszont az egyedüllét gondolatától jobban paráztam, mint attól, hogy az eset újra megtörténik, esetleg eszkalálódik. A lejövéseket tökéletesen körülírja az egyedülléttől való mindenekfeletti félelem. Mintha úgy egyébként, nem saját elmém poklában pörkölődnék napi szinten, társas magányban.

Próbálkoztunk terápiával, elküldtem pszichológushoz, dühkezelésre. Én magam a Fehér Gyűrű alapítványnál kötöttem, ki, ahol a bűnesetek áldozatait kezelik, jótékonysági alapon, anoním. Mikor a recepciónál lehajtott fejű, sántikáló lányt láttam szótlanul botorkálni, nem értettem mit keresek ott, hiszen az én szituációm fele ilyen súlyosnak tűnt. Kívülről. 


Nyári hőség, a munkahelyemre sem jártam hosszú ujjúban, a kollegáknak azt hazudtam kirándulás közben leugrultam a domboldalról, a bokrok közé, innen a karcolás, meg a lila zúzódások. Vagy elhitték, vagy nem, különösebben semmi sem érdekelt, minthogy megmentsem az amúgy menthetetlen párkapcsolatomat.
Egy ideig béke volt, elfojtás, csend és elvonás. Leálltunk (vagy csak szünetet tartottunk) a fehérrel, ő persze továbbra is sörözgetett, együtt akkoriban még sokat spangliztunk, valami azért kellett, a száraz elvonás elvégre nem opció.

December 23-án, az év végi zárás a fehér karácsony minden stresszével karöltve köszöntött ránk. Persze, mikor úgy tűnt felületesen megoldódnak a problémáink, újra kezdtük, megint szivogattunk, szépítettük magunk előtt, a közeli ismerősöknek nem vallottuk be. Szóval én a konyhában sütögettem, ő meg szokás szerint a laptopját bújta és túlórázott, közben szívta a fehéret, mintha kötelező lenne, mellé itta a vodkát, kísérő nélkül. Időnként bementem a szobába feltenni egy-egy kérdést a családi látogatás menetrendjével kapcsolatban, cseverészve.

Nem vettem észre az aknát a talpam alatt, csak mikor már elsötétült szemekkel, eltorzult arccal, sörösüveggel hadonászva jött felém. Ordított, okolt, mindig basztatom, teljesen kikészítem, egy perc nyugta sincs, miközben neki dolgoznia is kell. Kimenekültem, jött utánam. Kicsit stephen kinges az egész, összerugdos a konyhában, nem durván, de azért fájdalmasan.

Felkapja a jénai tálat az asztalról, a fejem fölé emeli. Összerezzenek, mint egy riadt manó, ez most már kurvanagy para, a linzer édes illata a halált hordozza magában. Boldog kibaszott karácsonyt. Megáll a kezében a jénai tál, de azért enyhén fejbenyom, kékes pukli, de semmi koponyatörés. Ahogy vagyok, pulcsiban, papucsban kimenekülök az utcára és felugrom az első négyes-hatosra, ami megáll a megállónkban. 
Egy barátomhoz mentem, a sokktól szinte azonnal elaludtam náluk, pedig nem vagyok egy délutáni alvós típus. A testvérét értesítettük, kb. robotpilóta üzemmódban, azt sem tudtam mit mondok, de értelmesen sikerült a tudtára adnom mi történt. Cseppet sem meglepve vitték haza kocsival, én pedig egyedül töltöttem azt a karácsonyt, kétségekkel telve remegve a jövőtől, mert az már egyértelművé vált, ez így nem folytatódhat tovább.

Azt hiszem, regényt tudnék írni az elmúlt éveim lejövéseiből. Az életem olyan, mint egy csúszdapark, de tényleg. Spriálisan lefelé tekeredő, színes csúszdák, néha össze és szétcsúszó emberekkel, akik egymásba is bele-belecsúsznak, véletlenül belerúgva az előttük csúszóba. Aztán földet érnek, felkelnek, újra felmásznak a magaslatokig azokon a létrákon, és sorbaállnak, hogy újra és újra lecsúszhassanak. Mindig másik csúszdán, vagy éppen ugyanazon....

Sniffany

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/07/27/alkohol_amfetamin_agresszio_meg_az_a_franya_lejovos_depresszio

Azzal vicceljük el a dolgot, hogy hungarikum. Mármint az alkoholizmus, mert mindenkinek a szűkebb környezetében jelen van, mindenki ismer közelről alkoholistát. Végignézzük, hogyan kezdi társasági poharazgatással, aztán folytatja napi két-három üveg sörrel „levezetésképpen”, majd hogyan jelenik meg rajta az elszíneződött arcbőr, az üres tekintet, és az a jellegzetes kipárolgás a testből. A vége már senkinek nem vicces. De aki egyszer végignézte, annak igazából már az eleje sem. Kolozsi László írása.

Az egyik jóbarátom elég különös körülmények között érte meg az ötvenet. Nem akart nagy bulit, megmondta, hogy nem áll többet szóba azzal, aki meglepetéspartit szervez neki. A barátom egy jó nevű cég vezetője. Majdnem minden munkatársa tudja, hogy meleg. De csak én tudom, a barátja, hogy évek óta nincs rendes kapcsolata, hétvégéken egy-egy buliban akár öt-hat partnere is van, és már csütörtökön szerez anyagot, hogy bírja majd a partikat. 

Szex és más semmi

Taxival megy egyik helyről a másikra, amíg a rakparton vagy valami parkban nem éri a reggel, hogy onnan – általában szégyellve már azt, amit tett – hazakullogjon.

Ezt a hazakullogást és az alkalmi szégyenérzetet a köreiben úgy is hívják, hogy shame walking. 

A szülinapja előtti estén éppen egy kubai postás sráccal jött össze. A fiú a Castro-rendszer elől menekült Berlinig, ott él, csak szórakozni jött Magyarországra, és egy elég durva buliban jött össze a barátommal, aki hazavitte. Reggel csörgött a barátom telefonja, Skype-on hívták az irodából. Már ébren volt, mivel a születésnapja miatt hajnal kettő óta folyamatosan jöttek a mobiljára az sms-sek. Az iroda munkatársai vidáman köszöntötték Skype-on, miközben ő próbált mosolyogni, és valahogy magára rángatni egy alsónadrágot, mivel csak egy póló volt rajta. Már azt hitte, megúszta, amikor a háttérben meztelenül elment a kubai postás. 

„Még jó, hogy senkinek nem okozok meglepetést, és olyan emberek vagytok, akik elfogadtok annak, aki vagyok” – mondta a rátermett barátom, aki mindig is tudta, hogyan kell kihúznia magát a kínos helyzetekből. Aznap ment el először pszichológushoz. A szex- és egyéb függőségei miatt. 

Már hónapok óta mondogattam neki, hogy menjen el. Nem azt mondtam többé, hogy milyen jó, hogy fel tudja vállalni magát, milyen jó, hogy nem alszik ki benne a tűz, hogy mennyire temperamentumos. Egy ideje inkább azt mondogattam neki, hogy el kell mennie egy terapeutához. Nem biztos persze, hogy jót választott, mert a pszichológusa azzal kezdte, hogy „Ezek szerint maga ennyire szeret baszni” (sic!), mire ő kénytelen volt kiigazítani a nőt: „Bocsánat, én ezt a szót sohasem használom, mert akármit gondol rólam, azért én még nem azt csinálom.”

De legalább elkezdett valakivel beszélni arról, mennyire nem egészséges, hogy amint kivitte a kubai srácot a reptérre, már a gyorsforgalmi úton felment a Gayromeo partnerkereső oldalra, hogy aznapra keressen valakit, majd szaladt haza pornót nézni. 

Nem egészséges stimulálószereken élni. Már nem úgy élsz –mondtam neki –, mint amikor bizonyos értelemben irigyeltelek, nem is a partnerekért, hanem az életszeretetedért, a fiatalosságodért. Akkor már hetek óta hanyagolta a munkáját is. 

Hétfőn olyan állapotban volt, hogy rendszerint nem tudott bemenni az irodába, vagy nem tudott koncentrálni. Fürdőkbe ment ilyenkor. Csütörtökön pedig számára elkezdődött a hétvége. 

Szesz és más semmi

Egy barátnőm körülbelül négy éve tudta meg, hogy a férfi, akit az apjának hitt, nem a vér szerinti apja. Különös történet: az egész addigi élete mintha arról szólt volna, hogy ezt valójában tudja, de nem meri magának bevallani. Mindig az apja kegyeit kereste, neki akart megfelelni. Ügyvéd lett ő is, mint az apja. Summa cum laude végezte a jogot, pedig sosem érdekelte igazán egyik jogterület sem. A gyerekei zsidó iskolába jártak, mert az apja számára fontos volt a vallása, eljárt ő is a hitközségbe. A nagyobbik fiát az apjáról nevezte el. 

Aztán az apja balesetet szenvedett és ő vért akart adni neki. A két nővére nem volt éppen Magyarországon, az anyja meg furcsán viselkedett. Először csak erre figyelt föl. Nem értette, miért nem akarja, hogy vért adjon, amikor az apjának szüksége van rá. Ő tudta, hogy a vércsoportja megegyezik az apjáéval, de az anyja nem. Az anyja azt hitte, kiderülhet, hogy Edit mástól van. 

Amikor végül Edit megtudta az igazságot, úgy ivott, mint az a boldogtalan, fehér inges nő a szörnyű Massive Attack-klipben. Nem is csak egy estén át. Megértette, miért érezte mindig, hogy az apja a két nővérét jobban szereti, mint őt. Miért volt vele rideg. Az ember, akit az apjának hitt, akinek meg akart felelni, akit szeretett. 

Elég gyorsan kirúgták a munkahelyéről. Előttünk is titkolta, hogy rendszeresen iszik. Akkor már külön élt a férjétől.

A kamaszkorba lépő fia szólt nekünk, a barátoknak, hogy az anyjával baj van. Dugdossa előlük a kétdecis vodkásüvegeket. Úgy csinál, mintha rendben lenne, de este, amikor azt hiszi, már alszanak, megiszik egy üveg bort. Minden este. 

Sosem gondoltam szórakoztatónak, ha valaki arról beszélt, mennyire volt részeg, hol hányt, mit tett részegen. Egy ismerősöm mesélte a következőt: „Felébredtem, és felhívtam egy kollégámat, hogy aznap nem megyek be. Mire azt válaszolta, hogy oké, de már nem hétfő van, hanem kedd, és anyád is nagyon keres.”

Mivel a szüleim alkoholbetegek voltak, én ezt nem találtam annyira humorosnak. De mindenki más nevetett. Azok főleg, akikről tudtam, hogy rendszeresen megisznak két vagy három üveg sört. Naponta legalább két üveggel.

Nem szerettem a Bödőcs-vicceket. Se Tibi atyát, mert azt gondoltam, éppen azzal, hogy viccet csinálunk a függőségből, lesz a helyzetünk még súlyosabb. Így nem nézünk szembe a problémával. 

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images

 

Szenvedély vs. függőség

A barátom függőségének vicces momentuma a félresikerült szülinap, de valójában, ha a teljes történetét nézzük, akkor egyáltalán nem az. Ahogy az sem volt vicces, hogy Edit olyan részeg volt, hogy elesett az ovi előtt, amikor a fiáért ment. 

Az első lépést a gyógyulás felé akkor tette meg, amikor kimondta, hogy szeretne más ember lenni. Egy más ember bőrébe bújni. 

És nem segít neki az alkohol. 

Az építész barátom és Edit története már nem a szenvedélyről és szenvedésről szól. Hanem a függőségről. 

Hol van a határa a szenvedélynek? Mikortól mondhatjuk valakire, hogy átlépte a határt, ami a szenvedélyt a függőségtől elválasztja? Nem olyan nehéz ám megadni erre a választ. Tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor felmerül benne, hogy árt magának. Amikor úgy véli, orvoshoz kell fordulnia, mert az, amit addig szenvedélynek gondolt, úgy elhatalmasodott rajta, hogy miatta módosítani kényszerül az életvitelét.

Amikor elkezd ugyan védekezni, ha valaki függőnek mondja, de ugyanakkor úgy teszi feszültté a kérdező, hogy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy annak, aki függőnek állította be, talán egy kicsit – nem nagyon, de – igaza lehet. 

Akkor már baj van, ha azt gondolja: de hát én még tudok uralkodni a függőségemen! Aki azt mondja, nincs és nem lehet nagyobb baj, mert nem a szenvedély uralkodik rajta, hanem ő uralja azt, annak már szakemberhez kellene fordulnia.

Mert aki azt gondolja, hogy ő igenis erősebb, mint a függősége, az már tulajdonképpen el is ismerte, hogy függő. 

A magyar lakosság java része az: legalább tizede függő. És azt gondolja, nincs szüksége segítségre, nincs nagy baj. Nem árt magának a napi két vagy három sörrel. Ötnél úgysem tud meginni többet. Annyi pont elég. 

Minden családban, minden nagyobb baráti körben van legalább egy függő. 

Valaki, aki azt gondolja, ura vagyok a helyzetnek, legfeljebb nem iszom meg holnap a két sörömet, hogy magamnak is bizonyítsam, hogy nem vagyok még alkesz. De már két nap múlva három sört vesz, mert egy nap kimaradt. De már aznap este, amikor nem iszik, érzi, hogy valami hiányzik, és kissé meg is rémül magától, az érzéstől, amit csak tapogat, mint macskája oldalán a rejtélyes okból keletkezett daganatot, és elhessegeti a gondolatot, hogy az ital hiányzik. 

A száraz november harmadik napján kiírja vidáman, hogy na eddig tartott, és megkapja a nevető fejeket a posztja alá, de azért elgondolkozik azon, hogy miért csak három napig bírta, és hogy vajon mindenki viccesnek találta-e, hogy ennyi volt: három nap, ennyit bírt tisztán. Arra gondol, hogy ő végül is csak csütörtökönként szokott igazából berúgni, amikor az ivós napja van, hét közben nem iszik, legfeljebb csak egyszer vagy kétszer egy felest, főleg persze este, vagy akkor, amikor már mindenki alszik.

De azon nem gondolkozik el, hogy azért iszik este, mert már rég tudatosult benne, hogy ha iszik, elég agresszívvá és kötekedővé válik, és olyankor szinte mindig összekap a feleségével.

Ha iszik, mindig pontosan tudja, hogyan és mivel tudná a legjobban megsérteni a nőt, akivel tizen-huszon éve együtt él, és akit oly sokszor okolt már a függőségéért – amikor azt gondolta, hogy ő már tulajdonképpen függő. Ha nem őt okolná, ha nem lenne kit okolni, nehezebb lenne szembenézni a helyzettel. 

Ahogy nehezebb szembenézni vele, amikor egyedül marad otthon és az első dolga, hogy leszalad a boltba és vesz vagy öt sört. Nem kettőt, mint azokon a napokon, amikor mindenki otthon van, a gyerekek is, hanem ötöt vagy hatot. Ha hízik, a hízásért már nem okol senkit, pontosan tudja, hogy a söröktől eresztett pocakot. És egy kicsit tart attól, hogy esetleg már az arcán is meglátszik az a napi pár söröcske. Nem tudja, hogy már évek óta meglátszik rajta. És amikor meglátja, hogy mások is észreveszik rajta, hogy nem egészséges az arcszíne, amikor mások szemében felfedezi, hogy furcsállják kicsit, hogy a buliban már hatodszor tölt magának, és érzékeli, hogy egyre többen tartják függőnek – a saját, szintén ivós barátai is –, akkor már rendszerint késő. Akkor már nem lehet elfedni jópofasággal, azzal, hogy fiatalosnak vagy társasági embernek tetteti magát. 

A rossz szájszag, a függők egész testéből áradó üresség (a szem igen árulkodó) már nincs messze a végső stádiumtól, attól az időtől, amikor majd nagy küzdőnek nevezik, és arra a kérdésre, hogy de mégis hogy van, az lesz a válasz: sajnos a poharat azért még nem sikerült letennie. 

A határ előtt érdemes megállni. Meggondolni, hogy tulajdonképpen minden pohár méreg. Konkrétan az. Méreganyag, amivel nehezen birkózik meg a máj. Egy bizonyos idő, vagy ezer korsó sör után már nem is tud vele megbirkózni.

Függőnek lenni elég borzalmas. Tényleg olyan, mintha egy démon uralkodna az emberen, és azt a démont csak akkor lehet kiűzni, ha valakit megkérünk, mondjon el helyettünk és velünk egy varázsigét. Egyedül nem megy. Ha egyedül maradunk a függőséggel, akkor előbb vagy utóbb (de inkább előbb), elhangzik majd az a mondat: pedig milyen nagy küzdő volt. Kár, hogy csak ennyit élt. 

De mintha már ezt sem gondolná annyira komolyan, aki mondja.


Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-life/53188-ebben-meg-nincs-semmi-rossz--mikortol-szenvedely-es-honnan-betegseg

Külső szemlélőként végignézni egy pánikrohamot nagyon ijesztő. Sokan teljesen tehetetlennek érzik magukat ilyenkor, ezért nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogyan kell reagálni. 

.

Ijesztő tünetekkel jelentkezhet

Rettegés, légszomj, zavarodottság, félelem, remegés - a pánikroham külső jelei sokak számára valamilyen életveszélyes helyzet benyomását keltik. Mivel a rohamok sokkal több embert érintenek, mint gondolnánk, érdemes felkészülni rá, hogy egyszer mi is találkozunk valakivel, aki a szemünk előtt megy keresztül rajta.

Így segítsünk, ha valakinek a közelünkben pánikrohama van
A pánikroham szinte a semmiből érkezik 

.

A pánikroham általában hirtelen, a semmiből jelentkezik, nincs semmilyen előjele, konkrét, látható kiváltó oka - ez különbözteti meg a szorongásos rohamtól, amely esetében valamilyen konkrét fóbia,félelema magasságtól, pókoktól, kígyóktól váltja ki a rohamot. A fizikai tünetek viszont elég hasonlóak. 

.

Általában 20 percig tart

Pánikroham során a szívverés felgyorsul, a fül csengeni kezd, ájulás, az erő elvesztése következik be. Tapasztalható zsibbadás, remegés a kezekben és az ujjakban, izzadás, vagy hidegrázás, hirtelen elgyengülés, hányinger. Kontrollvesztés-érzés következik be, a mellkas szorít és fáj, nehézzé, kapkodóvá válik a légzés, fuldoklás is bekövetkezhet, és a rohamot elszenvedőnek halálfélelme is lehet, vagy elöntheti egyfajta nyomasztó és rémisztő világvége-érzés. Egy pánikroham általában körülbelül 20 percig tart, és az első tíz perc a súlyosabb része. 

.

Ha olyasvalakivel találkozunk, akinek rohama van:

  • maradjunk csendben, ne próbáljuk nyugtatgatni felesleges jó tanácsokkal ("nyugi, ez csak a fejedben van, mindjárt elmúlik" - és hasonlók), mert nem segítünk vele
  • vizezzünk be egy törölközőt, és szorítsuk a tarkójára, homlokára
  • fogjuk meg a kezét, tegyük a kezünket a vállára, és sugározzunk nyugalmat
  • mondjuk meg neki, hogy csendben mellette maradunk, míg jobban nem lesz
  • ajánljunk fel egy pohár vizet
  • maradjunk nyugodtak
  • várjunk vele legalább 20 percet, míg jobban nem lesz

.

Forrás: blogs.webmd.com ,  hazipatika.com  

https://www.hazipatika.com/psziche/pszichiatriai_betegsegek/cikkek/igy_segitsunk_ha_valakinek_panikrohama_van/20180621135934 

 

.
Mindössze a lakosság egy százalékát érinti a szkizofrénia, a központi idegrendszer megbetegedése, mely a magatartás, a gondolkodás, az érzelmek, az érzékelés és az észlelés zavarával jár. Fiatal felnőttkorban jelentkeznek az első tünetei, és ha kezeletlenül marad, akkor az érintettek életét valószínűleg örökre megváltoztatja, hiszen nemcsak inaktívvá, rokkanttá válhatnak, de az elszigetelődéssel, megbélyegzéssel is meg kell küzdeniük életük végégig. A mihamarabbi diagnózis fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen így kezdődhet meg a kétpólusú terápia, amely gyógyszeres- és pszichológiai kezelésből áll. Lássuk, hogy derül ki, valóban ezzel a betegséggel állunk-e szemben!

Beszélgetés

A diagnózis első és legfontosabb eleme a pszichiáter szakemberrel történő beszélgetés, aki megismeri a beteg kórelőzményét, végignézi egyéb orvosi leleteit is, kikérdezi a családban előforduló esetleges pszichés megbetegedésekről. Az orvos a személyes találkozás alkalmával aztán igyekszik információkat gyűjteni a tünetekről, mely alapján megfogalmazódik benne a gyanú, amit a hozzátartozók beszámolóival árnyalva végül további vizsgálatok segítségével igyekszik alátámasztani vagy megcáfolni.
Már ezen a ponton sincs könnyű dolga a szakembernek: az érintettek ugyanis a legnyilvánvalóbb tünetek jelenléte ellenére is képesek a végletekig tagadni, elbagatellizálni betegségük és problémáik létezését, esetleg lényegtelennek állítják be, vagy megkísérlik elfedni azokat.

.
Szükség van bizonyos tesztvizsgálatokra is: ezek a páciens személyiségéről szolgálnak fontos információkkal, a személyiségzavarok többek között a segítségükkel deríthetők fel. Mellette az orvos különböző tünetbecslő skálákat is alkalmaz, melyek segítségével viszonylag pontosan meg tudja állapítani az egyes résztünetek meglétét, illetve súlyossági fokát.

Minden mást ki kell zárni

Minden kétséget kizáróan ki kell derüljön, hogy a páciens pszichotikus tüneteit nem kedélybetegség vagy élvezeti szerek okozzák. Ez utóbbi könnyen megállapítható laboratóriumi tesztek segítségével, melyek alkalmasak más betegségek kimutatására is (gondolunk itt a belgyógyászati, a hormonális és a neurológiai problémákra).

Képalkotó eljárások

Az agyi elváltozásokat képalkotó eljárások segítségével térképezik fel. Ezek elvégzése ugyan nem rutinszerű, de esetenként indokolt igénybe venni őket. Szóba jöhet a komputertomográfiás (CT) vagy a mágneses rezonancia (MRI) vizsgálat ugyanúgy, mint a PET (pozitron emissziós tomográfia) és az elektroenkefalográfia (EEG).

Hogyan tovább?

A biztos diagnózissal a kezünkben első a család, a hozzátartozók és a barátok tájékoztatása, az ő bevonásuk a beteg kezelésébe. Nagy jelentőséggel bír a jövőre nézve, hogy az érintett a neki felírt gyógyszereket folyamatosan szedje, részt vegyen a pszichoterápiás kezeléseken, mert így van esély a megfelelő életminőség fenntartására, illetőleg javítására. 
.
Szerző: Kiss Verus 
.
Forrás: hazipatika.com 
.

A kapcsolatfüggőségről szóló cikkünk nyomán olyan sokan írtatok nekünk a folytatásról érdeklődve, hogy elhatároztuk, mindenképpen készítünk egy cikket a belőle való felépülésről is. Erről szól most ez az írás; ám mielőtt belemerülnétek az olvasásba, fontos leszögezni: nincs egyetlen, mindenkinél működő és bevált csodarecept a társfüggőség gyógyítására – a felépülés útját mindenkinek magának kell kitaposnia, az előttünk levők legfeljebb a saját tapasztalataikat, az irányt és a fontosabb útjelzőket tudják velünk megosztani. Ezt a cikket is inkább gondolatébresztőnek szánjuk, amely erőt, reményt adhat az első lépések megtételéhez, de nem fedi le az egész folyamatot, és nem helyettesítheti a szakember, illetve az önsegítő csoportok nyújtotta segítséget.

A társfüggőség egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy annak ellenére, hogy a probléma viszonylag sokakat érint, az esetek többségében sokáig rejtve marad. Egy társfüggő meglehetősen ritkán kér segítséget amiatt, hogy felismerte függőségét, és szeretne azon dolgozni. Ugyan érezheti a feszültséget, a bizonytalanságot, a zaklatottságot és a szélsőségeket, de ezt nem feltétlenül címkézi és éli meg társfüggőségnek.

Eddigi tapasztalataim alapján a társfüggők jellemzően párkapcsolati problémák miatt jutnak el szakemberhez, melyek gyakran társulnak pszichoszomatikus tünetekkel, szorongásos vagy hangulati érintettséggel. Ez talán nem is olyan meglepő, ám beszédes az, hogy ugyan a másik felet érzik problémás(abb)nak, mégis ők jönnek el, hogy tegyenek valamit, változzanak, megoldják a konfliktusokat – a párjuk nélkül, egyedül. Van olyan is, aki egyenesen megfogalmazza, hogy úgy érzi, nem bírja tovább, elérkezett saját határáig: nem feltétlenül mondja ki, de valójában bátorítást és engedélyt kér arra, hogy kiléphessen a kapcsolatból, mivel úgy véli, egyedül erre képtelen lenne. Az is előfordul, hogy hangsúlyozzák, nem önmaguk miatt vannak itt, nekik nincsenek problémáik, inkább párjuk miatt jöttek, kifejezetten neki szeretnének segítséget nyújtani.

Szeretni valakit valamiért…

Egy kliensem például azért jött el, hogy többet tudjon meg az alkoholizmusról, hogy igazán tudja támogatni józanodó férjét a felépülése során. Eleinte teljesen elutasította azt, hogy esetleg ő maga is segítségre szorul, és a saját nehéz érzelmi megéléseiről inkább múlt időben beszélt: igen, kemény volt, de ezen már túl van, most tiszta lappal kezdenek, szeretne mindent megtenni azért, hogy megmentse házasságát.

A hangzatos mondatok nem tükrözték a valóságot: azt, hogy hiába józanodott párja, ugyanúgy futották köreiket és játszották mérgező játszmáikat; ülésről ülésre hozta napi vitáikat, sértettségét, csalódottságát és indulatait.

Olyan hosszasan és bonyolultan mesélte a vitákat (vajon mit gondolt a férje, ő hogyan értette azt, amit mondott, és hogyan azt értette félre a férje, amire ő persze, hogy úgy reagált, hogy…), hogy végül teljesen elvesztem a történetekben, nem bírtam követni a sehova se vezető csigavonalakat. Felmerült bennem a kérdés: ha én ezt érzem, ő vajon mennyire lehet elveszve saját életében…?!

Kimondta, hogy házassága zátonyra futott, és párja sem motivált abban, hogy helyrehozzák kapcsolatukat, mégsem merült fel benne a válás lehetősége, a gondolatát is hárította. Logikusan következett a kérdés: miért van hát még egyáltalán vele? „Én magam sem tudom, de ahogy a szám is szól: szeretni valakit valamiért…” – hangzott a rózsaszín fellegekbe repítő válasz. Csakhogy a valóság sokkal komorabb volt. Kliensem a konfliktusok elől vagy elmenekült, vagy robbant, számára váratlanul és ijesztően. Érzelmeihez rég nem kapcsolódott, munkájába menekült, annyi feszültség és düh volt benne, hogy úgy érezte, ha egy kicsit is enged nekik, teljesen elárasztanák. Alvászavarral és hangulati problémákkal küzdött, úgy érezte, anyaként, feleségként és nőként teljes kudarcot vallott – igazából már azt sem tudta, hogy ki is ő valójában.

Kapcsolatban: önmagaddal?!

Ugyan a fenti példában egy alkoholbeteg partner szerepel, egy kapcsolatfüggőnek nincs feltétlenül „szüksége” egy szerhasználóra ahhoz, hogy működtethesse a függő dinamikát. A társfüggők olyan társat választanak maguknak, aki mellett elmerülhetnek az érzelmi káoszban: aki miatt aggódhatnak, akit megmenthetnek, aki mellett folyamatos kiszámíthatatlanságban élhetnek.

Boldogtalanságukért párjukat vagy kapcsolatukat okolják, helyzetüket reménytelennek élik meg, mivel úgy látják, nincs is más választásuk, mint benne maradni abban a kapcsolatban, mely egyre inkább tönkreteszi őket. Súlyos ára van azonban annak, hogy mindenáron a kapcsolatban szeretnének maradni: ezzel ugyanis végső soron elveszítik a kapcsolatot valami igazán fontossal – önmagukkal.

Míg egy kémiai függőséggel küzdő úgymond megteheti azt, hogy függőségének tárgya – alkohol, drog, nikotin vagy koffein – nélkül éljen, nem reális és elvárható az, hogy a kapcsolatfüggő is mondjon le „szeréről”, és egyáltalán ne éljen kapcsolatban.

Tartozni valakihez, szeretni és szeretve lenni alapvető szükségletünk, így egy társfüggő számára a járható út az, hogy megtanul úgy lenni egy kapcsolatban, hogy ne kapaszkodjon és ragaszkodjon mindenáron, hanem egészségesen viszonyuljon önmagához és a másikhoz.

A felépülés során a hangsúly tehát nem azon van, hogy a másikkal való kapcsolatát hozza mindenképp helyre, hanem mindenekelőtt a saját magával való kapcsolatot érdemes újra megtalálni, és teljesen új alapokra helyezni.

Távolodj el, hogy közelíthess magadhoz

„Nem kezdhetünk el önmagunkon dolgozni, nem élhetjük a saját életünket, nem érezhetjük át saját érzéseinket, nem oldhatjuk meg problémáinkat mindaddig, amíg el nem távolodunk.” – írja Melody Beattie Ne függj senkitől! című könyvében, ami számos praktikus javaslattal és értékes történettel látja el az olvasót. Melody bőséges tapasztalattal rendelkezik a függőségek terén: józanodó alkoholistaként vált súlyos társfüggővé, amelyből (szintén) felépült, ennek tanulságait osztja meg könyvében.

A távolság megteremtése nem feltétlenül fizikai eltávolodást jelent, és nem jár mindenképp a kapcsolat megszűnésével. Inkább érzelmi szinten történik: eltávolodunk a másik hangulatától, érzelmeitől és problémáitól. Ez nem önzőséget és érzéketlenséget jelent, inkább azt, hogy nem hagyjuk, hogy partnerünk állapota befolyásolja azt, hogy is vagyunk; megpróbálunk ettől függetlenedni. Ezt a gondolatot gyakran kíséri meghökkenés és felháborodás – „hiszen ha valakit szeretek, akkor együtt sírunk és nevetünk, akkor vagyok jól, ha ő is jól van!”.

Ez a reakció is mutatja azt, mennyi káros hiedelem él bennünk azzal kapcsolatban, hogyan is „kell” szeretni.

A szeretet nem követeli meg azt, hogy ha a másik rosszul van, akkor én is mindenképp rosszul legyek, hiszen nem ez mutatja azt, menyire erős és igaz a szeretetem. Együttérezhetek vele, biztosíthatom támogatásomról, segíthetem őt, de csak egy bizonyos határig, ameddig nekem még belefér.

„De ha én szeretek valakit, azért tűzön-vízen átmegyek, bármit megteszek érte!” – ez az elgondolás teremtheti meg az alapot a függő dinamika kibontakozásának. Fordítsuk csak meg a kérdést: a másik is megtenné ugyanezt értem? Egyáltalán, elvárhatom tőle? Sőt: saját magamért is átmennék tűzön-vízen? Magamért is bármit megtennék, csak hogy jól legyek?

Felelősséget vállalni csakis saját magunkért tudunk – bármennyire is szeretnénk, nem változtathatjuk meg a másikat. A felépülés kulcsa az, hogy letesszük a másiktól átvett felelősséget, és elkezdünk magunkra figyelni, ami amennyire egyszerűen hangzik, pont annyira nehéz.

A folyamatos aggódás, a másik kívánságainak és érzelmi állapotának lesése, a külső elvárásoknak való megfelelés minden időnket és energiának elveheti, így nem tudunk figyelni – mondjuk csak ki – életünk legfontosabb személyére, azaz saját magunkra.

Persze vannak olyan helyzetek, amikor könnyebb is a másik gondjaival foglalkozni, mint saját kudarcainkkal, nehéz érzéseinkkel vagy problémáinkkal szembenézni. A fenti példában szereplő kliens is sokáig küzdött azzal, hogy megtanuljon magáról beszélni. Amint számára érzelmileg nehéz ponthoz ért, szinte automatikusan átváltott saját férje és gyermekei nézőpontjára. Egy idő után azonban egyre inkább elkezdett magáról beszélni – nem arról, hogy a másik mit mondott, érzett, viselkedett, mit tett vagy éppen nem tett meg, hanem csakis magáról. Arról, ő hogyan volt benne egy helyzetben, ő mit érzett, mire lett volna szüksége. Amikor nem azon gondolkodott, hogyan tudna hatással lenni a másikra, hogyan tudná megváltoztatni reakciót, hanem hogy ő mit tudna tenni másként, magáért -ekkor éreztük azt, hogy elindult.

Hogy is vagyok én…?

Persze kliensem nem tudatosan terelte el a figyelmét saját érzéseiről – tagadása azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen szembesülnie a fájdalmával, és átélnie azt. Javasoltam neki, hogy minden este írjon pár sort arról, hogyan érezte magát a nap folyamán – elborzadt attól, valójában milyen rosszul is van, mennyi indulat, keserűség és szomorúság rejtőzik benne.

„Az érzés nem minden, nem szabhatja meg viselkedésünket, ám ezzel együtt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Érzéseink rendkívül fontosak, és sokat nyomnak a latban. Érzelmi életünk szerves része egyéniségünknek. Ha szőnyeg alá söpörjük és elhessegetjük érzéseinket, lényünk és életünk fontos összetevőjéről mondunk le” – írja Melody Beattie.

A tagadás nem ördögtől való, alapvető funkciója az érzelmi önvédelemnek, bizonyos helyzetekben túlélésünket segíti. Azonban ha túl sokáig alkalmazzuk, azzal mintegy elzárjuk magunkat az érzéseinktől, szinte befagyasztjuk érzelmi életünket.

Egy függő kapcsolatban hihetetlen erejű tud lenni a tagadás: annyira szeretnénk azt hinni, hogy működik és működhet, hogy hazudunk kifelé is, de leginkább magunkat próbáljuk becsapni.

Minden érzésnek megvan a maga jelzése, mindegyik felhívja valamire a figyelmünket – egy társfüggő pedig pont, hogy nem akarja meghallani az üzenetet. Ugyanis ha figyelne érzéseire, azzal beismerné magának azt, hogy mennyire rosszul érzi magát a kapcsolatban, és ez a döntés, a cselekvés, a változtatás szükségességét vonná maga után – vagyis pontosan azt, amire képtelennek érzi magát.

Megmentők, áldozatok és üldözők

Mivel egy társfüggő inkább kifelé, és nem befelé figyel, gyakran nincs is tisztában azzal, hogy mire is lenne szüksége és igénye, mire vágyna éppen, nemhogy még azt nyíltan és őszintén ki is tudja fejezni… Ez egyenesen a kapcsolaton belüli káros minták, azaz a játszmák kialakításához és fenntartásához vezethet, amelyeknél csak látszólag vannak nyertesek – valójában mindkét fél veszít.

Stephen Karpman írta le a játszmáknak azt a sajátos formáját, amelyet ő drámaháromszögnek nevezett, és ami egy Megmentő, egy Tettes és egy Áldozat szereplésével zajlik. Egy társfüggő akár egyetlen nap alatt felveheti mindhárom szerepet. Megmentőként mindent megtesz azért, hogy a másiknak jó legyen, hogy megfeleljen neki. Azonban előbb-utóbb felmerül benne a kérdés: „rendben, de hol vagyok ebben én?” Hiába az ő döntése volt az, hogy a háttérbe szorítja magát és a másikat helyezi előtérbe, mégis elboríthatja a tehetetlenség és az önsajnálat, amivel kéz a kézben jár a másik felé érzett neheztelés és harag.

Így léphet át “tettesbe”, amikor hibáztatja, szidja, üldözi a másik felet, hátha belátja, milyen károkat okozott neki, és mellesleg jól kiadhatja a felgyülemlett feszültséget. Egy ilyen indulati kitörés azonban amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illan, bűntudatot hagyva maga után, aminek hatására próbálja kompenzálni és kárpótolni a másokat – így vált újra a megmentő szerepére, és így ragadhat bele az ördögi háromszögbe…

Kőkemény önismereti munka az, hogy ezekre a szerepeinkre rálássunk, bevalljuk azt,  miért is tartjuk fenn ezeket – vagyis hogy mi lehet a rejtett előnyünk -, és végül, hogy változtassunk ezeken. A folyamatot segítheti, ha nem csak érzelmeinkre, hanem igényeinkre is elkezdünk figyelni, azaz hogy egy adott helyzetben valójában mire lett volna szükségünk, vagy mi esett volna jól a nap folyamán. Nem elég csak felismerni, hanem lehetőleg adjuk is meg magunknak, amire vágyunk – és ne mástól, vagy egy kapcsolattól várjuk el mindezt.

Szeress bele magadba!

A függők gyakran azt keresik az adott szerben és pótlékban, ami hiányzik az életükből, vagy amit nem találnak saját magukban. Ahogy Melody is fogalmazza: „a társfüggőség kulcsa az, hogy másokban élünk, ennek pedig érzelmi bizonytalanságunk a legfőbb oka. A szüntelen megfelelni vágyás ugyanebből a bizonytalanságból fakad. Úgy képzeljük, hogy mások tudják a varázsszót, nem mi. Ők érzik jól magukat a bőrükben, mi nem. Minél kevesebb jót lelünk fel önmagunkban, annál inkább másokban keressük.”

A társfüggőségből való kiutat – közhelyesen hangzik, pedig tényleg – önmagunk szeretete adhatja.

Hiszen ha képesek vagyunk megadni magunknak azt, amit folyton a másikban keresünk, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy görcsösen belekapaszkodjunk a partnerünkbe és egy kapcsolat szalmaláng ideájába. Amíg nem rendezzük a kapcsolatot önmagunkkal, addig újra és újra azt a függő dinamikát fogjuk megteremteni, amitől olyannyira akarunk szabadulni. És hogy hogyan is szeressük magunkat? Ez az, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a válaszát és a módját, hiszen nem feltétlenül tanítják meg nekünk ezt. Annyi ideig bántunk magunkkal méltatlanul, akár kegyetlenül, hanyagoltuk és vettük semmibe, szidtuk és értékeltük le magunkat, hogy lehetséges, hogy elképzelni se tudjuk, milyen lehet az, ha szeretjük magunkat.

Azonban ahogy haladunk az úton, elkezdjük megtapasztalni azt, hogy bízhatunk az érzéseinkben és magunkban, hogy van bennünk erő és lehetőség: dönthetünk, cselekedhetünk és változtathatunk, sőt, választhatjuk magunkat. Az olyannyira rettegett magány és elhagyatottság egyre inkább túlélhetőnek tűnik. Ha elfogadjuk, becsüljük és tiszteljük magunkat, akkor megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen benne lenni egy olyan kapcsolatban, ami nem zilál szét, nem tesz tönkre, hanem szabadon lélegezhetünk benne.

Szerző:BrunnerZsanettAnett

Forrás:pszichoforyou.hu

https://pszichoforyou.hu/tarsfuggoseg/?fbclid=IwAR2NEd4A2L7B8_OzRWobQs7naPLqf7CWEIU-l7ckZSQ_ZOmjoZfxbcGPkIk