2018 óta hivatalosan is mentális betegségnek számít a videojáték-függőség, de Magyarországon még kevesen ismerik el valódi betegségként. Egy egykori függő mesélt. 

 

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavalyi döntése óta hivatalosan is betegségnek számít a videojáték-függőség, a világ egyre több részén számít komoly közegészségügyi problémának ez a típusú függőség. Magyarországon 400 ezer főre tehető azok száma, akik hétköznap is hosszú órákat töltenek számítógépezéssel. Arról nincs adat, hogy hányan lehetnek függők közülük, de becslések szerint akár több ezer érintett lehet. A szülők tanácstalanok, nem tudják, mit tegyenek, ha gyerekük egész nap a gép előtt ül. Az Abcúgnak egy korábbi függő mesélt arról, mit él át az, akinek nem a drog vagy az alkohol, hanem a videojáték jelenti a valóságtól való menekülést.

2018 óta hivatalosan is mentális betegségnek számít a videojáték-függőség. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kiadott International Classification of Diseases 11, a betegségek nemzetközi osztályozási listája szerint

a játékfüggőség olyan súlyosan tartós vagy visszatérő viselkedés, amelyben a játék elsőbbséget élvez az élet más területeivel szemben. 

 

A játékban övé volt az irányítás

 

Ádámnál középiskola alatt kezdett problémássá válni a játék. „El lehetett menekülni minden elől, a játékban én voltam a király. Nem feltétlenül azért, mert nyertem, hanem mert az én kezemben volt az irányítás. Míg a valóságban nagyon nem így volt.“ Visszahúzódó, zárkózott gyereknek számított, kevés barátja volt, ráadásul az iskolában sokat szekálták súlya és szemüvege miatt. Otthon sem volt minden rendben, szülei rengeteget veszekedtek. Ez volt a másik oka annak, hogy a videojátékokhoz menekült. Főleg online játékokkal játszott, úgy becsülte, hogy egyik kedvencével, a DOtA 2 nevű játékkal több ezer órát töltött el. “Nem is az volt a lényeg, hogy mivel játszom, hanem az, hogy valami lekössön.”

Amíg otthon lakott, szülei próbálták kontrollálni, rászóltak, hogy menjen aludni, ne üljön a gép előtt. Ahogy elkezdte az egyetemet, ez teljesen eltűnt, azt csinált, ami akart, senki sem kérte számon. Pedig nagy várakozásokkal indult, azt remélte, hogy új életet kezdhet az egyetemen. Egy ideig lekötötte, hogy új környezetbe került, új emberek veszik körül. Az első hónapokban még bejárt órákra, próbálta tartani a kereteket, aztán egyre jobban elhanyagolta a tanulást és új ismeretségeit.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy egész nap játszik.

„Nem mondom, hogy reggeltől estig játszottam, mert egy idő után ezek a fogalmak elveszítették jelentőségüket. Inkább úgy fogalmaznák, hogy keléstől fekvésig gépeztem.”

A problémák elől a játékba menekült, mivel az rögzült nála, hogy ez a megoldás, ha nehézség éri; ha jött egy nehezebb vizsga vagy dolgozat, inkább leült játszani, minthogy nekiálljon tanulni. Függőségének fizikai tünetei is voltak. Hónapokig csak akkor kelt ki az ágyból és hagyta abba a játékot, ha kiment cigizni vagy a boltba. Ennek következtében tüdőembóliája lett. „Lehetett volna ez egy intő jel. Mindössze annyi hatása volt, hogy onnantól ülve játszottam.” De legalább volt mire fogni, miért nem sikerültek a vizsgái.

 

Bármi, csak ne a valóságban legyek

 

Szüleinek is feltűnt, hogy baj van, mert ha hazautazott, egész nap csak a gép előtt ült. Ennek ellenére mindig meg tudta nekik magyarázni, hogy majd máshogyan lesz, nem fog annyit játszani. Mivel átkerült volna fizetős képzésre, ezért kiiratkozott az egyetemről. Ezt is úgy tálalta a szüleinek, hogy ez sem a játék miatt történt, hanem egyszerűen túl nehéz volt neki az orvosi egyetem.

Ekkor fordult először pszichológushoz. Addigra már unta a játékokat, egyik sem kötötte le. A szorongás, ami elől menekült, a játékok világában is megjelent. „Már úgy voltam vele, hogy bármit, csak ezt ne. A felismerés megvolt, de nem volt bátorságom és eszközöm ahhoz, hogy változtassak.”

Volt, hogy nem is játszott, hanem órákig YouTube-videókat nézett. A pszichológusnál elmesélte, hogyan néz ki az élete, hogy kicsit lusta és halogat. „Erre azt válaszolta, hogy Ádám, maga nem halogat, hanem számítógépfüggő. Ekkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel.” Sokáig azzal áltatta magát, hogy egyedül is képes lesz megbirkózni a függőségével, de semmit sem tartott be abból, amit a szakember javasolt. „Megbeszéltük, hogy egy hétig naponta csak 12 órát játszom. Ezt sem sikerült tartanom.”

Ezután még kétszer iratkozott be egyetemre, de ugyanaz történt, mint korábban: kezdeti lelkesedés után újra a játékok világában találta magát. Ez volt az a pont, amikor beismerte, hogy egyedül képtelen szembenézni játékfüggőségével. Az is motiválta, hogy közben megismerkedett egy lánnyal. „Addig mindent elrontottam az életemben és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ezt is simán le tudnám rombolni, ha elengedem magam.”

 

Azzal áltatta magát, hogy legalább nem iszik

 

Így került be a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Otthonba. Társai elfogadták, hogy az ő videojáték-függősége is ugyanolyan probléma, mint bárki másé. Amikor megosztotta a többiekkel tapasztalatait, kiderült, hogy ugyanazt élték meg az ivás vagy a kábítószerezés során, mint ő a játékban.

„Játszottam valamivel, teljesen mindegy volt, hogy mivel, csak azért, hogy legyen valami, ami nem a valóság és ne érezzem, mennyire nem érek semmit. Az egyik drogfüggő srác is tudott ezzel azonosulni, mert a végén már nem azért drogozott, mert hogy mennyire jó. Hanem azért, hogy ne legyen annyira szar.”

Az első bent töltött hónap után számítógépezhetett volna, de helyette inkább olvasott vagy csocsózott a többiekkel. Egyszer mégis visszaesett; szakított vele a lány, és azonnal visszatért a reflex, hogy ha nehézség adódik, akkor játszania kell. Végül sikerült befejeznie a közel egyéves terápiát; azóta egy percet sem játszott, megint együtt vannak a lánnyal, újra elkezdte az egyetemet.

A terápiának köszönhetően nyitottabbá, magabiztosabbá vált, fejlődött az önismerete, már képes felvállalni, hogy nem tökéletes.

Örült, amikor olvasta a hírt, hogy a videojáték-függőség hivatalosan is betegségnek számít, mert talán így többen felismerik, mekkora problémát jelent ez. Sokáig magának is azt hazudta, hogy nem függő, azzal próbálta relativizálni a helyzet súlyosságát, hogy legalább nem iszik.

 

Egyre erősebb ingerekre vágyik a függő játékos

 

Ádám mentora, Kozák Balázs maga is videojáték-függő volt, öt éve dolgozik saját élményű segítőként a ráckeresztúri otthonban, ez is része felépülésének. Nála olyan súlyos méreteket öltött a függőség, hogy évekig nem mozdult ki a lakásából: elhízott, abbahagyta a zenélést, tönkrementek emberei kapcsolatai. Szerinte az a videojátékok egyik nagy előnye, hogy nem kell közben gondolkodniuk a játékosoknak, de mivel nagyon intenzívek a programok, ezért nem is tudnának. Előfordult, hogy egy huzamban 40 órát játszott alvás nélkül, de nem érezte magát fáradtnak, annyira stimulálta a játék. A túlzásba vitt játék egyik veszélye, hogy egyre erősebb ingerekre vágyik a játékos, és ha ezt nem kapja meg, könnyen agresszívvá válhat.

A függők jellemzően valamilyen online multiplayer játék (League of Legends, Counter Strike, World of Warcraft, Hearthstone) miatt kerülnek bajba. Azt élik meg ezekben a játékokban, hogy közösségben vannak, ami azért baj, mert így nem érzik, hogy valójában magányosak. „A játék valósága válik alapértelmezetté, kizárólag az ott elért sikerek számítanak” – magyarázta Kozák Balázs. Ebben komoly szerepet játszik az is, hogy a játékokban a siker mindig elérhető és mérhető. Míg a valós életben ez sokszor nem így van.

 

Majdnem félmillióan játszanak Magyarországon

 

A videojáték-függőség nem sokban különbözik más szenvedélybetegségektől, hasonló pszichológiai, idegrendszeri mechanizmusok figyelhetőek meg, mondta az Abcúgnak Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológus, addiktológus, az ELTE Klinikai Pszichológiai és Addiktológia Tanszék vezetője. Onnantól beszélhetünk függőségről, ha a játék miatt jelentős mértékben sérül az illető mindennapi élete:

• nem képes ellátni feladait

• kontrollt veszít a játék fölött

• sérülnek kapcsolatai

• elhanyagolja hobbiját és egyéb tevékenységeket, amelyeket korábban élvezett

• testi és/vagy lelki egészségügyi problémák lépnek fel

Komoly különbség azonban a szerhasználattal szemben, hogy míg az alkohol vagy a drog végleg száműzhető az ember életéből, addig ez az internet és a számítógép esetében nehezen megoldható, ami a kezelés szempontjából lehet fontos. Kozák Balázs is arról számolt be, hogy sokszor összemosódnak a határok a különböző függőségek között, az “anyagos játék” például a kábítószerfogyasztók között is gyakori. Nem a játék a probléma, hanem a függőséget kiváltó ok, hangsúlyozta. „Csak vágy szintjén élik meg a probléma megoldását. Kell valami, ami jó és a játék bizony jó.”

Nincsenek adatok, hogy Magyarországon hány embert érinthet a videojáték-függőség. Becslések szerint a játékosok néhány százalékának lehet ilyen típusú problémája. Viszonyításképpen: az infokommunikációs kutatásokkal foglalkozó eNET Internetkutató és Tanácsadó Kft. felmérése szerint Magyarországon

2017-ben több mint 425 ezer fő számított hardcore játékosnak, azaz aki hétköznap átlagosan 3 és fél órát, hétvégén pedig 6 órát játszik.

A ráckeresztúri rehabon az elmúlt öt évben 3-4 kliensük volt kimondottan ezzel a problémával, de ennél jóval több érintett lehet, mondta Kozák Balázs. Az eNET kutatása szerint a hardcore játékosok 94 százaléka férfi, 78 százalékuk 14 és 25 év közötti fiatal. Ez nagyjából leírja, hogy melyik kororsztály leginkább veszélyeztetett, mondta Demetrovics Zsolt. Egy 2017-es kutatás szerint a magyar játékosok 3 százaléka súlyosan, 15 százaléka pedig a közepesen veszélyeztetett kategóriába tartozik. 

 

A szülői tiltás sem megoldás

 

Magyarországon még kevesen ismerik el valódi betegségként a videojáték-függőséget, ami megnehezíti a probléma kezelését. Másrészt egy játékfüggő élete kevésbé “látványos”, mint egy drogosé, ezért nem annyira egyértelmű, hogy baj van. A világ egyes részen már működnek speciálisan videojáték-függőkre szakosodott rehabilitációs intézmények, Magyarországon ilyen nincs, de Demetrovics Zsolt szerint nem is feltétlenül lenne szükség külön ellátásra, de a probléma alaposabb ismeretére igen.

Szülőként még ijesztőbb lehet a probléma, hiszen olyasmivel állnak szemben, ami saját gyerekkorukban még nem létezett, mutatott rá Demetrovics Zsolt. Nem tudják eldönteni, hogy betegségről van szó vagy csupán nevelési kérdésről. Mi lenne a jó megoldás? A teljes tiltás vagy ha bizonyos feltételek mellett engedik a játékot. Kozák Balázs szülei előbbit választották, de teljesen hatástalan volt, valahogy mindig megoldotta, hogy tudjon játszani. Alig van olyan fórum, ahol tanácsot, segítséget kaphatnának a szülők: az egyik ilyen felület a Hogyan mondjam el neked című oldal, ahol több cikk és teszt foglalkozik a témával, illetve szakemberektől kérhetnek tanácsot a szülők.

A videojátékokat direkt úgy tervezik meg, hogy a jutalmazás és az előrelépési lehetőségek adagolásával minél több időt töltsenek velük a játékosok, ezért egyre több ország próbálja szabályozni a játékipart:

• Dél-Koreában törvény tiltja, hogy 16 éven aluliak éjfél és reggel 6 óra között online játékokat játszhassanak

• Japánban a játékkal eltöltött bizonyos idő után figyelmeztetik a játékost

• Kínában az egyik internetszolgáltató korlátozza a játékokkal eltölthető időt.

Demetrovics Zsolt szerint önmagában a szabályozással nem lehet megoldani az addikciós problémákat. Nem szabad stigmatizálni a videojátékokat sem, hiszen alapvetően egy szabadidős tevékenységről van szó. A terápiáknak sem az a célja, hogy soha többet ne játszanak a betegek, hanem az, hogy képesek legyenek olyan keretek között tartani a játékot, ami nem okoz problémákat az élet más területein.

Címkép: Unsplash 

Forrás: Mizsur András  - szeretlekmagyarország.hu

Át­la­go­san min­den öt­ve­ne­dik kö­zép­is­ko­lás tartja magát transz­sze­xu­á­lis­nak Ame­ri­ká­ban. Sokan küz­de­nek kö­zü­lük lelki prob­lé­mák­kal, füg­gő­sé­gek­kel, sőt az ön­gyil­kos­ság sem ritka kö­rük­ben.  

 

Minden ötvenedik diák tartja magát transzszexuálisnak, és egyharmaduk számol be arról, hogy az elmúlt évben öngyilkosságot kísérelt meg - állítja egy amerikai tanulmány. A transzneműek helyzete ugyanis egyáltalán nem könnyű: elsősorban az elfogadás hiánya viseli meg őket, valamint az, hogy fokozottan ki vannak téve a kiközösítésnek, a gúnyolódásnak, és az iskolai erőszaknak.

Fotó: Pixabay
Fotó: Pixabay
 

A transzszexuális fiatalokat sokszor fenyegetik az iskolában, illetve a hazafelé vezető úton – számol be az amerikai kormányzati felmérés a helyzetről. De az olyan mindennapi szituációk is problémákat okoznak az esetükben, mint hogy melyik vécét használják. 

Fotó: Pixabay
Fotó: Pixabay
 

A fiatalkori öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó szervezetek szerint nagyon fontos lenne, hogy az emberek és a kormányzat észrevegye ezeket a fiatalokat, és növekedjen a hajlandóság az elfogadásukra. A tinik ugyanis nagy veszélyben vannak: a transzszexuális fiatalok 35 százaléka kísérelt meg az elmúlt évben öngyilkosságot, szemben a nem transznemű fiatalok 7 százalékával. Kétszer annyian számoltak be iskolai zaklatásról, és négyszer annyian vallották be, hogy az iskolában fenyegették vagy akár fegyveresen is bántalmazták őket, illetve, hogy nem érzik biztonságban magukat az iskolából hazafelé. A függőségekkel is több a problémájuk, a kábítószerek használata is gyakoribb a körükben – épp a bántalmazás miatti lelki problémák következtében.

Nagy kérdés, hogy a transzszexuális fiatalok aránya vajon különbözik-e Európában, illetve Magyarországon az Amerikában mért adatokhoz képest...

Forrás: Daily Mail, ripost.hu

Az alkohol csak ideig-óráig feledteti el a problémákat, de nem oldja meg azokat

Debrecen – Sokan az alkoholba menekülnek a problémák elől, ám a függőség kialakulása csak tetőzi a bajokat.       

 

Az alkoholproblémákról talán már nyíltabban tudunk beszélni, de igazi áttörésről még nem beszélhetünk. Továbbra is jellemző, hogy sokan csak végső esetben kérnek segítséget problémájuk megoldásához. Gyakori, hogy az elkeseredett hozzátartozók teszik meg az első lépést, és keresnek fel szakembert, maguk sem tudva sokszor arról, hogy ezáltal megtették az első lépést, hogy kitörjenek abból az ördögi körből, amiben senyvednek évek, vagy akár évtizedek óta – mondta el érdeklődésünkre Szabóné Kiss Tünde, a Talentum Európai Fejlődésért Közhasznú Alapítvány intézményvezetője, hozzátéve, sokan nem is tudnak arról, hogy ingyenesen, kórházi kereteken kívül is kaphatnak segítséget. Pedig Magyarországon a szociális alapszolgáltatások lehetőséget biztosítanak arra, hogy közösségi, alacsonyküszöbű vagy nappali ellátás keretében segítséghez jusson a szenvedélybeteg, illetve a hozzátartozó. 

Börtönből az iskolapadba

– Szegény családba születtem. Édesapám több mint 30 éve alkoholista, édesanyám pedig 27 éve paranoid skizofréniában szenved, így félig az utcán, félig pedig állami gondozásban nőttünk fel a testvéremmel. Hamar találkoztam a cigarettával és az alkohollal is, és nem voltam még 15 éves sem amikor kipróbáltam a könnyű drogokat, majd következett a herbál, amit több mint öt évig szívtam. Ez addig fajult, hogy börtönbe kerültem, és 8 hónapig előzetes letartóztatásban voltam. Itt találkoztam az alapítvány munkatársaival, akik segítségével szabadulásomat követően elkezdtem a tudatos felépülésem. Jelenleg esti gimnáziumba járok, le fogok érettségizni, mellette 12 órában dolgozom, és elkezdtem sportolni is.

Azoknak, akik jelenleg valamilyen függőség rabjai, csak azt tudom mondani, hogy lehet másképp, van más út!”

– osztotta meg velünk történetét K. Pál, az alapítvány egyik ellátottja.

Végzetes is lehet

Ám nem mindenkinek fordul jobbra az élete. – Volt egy kliens a rendszerünkben, aki néhány hete halt meg váratlanul. Habár a szervezet küzd a végtelenségig, de egyszer nemet mond.

El kell döntenünk, hogy mi mondunk nemet a függőségre, vagy a szervezetünk száll ki a piszkos játszmából, és mond nemet a függőségben élt életünkre”

– mondta Szabóné Kiss Tünde, aki arról is beszélt, hogy az alkoholfüggőség kialakulásának kockázati tényezőit lehet ugyan fejtegetni, de ez egyénenként más, csakúgy, mint a gyógyuláshoz vezető út.

Elmenekülni a gondok elől

– Lehet a függőségre genetikai hajlamunk, de a szocializációs közeg sokkal dominánsabban meghatározza, hogy milyen megküzdési stratégiákat determinálunk az első hét évünkben. Ebben az időszakban az agyunk sokkal inkább a befogadás, a minták megtanulása fázisában működik, kevésbé van jelen a tudatosság. Amit látunk, azt elraktározzuk a tudattalanba, majd felnőttkorban ezeket a mintákat fogjuk mi magunk is alkalmazni – fejtette ki.

Az alkohol egyfajta menekülés lehet a hétköznapi monotonitásból, stresszhelyzeteiből, rengetegen azért nyúlnak a pohár után, mert addig sem kell saját problémáikkal, démoniakkal szembenézniük. Fontos azonban leszögezni, hogy az alkohol nem nyújt megoldást.

– Megfigyelések szerint, ha 1-2 évig rendszeresen 20 mg abszolút alkoholt bejuttatunk napi szinten a szervezetünkbe, garantáltan kialakul az anyagcserezavar, az alkoholizmus. Nők esetén ennek a fele is elegendő, hiszen az ő szervezetük érzékenyebben reagál az alkoholra – mondta Szabóné Kiss Tünde.

Úgy véli, a prevenciót a lehető legfiatalabb korban (óvodában) el kell kezdeni. – Azzal a meglátásommal nem vagyok egyedül, hogy amíg a prevenció alatt a néhány órás előadásokat értjük, nem járunk jó úton. Fontos, hogy fókuszban ne a riogatás, hanem az őszinte és nyílt kommunikáció legyen. Legyen egy olyan tér, ahol a fiatalok őszintén megnyílhatnak anélkül, hogy minősítenék őket, valamint alapfeltétel, hogy egy elfogadható, hiteles személy tartsa a foglalkozásokat.

Forrás:  Vass Kata – haon.hu 

Sokunkat megbénít, ha a környezetünkben veszteség ér valakit, akit ismerünk: nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan segítsünk neki, mit tehetnénk, amivel támogathatjuk ebben a nehéz helyzetben. A gyász önmagában is könnyen válik tabutémává, valamivé, amiről nem tudunk, nem akarunk beszélni – és ez különösen igaz egy speciális formája, az úgynevezett illegális gyász esetében. 

 

“Az illegális gyász lényegében egy szociálpszichológiai fogalom, hiszen a gyász nem csak egy személy magánügye, hanem egy társadalmi jelenség is. Nagyon fontos, hogyan viszonyul egy közösség a gyászolóhoz, mennyire támogatja, mennyire fogadja el” – szögezi le Udvarhelyi Boglárka tanácsadó szakpszichológus, gyászfeldolgozás módszer specialista a témában tartott előadásában. “A társadalom, a közösség, amiben élünk, szabályokat is kijelöl arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk ebben a helyzetben. Sajnos azonban manapság ez már egyre kevésbé van így” – fűzi hozzá a szakértő.

Gyász – régen és most

Napjainkra nem csupán a gyász, de a haldoklás, a halál is tabuvá vált: míg korábban a veszteség feldolgozásának az első lépésektől kezdve megvoltak a jól körvanalazott “mankói”, szertartásai, ma már az esetek többségében mindkét folyamat elszigetelten, kórházak falai mögött zajlik. A halottunktól való elbúcsúzás rituáléi, a virrasztás, a gyászév fogalma mára feledésbe merültek, pedig korábban évezredeken át meghatározták a gyász megélésének kereteit.

“A gyászév fogalma már a római időkben ismert volt: már akkor törvényben írták elő, hogy ha valakinek meghal a férje vagy a felesége, egy évig nem házasodhat újra. Pszichológiai szempontból azért fontos ez az egy év, mert ez alatt az idő alatt mindent megélünk az elvesztett személy nélkül: az első karácsonyt, az első születésnapot, nyaralást, családi rituálét. A következő évben így már lesz tapasztalatunk abban, hogyan csináljuk ezt nélküle” – magyarázza Udvarhelyi Boglárka, majd hozzáteszi:

“Nehéz folyamat ez: a veszteség szenvedéssel jár, keletkezik bennünk egy hatalmas űr, mintha kitépnék egy részünket belőlünk, megtapasztaljuk a mulandóságot, meg kell küzdenünk az elvesztett személy hiányával, és újra meg kell tanulnunk élni. A gyász azonban ugyanakkor egy nagyon szép, katartikus folyamat is: az ember darabjaira hullik, majd újjáépül, és egy sikeresen lezajló gyászfolyamat végén újjáépül a személyiség.”

 

Illegális gyász

Ennek a gyászfolyamatnak a sikeres lezajlását nehezítheti meg a környezet támogatásának hiánya. Ez a hiány megjelenhet olyan kétes értékű tanácsok szintjén, mint például amikor egy gyászoló családanyának azt mondjuk: “neked nem szabad összeomlanod, hiszen itt vannak a gyerekeid”. Pedig – ahogy a szakértő is hangsúlyozza – ezzel nem érünk el egyebet, mint hogy megakadályozzuk abban, hogy olyankor élje meg a gyász természetes reakcióit, amikor kellene – és amelyek később sokkal erőteljesebbek lesznek.

Ennél is súlyosabb az a helyzet, amikor az illegális gyászról beszélünk: olyan gyászról van szó ilyenkor, ami egy adott közösségben nem elfogadott, ezért a veszteséget elszenvedő személlyel azt érezteti a környezete, hogy nincs joga gyászolni, nincs joga az érzéseihez, hiszen valójában nem élt meg veszteséget.

Az illegális gyász leírása Kenneth Doka nevéhez fűződik, aki az Amerikai Hospice Alapítvány (Hospice Foundation of America) vezető pszichológusa. Ő alkotta meg “disenfranchised grief” néven ezt a fogalmat, és írt könyvet, több tanulmányt, cikket is a témában. Doka szerint az illegális gyász több formában is megjelenhet.

“Neked nincs jogod sírni”

“Az illegális gyász egyik jellemző példája, amikor maga a kapcsolat nem elismert a társadalom szemében, azaz mondjuk ha egy kollégát veszít el valaki. Gondoljunk bele: napi 8-10 órában ülünk együtt évekig egy irodában valakivel, aki egyszer csak autóbalesetben meghal. Ez egy borzasztó veszteség, ám a legritkább esetben kapunk hozzá támogatást” – fejti ki Udvarhelyi Boglárka.

“Vagy egy másik példa: a szeretői kapcsolat. Találkoztam már olyan esettel, ahol a több éves párkapcsolata elvesztése után az illető nem vehetett részt a temetésen. Persze ki akarná, hogy éppen ő ott legyen? De ha a másik oldalt nézzük: ő szerelmes volt, kötődött, és nem búcsúzhatott el a férfitól, akit szeretett, nem élhette meg az érzéseit, hiszen a társadalom ezt szintén nem támogatja.”

Az illegális gyász másik kategóriája, amikor a veszteség nem elismert – itt gondolhatunk például azokra, akik elszenvedtek egy nagyon súlyos balesetet, és adott esetben már csak fizikálisan maradtak életben. “Az illető személyiségét, ahogyan mi ismertük, elveszítettük, beindul a gyászfolyamat, mert bár biológiailag még él, pszichológiai, szociális szempontból már nem. Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki súlyos Alzheimer-kórban szenved” – mondja a szakértő.

“Úgysem érti még”

Szintén az illegális gyász formái közé tartozik az, ha nem úgy gyászolunk, ahogy az adott kulturális közeg elvárná. Ez napjainkban különösen aktuális probléma lehet, ezért fontos, hogy emlékezzünk arra, minden kultúra máshogy éli meg a veszteséget, és ezt tiszteletben is tartsuk.

“Ugyancsak ide tartozik, amikor maga a gyászoló kirekesztett: például azért, mert gyerek.

Sokszor azt hisszük, túl kicsi még, és úgysem érti, mi történik – de érti. Hasonlóan ahhoz, amikor értelmi fogyatékkal él valaki, és azt feltételezzük, hogy úgysem tudja megélni a gyászt, pedig nagyon is meg tudja.

Ahogy egy autizmussal, Down-szindrómával, értelmi fogyatékkal élő ember is tud gyászolni” – szögezi le a szakértő.

A gyász akkor sem támogatott, ha a halál körülménye valamilyen szempontból szégyenteljesnek számít az adott társadalom keretein belül. “Egy időben az AIDS rengeteg homoszexuális férfi haláláért felelt: akkoriban ez elítélendő dolognak számított, így a hozzátartozók nem élhették meg a szerettük elvesztésével járó gyászt. De nem támogatott az öngyilkosság nyomán megélt gyász sem – pedig a folyamat, ami az emberben ilyenkor lezajlik, független attól, hogyan veszíti el azt, akit szeret” – vallja Udvarhelyi Boglárka.

“Minek sírsz, majd lesz másik”

Ugyancsak az illegális gyász esetei közé tartozik egy magzat elvesztése is. “Mindenki azt mondja ilyenkor, ‘ne aggódj, majd lesz másik, lehetsz még terhes’. De bennünk élt egy kép arról a gyerekről, elképzeltük, milyen lesz, hogyan élünk majd együtt, miután megérkezik, és el kell gyászolnunk azt a jövőképet” – mondja a szakértő.

A “majd lesz másik” érv azonban nem csupán az elveszített gyermekek esetében kerül elő gyakran. “Szinte egyetlen magyar szakirodalom sem foglalkozik a háziállatok elvesztésének témájával, pedig nagyon érdekes területről van szó.

A háziállatok az idők folyamán családtagokká válnak, családdinamikai szempontból részei a mindennapoknak, szerepet kapnak a családban, mint elő- vagy éppen pótgyerekek, társak, esetleg segítők” 

  hívja fel a figyelmet Udvarhelyi Boglárka, aki maga is folytatott kutatást a háziállatok elvesztésével kapcsolatban.

A szakértő egy olyan tanulmányt is említ, amelyben 35 és 54 év közötti házaspárok háziállatuk elvesztésével való megküzdését vizsgálták. A megkérdezettek leginkább ahhoz tudták hasonlítani az élményt, mint amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből. Amit pedig külön kiemeltek a kutatók, az az, hogy az emberek jellemzően nagyon nehezen beszélnek a háziállatuk elvesztéséről, mert úgy gondolják, ennek a gyásznak nincs létjogosultsága, és nevetségessé válnak tőle.

“Annyi állat vár még otthonra”

“A háziállatok gyászával kapcsolatban nincs konvenció, rituálé, amibe az ember tudna kapaszkodni; nem tudjuk, hogyan fejezhetjük ki a fájdalmat, mi történjen, hogyan adjuk meg a végtisztességet. A helyzetet az is nehezíti, hogy a háziállatok sokszor eutanázia által halnak meg, tehát magának a gazdának kell meghoznia azt a döntést, hogy életben maradjon-e az állata” – mondja Udvarhelyi Boglárka.

Egy másik, a szakértő által említett kutatásban egy állatorvosi klinikán vizsgáltak olyan gazdákat, akiknek eutanáziával kellett, hogy meghaljon a háziállata. Az eredmények azt mutatták, ők sem tudták pontosan, hogyan élhetnék meg a gyászt – voltak, akik próbálták tovább folytatni a mindennapokat, mintha mi sem történt volna, és voltak, akik megbeszélték az érzéseiket az állatorvossal, családtagokkal, barátokkal. Az, ha a környezetükben élők támogatták a gyászuk megélésében, az érintettek későbbi beszámolói szerint egyértelműen segített nekik. Az azonban nem, ha valaki azt mondta: “sajnálom, de lépj tovább”, “szedd össze magad, mert nem akarunk sírni látni”, vagy éppen a gyakran hallott: “annyi állat van még, ami otthonra vágyik” mondatot. 

Beszélnünk kell arról, ami fáj

A kutatásban a megkérdezettek 32%-a vásárolt 3 héten belül új háziállatot, de visszatekintve ők is úgy nyilatkoztak, hogy nem álltak még készen erre a lépésre. Ötven százalékuk pedig kijelentette, hogy a jövőben sem szeretne másik háziállatot.

“Az állatok kapcsán előfordul, hogy rövidebb a gyász, de jellemzően intenzívebb, és legalább ugyanolyan fontos, hogy képesek legyünk megélni. Ha ehhez nem is áll a rendelkezésünkre bevett módszer, maga a család is kitalálhat valamit arra, hogyan temetik el, gyászolják meg a háziállatot. Sok gyerek ilyenkor találkozik először a halállal, és muszáj, hogy ködösítés helyett nyíltan kommunikáljunk velük a halálról. 

Ha akkor még nem is értik teljes egészében, később megértik majd, hogy mit jelent ez, csak ne féljünk a szótól, ne féljünk kimondani, hogy meghalt. Válasszunk ki együtt valamit, egy fényképet, készítsünk emlékdobozt, ami segít emléket állítani a háziállatnak, akit szerettünk” – javasolja a szakértő.

John W. James, a Gyászfeldolgozás Módszer egyik kidolgozója szerint a gyászfolyamat ideális lezárása az, ha szabadon ki tudjuk fejezni az elveszített ember, vagy akár állat iránti érzéseinket, gondolatainkat, és beszélhetünk mindezekről valakinek, aki meghallgat. Bár manapság már nem állnak a rendelkezésünkre azok a kapaszkodók, hagyományok, melyek sok-sok éven keresztül kísérték a haldoklás, a halál és a gyász folyamatait, még mindig támogathatjuk egymást, a gyászolókat a veszteség feldolgozásában azzal, ha figyelemmel, megértéssel fordulunk feléjük, és megengedjük nekik és magunknak is, hogy szabadon beszélhessünk mindarról, ami fáj. 

Forrás: Herendi Katalin - Test és Lélek 

“A statisztikák szerint tíz dohányos közül általában egy-kettő tüdőrákot kap. Miért nem mindegyik? Mert a többi nem éri meg azt a kort, hogy tüdőrákos legyen, mert hamarabb elviszi valamilyen más betegség, például egy infarktus, ami szintén visszavezethető a dohányzásra. Tudok olyan dohányosról, akinek hiába mondtuk, hogy az érszűkületes lábát azért kellett levágni, mert dohányzott, tovább cigizett. A másik lábát is le kellett vágni” – fogalmazott a Népszabadságnak adott interjúban dr. Ostoros Gyula, az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet osztályvezető főorvosa. 

 

– Dohányzik?
– Sohasem gyújtottam rá.

– A többi tüdőgyógyászok esetében mi a helyzet? Azért kérdezem ezt, mert a magyar felnőttek között a nők 25, a férfiak 47 százaléka dohányzik.
– A Korányiban a kollégák elenyésző része gyújt rá, de ez nem volt mindig így. Pályakezdőként mindennapos élményem volt, hogy az orvosi értekezleteken vágni lehetett a füstöt.

– A tüdőgyógyászok talán azért nem dohányoznak, mert ha valakik, akkor ők tudják, hogy mivel jár ez?
– Biztos szerepet játszik benne, hogy naponta találkozunk a káros szenvedéllyel összefüggésbe hozható tragédiákkal.

– A jövedéki adó változása miatt január elsejétől nőtt a dohánytermékek ára. Kimutatható-e bármilyen összefüggés a cigi ára és az elszívott dohány mennyiség között?
– Ennek a lépésnek a költségvetésre lehet kedvező hatása. Az embereket nem elsősorban a cigaretta ára szoktatja le, hanem az, ha bármilyen ok miatt rádöbbennek arra, hogy a füstölés milyen károkat okoz nekik és környezetüknek.

– Nem véletlenül emlegetem a dohányzást: egy statisztikában azt olvastam, hogy a tüdőrákos megbetegedések 90 százalékát a dohányzás okozza.
– A világon minden évben 1,3 millió új tüdőrákos megbetegedést mutatnak ki. Hazánkban évente hétezer ember hal meg tüdőrákban. A passzív dohányosok is veszélyben vannak, hiszen a daganatokozó folyamat ugyanaz, mint az aktív dohányosok között. Tudományos szempontból az nem tekinthető dohányosnak, aki életében száz szál cigarettánál kevesebbet szívott el. Minden életkorban érdemes abbahagyni a dohányzást, mert az átdohányzott évek számának csökkentésével csökken a tüdőrák kialakulásának valószínűsége. A dohányzás okozta egyéb betegségek – érszűkület, szívinfarktus, egyéb rákbetegségek – kialakulásának kockázata is mérséklődik. Azt szoktam mondani, hogy a tüdőrák az egyik legkönnyebben megelőzhető betegség.

– A dohányos visszakérdez: miért hagyjam abba, amikor a 90 éves Jani bácsi világéletében cigizett és semmi baja?
– Mindenki ismer ilyen példát. De. A statisztikák szerint tíz dohányos közül általában egy-kettő tüdőrákot kap. Miért nem mindegyik? Mert a többi nem éri meg azt a kort, hogy tüdőrákos legyen, mert hamarabb elviszi valamilyen más betegség, például egy infarktus, ami szintén visszavezethető a dohányzásra. Illetve léteznek olyan eliminációs mechanizmusok, amelyek a dohányzással bevitt karcinogén anyagokat semlegesítik. Tudom, nem könnyű leszokni. Kollégák kiderítették, hogy a nikotintól való függőség erősebb, mint a heroinfüggőség. Én is tudok olyan dohányosról, akinek hiába mondtuk, hogy az érszűkületes lábát azért kellett levágni, mert dohányzott, tovább cigizett. A másik lábát is le kellett vágni.

– De miért nem hat a figyelmeztetés, különösen a fiatalokra? Magyarországon például 10-ből csaknem 6 tanuló kipróbálta már a cigarettát, a korosztály negyede rendszeresen dohányzik, s a dohányosok csaknem húsz százaléka 10 éves kora előtt szívta el első cigarettáját.
– Mutasson egy tizenévest, aki nem röhög képen, ha arra figyelmeztetem, hogy a szenvedélye miatt meghalhat. A betegség, a halál a fiatalok számára nem tétel. Annyit tehetünk, hogy az emberekben tudatosítjuk a veszélyeket. Ezt követően mindenki eldöntheti, hogy mit akar. Egy dologban viszont nincs könyörület: senkit sem károsíthatunk a dohányzásunkkal. Ha ma mindenki abbahagyná a dohányzást, akkor is további 20-25 éven át kellene kezelni a tüdőrákos betegeket. A rákkeltő anyagok miatt munkánk ezután is lenne, csak kevesebb.

– A rossz adataink mögött esetleg az áll, hogy a betegek későn, már súlyos állapotban kerülnek pulmonológushoz?
– A többség előrehaladott stádiumban kerül szakemberhez, a betegeknek alig a negyede a potenciálisan gyógyítható. Más lenne a helyzet, ha létezne egy társadalmi szinten is támogatott, a lakosságot átfogó szűrési rendszer. Nincs ilyen, de ez nemcsak nálunk hiányzik, másutt sincs. Hazánkban a tébécé miatt egy ideig kötelező volt a tüdőszűrés, de mióta az ország számos megyéjében egy meghatározott esetszám alá csökkent a tébécések száma, ezekben a megyékben megszűnt a kötelező szűrés. A tüdőgyógyász szakmai kollégium sem akar kötelezni senkit, de azt javasoljuk, hogy a negyven év feletti dohányosok évente menjenek el mellkas-röntgenszűrésre. Ha szerencséje van az illetőnek, mert például a periférián is jól látható az elváltozás, akkor jó eséllyel kiszűrik.

– Mire nem figyelnek az emberek?
– Alattomos betegségről van szó, mert sok tüdőrákos tünet- és panaszmentesen él. Figyelmeztető jel lehetne a köhögés, de a dohányosok jó része egyébként is köhög, harákol. Mégis, ha változik a köhögés, ha nehézlégzést tapasztal valaki, vagy véreset köp, mindenképpen az orvoshoz kell fordulni.

A teljes interjú a Népszabadságban olvasható. 

Forrás: rákgyógyítás.hu 

A marihuána politikai és morális kérdéssé vált, sokan szeretnék engedélyeztetni, mint "könnyű" drogot, míg mások, pusztán, mert kábítószernek hívják, a törvény teljes szigorával üldözik. Az egyik tábor a szabadság, a másik tábor a romlás jelképévé tette. E csatában meglehetősen háttérbe szorult a tudomány, pedig, ha józanul akarunk megítélni valamit, a kérdés tudományos-racionális megközelítése a leggyümölcsözőbb. 

 

Tágabb környezetemben és praxisomban meghökkentően sok fiatalról tudok, akiknél az utóbbi években pszichotikus tünetek jelentek meg, s pszichiátriai kezelésben részesültek. E fiatalok egy része bizonyíthatóan hosszabb időn át füvezett. Önmagában sem jó akár átmenetileg sem pszichotikusnak lenni, de a mai világban én a pszichotikus tünetek kifejlődését azért is tekintem személyes tragédiának, mert aki egyszer a pszichiátria markába kerül, az nemigen fog szabadulni onnan egykönnyen. Ezt a részét nem ragoznám tovább, már sokszor kifejtettem álláspontomat a pszichiátria megtorló, büntető funkciójáról, teljhatalmáról és pszeudotudományos jellegéről (lásd. Börtönőr és gyóntatóatya). Elég egy múló pszichotikus epizód, és az illetőt akár élete végéig gyógyszerezni fogják, nehogy "visszaessen", s onnantól pszichotikusként fogják nyilvántartani, hisz ki tudja megkülönböztetni a múló epizódot a kezdődő schizofréniától? Pszichotikus bélyeggel élni viszont kisiklott életet jelent, erre hivatkozva bármikor ismét kényszer-gyógykezelhetik, bizonyos foglalkozásoktól, jogok gyakorlásától eltilthatják, stb. 
Vajon jogos aggodalom, hogy a fűhasználat pszichózist okozhat, vagy egyszerűen csak véletlen egybeesés, hogy egy fiatal, aki füvezett, pszichotikussá vált? 

Sokat vizsgálták azt a feltevést, hogy vajon nem azok használnak-e inkább marihuánát, akikben ott lappang a pszichózis, következésképpen ők a pszichózishajlam miatt füveznek, s nem a füvezés váltja ki náluk a pszichózist. Ilyen kapcsolatot egyes vizsgálatok találtak (Verdoux, 2004), mások nem erősítették meg. Ma már a füvezés annyira elterjedt, hogy nem állítható komolyan, hogy csak a leendő pszichotikusok használnák öngyógyítási célból. Az viszont nagyon is valószínűsíthető, hogy a füvezés hatására olyan pszichózisra hajlamos emberek is pszichózisba esnek, akik máskülönben akár egész életüket leélhették volna pszichózis nélkül. Egy dán vizsgálatban négyezernél több fűhasználót követtek három éven át, és azok a személyek, akiknél nagyobb volt a pszichózisra való hajlam, valószínűbben váltak a fű hatására pszichotikussá (Verdoux, 2004).

Vajon létezik-e specifikus marihuána pszichózis? Az amfetamin kapcsán évtizedek óta tudjuk, hogy nagyobb dózisban akut pszichózist tud okozni (Hall és Degenhardt, 2004). 
Már 1974-ben megjelent egy esetismertetés, melyben 200 kannabisz okozta pszichózist írtak le. A leggyakoribb tünetek a hirtelen kezdetű zavartság, téveszmék, hallucinációk, érzelmi labilitás, emlékezetkiesés, dezorientáció, deperszonalizáció és paranoid tünetek voltak. Az esetek harmadában semmilyen pszichiátriai kórelőzmény nem volt kimutatható. Hall és Degenhardt további tizenhat hasonló esetismertetést említenek munkájukban (Hall és Degenhardt, 2004). Az esetekben közös a nagyobb mennyiségben elfogyasztott marihuána. Más vizsgálatban a kannabisz pszichózisban szenvedők, schizofrénekhez hasonlítva, furcsább viselkedést, erőszakot, pánikot tanúsítottak és gyorsan reagáltak a neuroleptikus kezelésre. Mások viszont cáfolták, hogy lenne specifikus marihuána pszichózis. 
Egy vizsgálatban pl. a marihuána hányingercsökkentő hatását vizsgálva a betegek 6%-nál hallucinációk, 5%-nál paranoiditás jelentkezett (Verdoux, 2004). 
Egy 1990-es vizsgálatban a marihuána használóknak kétszer nagyobb volt a pszichózisra való kockázata, mint a drogot nem használóké. 

Degenhardt és Hall saját vizsgálatukban marihuána használók körében tízszer nagyobb pszichózis kockázatot talált, mint drogot nem használók között (Hall és Degenhardt, 2004). Ugyanakkor a szerzők az elmúlt 30 évet vizsgálva nem találtak Ausztráliában növekedést a schizofrén esetek számában, pedig a kannabisz használat robbanásszerűen elterjedt. Ebből szerintük az következik, hogy a kannabisz nem növelte meg a pszichotikus esetek számát. 
Degenhardt és Hall összefoglalójuk végén megállapítják, hogy a specifikus kannabisz pszichózis léte kérdéses, de az vitathatatlan, hogy a kannabisz tartós, vagy egyszerre nagy mennyiségű fogyasztása pszichózist okozhat. 
Linszen és munkatársai összefoglalója szerint a marihuána használó schizofrének körében gyakoribb a visszaesés és a tünetek súlyosbodása és a kannabisz használat független kockázati faktora a schizofréniának. Fontos eredmény az is, hogy a kannabisztól korábban pszichózisba esők gyorsan visszaestek a pszichózisba, ha ismét kannabiszt fogyasztottak (Linszen és mtsi., 2004). 

Egy 2011-ben megjelent új vizsgálatban Kuepper és munkatársai 10 éven át követtek fiatalokat (Kuepper és mtsi., 2011). A vizsgálat indulásakor olyan fiatalokat vontak be a vizsgálatba, akik mentesek voltak mindenféle pszichotikus előzménytől és kannabiszt sem használtak még. Az első 3.5 évben a marihuánát alkalmilag használók pszichóziskockázata kétszeresére nőtt. A folyamatos marihuána használók pszichóziskockázata viszont már akár négyszeres is lehetett. A szerzők a pszichóziskockázat hátterében sem pszichózishajlamot, sem egyéb szociológiai vagy gazdasági tényezőt nem találtak, egyedül a marihuána használat volt a döntő. A marihuána dózisfüggő mértékben okozott pszichózist, azaz a használat gyakorisága, az alkalmazott mennyiség és az ismételt használat ideje a döntő. A szerzők igazolva látták azt is, hogy nincs specifikus kannabisz-pszichózis.

Egy 2012-es vizsgálatban 50 000 személy 35 éves követése alapján azt mutatták ki, hogy a rendszeres marihuána használat a pszichózis kockázatát 3.7-szeresére, a schizofréniáét 2.2-szeresre, a rövid pszichotikus epizód kockázatát kétszeresére növelte (Manrique-Garcia és mtsi., 2012).

Konkluziók

A vizsgálatok tehát egyértelműen azt mutatják, hogy a marihuána egyáltalán nem ártalmatlan rekreációs szer, hanem komoly pszichóziskockázatot jelent. Fontos a fiatalokat felvilágosítani arról, hogy nagy veszélynek teszik ki magukat, ha engednek a kíváncsiságnak vagy a társasági nyomásnak, mert ugyan a marihuána dózisfüggő mértékben okozhat pszichózist, de senki nem tudhatja, számára mi a "dózis". Bárkiben lappanghat pszichózishajlam, bárki bekattanhat akár egy spanglitól is.

Fontos azonban a marihuánát üldözőknek a marihuánát, mint élvezeti szert, megkülönböztetni a gyógyászati alkalmazásaitól. Kiterjedt irodalma van ugyanis, hogy a fájdalomcsillapítástól, a kemoterápiás émelygésen át az autoimmun betegségek enyhítéséig, a marihuánának és különböző kivonatainak fontos szerep juthat. Nem lenne tehát szerencsés a gyereket a lavórvízzel együtt kiönteni. Talán ezért is olyan fontos a kérdés megvitatásába a tudományt is bevonni, nem pedig politikai és morális kérdésként kezelni a marihuána használatát. 

Forrás: tények-tévhitek.hu 

Nincs Magyarországon épkézláb alkoholstratégia - állította a Magyar Nemzetnek nyilatkozó Szemelyácz János. A pszichiáter, addiktológus és pszichoterapeuta, az Indit Közalapítvány szakmai vezetője a vele készült interjúban arról beszélt: az alkoholfogyasztás" igen jelentős népegészségügyi probléma: itthon 750–800 ezer alkoholistával kell számolni. Ennek módszere a Jellinek-képlet, amely az adott évben májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, és a hatvan százalékát tekinti úgy, hogy alkohol miatti májzsugor okozza. Nagyjából ugyanennyien vannak a határmezsgyén. Mellettük rengeteg olyan alkoholfogyasztó is van, aki nem alkoholista, de az alkoholfogyasztás problémát okoz számára (...) az alkoholhoz képest az illegális és a féllegális drogok használata okozta problémák elenyészőek."

A dohányzással kapcsolatban hozzátette: "a trafikos átállás nagyon hirtelen történt, hiányoztak mellőle azok a szolgáltatórendszerek, amelyek segítették volna a leszokást, illetve a prevenciót. Emiatt most rengetegen szívnak csempészárut, a cigarettát pedig a drágasága miatt egyre többen tekerik. A dohányt zsákszámra hozzák Ukrajnából".

Kitért a dizájnerdrogokra is. Az addiktológus szerint "ahogy a kistelepülésekről haladunk a nagyvárosok felé, úgy válik gyakoribbá a pszichoaktív szerek használata. Budapesten például sokkal több fiatal próbál ki illegális szert, mint mondjuk egy faluban. Bár ebben a dizájnerdrogok hoztak némi változást. A témát kutatták is, és kiderült, nemcsak az olyan nagyvárosi szegregátumokban használnak hasonló szereket, mint a fővárosi Hős utca és környéke, hanem mondjuk borsodi falvakban is, Baranyában, Somogyban és az Ormánságban, Sellye környékén. E területeken elsősorban a romák által lakott, kilátástalan helyzetben lévő településeken terjedtek el a dizájnerdrogok, főképp a legszegényebbek körében. Az ok főleg az árban keresendő: ezek szinte olcsóbbak, mint a kannás bor, az emberek pedig könnyen kiütik magukat velük. A főleg Kínában és Indiában gyártott dizájnerdrogok közül főleg azok a szintetikus kannabinoidok – a korábbi ecstasyhoz, amfetaminokhoz hasonló szerek –, illetve a dizájneropiátok törnek föl, amelyek elődjeiknél sokkal szervkárosítóbbak". 

Forrás: http://nepszava.hu/

Gyerekkor egy drogfüggő anyával. 

„A legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz: a szeretet.” Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével 

 

Lehet-e boldog egy gyerekkor, ha a szülők kábítószerfüggők? Egyáltalán mi tesz boldoggá egy gyereket, és lehet-e egy heroinista a legjobb anya a világon még a felnőttkorból visszatekintve is? Egy felemás történet, amiből világossá válik, mi a legfontosabb az életben. Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével és írójával, aki így adózott édesanyja emlékének.

– Talán az a legérdekesebb talán a Szemrevaló filmfesztiválon bemutatott művében, hogy a főszereplő anya heroinfüggő, mégis nagyon jó anyának tűnik. Ezt a kettősséget ábrázolni is nehéz lehetett, de megélni még inkább. Soha nem haragudott az anyjára?

– Soha. Többször próbált leszokni, mielőtt valóban sikerült nyolc éves koromban, és mindennek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt. Ezt ő tette lehetővé a számomra.

– A filmben valóban egy nagyon türelmes, játékos és szeretettel teli anyát látunk, de azért sokszor nem volt magánál, csupa drogfüggő mászkált ki-be a lakásból és egyikük inzultálta is a filmbeli gyereket. Mit tette ezt a gyerekkort boldoggá?

– Rengeteg idő töltött velem és sokat játszottunk, erre mindig nagyon figyelt. Ő volt a királykisasszony, én a lovag, sokszor hallgattunk együtt zenét, jártunk az erdőbe az említett barátokkal, tüzet raktunk, a pataknál játszottam. Sokkal több pozitív élményem van a gyerekkoromból, mint negatív. Anyám nagyon szeretetteli személyiség volt.

 

– Mikor lett függő?

– 16 évesen drogozott először. Egy évvel később fogantam, akkor abbahagyta, majd kétéves koromban kezdte újra. Édesapám még a terhesség alatt meghalt túladagolásban, nevelőapám szintén függő volt, akkor szokott le, amikor anyám is.

– A filmben nagyon erős rémálmokat jelenít meg egy démonról, amelyet a főhősnek, a kisfiúnak kell legyőznie és egyébként elég félelmetes külsejű szörnyeteg, nyilvánvalóan egy meghatározhatatlan rettegést takar az életükkel kapcsolatban. Tapintható a filmben az a félelem is, hogy jön a hatóság és elviszi a gyereket. Ezek az érzések mennyire határozták meg a gyerekkorát?

– Anyukám rengeteget aggódott miattam, szeretett volna megszabadulni a drogoktól, de erre sokáig képtelen volt, hiszen a függőséghez vezető depressziója is fogva tartotta. Teremtett egy érzelmi biztonságot a számomra, miközben a környezetünk néha valóban agresszív volt és veszélyes. Az jelent meg egy démon formájában a számomra, amit nem értettem, és olyan ijesztő események táplálták, mint amikor a filmben a Görögnek nevezett díler arra akart kényszeríteni, hogy vodkát igyak. De akkor is jött anyám, és megmentett. Ezek a rémálmok pedig módot is jelentettek a számomra ahhoz, hogy feldolgozzam, amit nem értek.

– Úgy tűnik a filmben, hogy a rémálmok vezettek végül végkifejlethez, a gyerek olyan helyzetet teremtett, amivel rákényszerítette a leszokásra az anyját, szó szerint felégetett minden visszavezető utat maguk mögött. Ez a valóságban is így történt?

– Igen, a rémálmok vezettek oda, hogy felgyújtsam a lakást egy kis rakétával. A forgatókönyvben két körülményt változtattam csak meg a valósághoz képest, az egyik az, hogy a filmbeli gyerek ivott egy ópiátos főzetből, aminek a rémálmokban is szerepe volt varázsitalként. Ennek hatása alatt hallucinált egy lidérces alakot, ezt akarta megölni a tűzzel, majd pedig halálközeli állapotba került. Ez azonban nem történt meg, teljesen józanul gyújtottam fel a lakást.

 

– Mégis ez volt a fordulópont?

– Igen, megsérültem, kórházba kerültem, aztán pedig a nagyszüleimhez. A lakásba nem tudtunk visszamenni, minden megváltozott, édesanyám elment a rehabra és sikerrel járt. Emellett más incidensek is közrejátszottak, ahogy a filmbe is beleírtam, a díler nálunk halt meg túladagolásban, valóban kijött a rendőrség, kikérdezett engem is, majd egyre több nyomás nehezedett ránk a barátok, illetve a gyermekvédelmi hatóság részéről.

– A történetben úgy tűnt, hogy az anya mellett nincs senki a nevelőapán kívül, mintha azért nem menne el rehabra, mert nem tudja kire hagyni a gyereket. Ezekszerint a valóságban voltak nagyszülei?

– Igen ez volt a másik körülmény, amit megváltoztattam. Sokat gondolkoztam ezen, de azért írtam át így, mert valójában mégsem voltak ott.

Amióta az eszemet tudtam, anyám drogozott, de nyolc éves koromig a nagyszüleimnek erről fogalma sem volt. Igaz, anyám nagyon jó volt abban, hogy elrejtse a titkait. Rendszeresen jöttek értem, visszahoztak, anyám mindig kitakarított, kisminkelte magát. A nagyszüleim azt gondolták, minden rendben, az ő lányuk amúgy sem drogozna soha. Az emberek gyakran szeretik becsukni a szemüket.

– Ön mennyire értette, hogy mi történik?

– Túl fiatal voltam ahhoz, hogy igazán értsem, mi a drog és milyen hatással van az emberekre. Ráadásul számomra ez volt a normális, mindig ilyennek láttam anyámat, nem ismertem józan állapotát, azt hittem, ilyenek az emberek. Sokszor nagyon vicces volt, mert ha valaki lövi magát, bárhol és bármikor el tud aludni, például ebéd és társasjáték közben.

– Nehéz elhinni, hogy soha nem történt semmi baja kiskorában, nem esett le sehonnan, nem fulladt a fürdőkádba…

– Valóban történhetett volna bármi, talán Isten vigyázott ránk. Más gyerekek hasonló körülmények között nem jártak ilyen jól, sokukat elvették a szüleiktől, vagy korán árván maradtak, bántalmazták őket. Én nagyon szerencsés kivétel voltam, ez nem egy átlagos történet. Például erőszakra soha nem volt példa, soha nem ütött meg a nevelőapám sem.

– Magyarországon ennél kevesebbért is kiemelnek gyerekeket a családból. Hogyan hagyhatta ezt a gyermekvédelmi hatóság?

– Akkoriban, a kilencvenes évek végén nagyon sok heroinista volt, egyébként eleve egy ilyen környéken laktunk mi is Salzburg külvárosában. Nem tudták volna az összes gyereket elvenni a családjától, ezért a gyermekvédelmisek csak azt figyelték, egyedül van-e hagyva egy gyerek, törődnek-e vele, és csak a legsúlyosabb esetekben léptek közbe. Én mindig ott voltam az iskolában, egészséges és tiszta voltam, erre nagyon figyelt anyám. Sok szülő például nem tudta az alapvető higiéniai körülményeket megteremteni.

– A film alapján valóban nagyon szeretettel teli anyukája van. Miért vált függővé egy ilyen ember?

– Kifejezetten szomorú és nyomasztó gyerekkora volt, az alkoholista apja verte az anyját, valószínűleg őt is, ezt nem tudom. Ezért még nagyon fiatalon elváltak és a nagyanyám úgy érezte, nem tudja felnevelni a gyerekeket, ezért az anyjára hagyta őket, tehát az én dédnagyanyámra. Ő pedig a háborúban nőtt fel nagyon rossz körülmények között, hideg és szomorú ember volt, nem mutatott érzelmeket, soha nem mosolygott. Tehát anyámnak nem sok szeretetben és nevetésben volt része, még gyerekként depresszióba esett, tizennégy évesen követett el először öngyilkossági kísérletet. Tizenöt évesen tiszta és tudatos döntése volt a drog, mert nem talált más módot arra, hogy megszabaduljon a depressziótól. Nyilván azt gondolom, hogy

a heroin nagyon veszélyes, de nem akarom démonizálni a drogokat, mert ha nem léteznének, az anyám szerencsejáték- vagy szexfüggő lett volna, esetleg munkaalkoholista. Valami mással próbálta volna pótolni a hiányt, amit érzett. Nem a drog a probléma, hanem az a helyzet, amelyben az emberek olyan kétségbeesettek, hogy azt gondolják, ez az egyetlen út.

– Nagyon nehéz megszakítani egy ilyen sort, ahogy generációra generációra adták át a rossz mintát egymásnak a családtagok. Hogyan sikerülhetett?

– Valóban nehéz. Pont az ellenkezőjét tette, amit a szülei és a nagyszülei. A leginkább azt az üzenetet akartam átadni ezzel a filmmel, hogy a legtöbb, amit egy apa vagy egy anya adhat a gyerekének, az a szeretet. Közhelynek hangzik, de ilyen egyszerű. Nem a vagyon és még csak nem is a megfelelő környezet a fontos. Persze ezeknek is van jelentőségük, de önmagukban nem elégségesek. Sokszor van a szülőknek biztos állása, de közben annyira a munkájukra fókuszálnak, hogy nem törődnek a gyerekeikkel, úgy gondolom, én szerencsésebb vagyok náluk.

– Az nevelőapjáról is szól külön egy rövidfilmje. Úgy tűnik, mindig jó volt a kapcsolatuk, ami egyébként ritka, pláne ilyen körülmények között.

– Valóban nagyon szeretjük egymást, és ez nem jellemző a nevelőapa-fiú kapcsolatokban. 21 évig volt függő, közben két évig józan, még azelőtt, hogy találkozott volna velünk. A kisfilm a visszaesés után a lelkiismeret-furdalásról szól, mert ezzel nemcsak magának árt a karakter, hanem a gyerekének is. Egy férfi vallatja, valamiféle hatóságtól érkezett ember, rendőr lehet talán, de végül kiderül, hogy csak a képzeletében létezik. A nevelőapám mindig igyekezett leszokni, de nem sikerült, és amikor ilyen sokáig függő valaki, már nem is hinni ebben, még az orvosok is azt mondták neki, hogy ezen már nem fog túljutni. Végül az Istenbe vetett hite segített, egyszer csak ez megjelent az életében és erőt adott. A nagyjátékfilmben ábrázolt időszakban már megjelent egy régi, egykor függő barát, aki Jézusról beszélt a szüleimnek, amire a nevelőapám nagyon agresszíven reagált, a valóságban sokkal inkább, mint a filmben. De ez a barát újra és újra eljött, és a nevelőapám egyszer csak azt mondta, rendben, adok egy esélyt. Azóta, tizenkilenc éve tiszta. Úgy gondolja, mindent Jézusnak köszönhet, aki kigyógyította nemcsak a függőségéből, hanem a depressziójából és a szomorúságából is.

– Ez a környezet olyan kettősséget és mélységet hordozhatott, ami lehetővé tette, hogy jobb művész legyen.

– Valóban. Egyfajta hippikommunában nőttem fel, ahol a szabadság nagyon fontos volt. Persze, mindenki munkanélküli volt, de rengeteget zenéltek, ami nagyon fontos volt számomra és meghatározta a gyerekkoromat. Sok társadalmi témára is speciális rálátásom lett, továbbá valóban úgy nőttem fel, hogy a pénz nem olyan fontos az életben, más értékek sokkal lényegesebbek. Ezt szoktuk mondogatni, de valójában nem hisszük és nem érezzük igazán, pedig nagyon sokat jelent az életben. Ezenkívül anyámnak nagyon erős volt a fantáziája. Az életünk távoli párhuzamként hasonlított Roberto Benigni Az élet szép című filmjéhez, ami talán rossz példa, mert az egy sokkal veszélyesebb szituációban ábrázolt fiktív történet, de bizonyos szempontból hasonlít a gyerekkoromhoz. Anyám mindent megmagyarázott, hogy a furcsa dolgok miért normálisak, felépített egy egész világot, amiben rengeteg kaland volt és varázslat, mert mindent lefordított a gyerekek nyelvére. Én felfedező voltam, és bizonyos értelemben véve sikerült is azzá válnom.

– És ön elhitte ezeket a magyarázatokat?

– Abban a korban igen. Ha a függősége például 12 éves koromig tartott volna, már nem működött volna ez a világ. Az is fontos volt számomra, beleírtam a filmbe is, hogy anyám azt tanította, az lehetsz, ami szeretnél, bármivé válhatsz. Tényleg elérte, hogy higgyek önmagamban és bátorságot adott az álmaim valóra váltásához.

– Ez azért érdekes, mert a legerősebb mintát önmagunkkal nyújtjuk. Nem azzal, amit mondunk, hanem azzal, amit teszünk. Nehéz ilyesmit úgy elérni, hogy nincs minta.

– Valóban, mert ő 26 évesen azt gondolta, hogy az élete már tönkrement, nem voltak képesítései, sokszor munkája sem. Egészen addig, amíg abba nem hagyta a drogozást és nem lett belőle szociális munkás, akárcsak nevelőapámból. Sok évvel később aztán sajnos rákban meghalt.

– Egyedülálló szülőként rengeteget jelentett számomra a film, mert tényleg elhiteti, hogy elég lehet a szeretet és a nevetés.

– A közönségtalálkozókon sokszor elmondják nekem az egyedülálló szülők, mennyi reményt adott nekik ez a film. Anyám is mindig mérges volt önmagára, hogy nem tud mindent megadni, amit szeretne, nem tud elvinni nyaralni, különórákat biztosítani. Azt gondolta, mindez rossz anyává teszi. De hat-nyolc éves korban mindez irreleváns, elég, ha anya szeret és számíthatsz rá.

                                  A lehetséges világok legjobbika című film stábja 
 
                      Adrian Goiginger rendező és a film kis főhőse, Jeremy Milike

 

 

Forrás: Fehérváry Krisztina - életszépítők.hu 

Alkoholproblémát számos tünet jelezhet, és a kezelésben nem mindegy, hogy ezek közül mi jellemzi a beteget. Egy friss kutatásban az alkoholizmus öt formáját különítették el.

 

Az alkoholprobléma nem egyszerűen a túl sok alkoholfogyasztásról szól. Ez ennél jóval bonyolultabb. A problémás alkoholfogyasztás ugyanis számos formában felbukkanhat, most a Science Daily számolt be egy friss kutatásról, amelyben a betegségnek több különböző, az élet eltérő szakaszaiban jellemző formáját különítették el a kutatók.

Az Alcohol and Alcoholism szaklapban publikált kutatásban a nemzeti epidemiológiai kérdőív adatai alapján 5402, 18-64 év közötti, korábban alkoholhasználati zavarral diagnosztizált személy vett részt. A Pennsylvania Egyetem kutatói vizsgálatukban a résztvevők jellemző tünetei alapján a következő 5 profilt vázolták fel:

  • Akik az alkoholfogyasztás miatt veszélyeztetettek. Az ebbe a csoportba tartozók túl sokat isznak, és részegen sérülésveszélyes helyzetekbe keverednek.
  • Akik nehezen vesznek vissza. Ebben a csoportban hiába akarnak az emberek kevesebbet inni, nem tudják megfelelően kontrollálni a fogyasztásukat.
  • Akiknek csak a káros hatás jut. Ehhez a profilhoz a nagy mennyiségű alkohol mellé kemény másnapok és elvonási tünetek társulnak.
  • Akik erősen problémásak, mégis boldogulnak. Ebben a csoportban hiába tapasztalnak az emberek számos alkoholhasználatból származó tünetet, látszólag mégis normális életet élnek, az ivás nem interferál a családi életükkel, baráti kapcsolataikkal, a munkájukkal vagy a hobbijukkal.
  • Akik nagyon problémásak. Itt az alkoholhasználati zavar minden negatív tünete megjelent.

Bár minden profil létezett minden korosztályban, bizonyos jellemzők gyakoribbak voltak az élet különböző szakaszaiban. Például a fiatal felnőttek esetében inkább előfordul a túlzott alkoholfogyasztás, a másnaposság és más megvonási tünetek jelenléte. Ezzel szemben a késő ötvenes, hatvanas éveiket taposóknál jellemzőbb, hogy nehezebben tudják visszaszorítani az alkoholfogyasztásukat.

Csak akkor iszom, amikor buli van. De akkor sokat. És kemény a másnap is
Csak akkor iszom, amikor buli van. De akkor sokat. És kemény a másnap is
Fotó: Shutterstock
 

Ashley Linden-Carmichael adjunktus, a kutatás egyik vezetője szerint az eredmények alapján úgy tűnik, hogy az alkoholizmus diagnosztizálására és kezelésére nem lehet csupán egy, univerzális megoldást alkalmazni, hiszen minden esetben figyelembe kell venni az adott személy sajátos tüneteit is. „Amíg az alkoholhasználati zavar szempontjából a fiatalok a leginkább veszélyeztetettek, tisztán látszik, hogy a középkorú vagy idősebb felnőtteket is érinti a probléma, csak náluk máshogy jelenik meg, ők az alkoholfogyasztás más aspektusaitól szenvednek” – állítja a kutató.

Annak felderítése, hogy egy-egy személy esetében a felvázolt profil változik-e a korral, még várat magára, de a kutatók szerint mindenképpen szükséges ezen a vonalon is vizsgálódni. Addig is a fenti eredményeket érdemes figyelembe venni, hiszen ez nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy az alkoholproblémákkal küzdők személyre szabott kezelésben részesüljenek .

Forrás: dívány.hu

Hogyan segíthet a család, ha a függő rászánja magát a rehabra? Mit tehetünk, hogy szerhasználó szerettünk valóban gyógyulni tudjon, és mi az, amivel csak magunk és őalatta vágjuk a fát? Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása.

 

Mennyi esélye van, hogy a szerhasználó, aki végre rászánta magát, hogy elmegy egy hosszabb rehabilitációra, ott is marad? Ez nyilvánvalóan függ az ő motivációjától, eltökéltségétől. De a lényeg:  a hozzátartozók is segíthetik azzal a felépülését, hogy kötnek vele egy megállapodást a rehabra menetel előtt, amiben benne van, hogy addig nem jöhet haza (az adaptációs hazamenetelek kivételével persze), amíg a kezelést végig nem csinálta. 

 

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása

Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, methadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt.

Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 16 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.

 

Ez azért nagyon lényeges, mert sok fiatal többek közt azért is hagyja félbe a kezelést, mert tudja, ennek nem lesz negatív következménye: hiszen a szülők úgyis következetlenek, megsajnálják és visszaengedik a szülői fészekbe, a „Mamahotelbe”:

De legalább megpróbálta…

– mondják, vagy:

Lehet, hogy neki elég volt két hónap is, hisz mégse annyira függő, mint a többiek ott…

Azaz pár hónap után leléphet valami mondvacsinált nehézségre hivatkozva. Ezt talán nehezebb akkor meglépni, ha tudja, nincs hová mennie (pár napig jöhetnek a haverok, majd utána az utca), mint ha a vonzó körülményekkel kecsegtető szülői házba mehetne vissza. Persze itt is több opció van: egy huszonéves gyerek például eleve jobb, ha nem jön haza, hanem végigcsinálja a rehabot követő félutas programot is, majd annak befejeztével önálló életet kezd, leválva, végleg elköltözve a szülői házból. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy azok a fiatalok, akik tudják, hogy akkor is hazamehetnek, ha nem fejezik be a kezelést, nagy eséllyel nem is fogják befejezni.

Azaz, a túlzott szülői engedékenység akadályozhatja a rehab sikerességét.

Ha élettársról, házastársról van szó, akit várnak haza, az jó, de – és ez nagyon fontos – ezt akkor tegyék, ha a kezelést végigcsinálta. Legyen arra vonatkozólag egy közös megegyezés, hogy amennyiben újra használni kezd valamilyen szert, el kell otthonról mennie, nem maradhat ott. Egyszerűen meg kell állapodni, hogy

ha nem csinálja végig, nem jöhet vissza.

Ebben, tudom, hogy nagy nehézség lehet. Ha mondjuk, a rehabon lévő alkoholista férj a családfenntartó, a feleség ilyenkor egyszerűen ellenérdekelt – anyagi és gyereknevelési okokból – a hosszabb, ám nagyobb eredménnyel kecsegtető rehabilitációban.

Családi cégben a függő

A hozzám forduló hozzátartozó szülők közt sokaknak vannak olyan szerhasználó/alkoholista gyerekei, akik a családi cégben dolgoznak, így nagy a szimbiotikus kötődés és kölcsönös függőség, nemcsak érzelmileg, de anyagilag is. Úgy tapasztalom, hogy ebben a felállásban fokozottan nehéz, szinte lehetetlen a felépülés.

Meg kell állapodni, hogy ha nem csinálja végig, nem jöhet vissza
Meg kell állapodni, hogy ha nem csinálja végig, nem jöhet visszaFotó: nullplus / Getty Images Hungary 
 

A szülők ezekben a családokban képtelenek következetesek lenni a gyerekükkel, és ez fenntartja az egészségtelen rendszert. Nincsen igazi következménye annak, ha a gyerek a családi vállalkozásban anyagilag elcsúszik. Sokszor hallom, hogy milliók mennek el kontrollálatlanul a céges számláról droghasználatra, vagy például semmi tényleges következménye nincsen annak, ha pontatlanul jár be a gyerek dolgozni (már ha egyáltalán bemegy). Akinek eközben gyakran semmi végzettsége nincs, ezért esélytelen, hogy kitegyék, és máshol helyezkedjen el, ahol esetleg megtapasztalhatná az életet, annak minden következményével.

Ha ugyanis egy idegen munkahelyen dolgozik, ott következménye van, ha nem jól teljesít: szankcionálják, kirúgják vagy levonnak a fizetéséből. Ha a saját albérletében nem fizeti a villanyt, nem lesz áram. Ha nem fizeti az internetet, nem lesz internet (egy mai gyereknek a legkomolyabb érvágás!). Előbb-utóbb pedig maga is rádöbben, hogy ezek mind a szerhasználatának a következményei, és talán segítséget kér.

Ez azonban többnyire nem történik meg, ha a függő családi vállalkozásban dolgozik, ahol működik a védőháló. Az még nehezebb, ha ráadásul egy háztartásban is laknak, vagy a szülők fizetik a szerhasználó gyerek albérletét. Így, ha nem fizeti a rezsit, azt is a szülőknek kell állniuk, ugyanúgy, mint az el nem végzett munka vagy a károkozás következményeit. Ez sok családi vállalkozásnak okozott már komoly veszteségeket, amiket a szülők ilyenkor szégyenkezve és bűntudattal terhelve („mi vagyunk a hibásak”) fedeznek. Ezzel pedig végső soron hátráltatják a szerhasználat okozta bajokkal való szembenézést, azaz akaratlanul is támogatják a gyerek szerhasználatát.

Nem csak a szülők

Van még valami, amiről már írtam korábban, de akkor a Majka-ügy kapcsán nem kapott elég figyelmet, ezért nem árt újra felidézni.

A hozzátartozói konzultációk során nagyon hatékonyan működik – és ezáltal könnyebben lehet a függőket kezelésbe juttatni –, ha nemcsak a család egyes részeivel dolgozunk, nemcsak a legközvetlenebb hozzátartozókkal, hanem a lehető legtöbb, a szerhasználó számára jelentős, fontos személy bevonásával. Én gyakran hívom be például egy drogozó gyerek kapcsán a szülők mellett a nagyszülőket, testvéreket és egyéb, a függő számára fontos személyeket, akár a nagyon közeli, számára fontos barátokat is.

Első körben/körökben csak velük csinálok konzultációt, szigorúan a szerhasználó jelenléte nélkül. Mindezt azért, hogy a hozzátartozók egységfrontot tudjanak alkotni. Ilyenkor mindenki beszélni tud arról, hogy kire hogyan hat érzelmileg, anyagilag a szerhasználó viselkedése. A családban kit hogyan vert át, hogyan hitegetett, lopott vagy netán ütött meg; kitől kért kölcsön anélkül, hogy visszaadta volna, stb. A lényeg, hogy ez őrájuk hogyan hatott, és nem az, hogy a szerhasználó ilyen és ilyen! Az ugyanis sosem hatásos, sőt inkább kontraproduktív! Ez egyáltalán nem arról szól, hogy most jól kibeszélik őt, és ítélkezni fognak (bárki felett). Ez az összefogásról szól, ami nemcsak praktikus és fizikai szinten hatékony (hogy kényelmetlen lesz az utcán aludni, ha senki nem fogadja be, vagy nem ad neki pénzt), hanem érzelmileg is elképesztően nagy ereje van, ha ennyien egy emberként állnak mögötte.

Ne hagyjunk kiskaput a függőnek!
Ne hagyjunk kiskaput a függőnek!Fotó: Alex1975K / Getty Images Hungary 
 

Nincs kiskapu

A cél, hogy ne hagyjunk kiskaput a függőnek, amikor majd a következő alkalommal szembesítjük avval, amit magával és a környezetével tesz.

Ha például arról van szó, hogy nem finanszírozzák tovább anyagilag a szerhasználót, akkor nem elég, ha apu/anyu nem ad neki, ha közben simán megteheti, hogy elmegy pénzt kérni a nagyszülőkhöz vagy a tesóhoz, esetleg más távolabbi rokonokhoz... Ha azonban a család ebben is összetart, és egységesen mindenki ugyanazt az elvet képviseli, hatékonyabb lesz a segítés, hamarabb jön a mélypont, hamarabb kap észbe a függő.

Azon a konzultáción, ahol a hozzátartozókon kívül a szerhasználó is jelen van, egyes szám első személyben mindenki elmondhatja a szerfüggőnek is, hogy milyen érzései voltak és vannak, hogyan hatottak rá a függő cselekedetei, mennyi szenvedést okozott a családnak és a környezetének – és hogy betelt a pohár.

Őt szeretik, de azt, amit magával és a családjával művel, nem tolerálják tovább,

és ameddig el nem megy kezelésre, bármennyire fáj is, megszakítják vele a kapcsolatot. Nem fogják támogatni az önpusztításban. Ha viszont elmegy kezelésre, megtesznek mindent a felépülése érdekében, a szakemberek javaslata szerint. Ez a módszer nagyon hatékony, a közösségnek mindig sokkal nagyobb ereje van, mint amikor csak a család egyes tagjai jelzik a függő felé a problémát. 

Forrás: dívány.hu 

100505_shutterstock_475480363.jpg

Az amerikai pszichiáterek diagnosztikai segédkönyve, a DSM-V a drogabúzus 11 kritériumát sorolja fel. Ezeket a kritériumokat lehet alkalmazni viselkedési rendellenességekre is. Ilyen például a könyvabúzus, avagy a könyvmolysági rendellenesség szindróma. Vigyázat, a cikk nyomokban iróniát tartalmaz! 

 

1. Több könyvet olvasol és hosszabb ideig, mint amennyit szerettél volna

Bizony, az igazi könyvfüggő szinte minden alkalmat megragad, hogy olvasson, vonaton, metrón, repülőn, fürdőkádban, ágyban és evés közben. A lakásod tele van szórva könyvekkel, a legkülönfélébb helyeken találsz félig nyitott könyveket, amelyekbe belelapoztál, olvasni kezdted, aztán félbehagytad. Ahelyett, hogy valami komoly dologgal foglalkoznál, például M1 híradót néznél, inkább terméketlen olvasással töltöd az idődet és elképzelt világokban kalandozol. A könyvek már alig férnek el a könyvespolcon, ki is kapsz a feleségedtől/férjedtől, hogy már megint új könyvet vettél az antikváriumban.

2. Sikertelen törekvés az olvasás csökkentésére vagy abbahagyására

Egy hétvégén átívelő binge-reading epizód után elhatározod, hogy ennyi volt, most már tényleg leszoksz a kóros olvasásról. Mardos a szégyen és az önvád, hogy ahelyett, hogy focimeccset néztél volna a vadiúj stadionban, fácánkakasra vadásztál volna vagy esetleg elvitted volna a családodat a felcsúti kisvasútra, már megint otthon penészedtél a lakásban egy rakás könyv fölött. Legközelebb már másként lesz, most már tényleg leszokok erről, mormogod magad elé éjjel a hálószobád sötétjébe. De a könyvundor nem tart örökké - hamarosan ismét azon veszed észre magad, hogy már megint az olvasáson jár az eszed, és gyanúsan sokáig nézegeted a könyvesboltok kirakatait. Azt mondják, a leszokásban lévő könyvfüggő fejben már akkor is olvas, mielőtt még visszaesett volna, és tényleg. Beismered, hogy tehetetlen vagy az olvasással szemben.

3. Túl sok időt töltesz azzal, hogy megszerezd a könyvet, hogy olvass és hogy felépülj az olvasmányélményből

Képes vagy egészen nagy összegeket elvásárolni az amazonon vagy az online antikváriumokban, és minden követ megmozgatsz, hogy hozzájuss egy könyvritkasághoz. Izgatottan várod, hogy megérkezzen a postán a legújabb könyvszállítmányod, aztán napokra eltűnsz a barátaid látóköréből, mindenféle hülye kifogást kitalálsz, hogy beteg vagy, hogy költözöl vagy hogy elraboltak az UFO-k - de persze aki ismer, átlát rajtad: már megint a pamlagon fetrengsz egy könyvvel a kezedben. És aztán amikor megint beletrafálsz valami remekműbe ami megingatja a világnézetedet vagy éppen szembesít az egzisztenciális horrorral, akkor napokig a hatása alatt állsz - mogorván méregeted az embereket a villamosmegállóban és filozófiai kérdéseken töprengsz, miközben kiszolgál a zöldséges.

 4. Sóvárgás és késztetés a könyvek után

Próbáltad már visszatartani a lélegzetedet? Meddig ment? Egy perc, másfél? Hát ennyire hatékony az, amikor próbálod leküzdeni a könyvek iránti sóvárgásodat. Kis könyv, nagy könyv, szögletes könyv, kerek könyv: mindegy, csak tolhasd újra a betűket az agyadba. Ha nincs más, és este a hotelszobádban csak a Bibliát tették az éjjeli asztalodra, akkor azt olvasod, még akkor is, ha történetesen buddhista vagy muzulmán vagy. Feküdtél már pszichiátrián, jártál már BA (bookaddict anonymus) üléseken és könyvmentes rehabon, de eddig még mindig visszaestél.  

5. A munkahelyi, otthoni és iskolai kötelességek elhanyagolása az olvasás miatt

"Szívem, levitted már a szemetet?" Ki a francot érdekel a szemét, amikor éppen ott jársz a könyvben, ahol kiderül, hogy mi a megoldás, ki a gyilkos, mi történik két kulcsszereplő találkozásakor vagy éppen sikerül-e a főhősnek kijutnia egy különösen forró helyzetből. Teljesen más tudatállapotba kerülsz, egy másik világban jársz, és hiába kellene vizsgára tanulnod, munkát elvégezned vagy takarítanod, ez a mi kis földi árnyékvilágunk nem tűnik elég érdekesnek ahhoz, hogy megérje az erőfeszítést. Az a másik, a könyv által teremtett világ ellenben... Milyen földöntúli gyönyöröket nyújthat verset olvasni a holdfényben, elpippantani egy röpke novellát a parkban vagy beszúrni egy egzisztencialista értekezést a pályaudvari WC-ben.

6. Az olvasás folytatása annak ellenére, hogy ez problémákat okoz a kapcsolatainkban

A társunk/szülőnk/gyermekünk nem mindig érti meg, miért is ilyen fontos nekünk az olvasás. "Hagyd a rohadt könyvet másra, engem vigyél fel a padlásra," sivítozik. És ha nemet mondunk, akkor persze jön a mosolyszünet, a pofákat vágás, a nem beszélek veled, a csúnya nézés. Egy idő után a barátaid is összesúgnak a hátad mögött, ez már másról se tud beszélni, csak arról, hogy miket olvas, olyan kérdéseken töpreng, mint hogy miért van valami és miért nincs semmi ahelyett, hogy a krumplis tészta ízéről vagy az időjárásról értekezne.

7. Fontos társadalmi, foglalkozással járó vagy rekreációs tevékenységek feladása az olvasás miatt

Teréz a múltkor elhívott a Békemenetre, de te megint kimentetted magad. Sürgős olvasnivalód akadt, Camus "Közönye" teljesen behúzott az örvénybe. Józsi elhívott egy Videoton meccsre, de te inkább Kierkegaardot választottad, vagy-vagy. És vajon hány vasárnapi miséről mondtál le azért, mert inkább Shakespeare szonettjeit olvasva hallgattad az ablakon doboló eső ritmusát? 

8. Újra és újra olvasni annak ellenére, hogy ez veszélybe sodor téged

Olvasni bizony veszélyes. Hányszor szúrt le vajon a tanár, amiért megkérdőjelezted, hogy mire gondol szerinte a költő, vagy hogy miért is bukott el a forradalom? Hányszor sodort bajba az a buta olvasottságod, amikor kételyeidnek adtál hangot hittanon? És a munkahelyeden is sokkal hatékonyabban teljesítenél, ha nem lennének mindig önálló gondolataid ahelyett, hogy csak bólogatnál a főnök kinyilatkoztatásaira. Az olvasás bizony jelentősen megnehezíti, hogy hasznos, olajozott csavarja legyél a gépezetnek, nem pedig tudálékosan a jogaira hivatkozó polgár, aki mindig csak kritizálja a hatalmat. Hidd el, ha nem olvasnál, sokkal könnyebben napirendre térnél a sok hazugság és igazságtalanság felett, ami szükségszerű velejárója ennek az árnyékvilágnak!

9. A könyvolvasás folytatása annak ellenére, hogy tudod, az olvasás súlyosbít bizonyos fizikai vagy fizológiai problémákat

Ott van például ez a hülye Faludi György. Olvasgatott, sőt, még irkált is, hogy mások is olvassanak - olvasás-dílerkedett. A legális Lenin és Sztálin helyett illegális perzsa költőket fordított, meg Villont. Jól le is csukták az 50-es években és bezárták a recski olvasás-rehabilitációs központba, hogy kineveljék belőle az irodalmat. És amikor már valóságos emberi roncs volt és olvasás elovnási-tünetek kínozták a sötétzárkában, akkor vajon szakított az írás-olvasással? Nem! Ez a bolond még ott a vaksötétben is verseket faragott fejben, és megtanította őket a rabtársainak is. Pedig mindannyian a halált kockáztatták. 

10. Több könyvre van szükség ugyanazon hatás kiváltásához

Amíg az ember fiatal és még kevés könyvet olvasott, akkor hajlamos arra, hogy akár egy könyv, vagy akár egy szerző olyan mélyen megbabonázza, hogy az egész világot dogmatikusan ennek a könyvnek/szerzőnek a szemüvegén keresztül értelmezze. Többször is újraolvassa a Nagy Könyvet, ízlelgeti, idézgeti, élvezi a mámorát. Aztán amikor az ember egyre olvasottabbá válik, akkor egyre kevésbé tudja már ezt a hatást kiváltani belőle egyetlen könyv: kételkedővé, néha cinikussá válik, rájön, hogy sok olyan igazság, amiben korábban hitt, nézőpont kérdése. Hogy a valóság értelmezésének rengeteg oldalról és szempontból neki lehet rugaszkodni. Ezért aztán akár a valóság egyetlen szeletének értelmezéséhez is egy csomó cikket és könyvet el kell olvasnia.

11. Elvonási tünetek tapasztalása, amelyeket csak újabb olvasással lehet elmulasztani

Ki ne ismerné a könyvelvonási tüneteket egy könyvmentes időszak után? Amikor az ember meg-megáll az utcán, elmélázik, a metrón irigykedve nézi a könyvet olvasó lányt és éjjel arra riad fel izzadva, hogy álmában is olvasott. Ha ez megtörténik, akkor már elvesztél: elő kell venned a következő kötetet, kézbe kell venned, meg kell tapogatnod, érezned kell a papír illatát, hallanod a lapok susogását. Érezned kell, ahogyan a betűk szavakká, a szavak mondatokká és a mondatok jelentést hordozó szöveggé állnak össze, felszabadítva agyadban a dopamin eksztázisát. Ó jaj, milyen ridegen unalmasak a könyvtelen józanság órái, amikor csak a perceket számoljuk, hogy ismét átéljük a titkos gyönyört!

Forrás: Sárosi Péter - drogriporter

 

Olvasónk dalban mondja el véleményét az alkoholfüggőségről - olvassátok el erről szóló gondolatait és nézzétek meg a videóklipet, amit készített! 

 

8 éve foglalkozom Hip-hop zenével. A kései munkásságomban nagy szerepet kapnak azok a problémák, amelyekről nagyon kevés ember beszél Magyarországon. A belső vívódások, valós, megélt dolgok, amelyekről nem szeretünk beszélni. Erre a sémára alapul legújabb albumom, amely a témához adódóan az Apokripha (Szó szerinti fordítás: kétes eredetű, a Bibliának utólag írt apokrif iratait eltitkolták az emberek elől) címet viseli. Az albumon végig megyek a legsötétebb gondolatokon, tragédiákon, hol filozofikus, hol tényszerű megvilágításban. Utóbbihoz az alkoholizmust választottam témaként, így írtam meg a Csodafarkas című dalomat. 



Ez a dal az alkoholizmus témáját dolgozza fel, pont abban a horrorisztikus mivoltában, ahogyan azt meg lehet élni. A középpontban az alkoholizmus, mint mentális betegség kerül elő, ezen felül a családon belüli erőszak, önzőség stb... Szerintem nagyon alul értékelt probléma ez az országban, miközben vasvillával üldözik a marihuánát, könnyen elnéznek afelett, hogy hány család megy tönkre az alkoholizmus következtében. Aki betép 1 hónapban egyszer az egy rohadt drogos, aki minden hétvégén részegen megy haza, hétköznap “csak spicces” az csak egy átlagos nagyivó, abszolút nem ítéljük el olyan szinten, mintha más tudatmódosítót használna. Mondhatni kultúránkba ágyazódott a mértéktelen szeszfogyasztás. Ezen csak úgy lehet változtatni, ha problémaként kezeljük és beszélünk róla. A Csodafarkas című dalban egy alkoholista ember nézőpontjából hallhatjátok a mindennapokat. A szöveget értelmezve hol sajnálatot, hol gyűlöletet lehet érezni a karakter iránt. Előkerül a szociális légkör, önsajnálat, egocentrikus viselkedés, családon belüli erőszak. Mindezt sötét és minimalista stílusú zenei kísérettel. 

Remélem ezzel a dallal legalább pár embert el tudok gondolkoztatni azon, hogy mi folyik körülöttünk baráti körben és családban egyaránt. Fel kell ismernünk a problémát és ha tudunk segítsünk szerettünkön, ha nem tudunk, akkor kérjünk meg mást, hogy segítsen. Ha semmi nem változik, akkor muszáj továbblépni, nem szabad benne maradni egy erőszakkal és sérelemmel teli környezetben. Ha pedig a hallgatót közvetlenül érinti az alkoholizmus problémája, akkor egy görbe tükör lesz a számára és bízom benne, hogy fog tudni változtatni.

Perczel Márk

FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.  

Jobban tönkreteszi az országot, és több áldozatot szed, mint az összes illegális szer és a bűnözés együttvéve, mi az? Természetesen az alkoholizmus, amit még a most amúgy is véget érő száraz november sem állíthat meg. A zárónapra kiválogattuk a témába vágó legerősebb fotókat a huszadik század Magyarországáról, kísérőnek pedig összegyűjtöttük, mire érdemes gondolni, mielőtt belevetjük magunkat az alkoholban tocsogó decemberbe.

 

Mindjárt vége a száraz novembernek, újra lehet inni, jee! – halljuk egy csomó ismerősünktől. (Azoktól, akiket lassan egy hónapja alig látunk, mert jobb esetben nem jönnek velünk inni, rosszabb esetben jönnek, limonádéznak, ásványvizeznek, ásítoznak, és amikor végképp elveszítik a kapcsoldódási pontjaikat az egyre részegedő társasággal, azaz kilenc és tíz között elmennek haza.) Nem értjük: eddig is lehetett volna inni, hiszen senki sem kényszerített senkit, hogy csinálja végig a száraz novembert, ahogy szintén nem kényszerít senki senkit, hogy nagy elánnal vesse bele magát újra az alkoholizálás örömeibe most, hogy „végre” vége. Az egész ugye arról szólt volna, hogy tapasztalatokat szerezzünk, hogy bírjuk, és megtudjuk, milyen lenne az életünk Mr. Alkohol nélkül, majd a tanulságokat levonva változtassunk, ha kell.

Két dolog biztos: az, hogy a fentiekkel együtt is egyre népszerűbb itthon is a száraz november, és az, hogy bármilyen jó szándékú is a kezdeményezés, ez nem oldja meg az ország évszázados, de legalább hatvanéves rákfenéjét (szó szerint): a népbetegségnek számító alkoholizmust, amely sokkal többet ártott és árt most is a magyaroknak, mint minden illegális drog eddig összesen. Gyűjtöttünk hát egy csomó képet és egy pár borzongató adatot a témában: mi így búcsúzunk a száraz novembertől, és megyünk neki a hagyományosan alkoholban tocsogó decembernek.

Csak az íze kedvéért!

Van két komoly probléma, ami az elmúlt évszázadban ijesztő mértékben elterjedt a társadalom minden szegletében.

Az egyik az alkoholizmus, a másik az öngyilkosság.

Fotó: Fortepan

A kettő között természetesen elég komoly átfedés van, sőt a kettő tulajdonképpen ugyanaz, az öngyilkosság legfeljebb gyorsabb és célratörőbb. De az önpusztítás és a végkifejlet tényleg azonos. Az alkoholizmus – tehát a rendszeres, egészségre káros, függőségbe átcsapó fogyasztás – még súlyosabb társadalmi probléma, mint a drogok és a bűnözés, hiába cikkeznek többet az utóbbiakról.

Fotó: Fortepan

A társadalomtörténészek úgy látják: kilengések ugyan vannak, de nagyjából úgy, annyit és azt iszunk, mint az ötvenes években. Azaz akkoriban alakultak ki egyrészt maguk a fogyasztási szokások, másrészt az „itókázás” társadalmi elfogadottsága. Az okok egyértelműek: a háború utáni szegénységben, az egymást követő diktatúrákban, az alacsony iskolázottságban csak így lehetett megbirkózni a valósággal.

Fotó: Fortepan

Ne sérts meg!

Azt tudjuk, hogy Magyarország alkoholizmus szempontjából a világ legsúlyosabb helyei között van évtizedek óta. A számok is régóta ijesztőek. Az Országos Egészségfejlesztési Intézet egyik vonatkozó cikke például már tizenöt éve megállapította, hogy szinte mindig legalább dupla annyi ember halt meg alkoholizmusban (tehát magától az alkoholfogyasztástól, nem a szövődményeitől, amilyen a rák és a legyengült immunrendszer többi betegsége), mint az egész unióban átlagosan.

Fotó: Fortepan

Az „alkohol okozta halál” egyébként eléggé képlékeny fogalom. Egyrészt azokat a haláleseteket sorolják ide, amelyek egyértelműen összefüggésbe hozhatók az itallal: baleset, mérgezés, testi sértés, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés, öngyilkosság. Másrészt azokat a betegségeket, amelyeket főleg az alkohol okoz: májzsugor, bizonyos ráktípusok. 

Fotó: Fortepan

Sokan azt hiszik, a helyzet a nyolcvanas években volt a legborzasztóbb, de ez nem igaz: az egész évtizedben százezer ember közül 180-210 halt meg évente az alkoholtól, míg a kilencvenes évek közepén 250. Az évtized második felére enyhült a helyzet, de ezzel párhuzamosan az egész unióban is, tehát arányaiban még mindig bőven „élen” jártunk. Arról nem is szólva, hogy a statisztikákban nincs benne az illegális vagy házi főzdék italainak fogyasztása, azaz a helyzet nyilván sokkal rosszabb, mint az, amit a grafikonok sugallnak. Arról meg pláne nem beszélve, hogy az ilyen felmérések önbevalláson alapszanak, azaz mindenki úgy állítja be magát és fogyasztási szokásait, ahogy szeretné.

Fotó: Fortepan

Egy kis kupicácska még soha senkinek nem ártott meg!

Az Egészségügyi Világszervezet 2013-as nemzetközi felmérése szerint a kilencvenes évek nagy italozáskultúrája 2000-re csengett le, egy átlagos kelet-közép-európai állampolgár „csak” tíz liter tiszta alkoholt tartalmazó italt fogyasztott abban az évben.

Fotó: Fortepan

A görbe azonban újra emelkedni kezdett: 2013-ban átlagosan már 11 és fél liter alkoholt vittünk be. Ez ugye nagyjából 23 üveg láger sörnek megfelelő térfogatú tiszta szesz.

Fotó: Fortepan

Nehéz megmondani, hányan alkoholisták ma Magyarországon. Ha az egészségügyi adatokat (nyilvántartott, kezelés alatt lévő alkoholbetegek), illetve az úgynevezett Jellinek-módszert (a májzsugorban meghaltak száma beszorozva 144-gyel) vesszük alapul, öt éve még egy kicsit több mint 700 ezer fő jött ki. Ez önmagában is ijesztő, de ha tippelünk az eladott alkoholmennyiség alapján, az jön ki, hogy

Magyarországon több mint 800 ezer (de inkább egymillió) alkoholista él.

Fotó: Fortepan

Bármikor le tudnám tenni, csak olyan jól esik így munka után!

2013 óta jelenik meg évente a világ legnagyobb tudatmódosítókról szóló felmérése, a Global Drug Survey. Ahogy a neve is sugallja, az illegális szereket is vizsgálták a kutatók, de 2014-ben még így is az jött ki, hogy Magyarországon az alkoholizálás a legaggasztóbb droggal kapcsolatos jelenség. Csak pár szám az eredmények közül: a magyarok 12 százaléka havonta legalább egyszer nem tud megállni, ha inni kezd; ugyanekkora hányaddal fordul elő havonta, hogy nem emlékszik az előző estére; és 46 százalék érzi azt, hogy ivási szokásaira rámehet az egészsége.

Fotó: Fortepan

Demetrovics Zsolt, a kutatás magyarországi vezetője így nyilatkozott a 444-nek négy éve:

Az egyetlen ország vagyunk a felmérésben, ahol nincs nemzeti alkoholstratégia. Drogstratégiánk van. Lehet rajta vitatkozni, hogy jó, vagy nem, de az illegális kábítószerek használata láthatóan foglalkoztatja a társadalmat, és így a politikát is. Az alkohollal ez nincs így, pedig ez a felmérés is mutatja, hogy nagy szükség lenne rá.

Fotó: Fortepan

Végül pár szó az alkohol védelmében az alkohol védelméről: azaz arról, hogy most már tudományos tény, hogy ha keveset és óvatosan iszunk, azzal jobbat teszünk magunknak, mintha egyáltalán nem innánk. Egy 80 ezer személyen végzett vizsgálat szerint a mértékletesen ivók között fele annyiszor fordul elő szívroham, mint a rendszeresen sportoló absztinensek közt. A nem ivás tehát ebből a szempontból rizikófaktor.

Kinek mi a mértékletes, persze.

Fotó: Fortepan

Forrás: Neményi Márton - nlcafe.hu

Miért hagyjuk magukra a szenvedélybeteg nőket? – Interjú Kaló Zsuzsával és Szécsi Judittal

Hogy lehet, hogy ma Magyarországon a szerhasználó, szerfüggőséggel küzdő nőkről a rendszer szinte tudomást sem vesz? Miért csak maroknyian foglalkoznak azzal, hogy kifejezetten az ő igényeikre és problémáikra szabott segítséget nyújtsanak? A rehabilitációs intézetek kapui jellemzően zárva vannak a nők előtt, és ha az ellátórendszer feléjük is fordul, elsősorban az anyát látja, és a gyermek védelme felől közelít. Az idős vagy egészen fiatal szerhasználók végképp láthatatlanok. De miért tabu ma nőként szenvedélybetegnek lenni?

 

Kaló Zsuzsában és Szécsi Juditban 2016-ban egy minisztériumi, kábítószerrel kapcsolatban kiírt pályázat olvasásakor merült fel, hogy gyermekotthonokban, szakellátásban élők szerfogyasztási szokásait szeretnék kutatni. Zsuzsa indítványozta, hogy a munka fókuszáljon a lányokra. Ennek a vizsgálatnak a tanulságait összegezve döntöttek aztán úgy, hogy a lányok, nők helyzetét tágabban is érdemes lenne kutatni, és megnézni, a hazai ellátórendszer válaszai mennyire rezonálnak a nők problémáira.

Kaló Zsuzsa pszichológus, az ELTE PPK Pszichológiai Intézet adjunktusa, a Józan Babák Egyesületnek is dolgozott évekig, emellett az AKUT Alapítvány egyik alapítója, amelyet pont azért hoztak létre, hogy akciókutatásokkal közelebb hozzák a gyakorlati tapasztalatokat és az elméleti ismereteket, kutatási eredményeket. Szécsi Judit az ELTE TáTK Szociális Munka Tanszékének oktatója.

Kezdjük a kézenfekvővel, nézzük a számokat. Van bármilyen értékelhető becslés arra, hogy Magyarországon a szerhasználók között, illetve azok között, akik emiatt intézményes segítséget vennének igénybe, hogy alakul a férfiak és nők (fiúk és lányok) aránya?

 

Sz. J.: Korábban valóban elmondható volt, hogy az illegitim szereket használók körében felülreprezentáltak voltak a férfiak, különösen a serdülő korosztályban. A nők között pedig inkább a legális szerek (alkohol, gyógyszer vagy ezek kombinációjának) használata volt elterjedt. Ahogy haladunk előre az időben, mára közel kiegyenlítetté válik ez az arány.

K. Zs.: Ha azt nézzük, hányan számoltak be arról, hogy kipróbáltak-e az életükben valaha valamilyen drogot, akkor egy 2017-es kutatási jelentés alapján az Európai Unióban a 15 és 64 év közötti nők közül 34,8 millióan tették ezt – a férfiak ugyanebben a korosztályban 54,3 millióan. A legnagyobb különbséget a férfiak és nők között Franciaországban (33 százalék), a legkisebbet Máltán (1 százalék) mérték, Magyarország a középmezőnyben van. A droghasználat jellemzőbb a fiatalabb nők körében, 15-16 évesek között pedig egyre kisebb a különbség az illegális szerek használata a fiúk és a lányok körében egész Európában. De ez komplex módszertani probléma, hiszen mindig felmerül, hogy mi az, amit ezek a számadatok tükröznek, például nagy különbségek lehetnek az intenzív és a gyakori droghasználat között. Nehéz megállapítani, hogy a nők esetében hogyan alakult mindez az elmúlt évtizedekben, a szakirodalom egyetért abban, hogy a nők és a lányok mindig nagyobb mértékű stigmatizációt, diszkriminációt és szégyent éltek meg a szerhasználatukkal kapcsolatban, kevesebb társas támogatást kapnak a felépüléshez, a szülői szerepek erősen hatnak a megítélésükre, gyakrabban válnak erőszak áldozatává, és jobban kitettek a szexuális úton terjedő fertőzéseknek. Az utóbbi évek szerhasználati paradigmaváltása egyfajta egyenjogúságot hozott (amit nagymértékben elősegített például, hogy online is megrendelhetők a szerek, nem kell személyesen senkitől sem vásárolni), valamint a nők és a lányok egyre inkább fel merik vállalni. Muszáj látni, hogy nagyon ingoványos a statisztikákból kiindulni, ha nőkről van szó. Ha azonban ragaszkodunk a számokhoz, akkor azt mondhatjuk, egyre kisebb a különbség férfiak és nők között a szerhasználók számát tekintve.

Kaló Zsuzsa és Szécsi Judit 
.

Az ismertebb rehabilitációs intézetek honlapjait böngészve szembetűnő, hogy nincs feltüntetve, hogy csak fiúk, férfiak számára vehető igénybe a szolgáltatás, vagy ha igen, akkor is inkább csak mellékesen megemlítve, vagy szinte eldugva az ismertetőben. Ez elég döbbenetes.

K. Zs.: A számok és az arányok kontextus nélkül nagyon keveset mondanak, és könnyen félre is értelmezhetők. Mert ha csak egyetlen lány vagy nő problémája lenne a szerhasználat az egész országban, akkor is gond. Megfelelő szakmai megalapozottságú, elérhető, speciálisan a nők problémáira koncentráló helyek tucatjára lenne szükség.

Sz. J.: A rehabilitációs otthonok, a drogambulanciák vagy a kórházak szolgáltatásai kizárólag férfiakra vannak szabva. Muszáj a női igényekre célzott válaszokat adni, és szolgáltatásokat fejleszteni. Ez nehéz adósság. A számok és a statisztikák éppen erre vonatkozóan adnak eligazítást: nem mindegy a szolgáltatásszervezés szempontjából, hogy mekkora érintett populációról beszélünk. Egyre inkább láthatóak az érintett nők, egyre több a problémás szerhasználó (az illegitim szerek használói is), nem megengedhető, hogy akár a tinirehabok, akár a felnőttek számára fenntartott intézmények – nagyon kevés kivételtől eltekintve – csak a férfiakra koncentráljanak.

Akár könnyebben, akár nehezebben kérnek segítséget a nők, akik már megtették, alapvetően együttműködőbbek, sok tekintetben eredményesebbek is, nem?

Sz. J.: Erre vonatkozó tanulmányt nem ismerek. Úgy gondolom, mindez leginkább attól függ, hogy milyen válaszokat kapnak a szolgáltatások keretei között. A közös kutatásunkban azt találtuk, hogy olyan okok miatt kezdenek el szereket használni a nők (ugyanezt láttuk az evészavarok vagy különféle mentális problémák esetében is), amelyekkel szemben az intézményrendszer tehetetlennek tűnik. Nem a valós problémáikra reflektálnak. Megfigyelhető, hogy sok esetben olyan kategóriákba próbálják őket az intézmények beszuszakolni, amelyekbe egyszerűen nem illenek – nem meglepő, ha ezek a nők kevésbé lesznek együttműködők. Vagy kevésbé keresik a segítséget. Mert igaz ugyan, hogy a nők hamarabb mennek orvoshoz, ha mondjuk gerincbántalmaik vannak, de ha személyes gondokról van szó, a társadalom nagyon elítélő, és ez a félelem, a szégyennyomás sokakat visszatart. A stigmatizált magatartással inkább egyedül igyekeznek megküzdeni, de ha segítséget is kérnek, legtöbbször nem a valódi problémáikra koncentrál a rendszer, vagy figyelmen kívül hagyja azokat. Volt a kutatásunknak egy része, amikor végigtelefonáltuk az addiktológiai ellátórendszer nyilvántartott intézményeit, és a speciális szolgáltatásokat kérdeztük le. Az derült ki, hogy kifejezetten nőkre szabott terápiák, csoportok, programok lényegében nincsenek, vagy szórványosan léteznek.

K. Zs.: Tegyük is hozzá gyorsan, hogy nem valamilyen elérhetetlen tudásról van itt szó. A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb dolgokra gondolok: olyan, a nők számára elérhető helyekre, amelyek mindenekelőtt biztonságosak, fizikailag és érzelmileg, ahol más nők között lehetnek, ahol megnyílhatnak, ahol értő módon kezelik szakemberek a valódi problémáikat. A legtöbb, főleg injekciós droghasználó nőket vizsgáló kutatás említi, hogy az érintettek szinte minden esetben átéltek párkapcsolati abúzust. Ezek a nők majdnem kivétel nélkül traumatizáltak. Egy koedukált tér nem lesz megfelelő terep a gyógyulásukhoz.

Miközben annak, hogy ezek a nők kezelésbe kerüljenek, nem is az az első akadálya, hogy nincsenek helyek.

K. Zs.: Közel sem. Az első akadály, ahogy a rendszer, a közvetlen környezetük reagál a problémáikra. Ez a háziorvosi rendelőkben, az üzemorvosoknál, a pszichológusoknál, illetve a családban kezdődik. Megfigyelhető egy nagyon érdekes kettősség: jellemző egyfelől az aluldiagnosztizálás, másfelől pedig éppen a felüldiagnosztizálás. Egyszerre látják a szakemberek nagyon gyengének és nagyon erősnek a nőket. Azért is írnak fel nekik többször gyógyszereket, antidepresszánsokat, mert nekik erősnek kell maradniuk. Menedzselni kell a hétköznapokat, végezni a munkát, nevelni a gyereket, vinni a háztartást. A verkli nem állhat le, hiszen a nő nélkül szétesik a rendszer. Ez megingathatatlan elvárás feléjük, amit a nők maguk is mélyen megélnek. A szakemberek is úgy érezhetik, hogy abban kell segíteniük a nőket, hogy ne essenek ki ebből a szerepből. Nem kiemelni kell őket, hanem benne tartani ebben a rendszerben – akár gyógyszeres segítséggel.

A kérdés akkor az, hogy kiléphet-e egy nő a hétköznapokból, a családból, a munkából azért, hogy foglalkozzon a szenvedélybetegségével.

K. Zs.: Valójában nem is a szenvedélybetegségével, hanem az okaival. A háttérben a legtöbb esetben azt találjuk, hogy valamilyen erőszakkal, elnyomással, traumával kell megküzdeniük, gyakori a szenvedélybeteg nő családjában a szerhasználati probléma (szülők, testvérek vagy egy szerhasználó társ). Kutatások leírták, hogy a nők gyakran azért nem kerülnek ellátásba, mert a családtag vagy partner nem engedi, túl nagy lenne a kockázata annak, ha felépülne. Egy kulturális antropológiai kutatás szerint a drogfogyasztói szubkultúrán belül is alacsonyabb rendűnek számítanak a nők, a terhes szerhasználó nőket pedig a rendszer legalacsonyabb fokán találjuk.

Az ellátórendszernek lehet az a válasza, hogy a nőket úgysem lehet bevonni ezekbe a hosszabb lefutású terápiákba, hiszen édesanyák, úgysem tudnak a gyerekeket hátrahagyva hónapokra kivonódni? Ti pedig mondhatjátok erre, hogy elvárható lenne, hogy olyan modelleket dolgozzanak ki, mint mondjuk a Józan Babáké, ahol védett házakban vagy biztonságos otthonokban a nők akár a gyerekükkel együtt beköltözve tudnak felépülni?

K. Zs.: Az előbb már említett telefonos interjúk során egy szakember konkrétan kiemelte, hogy a nőknek úgysincs idejük eljönni a programokra. Tehát ez volt az indok, hogy miért nincsenek nőknek szóló foglalkozások. Nincs idejük, tehát igényük sincs rá. Megoldják máshogy, megoldják maguk, nincs mit tenni. Logikusan következik mindebből, hogy a lehetőséget, az „igényt” kell megteremteni mindenekelőtt – hogy legyen a nőknek választási lehetőségük. Ez a mi szakmai felelősségünk.

Sz. J.: Az egész társadalmi diskurzusban nincs benne, hogy egy nőnek ilyen típusú gondjai lehetnek, és ezekkel foglalkozzon. A gyógyulás ilyen formában tehát azzal lesz egyenlő, hogy egy nő elhagyja a gyerekét, elszakad mellőle, magára hagyja a családját, ami még rosszabb színben tünteti fel. Egyszerűen meg kell teremteni az időt és a lehetőséget, hogy ezek a nők újraépítsék magukat. De ez az idő – bármennyi is legyen – luxusként definiálódik, és amúgy sincsenek meg a keretei.

Láttok működőképes projekteket, amelyeket követendő példaként lehetne a hazai ellátórendszer elé állítani?

K. Zs.: Közelítsünk egy kicsit máshonnan. Az ellátórendszer itthon normatíva alapján működik. Amire tehát most a legnagyobb szükség lenne, az a türelem. Amíg a lányok és a nők megtanulják, hogy a problémáikkal nem egyedül kell megküzdeniük, illetve amíg mindannyian megértjük, hogy nagyon nem oké, hogy az egyetlen, nőknek, anyáknak dedikált szenvedélybeteg-ellátó hely ma a Józan Babák. Nem minden nőnek van gyereke, és az egészen fiataloktól az idősebbekig jóval szélesebb réteget érint a szenvedélybetegség. Fantasztikus munkát végeznek a Józan Babáknál hosszú évek óta, de égetően nagy szükség van másfajta programokra is. Tehát jóval több az érintett, de nem látjuk őket, és ők nem látnak minket. Kell a türelmi idő. Sok jó kezdeményezés azért hal hamvába itthon, mert „nincs rá igény”. Biztonságos, erős szakmai alapokon nyugvó helyek kellenek, amelyeken nincsen akkora nyomás, hogy prezentálniuk kelljen a normatívát. Hónapokig talán egy-két jelentkező lesz, amíg kiépül a bizalom, de meg kell várnunk a többieket.

Fogadjuk el, hogy felnőtt nőket, anyákat bevonni az ellátásba valóban komplikált, nagy feladat, évekig is eltarthat kiépíteni egy működő rendszert. De mi van a lányokkal? Már fiatalon, gyerekként kiszorulnak az ellátásból, a tinirehabok legnagyobbrészt fiúkat fogadnak.

Sz. J.: A tinirehab alapból nagyon friss szolgáltatás, néhány évvel ezelőtt még semmiféle addiktológiai ellátás nem volt itthon elérhető ennek a korosztálynak. Tehát a tény, hogy 10 és 18 éves kor között valaki igénybe vehet bentlakásos intézményt, nagy újdonság itthon, és fontos eredmény. Ami örvendetes, de igaz az is, hogy a kezdetektől fiúkra szabták. Azért is lehet ez, mert azok az intézetek, amelyek a tinirehab működési feltételeit kialakították, jellemzően felnőtt férfiak rehabilitációját látták el eddig, erről van tapasztalatuk. És tulajdonképpen ezt nem is lehet rajtuk számon kérni. Egyébként ők is beszámolnak róla, hogy sok telefont kapnak női ügyekben – ami szerintem jó, mert legalább detektálódik, hogy jócskán lenne igény ilyen típusú ellátásra lányoknak is. A jelenleg elérhető budapesti, 10–15 férőhelyes koedukált otthon ijesztően kevés. Egy másik szempont, hogy ezek a bentlakásos intézetek általában a terápiás közösségi szemléletre építenek, ami azt is jelenti, hogy nagy arányban azok dolgoznak ott, akik felépültek. Tehát felépülő szenvedélybetegek – és jellemzően férfiak. A koedukált csoportokban rettenetesen nehéz artikulálni bizonyos problémákat. A legtöbb nemzetközi kutatás alátámasztja, hogy a szerhasználó nőknek sokkal nagyobb arányban van valamilyen traumájuk (fizikai, szexuális bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, elhagyás), ezek a traumák pedig valamilyen módon a férfihatalomról szólnak, tőlük származnak. Ezekkel elég nehezen tud egy férfiközeg mit kezdeni, de még egy férfi segítő is, ha erre nem célirányosan készült fel.

 

Akkor most éppen arra várunk, hogy felnőjön egy szerfüggő, felépülő, segítő női generáció, amelyik egy következőt kézen fog?

Sz. J.: Ez is fontos lenne, de  azért nem csak erről van szó. A gondolkodásba kell beépíteni, hogy ezeknek a nőknek nem lesz elég, ha koedukált csoportokba járnak.

K. Zs.: Sokan számolnak be arról, hogy ugyanazt az elnyomást élik meg ezekben a helyzetekben, ami miatt segítséget kérnek. Egy-egy terápiás közösség néha csak aláhúzza és megerősíti a nők meglévő problémáit.

Sz. J.: Fontos lenne a segítőket, a szakembereket képezni, hogy megismerkedjenek a nemzetközi szinten is bevált módszerekkel, traumafókuszú terápiás lehetőségekkel, nőkkel foglalkozó friss kutatási eredményekkel. És hogy azok az intézmények, amelyek foglalkoznak szenvedélybetegekkel, nyitottak legyenek a nők és/vagy traumatizáltak segítésével foglalkozó másfajta, árnyaltabb szemléletre.

Nem világos, mi ennek az akadálya.

Sz. J.: A gondolkodás. A túlterheltség. A szemlélet. Az addiktológiai beavatkozások körében nincs kihangosítva, hogy a traumakezelés mennyire fontos, és mekkora szükség lenne rá, hogy erre is fókuszáljanak. Holott a férfiak esetében sem ritka, hogy a droghasználat okai között trauma húzódik meg, de célzottan azzal sem foglalkoznak.

K. Zs.: Ha megnézzük, hogy a nemzeti drogellenes stratégiában hányszor és hogyan szerepelnek nők, elképedünk. És amikor említik őket, akkor is jellemzően gyereket várnak – tehát a nőkre ezen a téren is főként anyaként tekint a rendszer, és lényegében a gyerek révén válik valaki jogosulttá az ellátásra. Ez a stratégia egy szakmai anyag, ami az anyagi források sorsát és mértékét is meghatározza. Fájóan hiányoznak belőle a lányok és a nők a prevenciótól a gyógyításig. Természetesen nem mi vagyunk az első kutatók, akik ezzel foglalkozunk, 2004-ben az Addiktológia folyóiratnak már jelent meg genderkülönszáma. De időről időre elő kell venni a kérdést.

Tényleg nehezebb lenne nőkkel dolgozni?

K. Zs.: Nem a nőkkel, a traumatizáltsággal.

Sz. J.: A szakértőkkel készített interjúkból egészen egyértelműen kirajzolódik, hogy meglátásuk szerint a lányok „kirángatják magukat a hajuknál fogva a bajból”, „bennük azért van tartás”, ők „megoldják úgyis”, a nők talpraesettebbek, „nem szorulnak pátyolgatásra”. Ugyanakkor nehezebb, „kiszámíthatatlanabb” a velük való munka, mert „hullámzóak”, „szeszélyesek”. Ez tehát a szakértői percepció, a gyermekotthonokban dolgozók erről számoltak be. És mivel a lányok „kifelé” erősebben kötődnek – például a párkapcsolataik miatt –, kevésbé hozzáférhetőek érzelmileg. Mindez pontos tükröt tart az ellátórendszer elé, jelzi, hogy mennyire tesszük lehetővé nők és lányok számára, hogy nyíltan beszéljenek anélkül, hogy a harmadik mondatuknál már jeleznék vagy sugalmaznák feléjük, hogy egy nőtől azért nem ezt várják, hogy anyaként hogyan illik gondolkodni és cselekedni, vagy hogy a környezetük rosszallására figyelmeztetnék őket.

K. Zs.: Miközben a szakemberek hibáztatásával sem vagyunk beljebb, és nem is lehet mindent az ő nyakukba varrni. Hatalmas az információhiány, kevés a kutatás, nem ismertek a jó gyakorlatok. Ahogy a társadalom ma a nőkre tekint, amit elvár tőlük, az a rendelőkben, a csoportokban, az otthonokban is alapvetés.

2018 végén azért már ennek az egész interjúnak az apropója, a felvetései is kínosak.

Sz. J.: Újra és újra kell gondolni ezeket a kérdéseket mindig, és a nők ellátásának hiányosságaira rendszeresen rá kell mutatni. Nem mondanám, hogy az addiktológiai ellátórendszer süket lenne erre, érezni valamiféle nyitást, de itt a programszerű, rendszerszintű megoldásokról beszélünk. Az újfajta pszichoaktív szerek már önmagukban jelentős átalakulást hoztak a szerfogyasztási szokásokban – a nőkében is. Sok mindent kell újragondolni és újraértékelni. Szeretném hangsúlyozni, hogy több előremutató próbálkozásról is tudunk, a gond inkább az, hogy ez nem rendszerszintű. Indulnak itt-ott női programok, de a jövőjük bizonytalan, a forráshiány szinte állandó, és elég elszigetelten is működnek. A Budapest-központúság is égető probléma, a szolgáltatások jelentős része vagy csak itt, vagy néhány vidéki nagyvárosban elérhető. Tehát lakhely és sokszor szerencse függvénye.

K. Zs.: Az AKUT Alapítvány és a Kék Pont Alapítvány együttműködésével minisztériumi támogatással 2019 januárjában indítunk két 12 hetes csoportot szerhasználó nőknek, amelyet jó néhány előzetes vizsgálat is megalapozott. A találkozók során nem kezdünk mélyebb traumafeldolgozásba, ez a néhány alkalom alapvetően a biztonság megteremtéséről fog szólni, hogy világos képet kaphassanak a csoport tagjai a saját igényeikről, a határaikról, vagy hogy az erőforrásaikat feltérképezhessék. Ezt fontos lépésnek, jó példának tartom, pláne, hogy hatásvizsgálat is fogja követni. A nagyobb, országos szintű stratégiák kidolgozásához nem értek, de a saját hatókörömben és a szakmai tapasztalataimmal ezt tudom tenni. A cél az, hogy a változások és az eredmények kézzelfoghatóak legyenek, és ha valóban hatékonynak fogjuk találni, akár modellértékű is lehet, képzéseket is tartanánk. Később ingyenessé és elérhetővé tennénk mindenki számára. Aztán, bízzunk benne, országos szintű programokról és eredményekről is tudunk majd beszélgetni.

Információ

AKUT Alapítvány: www.akutalapitvany.hu

Kék Pont Alapítvány: www.kekpont.hu 

 

 

 

szerző: Fiáth Marianna

fotó: Dobos Geri

Forrás: hvg.hu

Magyarországon csaknem nyolcszázezer embert és családját érinti az alkoholizmus. A drogproblémával, gyógyszer- és szerencsejáték-függőkkel bővül a szenvedélybetegek köre.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemrég szervezett konferenciát, melynek fő kérdése az volt, hogy miként lehetnek a szenvedélybetegek és a szenvedélybeteg szülők gyermekei mégis boldogok. Kormos Piroska szociálpedagógus, a szeretetszolgálat munkatársa elmondta, a családokat megterheli, amikor valamelyik családtag bármilyen szenvedélybetegségben érintett.

Elmondta, minden esetben változó, hogy milyen erőteljesen van jelen az alkoholizmus és a függőség egy családban, azonban kivétel nélkül minden esetben hatással van ez a gyermekek lelki fejlődésére. Elmondható, hogy minden tizedik embert és a velük egy háztartásban élőket érinti az alkoholfüggőség – hangzott el a Kossuth Rádió Napközben című műsorában.

Egy speciális programot hoztak létre a szeretetszolgálaton belül, mely során az érintett gyermekek csoportos beszélgetés során fejtik ki érzéseiket. A szakember szerint fontos, hogy a gyermek tudja azt, hogy az alkoholizmus vagy bármely más függőség nem az ő szégyene, nem az ő hibájából alakul ki.

Fotó: 123rf.com

Fontos a hozzáállás

A gyermek nem tudja megváltoztatni szülei viselkedését, de fontos szempont, hogy milyen hozzáállást mutatnak a gyermekek – hangsúlyozta Kormos Piroska. A szociálpedagógus szerint a legfontosabb és legelső, hogy a gyermekek képesek legyenek beszélni a körülöttük kialakult helyzetről, és merjenek segítséget kérni.

Rengeteg plakát és reklám hirdeti az alkoholos italokat, azonban Kormos Piroska szerint fontos lenne, hogy legalább ennyit beszéljenek az emberek a megelőzésről és a mértékletességről is.

Arra, hogy hol a határ a súlyos alkoholizmus és a nem súlyos között, nincs adekvát válasz – jelentette ki. Hozzátette: amennyiben az alkohol rossz hatással van az illető és annak családja életére, és az élete az alkohol körül forog, akkor ott már súlyos alkoholizmusról beszélhetünk.

Fotó: 123rf.com

Függő családban felnőtt függő gyerek?

A szociálpedagógus szerint tiltással soha nem lehet semmit elérni, az alkoholtilalom tehát nem segít a problémán.

Kormos Piroska a műsorban elmondta, kutatások szerint sokkal többen lesznek függők azok, akik függő családból érkeznek, amire genetikai alap is van, azonban a szocializációs háttér nagyobb hatással van erre. Amennyiben valaki azt tanulja meg a családban, hogy egy probléma megoldásaként valamilyen szerhez nyúlnak, akkor ez „beivódik”, és példa lehet a gyermekek számára is.

Az egyik „legnépszerűbb” szenvedélybetegség

A ksh.hu adatai szerint az alkohol a legelterjedtebb, tompító hatású drog, és a dohányzás után a legnépesebb táborral rendelkezik. Európa egyébként elsősorban bor- és sörfogyasztó. Magyarország a legtöbb alkoholt fogyasztó országok rangsorában pedig rendkívül „előkelő” helyet foglal el.

Az alkohol főként a fejlett világ problémája, ahol a betegségek több mint 9 százalékáért felelős.

Hivatalosan mennyi számít alkoholizmusnak?

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) krónikus alkoholizmusként a felnőtt férfiaknál átlagosan napi 60 gramm, a nőknél 40 gramm tiszta alkohol fogyasztását határozza meg, ez utóbbi nagyjából négy deciliter bornak felel meg.

Az alkoholproblémák átlagosan több mint 20 évvel rövidítik meg az életet, a demencia a vezető halálok ezeknél az embereknél – hangsúlyozta a THEN (Translational Health Economics Network) jelentésében.

Közölték azt is: az alkoholproblémák összefüggnek a demencia összes többi kockázati tényezőjével, a dohányzással, a magas vérnyomással, a diabétesszel, az alacsony iskolai végzettséggel, a depresszióval és a hallásromlással. Ez arra utal, hogy az alkohol sokféleképpen fokozhatja a demencia kockázatát.

WHO adatai szerint egyébként az alkohol évente hárommillió ember halálát okozza.

Forrás: napidoktor.hu

Egy friss kutatás szerint a félénk, visszahúzódó emberek az átlagnál gyakrabban élnek át szorongásos tüneteket másnaposan. Az eredmények azt is mutatták, hogy a „hanxiety” (az angol kifejezést kb. „szorongásnaposságnak” fordíthatnánk) nagyobb valószínűséggel vezethet alkoholizmus kialakulásához az introvertáltak esetében.

 

Az alkoholizmus népbetegség, nemcsak az USA-ban, ahol – a Medical News Today cikke szerint – több mint 15 millió felnőttet és 620 ezer 12-17 éves kamaszt érint az szeszfüggőség, de hazánkban is, ahol a tavalyi adatok szerint a lakosság mintegy egytizede rabja az italnak. Az alkoholfüggőségnek számtalan káros hatása lehet egészségünkre, kialakulásához pedig az öröklött genetikai hajlamtól kezdve a társadalmi nyomáson keresztül a stresszes életmódig rengeteg eltérő ok vezethet. Egy brit kutatás most állítja, ha másnaposság közben szorongásos tüneteket észlelünk magunkon, nagyobb az esélye az alkoholbetegség kialakulásának – feltéve, ha introvertáltak vagyunk.

Félelmeink és az ivászathoz vezető okok

A Londoni Egyetem klinikai pszichológiai fakultásának munkatársai 97 személy bevonásával végeztek kutatást, melyben az alanyok felét megkérték, hogy fogyasszanak szeszes italt, míg a többieknek józannak kellett maradniuk. A kutatók előzetesen felmérték, hogy a résztvevők mennyire félénk típusok, megkérték őket, meséljenek különböző fóbiáikról, illetve a társaságban érzett félelmeikről, valamint megvizsgálták, jelentkeznek-e az alkoholizmus esetleges tünetei esetükben.

A kutatók megmérték a résztvevők feszültségi szintjét az ivászat (vagy éppen nem ivászat) előtt, majd utána, végül harmadjára másnap reggel, ébredés után. Az eredmények azt mutatták, hogy azon személyeknél, akikről korábban kiderült, hogy „erősen félénk” típusok, a szorongás érzése jóval magasabb szintet öltött a lerészegedést követő reggelen, mint kevésbé visszahúzódó társaik esetében.

Hanxiety, a másnapos szorongás
Hanxiety, a másnapos szorongásFotó: Shutterstock
 

Mindemellett a tudóscsapat azt is megállapította, hogy az alkoholizmus tüneteivel vagy az arra való hajlammal diagnosztizált alanyok szintén hajlamosabbak voltak rá, hogy „hanxiety”-től szenvedjenek. Beth Marsh, az egyetem tudományos munkatársa és a kutatás vezetője szerint a másnaposan átélt szorongásos tünetek fontos jelzésként szolgálhatnak annak megállapítására, hogy az adott személy esetében nagyobb-e az alkoholbetegség kialakulásának kockázata, ezáltal segítségünkre lehet a megelőzés és a kezelés szempontjából.

Celia Morgan, az Exeter-i Egyetem pszichofarmakológia-professzora, a kutatás társszerzője rámutat arra, hogy mindezen összefüggések persze fordítva is működhetnek. A szorongásra hajlamosabb, társaságban visszahúzódóbb emberek gyakran azért isznak a különféle társas szituációkban, hogy feloldják gátlásaikat és könnyebben kapcsolatot teremthessenek másokkal, éppen ezért az ő esetükben gyakrabban fordulhat elő egy-egy csúnya másnaposság.

Morgan szerint, habár a statisztikák azt mutatják (legalábbis nyugaton és a tengerentúlon), hogy az alkoholizmus visszaszorítása évről évre sikeresebb, a magukba forduló, pánikbetegségre és szorongásra hajlamosabb emberek esetében továbbra is magas az alkoholbetegség kockázata, melyet talán éppen saját félelmeik és önbizalomhiányuk leküzdésével tudnának elhárítani. Az introvertált embereknek meg kell tanulniuk elfogadni saját magukat, és azt, hogy nem szégyen, ha valaki félénk és visszahúzódó. Ez esetben talán nem fordulnának az italhoz mint „megmentőhöz” a különféle társasági helyzetekben, és kevésbé kockáztatnák a függőség kialakulását.

Forrás: dívány.hu 

A szülő tükör, amelyben a gyerek saját magát látja: ezért pótolhatatlan a szeretet. A gyermek ránéz a szülőre, és ebből próbálja meg kitalálni, milyen ember is ő valójában. 

A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér

A WMN.hu-n megjelent írás azt fejtegeti, milyen hatásai lehetnek annak, ha valaki ebbe a tükörbe nézve azt látja, ő valójában nem szerethető. A pszichológus szerint kisgyerekkori szülői szeretet semmivel nem pótolható.

A hiánya által kiváltott fájdalom később némileg talán csökkenthető, enyhíthető, ám ha valaki nem kapja meg a szükséges szeretet és törődést gyerekkorában, azt teljes mértékig soha nem lesz képes felnőttkorában bepótolni.

A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér.

Aki így nőtt fel, később sem fogja tudni szeretni, becsülni saját magát, nem tanul meg kiállni magáért. Rendkívül szomorú, de akit kicsiként sokat bántanak, felnőttként is öntudatlanul bántalmazó kapcsolatot fog keresni: ebben érzi magát otthon, ez ismerős terep számára.

A kisgyermek számára a szülő tükör: belenéz és saját magát látja. Akit nem szeretnek, az egy szerethetetlen valakit lát viszont ebben a tükörben, így az énképe helyrehozhatatlanul sérül. Aki bántáshoz szokott, előbb-utóbb saját magát is bántani fogja. Előfordul, hogy fizikailag is – vagdosás, hasonlók -, de sokkal gyakoribb, hogy lelkileg: mindannyian ismerünk embereket, akik folyamatosan önmagukat ostorozzák, akik rendszeresen irreális elvárásokat támasztanak maguk elé. Ez önmaguk lelki bántalmazásának sajnálatosan elterjedt módja.

A gyerekkori szeretethiányt később soha, semmilyen felnőtt kapcsolat nem képes pótolni

Az így felnőtt emberre jellemző, hogy külső forrásból, más emberekkel próbálja meg betölteni a hiányzó űrt, erre azonban semmilyen barát vagy partner nem lesz képes. A szeretetéhség rátelepszik az illető kapcsolataira, megfojtva ezzel a barátait és a társát, folyamatosan mérgezve a viszonyokat. Így válik igazzá, hogy aki saját magát nem szereti, azt mások sem fogják szeretni.

"Akit semmibe vesznek, semmivé válik" – írta Örkény István. Amit a gyermek sokszor hall, beépül a személyiségébe: akit sokat dicsérnek, jónak fogja látni magát, akit szidnak, becsmérelnek, ezt teszi magáévá. Ha egy kislány rendszeresen azt hallja az édesapjától, milyen szép, akkor elhiszi ezt, és ragyogni fog akkor is, ha objektíven nézve nem a legelőnyösebb külsejű. Ha egy szülő túlfélti a gyermekét, mindentől óvja, állandóan a betegségektől retteg – rendkívül gyakori magatartás ez manapság –, akkor a gyermek egy idő után valóban betegeskedő is lesz.

Ha tehát azt halljuk, hogy egy gyerekkel rosszul bánnak, nem feltétlenül kell arra gondolnunk, hogy a kicsit verik vagy éheztetik.

A rossz bánásmód leggyakoribb formája valójában az énkép torzítása: annak elhitetése, hogy a kisgyerek nem szerethető.

Mint mindenfajta szülői hozzáállás, ez is önbeteljesítő jóslattá válik: a szülő tehát a legtöbbet azzal teheti a gyermekéért, ha megalapozza az önbecsülését azzal, hogy tiszta szívéből szereti őt.

Indexkép: pixabay / pexels 

Forrás: Kercsó Dorottya - családinet.hu 

 

Rengeteg ember szenved különféle lelki betegségekben, a magyarok nagy százaléka depressziós, pánikbeteg, vagy különféle fóbiák, kényszerek nehezítik az életét. Sokan hordoznak több éve, évtizede súlyos traumákat. Megszámlálhatatlanul sok nőt kínoz szülés utáni depresszió, rengeteg ember szenved szenvedélybetegségektől. Mégis, még mindig félünk a lelki problémák felvállalásától, még mindig szégyellnie kell magát annak az embernek, aki lelkileg nincs rendben. A lelki problémákat erősen stigmatizálja a társadalmunk, annak ellenére, hogy milyen sokan érintettek. Sebestyén Eszter pszichológus írása. 

A me too kampány felszínre hozta azt, hogy számtalan nő lett áldozata szexuális zaklatásnak, sokkal többen voltunk érintettek, mint ahogy esetleg bárki gondolta volna. Volt ebben valami mélységesen szomorú, ugyanakkor valami örömtelien felszabadító is. Felnőtt nők, akik talán sokszor nem is értették, hogy problémáiknak, szorongásaiknak mi köze az abúzushoz, akik talán már hozzászoktak, hogy a szorongás annyira a mindennapjaik részévé vált, mint másnak a munkába menés vagy az ebédelés.

Ezek a nők mégiscsak kaptak valamit, kaptak egy sorsközösséget, megkapták annak a felismerésnek az örömét, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, így talán sokkal könnyebben indultak el a gyógyulás útján. Ki tudtak törni a némaság ketrecéből, a fojtogató csendből, ami bár szabaddá nem tesz azonnal, de mégiscsak az első lépés a ketrec rácsainak lebontásában. Rengeteg lelki betegség esetén igaz, hogy a némaságtól, a takargatástól, a szégyentől, a stigmatizáltságtól a rossz érzés súlyosbodik, a tünetek inkább erősödnek, az ember a saját börtönébe szorul. 

Gyanítom, hogyha másfajta lelki problémákra is elindulna a me too-hoz hasonló kitárulkozási hullám, ugyanolyan döbbenten csodálkozhatnánk rá, hogy milyen eszméletlenül sokan érintettek benne.

De a depresszióról, a pánikbetegségről, a bipoláris vagy borderline személyiségzavarról, a kényszerbetegségről, a táplálkozási problémákról, a fóbiákról és számtalan lelki betegségről még mindig kínos beszélni, még mindig csak a takargatás marad az egyetlen elképzelhető út. A szülés utáni depressziót pedig talán még mindezen problémáknál is nagyobb és megtörhetetlenebb tabu övezi, hiszen az anyák iránt mutatkozik még mindig a legerősebb ítélkezési hajlam, és a legmasszívabb elvárás.

Nem beszélünk róla

Azt gondolom, minél kevesebbet tudunk a lelki betegségekről és a gyógyulásukról, annál jobban félünk tőlük, annál merevebben próbáljuk meg távol tartani magunktól, és annál inkább próbáljuk nem észrevenni. Akár magunkon,  gyerekeinken, egy családtagon vagy bárki máson. Amivel pedig igen erőteljesen akadályozzuk és nehezítjük a gyógyulást magunk,  a gyerekeink, akár bárki más számára.

Számtalan gyerekkel foglalkoztam, akiknél már igen erőteljesen beleszóltak a félelmeik és szorongásaik a hétköznapjaikba, ennek ellenére sokáig nem fordultak a szülők segítségért, mert nem akarták észrevenni, vagy mert kínosnak érezték.

A lelki betegségekre sajnos még a testi betegségeknél is jobban elmondható, hogy gyakran csak akkor fordulnak az emberek segítségért, amikor már „ég a ház”, amikor már a szenvedésük elviselhetetlenné válik. Amikor még elviselhető, akkor gyakran nem akarunk róla tudomást venni, és nem akarunk segítséget kérni. Mikor pedig már erős a szenvedés, gyakran azonnali enyhülést és megoldást várunk, de ez nem így működik. Ugyanúgy, ahogy egy testi betegségnél is minél később fordulunk orvoshoz, minél régebb óta áll fenn a probléma, annál lassabb lehet a gyógyulás is.

Hatalmas dolog lenne, ha a lelki problémákról is lehámoznánk ezt a sok takargatást, a tabusító hozzáállást, nem valamiféle szégyellnivaló dologként kezelnénk, és nem állnánk ezzel a gyógyulás útjába.

A gyógyulás nehéz és összetett

A gyógyulást számtalan tévhit övezi, melyek szintén gyakran sokkal inkább ártanak mint használnak. Gyakran ezzel azt érjük el, hogy könnyebben bagatellizáljuk a problémákat, és emiatt az ember, akit a probléma kínoz, még mélyebbre süllyed a bűntudat- és a szégyenspirálban.

A lelki betegségekről gyakran állítjuk, hogy akaraterővel, tudatossággal, célok kitűzésével, a pozitív dolgokra való fókuszálással enyhülnek vagy elmúlnak. Ami igaziból csak a probléma félresöprésére buzdítja az embereket, amitől a baj nem fog elmúlni, inkább csak betokosodik, tornyosul, ami előbb-utóbb mindenképp jelentkezik, gyakran még súlyosabb formában.

Aki pedig szenved, úgy érzi, ő tehet a szenvedéséről, mert valamit nem jól csinál, ha másképp tenné, akkor lehet, hogy jobban lenne.

Persze mindenkinek jót tesz a sport, a mozgás, a jóga, a pozitív dolgok észrevevése, a tudatosság, de nem lenne szabad elterjednie annak a tévhitnek, hogy ez minden sebet be is gyógyít. Testi betegségeknél is segít a jóga, a sport, a különféle stresszkezelési technika, ám hiába várjuk a gyógyulást tüdőgyulladás, vakbélgyulladás vagy autoimmun betegségek, mellrák és még sorolhatnám, mennyiféle nyavalya esetén heti két jógaórától.

Mint ahogyan egy kényszerbetegséget sem old meg akár a mindennapi több kilométeres futás sem, és a szülés utáni depresszió sem gyógyul meg a pozitív hozzáállástól vagy a legzseniálisabb stresszkezelési technikától sem.

Minden, depresszióban szenvedő anyának csak egy fölösleges fájdalomokozás és bűntudatkeltés az, ha arra biztatjuk, értékelje a szép dolgokat az életében, örüljön a kisbabájának, és csak az élet napos oldalára koncentráljon. Meg kellene értenünk, hogy ugyanúgy, ahogy fizikai betegségek sem alakulnak ki ok nélkül, úgy a lelki állapotok sem csak „úri huncutságok”, melyeket a pozitívumok állandó szajkózásával meg lehet oldani, el lehet mulasztani. Ezek a felszólítások csak arra jók, hogy még erőteljesebben próbálják az emberek takargatni a problémáikat, és még jobban szégyenkezzenek miattuk.

Mindenki a maga sorsának kovácsa?

Sokan hangoztatják, hogy a saját életük rajtuk múlik, mindenki a saját sorsának a kovácsa. Döntéseinken múlik, hogy boldogok leszünk-e vagy sem. Amiben van is igazság, de ezt könnyen és egyszerűen összemossuk azzal a felfogással, hogy megtanulunk hazudni magunknak, felvesszük a „jól vagyok”, „nálam, nálunk minden rendben van” álarcot, és görcsösen ragaszkodunk hozzá. De ettől még egyetlen seb nem kap végleges enyhülést, egy betegség sem nyer végleges gyógyulást.

Szenvedélybetegek gyűlésein gyakran láthatjuk, hogy a gyógyulásuk akkor kezdődik, amikor beismerik a betegségüket. Azzal, hogy szembenéz az ember a problémáival, a félelmeivel, a „betegségével”, hogy vállalja azt, nem azt jelenti, hogy úgy dönt, hogy nem lesz boldog, hanem épp ellenkezőleg. 

Ez a gyógyulás nem egy ötperces folyamat. Tempója teljesen változó lehet, függ a probléma súlyosságától, attól, mennyi feldolgozatlan trauma rakódott le a lélekben, ezek mióta tornyosulnak, hogy elmondhatta-e az érintett valaha valakinek, hogy áll-e mellette valaki a gyógyulás folyamatában, és még sorolhatnám.

Összességében elmondható, hogy a lelki betegségek gyógyulása nem történik egyik napról a másikra, és nem egy döntés következménye. Hiszen a kialakulásuk sem egy ötperces folyamat, hanem egy több éve, több évtizede fennálló lelki működés eredménye. Amit pedig nem lehet hipp-hopp megváltoztatni, mégpedig azért, mert funkciójuk van. Minden lelki működésnek, minden kényszernek, minden tünetnek, minden szorongásnak megvan a saját énvédő szerepe, ha ezt gyorsan, tapsra meg is lehetne változtatni, az ember ettől összeomlana.

Van Fodor Ákosnak egy verse, ami csodásan kifejezi ezt a jelenséget:

„Kapaszkodókat
gyártunk s mire eszmélünk:
kész is a ketrec.”

A lelki problémák így jönnek létre

A szorongások, a fóbiák, a félelmek, melyeket gyártunk magunknak, valamikor védtek bennünket.

Ha veszélyben érzi magát egy gyerek, kitalál magának valamit, ami abban a pillanatban biztonságot adhat. Elhatározza, hogy legközelebb mit kell elkerülnie vagy mitől kell félnie ahhoz, hogy ne kerüljön ismét ilyen helyzetbe. Akkor, ott, ez egy kapaszkodó.

Gyerekeknél a bűntudat, az önhibáztatás is egy kapaszkodó. Sokkal jobb és könnyebb azt gondolni, hogyha valami rossz történik, akkor én tehetek róla, mint azt felfogni, hogy a világ, az élet, a szüleim kiszámíthatatlanok. Ezt gyerekként nem lehet felfogni, mert a gyereknek az egész léte megkérdőjeleződik, biztonságérzetének a csírája sem marad.

Gyerekként, ha bántanak, csak azt gondolhatom, hogy én vagyok a rossz, hogy az én hibám, hogy én ezt érdemlem, mert még minden szinten függök a szüleimtől. Ha felfogom, hogy ők bántanak engem, ők nem szeretnek, nem védenek meg, akkor lehet, hogy életben sem maradok. Ebben a helyzetben az önhibáztatás ad biztonságérzetet, ez egy kapaszkodó.

Minél terheltebb valakinek a gyerekkora, minél többet bántották, minél többet érezte magát veszélyben, minél kevésbé védték meg, minél kevésbé nyugtatták meg, minél inkább egyedül hagyták a problémáival, a gondolataival, annál több ilyen kapaszkodót kell gyártania magának.

Mindezek akkor, abban a helyzetben életmentők voltak, később viszont erős terhet rónak az ember életére. Mert a kapaszkodókból egyszer csak ketrec lesz, és az ember a saját maga börtönében találja magát, és ő a saját börtönőre is.

Ebből a lelki börtönből nem lehet egyik napról a másikra kilépni, nem lehet a ketrec rácsait egyszerre kitépni onnan, mert az embert nem foszthatjuk meg egyszerre minden kapaszkodójától. Csak egyesével, lépésenként lehet sokszor haladni és gyógyulásról beszélni, amikor a korábbi kapaszkodók helyett újakat tudunk kiépíteni az ember lelkében.

Gyógyulási idő

A pszichoterápiának, éppúgy, mint egy testi betegség kezelésének vagy egy műtétnek, megvan a maga gyógyulási ideje. Találkozni olyan hozzáállással is, amely azt hangoztatja, hogy ez a döntés is az ember kezében van, hogy meddig szenved a lelki problémájától, és mikortól lesz végre boldog. Mintha lenne egy döntés az ember kezében, hogy máig beteg voltam, de holnaptól minden más lesz, és jól leszek.

Amennyire veszélyes ez egy testi betegség esetében, éppolyan káros és gyógyulást akadályozó lehet egy lelki problémánál is.

Valamiért testi betegségeknél sem szoktuk azt mondani, hogy ma elmúlt a tüdőgyulladásom, holnaptól egészséges leszek, vagy ma véget ért a kemoterápia, holnaptól úgy döntök, hogy jól leszek.

Ez egy életet veszélyeztető hazugság lenne. Mint ahogy lelki problémáknál is gyakran az. Sokszor inkább arról szól, hogy a terápia fájdalmait már nem bírja az ember, ezért inkább azt hazudja magának, hogy úgy döntöttem, jól vagyok. De ettől még senki nem gyógyult meg, nincs ilyen döntés.

A terápia éppúgy, mint a gyógyszeres kezelés vagy a műtét, előfordulhat, hogy sok fájdalommal jár. Hogy átmenetileg sehogy sem találjuk a helyünket, a régi kapaszkodóink már nem működnek, de még az újak nem stabilizálódtak. Fájdalmas, és néha hosszú időszak. De kaphatunk olyan tükröt, amibe jó belenézni. Kaphatunk egy értő embert, aki komolyan vesz bennünket, aki előtt nem kell szégyenkezni, ha meglátja a leggyengébb pontjainkat. Az ő segítségével pedig megtanuljuk elfogadni ezeket, megtanuljuk megszeretni magunkat.

Szomorú, de sok embernek ehhez évek kellenek, pedig már a születésétől kezdve járna mindenkinek. A terápia segítségével pedig kiépül egy olyan lelki működés, ami már nem betegít meg, ami testre-lélekre nézve egyaránt egészséges. A terápiával fokozatosan kezdünk kilátni, majd kimászni a saját börtönünkből. A rácsokat egyesével bontjuk le, és fokozatosan bújunk ki onnan.

Ez hosszú út lehet, de a végleges szabadságot így lehet elnyerni.

Sebestyén Eszter

Kiemelt kép forrása: Unslplash.com/Daniel Garcia 

Forrás: wmn.hu 

A magyar származású kanadai orvossal, Máté Gáborral sétálunk kamerával felszerelkezve a pár utcából álló vancouveri herointanyán. 

Cseke Eszter, Máté Gábor és S. Takács András. Az On The Spot csapata filmet forgatott Máté Gáborral, melyet december 6-án mutat be a Duna TV.
Fotó: On The Spot

Egy férfi a járda peremére kuporodva épp injekciót döf a karjába. A kapualjban heverő lányról nem tudjuk eldönteni, hogy él-e még. Máté doktor 12 éven át dolgozott itt, és állítja, hogy egyetlen heroinfüggő nővel sem találkozott, akit ne molesztáltak volna gyerekkorában. Szerinte nem az a kérdés, miért lesz valaki függő, hanem hogy miért nem lehetett boldog gyermekkora – és miért kell emiatt egész életében szenvednie.

2016-ban közel 60 ezer ember halt meg az Egyesült Államokban kábítószer túladagolásban – még soha nem emelkedett ennyivel a kábítószerhez köthető halálesetek száma. Lassan tíz éve jelent meg a függőségről szóló hatszáz oldalas alapműve, A sóvárgás démona, ebben kitágította a függőség definícióját, és saját komolyzenei lemezfüggésének agyi hátterét ugyanúgy analizálta, mint a heroinfüggők elmeállapotát. 
Aki a függőséggel foglalkozik, az emberiség legsötétebb ingereit ismeri meg. És ha körbenézünk, ezeknek az ingereknek a hatása pusztító. A fenti szám csak a listázott kábítószerek túladagolását mutatja, az alkohol és más függőségek okozta halálesetek nincsenek benne. Csak az Egyesült Államokban a cigaretta évente közel félmillió ember halálát okozza. Szintén súlyos, sőt életveszélyes szerfüggőség, hiába legális, sőt, orvosi szempontból károsabb és halálosabb függőséget okoz, mint a heroin. Éppen ezért teljesen önkényes, hogy a cigarettát és az alkoholt elfogadjuk, noha mindenütt – Magyarországon is – több életet tesz tönkre, mint a heroin. Ehhez képest a heroinistákat erkölcsileg elítéljük és megbüntetjük, holott éppen ők azok, akik a legtöbbet szenvedtek gyermekkorukban. Vagyis a szenvedést még több szenvedéssel sújtjuk. És itt az eredmény: minden évben hússzor annyi ember hal meg kábítószer túladagolásban, mint 2001. szeptember 11-én az ikertornyokban.

Hogyan lehetne másként? 
Ha olyan mentális betegségeket vagy függőségeket vizsgálunk, amelyeknek biológiai gyökereik vannak, a modern pszichiátria kifejezetten biológiai válaszokat kínál: „Tegyük rendbe az agyat orvosságokkal!” Csak azt nem vesszük figyelembe, hogy az agy biológiáját is a kisgyermekkori élmények határozzák meg. Tehát amikor a felnőtt biológiáját vizsgáljuk, valójában a gyerekkorát kellene megvizsgálnunk. A pszichiáterek többsége nem hajlandó elfogadni ezt a felfogást. Azt gondolják, hogy a függőség döntés kérdése, tehát az ember elhatározza, hogy ő márpedig kábítószeres akar lenni. Ebből pedig az következik, hogy az ilyen emberek hülyék, sőt bűnösök. A másik elterjedt vélekedés pedig az, hogy a függőség öröklött, azaz genetikai betegségről van szó. Egyik sem igaz. Se nem örökölték, se nem választották.

Hanem? 
A gyermekkori traumák úgy alakították a függő emberek agyát és lelkét, hogy szükségük lesz a függőségre. Ezt bizonyítják a kutatások, melyek során az agy opiátapparátusát és dopaminrendszerét, a nucleus accumbens nevű agyi központot, illetve az agytörzs hídnak nevezett részének elülső régióját tanulmányozták.

Ez a laikus olvasók számára talán kissé nehezen lesz követhető… 
Akkor mondok mást: lassan fél évszázada kezdődtek az úgynevezett „idegen helyzet” (strange situation) kísérletek. Az alaphelyzet: anya és kisgyereke ül a szobában. Némelyik anya szeretetteljes, nyugodt, odaadó, tehát „jelen van”. Más anyák – máris hozzáteszem: gyermekkori élményeiktől függően – kevésbé megbízhatóak: olykor szeretetteljesek, máskor ingerültek, olykor jelen vannak, máskor érzelmileg másutt járnak. A kísérlet úgy zajlik, hogy egyszer csak belép egy idegen, az anya pedig kimegy. Amikor kis idő elteltével visszatér a szobába, azok a gyermekek, akik biztonságosan kötődnek, elindulnak az anyjuk felé, rámosolyognak, megölelik és megnyugszanak, hiszen érzik és tudják: minden rendben. 
Más gyerekek szintén elindulnak az anyjuk felé, aki viszont képtelen megnyugtatni és meggyőzni őket arról, hogy biztonságban vannak, ugyanis az anya más minőségben van jelen... 
A harmadik csoportba tartozó gyerekek pedig már oda se mennek az anyjukhoz, mert fel sem merül bennük, hogy tőle várjanak megnyugvást. Mindez a kötődés minőségétől függ. Rémítő, de tény, hogy az ilyen szituációk alapján megjósolható, miként teljesít később a gyerek az iskolában, és milyen lesz a párkapcsolata húsz évvel később. Ezek a korai sémák, mintázatok alakítják ki a gyermek érzelmi berendezkedését, és felnőttkorában is ezek lesznek a viselkedés legfőbb mozgatórugói. Nem csak a gyermek érzelmi apparátusára, az agy neurobiológiájára, fiziológiájára is jelentős hatással vannak. Részben ezeken a korai élményeken múlik, hogy bizonyos, igen fontos vegyületekből mennyi képződik az agyban. Nem csak pszichénk, neurofiziológiánk is a gyermekkorban alakul ki.

Nem túl jól hír, de talán jobb, mint ha genetikai ok állna a háttérben. 
Nemrég jött egy levél, a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam: „Kedves Dr. Máté, szeretném megköszönni Önnek, hogy megírta A sóvárgás démonát. A férjemnek súlyos függőségi problémái vannak, de már közel húsz éve tiszta. A múltja miatt nem akart gyereket, attól félt, hogy továbbadja a függőség génjét. Mindketten olvastuk a könyvét, és ő teljesen magára ismert benne, főleg a gyerekkorára. Rájött, hogy lehet más oka is a függőségeinek, és így belement, hogy gyermeket vállaljunk. Most, 45 és 46 évesen, 15 év házasság után egy 3 hónapos baba büszke szülei vagyunk. Az Ön könyve nélkül a gyönyörű kislányunk most nem lehetne velünk. Köszönöm!”

Gyakran kap ilyen leveleket? 
Azt szokták írni, hogy megmentettem az életüket. De hogy miattam született meg valaki, ilyet még nem írtak nekem. Abból, amit én 73 esztendővel ezelőtt elszenvedtem, egy új élet fogant. Már ezért megérte…

Menjünk hát vissza 1944-be, az Ön születésének évébe és helyszínére, Budapestre! 
Hogy mi történt velünk, arról anyám nem beszélt. Csak annyit tudtam, hogy utáltam a tej fölét, mire anyám mindig úgy reagált: „Bezzeg a koncentrációs táborban a gyerekek nagyon örültek volna neki!” Még az ötvenes években is úgy tekintett rám, mint egy éhező babára… Hat-nyolc éves koromban szabályosan lenyomta a torkomon az ételt. Gyűlöltem a töltött karalábét is, egyszer ki is okádtam, de anyám kényszerített, hogy egyem meg, amit kihánytam. Még akkor is abban a tévképzetben élt, hogy a gyerekének nincs mit ennie – ezt az iszonyatot élte újra. Ezt leszámítva kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyerekkorra emlékszem.

Ezek után ezt nehéz elhinni. 
Megértem. Sok emberrel találkozom, aki állítja, hogy boldog gyerekkora volt. Beszélgetünk három percet, és kiderül: korántsem volt boldog a gyermekkoruk. Ha belegondolok… én 13 éves koromig minden este bepisiltem az ágyamban. Anyám elvitt egy pszichológushoz, aki azt mondta: „Asszonyom, ha csak ennyi baja van a fiának azok után, ami csecsemőkorában történt, akkor örüljön neki!”

Bölcs orvos lehetett. 
Volt fürdőkádunk, de meleg víz csak akkor volt, ha hoztunk fát a pincéből, és tüzet raktunk. Ám erre reggelente nem maradt idő. Így aztán bűzlöttem a pisitől. Az osztálytársaim „pisaszagú”-nak hívtak. Ha elképzelem, hogy egy érzékeny gyereket ez hogyan érint… Csakhogy én nem emlékszem fájdalomra, ami azt jelenti, hogy elfogadtam a helyzetet. A szüleimnek sem panaszkodtam, ez pedig azt jelenti, hogy védtem őket. Tehát attól, hogy valaki boldog gyerekkorra emlékszik, még közel sem biztos, hogy nem élt át sok fájdalmat, amivel előbb-utóbb meg kell birkóznia.

Hogyan tudta meg, hogy mi történt 1944–1945-ben a családjával? 
Volt egy könyvespolc a Hungária körúti lakásunkban, a legfelső polcán sorakoztak azok a könyvek, amelyektől a szüleim távol akartak tartani. Tíz- vagy tizenegy évesen fölálltam egy székre, és levettem egy könyvet a koncentrációs táborokról. Azt akkor már tudtam, hogy a nagyszüleim Auschwitzban haltak meg, de sejtelmem sem volt, hogy milyen körülmények között. A könyvben voltak fényképek is, ezeket látva döbbentem rá, hogy valami fertelmes dolog történt a családommal. És kérdezősködni kezdtem. Anyám azonban nem szívesen beszélt. Ma már értem, miért: alig több mint tíz év telt el a háború óta, akkor még nagyon közeli volt az egész. Anyám „bezárkózott”, ugyanúgy, mint a nagynéném, aki negyvenkilósan jött vissza Auschwitzból. Így csak felnőttként jöttem rá, mi történt.

Hogyan derültek ki a részletek? 
Bizonyos érzelmi traumáim évtizedekig rejtve maradtak. Egyszer egy pszichedelikus terápiára például vinnem kellett magammal egy képet a gyerekkoromból. A fotón pár hónapos vagyok, anyám a karjában tart, a kabátján sárga csillag, én pedig szinte leírhatatlan fájdalommal nézek a fényképezőgép optikájába. Azon a bizonyos terápián egyszer csak azt mondta a kollégám: „Engedd ki!” Mire én megkérdeztem: „Mégis, mit engedjek ki?” Ám még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, remegni és sírni kezdtem, nem bírtam abbahagyni húsz percen át. 70 éves voltam, amikor kirobbant belőlem. Évtizedeken át cipeltem magammal, és azt sem tudtam, hogy mit… Anyám a születésem után naplót kezdett írni. Már Kanadában éltünk, amikor megmutatta nekem. Valahányszor a kezembe vettem a naplót, olyan álmosság tört rám, hogy majd elájultam. Nem tudtam, hogy miért, de egyszerűen képtelen voltam elolvasni, pedig a saját születésemről szólt, és évtizedeken át ott volt a dolgozószobámban. Olyan fájdalmas érzelmeket hozott föl bennem, amelyeket nem bírtam elviselni. Erről persze akkor még fogalmam sem volt. Már élete vége felé megkértem anyámat, hogy olvassa föl a naplóját, és felvettem diktafonra.

Az édesanyjának volt valami célja ezzel a naplóval? 
Tíznapos voltam, amikor az első bejegyzést írta. Az is benne van, hogy miért kezdett bele: hogy ha felnövök, pontosan ismerjem az első éveim történéseit. Zsidó kórházban születtem, anyám nem volt ébren, amikor a világra jöttem. Talán fogóval húztak ki? Valószínű, hisz elaltatták. Valamiért erről sem kérdeztem őt soha, de el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű szülés. Számomra az a legérdekesebb, hogy sokszor elolvastam, amit erről írt, mégis mindig meglepődöm, hogy nem volt magánál, amikor 1944 januárjában megszült engem. Egyszerűen elfelejtem ezt a részt; valami küzd bennem az ellen, hogy elfogadjam.

Ott volt tehát az édesanyja és zsidónak született 2 hónapos gyermeke, pillanatokkal azután, hogy a nácik megszállták Magyarországot. 
Igen. Azokban a napokban anyám felhívta a gyerekorvost, hogy jöjjön és vizsgáljon meg, mert egyfolytában sírok. Az orvos mondta, hogy jön, de anyámnak tudnia kell, hogy az összes zsidó baba sír a városban. Mit tudtam én akkor a németekről, a fasizmusról, Hitlerről? Nyolchetesen anyám stresszét, szomorúságát, félelmét éreztem, arra reagáltam. A kisbaba a szülők érzelmi világán keresztül tapasztalja meg a világot. Én anyám rettegését szívtam magamba, ez volt az én világom. Nem csak az enyém, sok millió más gyereké, német meg orosz gyerekeké is. Ebből a történetből is világosan kiderül, milyen fontos a kisgyermeknek a szülő nyugalma és boldogsága, milyen mély nyomot hagy a lelkén és a természetén, ha ez hiányzik.

A figyelemzavarról szóló könyvében, a Szétszórt elmékben arról is ír, hogy az élettani összekapcsolódás nem szűnik meg a születés pillanatával, sőt a felnőtté válással sem. 
A nagyszüleimet Kassáról június elején deportálták Auschwitzba. Azon a napon, amikor megölték őket, anyámnak elapadt a teje. Persze nem tudhatta, mi történt, de a lelke valahogy mégiscsak tudta. Amikor az apám haldoklott, mi, gyerekek felváltva nála töltöttük az éjszakákat. Egyik éjjel, hajnali kettőkor fölhívott az idősebbik öcsém, hogy úgy érzi, apánk meghalt. Fölébresztettük a kisebbik öcsémet, bementünk apánkhoz, de akkor már nem élt. Tudományosan nem tudom megmagyarázni, de ilyen dolgok gyakran megesnek. Van az embereknek egy tudat alatti tudásuk.

Anyatej híján az édesanyja hogyan tudta táplálni a megszállás idején? 
A zsidók csak délután mehettek ki az utcára. Mire anyám odaért a boltba, a tej gyakran megromlott a nyári melegben. Állandóan éhes voltam és hasmenésem volt. Ami a legérdekesebb, hogy amikor a nagyobbik fiamnak, aki most 41 éves, egyéves korában egyszer enyhe hasmenése lett, elkezdtem bőgni. A feleségem nem értette, miért – nincs akkora baj, mondta. Ahogy néztem a fiamat, előtört az érzelmi memóriám. Az elmém nem emlékezett, de a testem igen. Ez azt is jól mutatja, hogyan vetítjük saját gyerekkorunk fájdalmait és szorongásait a gyerekeinkre, hogyan adja tovább a traumát egyik generáció a másiknak. Visszatérve Budapestre: a nagyszüleim már meghaltak, az apám munkaszolgálatos volt, az anyám egy svájci védett házban húzta meg magát velem. Nem volt mit ennünk, emberi ürülék bűzlött a padlón, elviselhetetlen volt a zsúfoltság, de legalább a nyilasok nem jöhettek be. Olyan rossz állapotban voltam, hogy anyám, aki szintén nagyon beteg volt, már attól tartott, nem élem túl ezeket a körülményeket. Az utcán találkozott egy keresztény nővel, aki egy barátjához jött látogatóba. Megkérte, vigyen el engem a rokonainkhoz, akik kicsit jobb viszonyok között bujkáltak. Kezébe nyomott egy vadidegennek. Négy héten át nem láttam az anyámat. A rokonainknál négy-öt család élt a lakásban, egy szobában volt csak fűtés, én pedig annyit sírtam – reklamáltam, miért nincs ott az anyám –, hogy a 6 és 9 éves unokatestvéreimnek át kellett vinniük a másik szobába, ahol nem volt fűtés, és ők tartottak melegen. Ez a történet mindig bántott és elkeserített. A kisbaba mindezt csak úgy élheti meg, hogy elhagyta az anyja. Egyévesen még nem fogja fel, hogy az anyja talán ezzel mentette meg az életét. Felnőttkoromban végig volt bennem egyfajta mély elhagyatottság érzés. De hogy miért, azt csak az érzelmi emlékezetem tudhatta. Akkoriban, amikor a könyveimet Magyarországon is kiadták, Budapest környékén egyszer elmentem egy ayahuasca szertartásra. (Ayahuasca: dél-amerikai növény, illetve a növény tudatmódosító hatású főzete, amelyet terápiás célokra is használnak – a szerzők.) Feküdtem a földön a magyar éjszakában, és ráébredtem, milyen nagy szeretet volt az anyám és a Világegyetem részéről, hogy így megmenekülhettem. Rájöttem, hogy engem nem elhagytak, hanem átöleltek – az anyám, a keresztény nő és az egész világ. Közel 70 éves voltam, mire ezt el tudtam fogadni.

Amikor végre újra láthatta az édesanyját, hogyan zajlott a találkozás? 
John Bowlby pszichiáter a kötődést kutatva megfigyelte, hogy amikor egy kisgyereket elválasztanak az anyjától, két lépcsőben reagál. Az első reakció a szorongás. Ez természetes, mert ha a gyerek nem látja az anyját, akkor félnie kell. Ha fél, akkor sír, és ha sír, akkor jön az anyja. A második reakció a depresszió. A gyerek föladja a harcot: „Nem jön az anyám, nem tudok élni.” Nem eszik és nem játszik, depressziós lesz. De aztán a természet azt mondja a gyereknek: „Élned kell, el kell fogadnod az emberi kapcsolatot, az ételt, az életet.” A gyerek tehát normálisan kezd viselkedni. De mi történik, amikor az anyja visszatér? A gyerek stressz-szintje nő, gyorsul a pulzusa, de rá se néz az anyjára, nem hajlandó kapcsolatba lépni vele. Nem azért, mert haragszik – ha haragudna, akkor kiabálna, de ez védelmi manőver, ami azt jelenti: „Rettenetesen fájt, hogy elhagytál, nem hagyom, hogy még egyszer ilyen nagy fájdalmat okozz, inkább nem is kapcsolódom hozzád.” Bowlby tanulmányát elolvasva megkérdeztem anyámtól: én hogyan reagáltam, amikor négy héttel később újra találkoztunk? „Úgy viselkedtél, mintha idegen lennék, napokig rám sem néztél.” Ez bizony egy életre beleéghet az ember elméjébe.

Fotó: Michael Moster

Felnőtt életében hozott változásokat ez a felismerés? 
Valaha, ha összevesztem a feleségemmel, annyira megbántódtam, hogy rá se tudtam nézni. Beszélni se akartam vele, elzárkóztam. Fájdalmas volt ez a ridegség, hiszen épp akkor nem voltam elérhető, amikor a legnagyobb szükség lett volna az érintkezésre, a beszélgetésre. Ugyanazt tettem a feleségemmel, amit az anyámmal annak idején. Minél többet jár az ember terápiára, minél jobban fölismeri és megérti ezeket a mintázatokat, a régi sémák annál kevésbé tudják irányítani. De akkor is előjönnek! Ha nem értünk egyet a feleségemmel vagy jön egy érzelmi hullámvölgy, máig azt mondja az elmém: „Nem tartozom ide.” Több mint 48 év házasság után is feljön ez a hülye gondolat, csak mert összevesztünk. De ma már észreveszem, így nem befolyásolja a viselkedésemet. Nem vagyok a foglya. Ezt nevezem „felszabadulás”-nak.

A terápia vezette el idáig? 
A sírkövemre ezt a mondatot szánom: „Sokkal több munka volt, mint gondoltam.” Rengeteget kell dolgoznunk azért, hogy szabadok lehessünk. A szerencsés keveseknek kevesebbet, a többségnek egy életen át.

Sírfelirata van; és ars poeticája? 
Alice Miller pszichológus „A gyermekkor foglyai” című (nálunk A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása címmel megjelent) könyve arról szól, hogy a korai élmények miként határozzák meg a világ és saját magunk érzékelését, és miért cipeljük ezt egész életünkön át. Alig számít, mi történik később, mert ezt a tapasztalatot és világképet visszük tovább. Gyermekkorunk foglyai vagyunk. Orvosként, terapeutaként, íróként azon dolgozom, hogy kiszabadítsam az embereket a börtönből, ahova kisgyermekként kerültek.

Majdnem elfelejtettük: egy korábbi dokumentumfilmünk, a Dikátorok gyermekei szereplője, a náci birodalom második emberének leszármazottja, Bettina Göring ismeretlenül is üdvözli. 
Hermann Göring leszármazottja?

Pontosan. És köszöni, amit a munkájából tanulhatott. 
Ez hihetetlen! Milyen valószínűtlen, mégis milyen emberi, hogy annak az embernek a rokona üzen nekem, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy megöljön, amikor csecsemő voltam. Elvégre ő írta alá a zsidók megsemmisítéséről szóló úgynevezett „végső megoldás” tervét. De ebből az üzenetből az is látszik, hogy Bettina micsoda utat tett meg a gyógyulás útján. Mert képzeljék el, miféle negatív karmával kezdhette az életét! Ez a történet számomra arról szól, hogy még a legszörnyűbb emberi működési zavarok esetében is van esély a változásra.

On The Spot: Az ellenség gyermekei – a szerzők dokumentumfilm sorozatát a Duna TV vetítette szerda esténként. 

Forrás: Cseke Eszter és S. Takács András - ng.hu 

Rámehet az életed, ha a testvéred egy függő (jóváhagyja)

Nem könnyű egy alkoholista vagy drogfüggő testvérének az élete: egyszerre szenved a másik függőségének negatív következményeitől, és attól, hogy a szülők nem képesek szembe nézni a valósággal. Mégis ő az, aki sokszor többet tud segíteni a bajban lévő gyereknek, mint a szülők, mert jobban ismeri a szenvedélybetegség természetét és reálisabban ítéli meg testvérének hibáit. Mindeközben ők is komoly sérüléseket szenvedhetnek: nem tudnak saját életükre koncentrálni, kényszeresen azt gondolják, hogy nekik kell az egész családot megmenteniük. A Kék Pont Drogkonzultációs Központ önsegítő csoportot indít számukra, hogy megbirkózhassanak ezekkel a nehézségekkel. 

 

Alkoholisták és drogfüggők testvéreinek indít önsegítő csoportot a Kék Pont Drogkonzultációs Központ.  A több éve működő, hozzátartozóknak (szülők, házastársak) szóló csoportjukba is jártak testvérek, de a csoport vezetőinek, Andrási Zitának és Gyárfás Anikónak az volt a tapasztalata, hogy kevésbé tudnak kapcsolódni az ott elhangzó problémákhoz. Eleve máshogyan élik meg, hogy testvérük szenvedélybeteg; a féltés mellett sokszor éreznek bűntudatot – “miért nem velem történt?” Reálisabban látják testvérük hibáit, mint a szülők, és a szerhasználat következményeit is jobban ítélik meg. 

Abból a szempontból is speciális a testvérek helyzete, hogy a szülők következetlenségével is meg kell küzdeniük, magyarázta Andrási Zita. Haragszanak rájuk, mert nem akarnak szembe nézni a valósággal vagy nem tartatják be a közösen hozott szabályokat. “Az a célunk a csoporttal, hogy kicsit levegyük a terhet a vállukról”- mondta a Kék Pont munkatársa.

A szenvedélybeteg testvér miatt háttérbe szorulnak a családban, nem tudnak elég figyelmet és energiát fordítani saját életükre, ami sokszor munkahelyi és párkapcsolati gondokhoz vezet.

A csoport november 5-én indul, október végéig várják a jelentkezéseket a Kék Pontnál. Ez lesz az első kifejezetten testvéreknek szóló önsegítő csoport az országban, Andrási Zitáék nem tudnak hasonló kezdeményezésről. 

Fogta a szülei kezét

Gábor a kétezres évek elején kezdte észrevenni az akkor huszonéves öccsénél, hogy drogproblémái vannak. Először füvezett, majd következett az LSD, az ecstasy és végül a heroin. Úgy bukott le, hogy Gábor megtalálta a szobájában a drogfogyasztáshoz használt fecskendőket. Kijózanító volt, addig nem akarta elhinni, emlékezett vissza. Apjuk korábban is gyanakodott, de az anyjuk mindig megvédte a testvérét.

A felismerés hatására Gábor elkezdett a Kék Pont hozzátartozói csoportjába járni, hogy megmentse testvérét. Ott ismerte fel, hogy nem az ő feladata megoldani ezt a helyzetet, hanem a szüleié. Gábor lett a közvetítő, úgy fogalmazott: ő fogta a szülei kezét. Felvilágosította őket, mivel jár a drogozás, milyen következményei lehetnek, ha testvére nem áll le vele. Közösen szabályokat állítottak fel: megmondták az öccsének, ha tovább drogozik, akkor el kell költöznie tőlük. Ez nagyon nehéz volt nekik, hiszen nem akarták kidobni otthonról. Öccsének végül a szülei segítségével sikerült lejönnie a heroinról, utána rövid ideig gyógyszereket szedett a drogok helyett, de azóta sikerült összeszednie magát: talált munkát, lett egy komoly párkapcsolata.

Gábort megviselte ez az időszak. Volt, amikor haragudott a szüleire, amiért nem ismerték fel időben a problémát. Rengeteg áldozatot hozott, hogy testvére jobban legyen; egy ideig depressziós volt, egyik párkapcsolata tönkre is ment a helyzet miatt.

“Nem múltak el nyomtalanul ezek az évek, de mára elfogadtam ezt. Ha nincs ez, akkor talán már nem élne a testvérem”

, mondta. Mára megtanulta, hogy nem kell azonnal ugrania, ha öccsét valamilyen nehézség éri. Meghallgatja és segít neki, de nem ugyanazzal az aggódással, mint korábban. Ennek már tíz éve, de Gábor a mai napig eljár a saját csoportjába, hogy tanácsot adjon az újaknak. Az egyik legfontosabb, amit ilyenkor elmondhat, hogy egy testvér nem tudja egyedül megoldani ezt a problémát, be kell vonni a szülőket is.

A segítség volt számára a drog

Lovizer Dániel maga is felépülő függő, addiktológiai konzultánsként dolgozik a szüleivel közösen alapított családi felépülési központban, korábban volt a Kék Pont munkatársa is. Munkája során számos olyan esettel találkozott, ahol a testvér vált fontos támogató szereplővé a szenvedélybeteg életében. Több oka lehet, hogy így alakul:  a család (házastárs, gyerekek) eltávolodott, vagy olyan hamar (30-35 éves kor) jött el a mélypont, hogy még nincs is. Ha pedig a szülők is érintettek voltak, akkor elképzelhető, hogy már nem élnek. Másik magyarázat lehet, hogy az idősebb szülők kevésbé fogadják el az alkoholizmust betegségként; nem hiszik el, hogy egy függőnél nincs olyan, hogy csak keveset iszik. A testvér hamarabb átlátja ezeket az összefüggéseket, könnyebben tájékozódik a témában. Egy ilyen helyzet összekovácsolhatja a testvéreket, hiszen csak egymásra számíthatnak. Rá is az volt nagy hatással, amikor nővére mondta a szemébe, hogy tönkre fog menni az ivásban. Szüleitől nem fogadta volna el, mert hiteltelennek tartotta őket.

Rengeteg árnyoldala van a testvéri segítségnek. Nagyon hamar felnőtt szerepben találják magukat a testvérek, hajlamosak azt gondolni, hogy nekik kell megmenteniük az egész családot. Ez kényszerességhez, manipulációra való hajlamhoz vezethet, könnyen munkafüggőség alakulhat ki náluk. Öntudatlanul olyan párt választanak, aki maga is függő. Mások megmentése közben nehezebben veszik észre saját problémáikat, azt gondolják, velük minden rendben. Egyik drogfüggő kliensét nővére hozta el hozzájuk, de azonnal látszott, hogy neki is komoly gondjai vannak.

“Az ő szere nem a drog volt, hanem a segítség.”

Egyfajta alá-fölérendeltség alakulhat ki a testvérek között: a józan fél gyerekként kezeli a másikat. Ezzel valójában saját önbecsülését erősíti, miközben nem azzal segít igazán, ha mindent megtesz a függő testvéréért, mondta Lovizer Dániel. Ezért javasolja mindig a hozzátartozóknak, hogy maguk is kezdjenek el csoportba (ACA – Alkoholisták Felnőtt Gyerekei, Al-Anon Családi Csoport) járni: ismerjék meg a szenvedélybetegség természetét és hogy mi a szerepük a család működésében.

Muszáj volt inni, mert fájt

Andi és Balázs testvérek, mindketten felépülő alkoholisták. Körülbelül egyszerre, a főiskolai évek végefelé kezdtek el inni, de majdnem kilenc év van köztük a józanságot tekintve: a nő tíz, bátyja másfél éve nem iszik. Andi ezt azzal magyarázza, hogy biológiai adottságaik miatt a nőknél hamarabb jön el a mélypont, háromszor-négyszer gyorsabban épülnek le, mint a férfiak.  Harmicévesen már brutális mennyiségeket fogyasztott el: simán megivott egy nap nyolc liter sört, hogy egyáltalán tudjon dolgozni.

Az utolsó két évben már ő is érezte, hogy baj van. Már mindegy volt, hogy mit ivott. Ha nem volt pénze, az éjszaka közepén, a kivilágítatlan úton átsétált apjához borért és pálinkáért. “Nem jó kedvemből ittam a végén. Muszáj volt, mert fájt.” Kétszer került kórházba az alkohol miatt, az egyik ilyen alkalommal hallott a szigetvári Minnesota-részlegről, ahol aztán belevágott a felépülésbe.

Családjában örültek, hogy leállt az ivássa, de nem tartották nagy dolognak. Majdhogynem kigúnyolták, amikor az Anonim Alkoholisták hagyományairól mesélt  és amiért rendszeresen eljárt az AA-gyűlésekre. Több évbe telt, mire le tudott mondani arról, hogy bátyját neki kell megmentenie. Akkor látták be, hogy tényleg működik az, amiről egészen addig beszélt, amikor bátyja is elkezdte a terápiát.

Érdekes módon Andiban csak ekkor tudatosult, hogy Balázsnak komoly problémái vannak az ivással. Szerinte ez azért volt így, mert  gyerekkora óta felnézett bátyjára, szinte istenítette, nem tudta elképzelni, hogy bármit rosszul csinálna. Szüleik is így kezelték Balázst, hiszen ő volt az elsőszülött a családban. Ez sok, hasonlóan diszfunkcionális családban megfigyelhető, jegyezte meg Lovizer Dániel. Saját családjában is ezt élte meg, sokszor megkapta, hogy “bezzeg a nővéred.”

Nem kell belehalni az alkoholizmusba

Balázs hihetetlen szerencsének tartja, hogy húga személyében volt a környezetében egy józanodó alkoholista, aki meg tudta mondani, hová forduljon segítségért. “Én is oda akarok menni, ahol te voltál” – mondta Adinak a telefonba. Az összeomlás szélén folyamatosan rettegett, hogy egyszer beüt valami hatalmas katasztrófa. Nála 17-18 évesen vált rendszeressé és mértéktelenné az ivás. Egyetemi évei alatt már saját boros hordója volt a kollégiumi klubban. Később munkáját is annak rendelte alá, hogy minél előbb ihasson, egyszer a jogosítványát is elvették ittas vezetésért. Az utolsó időkben már csak úgy tudta elkezdeni a napot, ha ivott.

Balázs saját példájukon keresztül látta, hogy ameddig valaki egyedüli józanodó egy családban, addig afféle különcként, csodabogárként tekintenek rá. Ahogy ketten lesznek, onnantól a hozzátartozók egyenrangú véleményként fogadják el a függőséghez való viszonyukat. 

 “Hirtelen valóssá válik, hogy az alkoholizmusba nem kötelező belehalni.”

Szerinte egy szülő-gyerek kapcsolatban a felelősség kérdése könnyen beárnyékolhatja a felépülés örömét. Testvérek között ilyesmiről szó nincs: “megbánthattuk a másikat, de egyenrangú félként ezt megbocsáthatjuk egymásnak.”

A felépülés révén visszaállt közöttük az a bizalmi viszony, ami gyerekkorukban megvolt, újra szót értenek egymással, képesek őszintén kommunikálni. Balázs el tudja fogadni, hogy valamiben a húga bölcsebb és többet tud a józanodásról. “Ez olyan visszigazolást jelent, amit egyik AA-s társam sem képes megadni”, mondta Andi. Együtt viszont sosem járnak gyűlésekre, nem akarnak mindent tudni egymásról, tette hozzá.

Forrás: Mizsur András - abcug.hu 

Mi okozza, kiket érint, és hogyan lehet kezelni?

A pedofília büntetőjogi, pszichiátriai és laikus megközelítése körül nagy a zavar. A laikusok egyedül abból indulnak ki, hogy hány éves a sértett, illetve hány éves az elkövető, és már az alkalmi aktusokat is pedofíliának tartják. Ugyanakkor azoknak, akik elmennek például Thaiföldre, és ott gyermekprostituáltakkal létesítenek szexuális kapcsolatot, csak töredéke orvosi értelemben vett pedofil. Hasonló a hazai büntetőjog szerinti meghatározás, amely a pedofiljellegű bűncselekményeknél kizárólag az életkort veszi figyelembe, a rendszerességet nem. Ugyanakkor az orvosi értelemben vett pedofília tartós állapotot jelent, nem alkalmi megnyilvánulást, és döntően nem is az életkoron alapul: ugyan a határt a pszichiátriai diagnosztikus rendszer is a 13 éves kornál húzza meg, a gyakorlatban nem az életkor a döntő. A pedofiloknál tehát nem az a lényeges, hogy a partner hány éves, hanem hogy milyen a külleme és a viselkedése. Hiába 12 éves például egy lány, ha már nagyobb melle és fanszőrzete van, akkor egy igazi pedofil számára nem szexuális célpont.

A pedofíliát nagyon sokféleképpen lehet osztályozni. Van kizárólagos pedofil, akit nőies és férfias partner egyáltalán nem érdekel. Ők a tényleges pedofilok, akik azért vonzódnak a gyerekekhez, mert ártatlanok és tiszták. Van olyan pedofil, akit csak az egyik nem érdekel, de olyan is, akit csak a másik, illetve mindkettő. Van olyan pedofil is - bár ők inkább csak büntetőjogi értelemben pedofilok -, akit minden korosztály érdekel, köztük a gyerekek is. Az utóbbi idők fejleménye, hogy kiderült: női pedofilok is vannak.

A többség legfeljebb fantáziákban éli ki vágyait
A többség legfeljebb fantáziákban éli ki vágyait

 

Ugyan vannak különféle elméletek, nem tudják, hogy mi okozza a pedofíliát. Az orvosok jelen tudása szerint ez a késztetés veleszületett adottság: az érintettek agyában vélhetően a méhen belüli fejlődés során történik valami, ami ebbe az irányba tereli őket.

Az orvosi értelemben vett pedofília legalább fél évig tartó intenzív szexuális késztetést és fantáziálást, illetve megvalósult pedofil cselekmények elkövetését jelenti. A pedofilok nagy része - a becslések szerint háromnegyede - úgynevezett ego-disztóniás pedofil, ami azt jelenti, hogy morálisan saját maga is elfogadhatatlannak tartja a pedofíliát, és vágyait a külső valóságban soha nem éli ki, legfeljebb fantáziákban, gyermekpornográf képek, videók használatával.

A pedofília kezelése a kényszerbetegségekhez hasonlóan antidepresszánsokkal és egyéb gyógyszerekkel történhet, de ezeknek nem minden esetben van hatásuk. Néhány országban kényszergyógykezelésként kerülhet szóba a kémiai kasztráció, de nálunk erre nincs lehetőség. Ezt az országok alapvetően kétféleképpen használják: egyes helyeken kötelezően elrendelik, míg máshol - így például az Egyesült Királyságban vagy a skandináv országokban - önként lehet választani. Maga a kémiai kasztráció reverzibilis, azaz a kezelés csak addig hat, amíg az érintettek rendszeresen megkapják a készítményeket. Ugyan Magyarországon nincs lehetőség kémiai kasztrációra, internetes úton beszerzett anyagokkal szoktak ilyen kezelést is vállalni ego-disztóniás pedofilok. Ennek során az érintettek antiandrogén hatású szert, tehát olyan készítményt szednek, amely gátolja a férfi nemi hormonok hatását. Ezeket a gyógyszereket eredetileg olyan betegségek kezelésére fejlesztették ki, mint például a hormonérzékeny prosztatarák. Ha a szer férfiaknál eléri a kívánt hatást, akkor szexuális vágyuk egyértelműen csökken, másrészt számítani lehet merevedési zavarokra is.

A pedofília olyan mentális zavar, amelyet az orvosok mai tudása szerint csak nagyon szerény eredménnyel lehet kezelni. A megoldások gyakorlatilag csak a tüneteket enyhítik, gyógyszeres kezelésre ráadásul csak a férfiaknál van mód. Ugyan a kutatók próbálkoznak pszichológiai módszerekkel, például alkalmaznak egyéb gyógyszereket, így például antidepresszánsokat is, az eredmények nagyon lehangolóak.

Forrás: https://www.hazipatika.com

Agresszió, depresszió és addikció jellemzi az elmúlt másfél évtizedünket, mondja Rigó Péter pszichiáter, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézethez (OPAI) tartozó Drogbeteg Gondozó és Prevenciós Központ vezető főorvosa, aki szerint a pszichiáterektől még a többi orvos is ódzkodik, pedig ahhoz, hogy ne érezzük szorongató helynek a világot, először saját magunkat kell megértenünk. A lelki egészség világnapján a szakemberrel arról is beszélgettünk, hogy rettenetes állapotban vannak a családok, ahonnan nagyon sok sebbel jönnek ki a gyerekek. 

 

Mennyire beteg a magyar társadalom?

Lehangoló a lakosság egészségügyi állapota európai összehasonlításban, nemcsak a testi, hanem a lelki betegségek vonatkozásában is. De vannak mutatók, amikben javulás látszik.

Tehát van remény? Gyógyulunk?

Ne beszéljünk gyógyulásról, inkább felépülésről, a korlátozottságoktól a felépülésig vezető út pedig a rehabilitáció. Ha a pszichiátriát nézzük, találunk jó mutatókat, különösen az öngyilkosságok számának csökkenésében. Bár hozzáteszem, egy ország egészségügyi állapotának a megítélésénél az egészségügy legfeljebb 15-20 százalékban tehető felelőssé. 46 éve dolgozom az egészségügyben, és nem igazán veszem észre a javulást, ami nemcsak pénz, hanem szemléletek kérdése is. Az egészségügyi ellátás területén sikerült „megvalósítani”, hogy egy kapitalista berendezkedésben a szocialista egészségügy éljen tovább.

Ha a rendszer rossz, akkor annak a megváltoztatása generációkon átívelő folyamat lesz. 

1945 óta cipeljük a rendszerhibát. Sem a szocializmusnak, sem a mostani korai kapitalizmusnak nem sikerült az egészségügyet átalakítani. Mindig félre volt téve. De próbálkozások azért vannak. Mindenki a maga területén valahogy próbálja megváltoztatni. De ha a rendszer nem követi a változásokat, akkor semmilyen intézmény nem tud ebből kitörni.

AOPNI bezárása 2007-ben elég nagy változás volt. Ön ezt belülről élte meg, közel 25 évet dolgozott ott, és ott volt akkor is, amikor lakatot tettek rá. Milyen volt megélni az anyahajó kilövését?

Sokáig nem hittük el, hogy bekövetkezhet. Kétségtelen, hogy valamilyen szinten elavult volt, de el lehetett volna adni, a pénzből pedig egy másik, modernebb intézményt létrehozni. E helyett az OPNI-t rettenetesen gyorsan elvették. Úgy dobtak ki minket, mintha holnapután már költözne be valaki. Ez egy elhamarkodott, rossz egészségpolitikai döntés volt. Az OPNI egy olyan megkerülhetetlen anyaintézmény volt, ahol mindenképp meg kellett fordulnia annak, aki pszichiátriával akart foglalkozni. Nagyon sokat lehetett ott tanulni. A legnagyobb tudású professzorok dolgoztak ott.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 
 

Ennek ellenére a szakma sem volt egységes abban, hogy be kell-e zárni, vagy sem.

A szakma felelőssége is, hogy nem tudtunk egységesen fellépni.

Mi lett volna a hatékony fellépés?

Például hogy mindenki felmond. Sztrájkolni nem lehet az egészségügyben, de felmondani igen. Eszükbe sem jutott.

A betegek hogyan élték meg ezt a rapid változást?

Egyik zsidó vallású betegem például azt hitte, hogy deportálják őket. Egy ilyen embernek ez egy trauma ismétlődése volt.

Mi volt a betegeknek az utasítás, mit csináljanak, hova menjenek? 

Hogy majd jelentkezzenek a pszichiátriai gondozókban. A betegek megszokták az OPNI-t, sokan hosszú ideig ott éltek. Sokan nem találták meg a helyüket a bezárás után. Rehabilitáció előtt álló emberekről volt szó, akik korlátozottak, munkaképtelenek voltak még. Nagyon sok beteget elvesztettünk, sokan csak nehezen találtak vissza. De itt nemcsak a betegeket érte trauma, hanem a pszichiátriai szakmát is. Amikor egy központi intézményt megszüntetnek, akkor kicsit gazdátlanná válik az egész szakma.  Vannak persze pszichiátriai osztályok, a betegek eljutnak a rendelőkbe, de az nem ugyanaz. Azért egy országos intézet mindig biztonságot jelent, a Lipót egy iránytű volt. Szimbolikusan úgy fogalmaznék, hogy ez a trauma megszüntette a pszichiáterek és betegek egy részénél az „otthonosság” érzését, idegenné váltunk.

Embertelen tébolydának is tartották az OPNI-t, és szakmát integráló szakintézménynek is. Meglehetősen vitatott volt a megítélése.

Abban igazság van, hogy a nagy, profil nélküli elfekvő pszichiátriai intézmények ideje lejárt. Most már a korszerű ajánlások alapján nem lehet ilyen intézményeket fenntartani, és a rehabilitálásra váró betegeket helyi rehabilitációs intézményekbe kell irányítani.

Viszont ahogy híre megy egy városban vagy községben, hogy pszichiátriai betegek rehabilitációs intézménye nyílna a közelben, beindul a tiltakozás. Tartanak, sőt félnek… mitől is?

Attól, hogy kezelhetetlen elmebetegek költöznek a szomszédba. Pedig nem erről van szó.  A társadalom még mindig nagyon intoleráns az elmebetegekkel szemben. Nagy a feszültség és az ellenállás, és nagyon nehéz a társadalmi toleranciát megteremteni. Meg kellene érteni, hogy a lelki betegség egy korlátozottság, ami miatt sokan nem tudnak beilleszkedni a világba, és nem tudnak kapcsolatokat teremteni. Érzései, viselkedései megváltoznak, eltorzulnak. Ezt a korlátozottságot próbáljuk a felépülésig vinni, ezt az utat hívjuk rehabilitációnak, ehhez idő és hely kell.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 
 

OPNI után OPAI

150 éves lenne idén az OPNI, a lipótmezei Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, amit a köznyelv csak Lipótnak hívott. 2007-ben zárták be. A z akkori ombudsman szerint alkotmányos jogokat sértett a döntés, amit nagy szakmai és közfelháborodás kísért. 2013-ig kellett várni, amíg lett egy új országos intézet: a Nyírő Gyula OPAI. Az intézet a betegellátás és kutatás mellett öt éve felel az országos koordinációért, és szakmai javaslataival segíti a mentális zavarok megelőzését és kezelését szolgáló nemzeti egészségprogram létrejöttét.

Az utcán mit tapasztal? Ott is vannak látható jelei annak, hogy rossz állapotban vannak a magyar emberek?

Azt látom, hogy az elmúlt másfél évtized többek között három olyan jelenséggel is jellemezhető, ami a pszichiátriát is foglalkoztatja: agresszió, depresszió, addikció. Nemcsak az országban, de a világban is egyre erősödő tendenciákról van szó, és ezeket az utcán sétálva is érzékelhetők.

Miért tartunk erre?

Talán a technikai civilizáció térnyerése, az életmód átalakulása miatt. Átalakulás és felbomlás, ezzel a két szóval tudnám jellemezni azt, amiben most élünk. Már nem az a fő cél, hogy boldog legyél, hanem az, hogy jól teljesíts. Minden átalakul, szétesnek a kisközösségek. Mindenki kütyükkel dolgozik. A technikai civilizáció térhódításának nagy ára van: az emberi kapcsolatok, az értékek látják kárát. Rohanás van, mindent gyorsan és azonnal akarunk. Ezt az irgalmatlan tempót azonban nem bírjuk, legfeljebb a robotok

Közösségi média?

Nem használom. A betegeim fent vannak a Facebookon, de én úgy gondolom, pszichiáterként nem kell, hogy ebben részt vegyek.

Miért van önben ekkora ellenállás?

Rengeteg emberrel találkozom és kommunikálok. Nem óhajtok online kommunikálni, én emberekkel találkozom, közösségeket irányítok, terápiákat tartok. Nekem ez elég.

Hány kliense van?

Több száz embert tudnék mondani, de naponta harminc beteggel találkozom.  Csupa, elsősorban gyerekkorban lelkileg megsebzett ember jön hozzám. Ady Endre szavai jutnak eszembe: Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály. / De mit csináljunk az életünkkel, / Ha fáj?  Nagyon sok embernek fáj a lelke, nemcsak a teste. És mit szednek erre?

Nyugtatót.

Ami csak átmenetileg jó. Olyan, mint a fejfájásra az Algopyrin: a fejfájást csillapítja ugyan, de az okát nem szünteti meg. Újra és újra fog fájni.

Ráadásul a vényköteles nyugtató nevetségesen olcsó.

Gyakorlatilag ingyen van, és a háziorvos is felírhatja. Érdekes, hogy a nyugtatót az állam ennyire támogatja, a pszichoterápiát viszont nem. Azt csak privát úton lehet elérni, és elég drágán, sokan nem tudják megfizetni. Az is probléma, hogy Magyarországon pszichológushoz, pszichiáterhez az megy, aki már beteg. Nyugaton megelőzésnek is használják.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 
 

Pszichofitnesz?

Pontosan. Ott sokan önfejlesztésként járnak el pszichológushoz, tanácsadásra. Azért, hogy ha jönnek a konfliktusok, a nehézségek, ne omoljanak össze. Itthon az utókezelés dívik, és akkor is nyugtatót írnak fel, ami nagyon addiktív.

Miért van az, hogy miközben természetes, hogy fitneszterembe járunk, pszichológushoz és pszichiáterhez nem megyünk? A test karbantartásának fontosságáról mindenki tud, a mentális egészségmegőrzésről viszont mintha senki sem venne tudomást.

Mert aki pszichológushoz jár, „pszichofitneszre”, ezt általában úgy értelmezik, hogy vele komoly baj van, majdhogynem bolond. A közfelfogás a pszichés zavarokról nagyon torz, és a magyar ember azért is beteg annyira, mert nem hajlandó kellő időben orvoshoz menni.

Az orvos felé erős a bizalom, hiszen ő egy gyógyító, esetleg életet mentő. De a pszichiátertől ódzkodnak, pedig neki is orvosi diplomája van.

Nemcsak az emberek ódzkodnak a pszichiátertől, hanem az orvos kollégák, a szakma is. Tény, hogy furcsa tudomány a pszichológia, hiszen olyan fogalmakat kell meghatároznunk, mint érzelem, gondolat, tudat. Ezeket természettudományos paradigmával nem lehet leírni, szükség van a társadalomtudományok – pszichológia, szociológia, antropológia – bevonására. A megmagyarázó és az értelmező tudomány találkozása ez. A pszichiáterben pedig keveredik az orvos, a tanár és a pap szerepe.

Egy megfoghatatlan valaki, szinte egy varázsló.

Nehéz megmondani, hogy hova tartozik. Nehezebb is kontrollálni, hogy mit csinál. Másik nagy nehézség – legalábbis a kliensek részéről – az, hogy bizonyos szituációkban hatalma van: bezárhatja a beteget. Ezért is tarthatnak tőle.

És talán azért is, mert úgy gondolják, belelát az emberbe. A pszichiáter meglátja, mi van benne valójában. 

Ez az érvelés azt jelzi, hogy mennyire alacsonyan van a mi pszichológiai kultúránk. Azt szokták mondani egy kézlegyintéssel kísérve, hogy a pszichológus, pszichiáter nem ért semmihez, csak hablatyol. Mindenki a tablettákkal jön, hogy adjak nekik. Nem beszélgetünk, nincs duma, azt nem. Ha az emberek így állnak hozzá, akkor nagyon nehéz megértetni velük, hogy először önmagukat kell megérteniük, aztán a világot. Ez kell ahhoz, hogy az ember otthonosan érezze magát a világban. Ha ez nincs, akkor nem lesznek független, autonóm, szabad emberek. Jönnek a traumák, és minden idegenné lesz, és szorongatóvá válik a világ. Aztán jön az elidegenedés magunktól, a létezéstől. Ez pedig az embert társadalomképtelenné teszi.

Lehet, hogy kevesen járnak pszichoterápiára, de a spiritualitás nagy teret nyert. Legyél mindig pozitív, élj a mának, meditálj. A felszínes életmódtanácsokhoz hogyan viszonyul egy pszichiáter, aki még a Facebookot is kerüli?

A jóga például, vagy a tai chi nagyon pozitív eredményt tud hozni, de nagyon meg kell dolgozni az eredményért. Gyakorolni kell. Az emberek arra várnak, hogy mondjanak, adjanak nekik valamit, ne kelljen megdolgozni az eredményért. Iszonyú látni, hogy milyen könnyen meg lehet etetni az embereket például a tévés jóslásokkal. Olyan mértékben megy a butítás, és úgy benyaljuk ezeket, hogy ez arra utal, az egész ország kultúrája valahol elakadt, mert ilyen dolgokat be lehet adni a nagyközönségnek.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 
 

És közben az egyre jobban teljesítés lett a mérce.

Csak akkor vagy oké, ha egyre jobban teljesítesz, és nem akkor, ha boldogan élsz a családod körében.

De teljesítés közben ott van a hiba lehetősége. A hibázásra tanítanak minket? A hiba, a trauma, a fájdalom az élet része, erre fel vagyunk készülve?

Az egyre nagyobb teljesítményeket kérik számon. Az ember mint olyan lényegtelen, bármikor lecserélhető, kidobható tárggyá vált ebben a rendszerben. Sokan nem is tudják, hogy vannak traumáik. Gyakran tapasztalom, amikor leülök valakivel beszélgetni, hogy csak egy idő után jön rá, hogy valami történt vele a múltban. Sokan azt sem tudják, hogy az embereknek először magukkal kell megtanulni jóban lenni, és ehhez nagyon sokszor külső segítségre van szükség.

Ilyenkor csak a pszichológus vagy a drága pszichiáter jöhet szóba?

Nem csak, nagyon sokszor a közösség tud gyógyítani, amiből most a legnagyobb hiány van. A legkisebb közösség a család, amivel óriási bajok vannak. Rettenetes állapotban vannak a családok, nagyon sok sebbel jönnek ki onnan a gyerekek.

A szenvedélybetegekre mondják azt, hogy soha nem lesznek teljesen gyógyultak, felépülő betegek lesznek. A többi mentális betegre is igaz ez a kitétel?

A gyógyulás úgy általában egy téves szó. Gyógyulásról nem lehet beszélni, a gyógyulás egy idea. Nincs. Igazán semmiből sem lehet meggyógyulni. Felépülni lehet. Az ember nem más, mint egy gyógyulás útját járó beteg. Cipeli a DNS-ében azt a rengeteg hajlamot, és a hajlamból a körülmények hatására lesznek a betegségek. Ha valaki alkoholbeteg és felépül, akkor tudja a józanságot is élvezni, és tudja, hogy ha bármikor alkoholt iszik, akkor visszaesik. A hippokampusznak nevezett agyi területen minden el van raktározva és nem felejt. Ha újra iszik, azonnal beindul a folyamat. Az alkohol és az addikciók általában egy olyan hiányt jelentenek, melyeket szerekkel és viselkedéses addikciókkal (például szerencsejátékkal) átmenetileg lehet betölteni.

 Az is egyfajta teljesítmény, ha valaki egyensúlyba tudja hozni magát, bár másféle, mint amit a teljesítményorientált társadalom elvár. A felépülő beteg tudja ezt a mentális sikert teljesítményként értékelni? 

Csak akkor tud működni, ha úgy értékeli. Az, hogy sikerült lelkileg, pszichésen fejlődnie, feldolgoznia, átalakítania valamit. De az, hogy valaki józan vagy stabil, még mindig kevés. Ezt az állapotot fenn kell tartani. Ahogy a testi egészséggel is, úgy a lelkivel is folyamatosan foglalkozni kell.  Karban kell tartani, szervizbe kell vinni, mint az autót, mert magától nem marad így. Ilyenkor jön a képbe a közösség, mert orvos kezel, közösség gyógyít. De sajnos azt tapasztalom, a közösségek is fogyóban vannak.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 

Forrás: Benke Ágnes - 24.hu 

Képtalálat a következőre: „anorexia”

Anorexia nervosa

 

Akaratlagos súlyvesztés jellemzően fiatal lányok körében.

Félelem, rettegés a a kövérségtől, a nem megfeleő testtarányoktól.

A tünetek közé a nagyon szigorú diéta és az intenzív testgyakorlatok, önhánytatás, érvégycsökkentők, hashajtók használata tartozik. Az anorexia gyakran együttjár depressziós tünetekkel is

Tünetek:

  • A korhoz és testmagassághoz viszonyított minimális testsúly tartásának visszautasítása.
  • Súlyvesztés: testsúlynak elvártnál min 15%-kal alacsonyabb szinten való fenntartása.
  • Intenzív félelem a súlygyarapodástól vagy az elhízástól még soványság esetén is.
  • Saját testsúly vagy alak észlelésének zavara: testsúly vagy alak túlzott befolyása az önértékelésre.
  • Jelenlegi alacsony testsúly veszélyességének tagadása.
  • Amenorrhoea: nôknél min 3 egymást követô menses hiánya, ha az egyébként elvárható lenne.

 

Bulimia nervosa: Visszatérő falási epizódok

 

A falási epizódra jellemző

  • Adott időtartam alatt olyan mennyiségû étel elfogyasztása, amely biztosan nagyobb, mint amennyit a legtöbb ember megenne hasonló idôtartam alatt és hasonló körülmények között
  • Az epizód alatt jellemző az étkezés feletti kontrollvesztés (pl. olyan érzés, hogy nem tudja abbahagyni az evést, vagy nem tudja kontrollálni, hogy mit és mennyit eszik)
  • Súlygyarapodás megakadályozása érdekében ismétlôdôen alkalmazott kompenzáló viselkedésformák: purgálás vagy más módszerekkel való visszaélés: koplalás vagy túlzott testgyakorlás
  • Az önértékelést túlzottan befolyásolja a test alakja és súlya

 

Magára ismert a fenti problémákból?

Tekintettel arra, hogy az életünkben megjelenő evészavar akaraterővel ritkán küzdhető le, javasolt fenti tünetek megjelenése esetén szakemberhez fordulni, mert az anorexia súlyos , életveszélyes betegség!

Amennyiben úgy érzi, segítségre van szüksége, ne késlekedjen, jelentkezzen! A tünetek okainak feltárása, meghaladása, új alternatívák találása lehetővé teheti, hogy újra örömmel és bizakodva nézzen a jövőbe.

Hívjon bennünket, ha készen áll a változásra!

Forrás: budaipszichológus.hu

Image uploaded from iOS

 

Magyarországon 2 millió pszichiátriai beteg is lehet, de százezren sincsenek, akik terápiához jutnak. Az állam módszeresen alulfinanszírozza a pszichoterápiát, ami így a jómódúak luxusa marad. A többieknek marad a Xanax. 

 

Bár a lelki és testi egészséghez való jogot elvileg az alaptörvény garantálja, a valóság máshogy fest: a mentális zavarok, pszichiátriai betegségek esetében a magyar egészségügy tömegesen hagy ellátatlanul vagy gyógyszeres tüneti minimálkezeléssel embereket – a lelki egészség a gyakorlatban nagyrészt csak annak jár, akinek telik rá. A rendszerszintű negligálás már csak nemzetgazdaságilag is értelmetlen: a kezeletlen depresszió tízszer annyiba is kerülhet, mintha érdemi terápiás lehetőségek állnának rendelkezésre.

A magyar lakosság 13 százaléka mutat középsúlyos depressziós tüneteket, a szorongásos zavarokkal együtt mérvadó adatok szerint ez 20 százalék, és máris 2 milliós számnál vagyunk egy nem egész tízmilliós országban. És akkor a skizofréniával, bipoláris zavarokkal, egyebekkel küzdőket még nem is számoltuk. Ha az érintettek közül csak minden második kerül az állapota miatt táppénzre, akkor az a becslések szerint havi 41 milliárd forint kifizetést jelentene az állami büdzséből, és ebben még nincsenek benne a kieső munkaórák miatti elmaradt befizetések és a GDP-csökkenés.

Ha ők mind járnának pszichoterápiába, annak összköltsége mai piaci áron számolva havi 5 milliárd forint alatt lenne – tizedannyiba kerülne tehát a tömegesen hozzáférhető terápia, mint ma a kezeletlen depresszióé. A számok egy pénteki konferencián hangoztak el a Francia Intézetben, az Eljut-e a pszichoterápia a rászorulókhoz? című esemény kérdésére tehát a válasz elég egyértelmű: ugyan, dehogy jut el, illetve csak nagyon kevesekhez. Elsősorban azokhoz, akik azt képesek megfizetni – miközben manapság egy átlagterapeuta már simán elkér 8-10 ezer forintot egy 45 perces szeánszért. Nem kell tehát nálunk attól tartani, hogy valamiféle, mondjuk Woody Allentől ismerős „terápiás társadalom” jönne létre, ahol boldog-boldogtalan tölti szabadidejét a pszichológusnál; nálunk az sem jut hozzá a szükséges ellátáshoz, akinek elemi szüksége lenne rá. 

Igény pedig, ha sokan még mindig szégyellik is azt bevallani, ilyesmivel orvoshoz fordulni, lenne rá. Már az is egyértelmű jelzés, hogy arányaiban az egész EU-ban nálunk a legtöbb az onkológiai és a szív- és érrendszeri okokból bekövetkező halálozás (mindkettő összefüggést mutathat lelki problémákkal), és bár az öngyilkosságok számát sikerült a rendszerváltás óta jelentősen visszaszorítani, a depresszió népbetegség, a pszichiátriai osztályok pedig tele vannak alkoholistákkal.

Ezzel a jövedelmi kategóriával akár még jól is érezhetnénk magunkat a bőrünkben. De nem ezt tesszük

– mondta a konferencián dr. Perczel-Forintos Dóra (az idézett költségbecslések is a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológus tanszékvezetőjétől származnak), megemlítve az simert tényt, hogy az élettel való elégedettség skálán Magyarország nagyon lent van, miközben a hasonló jövedelmű csehek és szlovákok például jóval följebb. 

 

A depresszió a legnagyobb népbetegség

„A depresszió és más mentális zavarok mellett eltörpül a droghasználat is. A WHO 2020-ra azt jósolta, hogy világszinten a depresszió a második legnagyobb betegség lesz. Ez azonban kiesett munkaórák szerint már 2013-ra bekövetkezett. A depresszió világjárvány, akkor is, ha csak találgatni tudjuk, hogy ez pontosan mitől van” – tette ehhez hozzá Purebl György, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke, majd felsorolt néhány gyakran említett lehetséges okot: információs túlterhelés, a munka és a magánélet közötti egyensúly megbomlása, tartós stressz, az identifikációs pontok elvesztése, a cirkadián ritmus megzavarodása – utóbbi probléma jelentőségét mutatja, hogy ennek kutatásáért járt az idei orvosi Nobel is, pedig azt egyébként nem nagyon szokták alapkutatásokra adni. A depressziós világjárványra, mint Purebl mondta, másoknak egyszerűbb magyarázata van: eszerint ma is egy vadászó-gyűjtögető testben élünk, amihez tartozik egy XXI. századi agy, és nem telt el elég idő ahhoz, hogy a modernitáshoz biológiailag alkalmazkodjunk – eszerint a depresszió legfőbb oka a mozgáshiány. De ott van a vágyak és a tényleges lehetőségek távolsága is:

A mi kultúránk elvileg nagyon toleráns, de a felszín alatt muszáj fiatalnak, sikeresnek és gazdagnak lenni, miközben a nagy többségnek ez nem adatik meg.

A Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány által szervezett konferencia tulajdonképpen egy közérdekű adatigényléssel indult. Oriold Károly a NEAK-tól kérte le a hivatalos számokat, és azok valóban elég tanulságosak. Az adatok szerint Magyarországon összesen 560 ezer pszichiátriai beteg van, ennyien kaptak ilyen jellegű diagnosztikai besorolást. Megoszlás szerint közöttük leggyakoribb a

  • szorongás (160 ezer ember);
  • az ismétlődő depresszív zavarok (70000 fő);
  • a depressziós epizódok (60000);
  • a skizofrénia (35 ezer);
  • a súlyos stressz által kiváltott reakció (25 ezer);
  • és a bipoláris affektív zavar (22 ezer fő).

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a becslések szerint további másfél milliónyian lehetnek azok, akik a problémáik ellenére soha nem jutnak el orvoshoz vagy szakemberhez, nem diagnosztizálják őket, a helyzet még sokkal súlyosabb.

Az óriási számokhoz képest pszichoterápiás kezelést mindössze 93 ezren kapnak, a hivatalos adatok szerint átlagosan valamivel több, mint három alkalommal. Családterápiába 1700-an, csoportterápiába alig kétezren jutnak el. A többiek? A nagy többség megkapja az antidepresszánst az orvostól, és az egészségügyi rendszer részéről ezzel az ügy le van tudva. Évente 480 millió Xanax és Frontin tabletta, 80 millió Rivotril fogy Magyarországon – évi átlag 60 tabletta nyugtatót, szorongásoldót eszik meg tehát az átlagmagyar, a csecsemőket is beleszámítva.

Miközben ezekre a gyógyszerekre évi 6,4 milliárd forintot költünk, az összes pszichoterápiás beavatkozásért az állam alig tizedannyit, 662 millió forintot fizet.

Az OEP fillérekkel támogatja ezeket a gyógymódokat

– mondta a konferencián Oriold Károly. 

Oázisok egy hazug pszichosivatagban

Bár a magyar állam 18 különböző pszichoterápiás beavatkozást ismer el, a hatósági támogatás olyan alacsony, hogy államilag támogatott terápia a gyakorlatban alig-alig létezik. Erről OEP-pontok döntenek, egy-egy pszichoterápiás alkalomra pedig csak 1500-2500 forint körüli összegeket lehet elszámolni, ami azt jelenti, hogy pusztán financiálisan nézve minden egyes államilag finanszírozott terápia ráfizetést jelent az intézmény számára. Hogy mennyire komoly problémák vannak a finanszírozással, az leginkább Vizi János, a Nyírő Gyula Kórház osztályvezetőjének szavaiból derült ki, aki az egészségügyben közismert adminisztrációs hazugságkényszereket foglalta össze egy erős mondattal:

Mi azt hazudjuk, hogy milyen beavatkozásokat végeztünk el, az OEP meg azt hazudja, hogy ki lehet hozni annyiból, amennyit adnak.

Ennek megfelelően főleg vidéken sok helyen nagyon nehéz hozzáférni az ellátáshoz. „TAJ-számra elérhető pszichoterápiás ambulancia csak annyi van az országban, mint a fehér holló. Néhány ilyen oázis létezik az országban” – tette hozzá saját előadásában Simon Lajos, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának docense, hozzátéve, hogy mivel hozzájuk a kliensek általában már gyógyszerekkel felvértezve érkeznek, nem kis feladat önmagában a gyógyszerekről való leszoktatás sem.

A nyolcvanas években még kilenc fekvőhelyes intézmény volt Budapesten, ahol rezsimszerű, komplex pszichoterápiás ellátás folyt, ezekből mára maradt összesen három: Tündérhegy, a Thalassa Ház és a Semmelweis Egyetem klinikája. Vidéken összesen még kettő van.

A pszichoterápiás osztályokat kiköltöztették, az épületeket konfiskálták, majd eladták

– foglalta össze tárgyszerűen a hanyatlástörténetet Harmatta János. „A kilencvenes évekig az államnak volt ellátási kötelezettsége, akkor megszüntették. Most már simán bezárhatnak egy osztályt, és pszichoterápiás helyeket sem kötelező létesíteni” – mondta az egyik oázis, a Tündérhegyi pszichoterápiás osztály vezetője.

 

Államilag fizetett magán?

A pénzhiány persze az egészségügy más ágazataira is igaz, a pszichoterápiának azonban két szempontból is speciális a helyzete: egyrészt, a közegészségügyön belül Magyarországon még ma is margón van, másrészt pedig kisebb lehet a helyzete rendezésére irányuló társadalmi nyomás amiatt, hogy a jobb érdekérvényesítő erejű fizetőképes kliensek megszokták, hogy alapból magánterápiákra járnak. A hagyományos, szomatikus gyógyászat felől nézve a pszichoterápia nem illik bele az orvoslás megszokott kereteibe, az orvosok egy része lenézi a terápiát; annak egyediségét, szervezeti önállóságát pedig sokszor maga a nagy intézmény veszélyezteti, ahová tartoznak. A terápiára még ma is teljesen életidegen szabályok vonatkoznak – semmi értelme például annak az ÁNTSZ-es előírásnak, hogy 120 centis magasságig csempe borítsa a terápiás helyiség falát, hiszen éppen egy kevésbé medikális környezet és atmoszféra segítené inkább elő a megfelelő terápiás helyzet kialakítását – és ez csak egy apró példa a sok közül.

Miközben állami pszichoterápiás helyre némi túlzással csak annak van esélye eljutni, aki akut krízishelyzetben, konkrét szuicid állapotban van és/vagy jó kapcsolatrendszere, vagy véletlen szerencséje folytán képes elérni, hogy felvegyék a nagyon kevés helyre (Budapesten jelenleg összesen 112 kórházi ágy áll rendelkezésre a komplex ellátást nyújtó pszichoterápiás rezsimek szerint működő osztályokon), a terápiás magánszektor virágzik, ezt azonban természetesen nagyon sokan nem képesek megfizetni. Ezért a szakmában évtizedes vágy, de inkább utópia, hogy az OEP-nek kellene legalább részlegesen fizetni a magán pszichoterápiák után, amivel többek számára lenne az ellátás megfizethető. Egy ilyen kofinaszírozós modell bevezetése azonban az egész mai magyar egészségügyi rendszer alapjait kezdené ki.

„Az államilag fizetett magánterápiának jelenleg nincs semmi realitása, inkább kis lépésekben kell próbálni haladni” – mondta a konferencián Purebl György, hozzátéve, hogy azért a pszichoterápia az EU-ban máshol is erősen alulfinanszírozott, Skandinávia és Németország kivételével sehol nincs rá elég pénz, és mindenhol hatalmas várólisták vannak. „Bár tudjuk, hogy mi működik, vannak jó hatékonyságvizsgálatok a pszichoterápiás módszerekről, a lehetőségekhez mégsem férünk hozzá, mert szűk a keresztmetszet.”

Vannak jó eszközök, mehetnénk akár autóval is, de ehelyett szamárral járunk.

 .

Pszichés segítség a háziorvosnál

Gigantikus rendszerátalakítás nélkül is lehet azonban tenni néhány dolgot. Purebl a WHO részletesen kidolgozott javaslatait idézte a pszichoterápiás ismeretek, akár otthon is alkalmazható technikák terjesztéséről, mert ugyan „nem az öndiagnózis a cél”, a lehetőségek ismerete sokat segítene. „Még mindig azt hiszik, hogy a pszichoterápia ilyen beszélgetős dolog, aztán majd valami történik. De nem történik anélkül valami, hogy én, a beteg, nem teszem bele a magamét” – mondta a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Bár ő úgy látja, van pozitív változás a beidegződésekben, már nem érzik annyian szégyennek a pszichológust és általában a saját magukkal való foglalkozást (a nap folyamán ugyanakkor azt is lehetett hallani, hogy Észak-Magyarországon egy svájci modell szerinti kísérleti ellátás éppen azért vallott kudarcot, mert az emberek még a fogyasztó programra sem mertek bemenni, csak miután átkeresztelték azt zumbára), így is tömegével vannak olyanok, akiket azért nem diagnosztizálnak súlyos problémáik ellenére sem, mert a stigmától való félelmükben eszükbe sem jutna ilyesmivel orvoshoz menni.

Ebben sokat segítene, ha elég lenne mondjuk a háziorvosi rendelőn belül egy másik szobába átmenni, és például a pszichiátriai gondozókat átneveznék mentálhigiénés központokká. Ezt javasolja legalábbis Perczel-Forintos Dóra, a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológus tanszékvezetője, aki a brit példát emelte ki. Ott egy komplex programmal sokat javítottak az elmúlt tíz évben a pszichoterápiák elérhetőségén, a minőségén, megnövelték a konzultációs kapacitást és sokkal jobb lett az utánkövetési rendszerük is. Mindezt nem nagy intézetekkel, inkább a közösségi ellátás fejlesztésével csinálják, és Perczel-Forintos Dóra szerint nálunk sem tök új intézményeket kellene létrehozni, hanem a meglévő, működő hálózatokat fejleszteni: nagy kórházak helyett a rendelőket, az elsődleges és a másodlagos szinteket, elérhetővé tenni sokkal több alacsony küszöbű terápiás ellátást, és kialakítani egy érdemi visszajelző rendszert, mert a legtöbb helyen ma azt sem tudják módszeresen figyelemmel követni, hogy javult-e a kezelés után egy depressziós páciens állapota.

Az alacsony küszöbű ellátás bevezetésére vannak modellkísérletek Magyarországon is, a legígéretesebbnek a „norvég lelki projektet” tartják. Ez egy norvég mintára létrehozni kívánt országos mentális prevenciós hálózatot jelentene, a projekt azonban a Norvég Alap elleni kormányzati támadás után évekre befagyott. Az eredetileg tervezett 30 helyszín helyett végül hat helyen létesült ilyen közösségi ellátási központ, de még mindig él az elképzelés, hogy minden járásban felállítsanak egy hasonló intézményt.

Erről Csányi Péter, az Emmi Népegészségügyi Főosztályának vezetője beszélt, és a konferencia résztvevőit, vagyis a terápiás szakmát láthatólag már az a tény önmagában is örömmel töltötte el, hogy a kormányzat részéről egyáltalán van párbeszéd. Csányi ráadásul támogatónak számít: bár az alapproblémával, a finanszírozással kapcsolatban ő sem tud ígérni semmit, azt megerősíti, hogy ők is szeretnék javítani a szélesebb hozzáférést, és azzal is kezdeni valamit, hogy nagyon sokakat ma nem is diagnosztizálnak. „A cél, hogy ne csak beutalóval, hanem alacsony küszöbű ellátásokkal is elérhető legyen a pszichoterápia. Több lelki egészségpontra van szükség, közelebb kell vinni a szolgáltatást a kliensekhez” – mondta Csányi, ami tekintve hogy vidéken nagyon sok helyen ma ezek az eljárások az állami rendszerben lényegében elérhetetlenek, fontos, de elég távoli célkitűzésnek hangzik. Sok idő nincs, mert mint az egyik hozzászólásban is elhangzott:

Nem lenne jó megvárni, hogy a potenciális kliensek pszichiátriai tüneteket produkáljanak.

 Forrás: Kolozsi Ádám - Index.hu 

Miközben elvárjuk a gyerekeinktől, hogy őszinték legyenek, pontosan tudjuk, hogy vaj van a fejünkön: mi magunk is hazudunk, titkolózunk. Állítólag kétszázszor füllentünk egy nap – és ez voltaképpen normális, annak ellenére, hogy többé-kevésbé szégyelljük persze. A nagy hazugságok könnyebben indokolhatók, de mi a helyzet az életünket átszövő piti ferdítésekkel? Miért van szükség rájuk? Olvasmány mindenkinek, aki tagadta már, hogy megette, elszívta, megcsináltatta, megvette, (ennyit) fizetett érte. Kurucz Adrienn írása.   

Kérem szépen, ez a cikk azért született, mert a szerkesztőségben szóba került a dohányzás. Pillanatok alatt kiderült, hogy a kolléganőim közül azok, akik valamikor az életük egy szakaszában cigarettáztak, mind tagadták már le anyjuk-apjuk-szerelmük-gyerekük előtt, hogy rágyújtottak.

Én is.

És akkor erről eszembe jutott, vajon mi visz rá egy önálló, amúgy karakán, önálló keresettel rendelkező, tehát nem más pénzét elfüstölő nőt arra, hogy titkolja – oké, káros, de azért mégis csak megbocsátható (nem?) – szenvedélyét?

Tegyük hozzá, egy élete virágkorában lévő független nőről van szó, nem egy taknyos gyerekről, aki valamiért mégis úgy viselkedik ezzel kapcsolatban, mintha tízéves lenne, és hagyja, hogy megmondják neki mások (szülők, gyerek, pasi…) mit szabad neki, és mit nem.

Megmondom őszintén, én imádom a cigarettát

De két éve egy szálat sem szívtam, mert a gyerekem nagyobb cirkuszt csinált egy-egy végül beismert kocaszálból (jó az orra), mint amilyet annak idején a szüleim csináltak volna.

Kamaszkoromban otthon ez amúgy nem volt probléma, mert szóba se került, hogy rágyújtsak. Nem a szüleim terrorja miatt, hanem, mert életem (egyik) első szerelme egy diktátor volt, egy megnyerő külsejű és simulékony modorú manipulatív rémálom, aki azt hiszem, azonnal elhagyott volna, ha meglát dohányozni, és mert sok minden máson ment a huzavona, a cigaretta nem ért annyit, hogy még egy dolgon veszekedjünk, vagy egy ilyen „apróság” miatt elveszítsem. Szerencsére más okból, de viszonylag hamar sikerült megszabadulnom tőle, és azóta megtanultam, azt hiszem legalábbis, kezelni a basáskodást, de azért ebben nem vagyok száz százalékig biztos, és különben is, ez egy másik történet.    

Vagy ugyanaz lenne?

Vajon azok a barátnőim, akik dugiban, a sufni mögött, a kert végében vagy isten tudja, hol zugcigiznek, hogy a család meg ne lássa, azok nem ragadtak meg bizonyos szempontból a kamaszlétben?

Hát azok a férfiismerőseim, akik nem mondják meg otthon a felségüknek, hogy pontosan kikkel buliztak, hol, mennyit ittak… vagy azt, hogy nem is ügyfélparti volt, annak ellenére, hogy reggel hazamentek szépen, és nem kérték el senki telefonszámát?

No, a férfiakról eszembe is jutott mindjárt a szex, és egy másik tipikus füllentés, avagy titkolózás.

Ez a „neked hány pasid volt” kérdéskör. Ki merem jelenteni, hogy a nők többsége ezzel nem szívesen villog. Még a közeli barátnők is zavarba jönnek gyakorta, ha nekik szegezed a kérdést, hány férfival szexeltek eddig, és szerintem ezt a többség sem tárgyalja ki otthon a pasijával. Meg úgy általában senkivel.

A férfiakat – tapasztalataim szerint – ebben a témában könnyebb szóra bírni, bár esetükben a kevés expartner talán éppúgy lehet vélt kínosság folytán titkolni való, mint a nőknél a paletta.

De vajon miért nem merünk őszinték lenni ebben és még sok egyéb kérdésben?

Most nem a nagy hazugságokra gondolok, amikor nagy tétje van annak, hogy megtud-e valaki valamit vagy sem. Hanem a piszlicsáré kis füllentésinkre, sunyi elhallgatásainkra. Mi indokolja a létezésüket?

Ahogy azt a cikk elején már említettem, egy amerikai kutatás szerint naponta átlagosan kétszázszor hazudunk, és ezeknek a nyolcvan-kilencven százaléka valójában súly nélküli apróság. 

A szakértők szerint (igen, vannak hazugságkutatók, a tudománynak pedig neve: mentiológia) a hazudozás első számú oka az énvédelem. Kicsi korunkban megtanuljuk az alapmondatot: „nem én voltam”, hogy aztán segítségével elkerülhető legyen büntetés, szégyen, mások ítélkezése.

Talán kamaszkorunkhoz kötődik a legtöbb életünk végéig emlegetett átverős sztori, mert ebben a korban kényszerülünk a legtöbb hazugságra, hisz vágyaink az égig érnek, de a szüleink még szoros kontroll alatt tartanak bennünket.

Kolléganőm meséli: „Házibuli volt nálunk, anyáék elmentek nyaralni. 18 éves voltam, a nővérem 21. Azt mondták a szülők, lehet buli, de csak akkor, ha a fehér bőrkanapéra nagyon vigyázunk. Egy hete vették. Nagyjából tíz embert hívtunk meg, ebből lett negyven vendég, ahogy ez már csak lenni szokott. Hajnali egy körül előkerült egy alkoholos filc, amivel összerajzoltuk egymást (kisautó, pénisz, házikó stb.) Az egyik srác részegen ráfeküdt a kanapéra, és reggelre minden, ami a mellkasára volt rajzolva, átkerült a fehér bőrre. Másnap egész nap rohangáltunk, hogy keressünk valami csodaszert, amivel kijön a festék, már az egész város tudott róla, hogy mi történt nálunk, kivéve anyáék. Nagy nehezen találtunk valami oldószert, de mondanom sem kell, azért kikopott itt-ott a bőrfelület. De anyáék nem vették észre, és csak négy év múlva mertük bevallani nekik, mi történt.

Másik kolléganőmnek is volt hasonló sztorija: „A barátnőmék szülei elhúztak, és persze bulit csináltunk a nagyon csilivili pecójukban, reggel arra ébredtünk, hogy a márványasztal darabokban van. Féltünk a haláltól, ami várt ránk, így kimentünk a temetőbe vasárnap reggel, és szereztünk egy sírkövest, aki ügyesen megragasztotta… Bár, ha jól emlékszem, a szülők dugipénzéből tudtuk csak kifizetni…”

Lódítók típusai

Tudat alatt legalább mindannyian vágyunk arra, hogy a környezetünk elégedett legyen velünk, dicsérjenek minket, és megússzuk a negatív kritikát. Ennek érdekében olykor kitérünk a meddő viták elől.

Negyvenes, amúgy kifejezetten vagány, szókimondó ismerősöm ezt mesélte: „Majdnem azt mondtam, hogy nekem nincs és nem is volt titkom, aztán eszembe jutott, anyukámnak bejelentettem tavaly, hogy lesz tetkóm. Totál kiborult, de én mégis megcsináltattam, észre is vette. Akkor megint nagy cirkusz volt, szerinte „csak a primitív embereknek van tetoválása”. Az a terv, hogy ősszel csináltatok egy egész hátas tetoválást. Ezt nem fogom bevallani neki, és szerintem nem is fogja észrevenni – majd nem járkálok előtte fürdőruhában.”

Máskor az örömszerzés eszköze lehet a füllentés. Egy felnőtt családanya ismerősömtől idézek, aki e dolgozat kapcsán ismerősi körben szétküldött hazugságfirtató kérdésemre imigyen válaszolt: „Anyámnak mindig azt mondtam, hogy olcsóbb vagy akciós volt, amit kért a boltból, mert ez volt a kattanása, hogy olcsón kell vásárolni. Imádta a turis cuccaimat, amiket »200-ért« vettem.”

Az elismerés vágya is sokszor sarkall tódításokra. Tegye fel a kezét, aki még sosem túlzott, ha arról esett szó, mennyi munkájába, fáradságába került valami!

Bizonyára ismertek ti is olyan embereket, akinek állandóan dolga van, örökké elfoglaltak. A dicsekvés, a kérkedés is sokszor szül valóságot csak nyomokban tartalmazó mondatokat. A mártírhajlamúaknál jobban pedig senki sem tudja tupírozni a saját szenvedéstörténetet.     

Aztán vannak a Münchausen-epigonok, akik valóságos legendáriumot mesélnek maguk köré. Nem azért, mert hülyének nézik a többieket vagy, mert imádnák átverni bárkit. Egyszerűen csak élvezik a figyelmet, és úgy tapasztalták, minél színesebb sztorikkal bombázzák a haverokat, annál nagyobb a siker, annál több szeretet árad feléjük, hisz „olyan jópofák”, „olyan izgalmas az életük”.

(Hasonló elven működik a lájkvadászat. Villantani kell, kérkedni, befolyásosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek látszani annál, mint amilyenek vagyunk, dicsekedni – vagy épp nagyon panaszkodni, hogy kapjuk a szívecskéket. Hogy a villantásnak nem sok köze van a valósághoz? Annyi baj legyen. Mindenki ismeri a Facebook-etikettet, így ez nem is átverés tulajdonképpen.)     

Hagyjatok békén!

Aztán van olyan is, hogy valaki azért füllent, mert elege van, mert nyugtot akar.

Kedves iskolai barátnőm meséli: „A pasim családja annyira aggódós, hogy minden problémát titkolni kell előttük, és csak utólag lehet mesélni nekik, amikor már megoldódott a gond – akkor is bagatellizálva. Ennek több hátulütője van: az egyik, hogy amíg a probléma fennáll, külön terhet jelent, hogyan rejtegessük, és mindenkinek, akit viszont be lehet avatni, a lelkére kell kötni, hogy titokról van szó, mert, ha a szülőkhöz máshonnan jut vissza, abból még nagyobb balhé lenne. A másik gond: a pasimnak szar érzés, hogy az élete nehéz időszakaiban nem támaszkodhat a szüleire, nem fordulhat hozzájuk lelki támaszért, pedig naponta megkérdezik, hogy mi újság vele, minden rendben van-e. Hallgatnia kell, mert többször kiderült már, hogy csak a saját életét nehezíti meg, ha őszintén elmondja, mi van. A dolog pikantériája, hogy már az anyja is így nőtt fel, ő is titkolta a saját szülei előtt az élete gubancait, és nem vette észre, hogy ezzel valójában átörökítette a gyerekére a saját gyötrelmét. Ez lett a családi hagyomány. Hogy mi lenne, ha megpróbálnánk kitörni ebből az ördög körből? Akkor naponta többször sopánkodnának, és szünet nélkül bombáznának az életszerűtlen, agyament tanácsaikkal, és amikor durván leállítaná őket a pasim, akkor meg engem nem hagynának békén.”

Érdekes, hogy miközben a család elméletben épp az a pálya, ahol biztonságban vagy, önmagad lehetsz, nem kell szerepeket játszanod, ködösítened, a valóságban gyakorta épp az ellenkezője igaz.

Hány famíliában falaz valaki alapreflexből valakinek (vagy mindenkinek keresztbe-kasul), hogy elkerüljék a nagy vitákat, veszekedéseket. Hány família rendelkezik komplett mitológiával? Ennek elemei az ezerszer elmesélt, valójában a fantázia és kozmetikázás formálta történetek, amelyekről talán már a családtagok sem tudják, hogyan estek meg igazából.

Sokakban él a vágy a tisztázásra, a családi titkok, homályba vesző feszültségek feltérképezésre, de a szakértők szerint van, hogy szó szerint életmentők a hazugságok. Gondoljunk csak Ibsen Vadkacsa című drámájára, ahol tragédiába torkollik az egyik szereplő igazságkereső mániája.      

Hogy mennyire aktuális ma is a probléma, azt tükrözi egy barátnőmtől hallott sztori: a pasija titkolta a volt anyósa előtt, hogy nincs munkahelye, mert nem akarta azt hallgatni, hogy a feleségének kell eltartania. Ezért amikor anyós náluk volt, mindig elment „dolgozni”.

Válhat rossz szokássá a füllentés?

Tapasztalatom szerint nagyon is. Ismerőseim körében végzett nem reprezentatív közvélemény-kutatásomból kiderült, hogy egy csomó nő kamuzik a vásárlások kapcsán például.

Egy ismerősöm az írja: „hogy mi mennyibe került, azt magam előtt is titkolom, és inkább lefelé kerekítésnek élem meg. Amúgy ez apukám miatt van szerintem, mert ő mindig is utált valami olyanra pénzt kiadni, amit nem ő választott, hagyott jóvá… stb. Így csomószor vett nekünk olyan dolgokat, amik nem tetszettek, csak neki. Ha viszont magunk vásároltunk, akkor mindent túl drágának talált, ezért az »olcsósításmánia«, azt hiszem.”

Egy másik ismerősöm a férje miatt szokott rá a titkolózásra. „Én is mondom néha (csak a pasimnak, a tesómnak, anyukámnak, sőt, még anyósomnak sem!), hogy régebbi a cucc, nem most vettem, és az árát is kevesebbnek szoktam hazudni. De ez azért van szerintem, mert amikor vásároltam valamit, az első kérdése mindig az volt, hogy »mennyibe került«? Már a kérdés is kiborított. Mi köze hozzá? Miért kéne együtt döntenünk arról, hogy megérte-e? Nagyon máshogy állunk a pénzhez különben. Én nem vagyok hajlandó mindig ár-érték arányban gondolkodni.”

De van olyan ismerősöm is, aki mindig kevesebbet mond, ha valamilyen tárgyának az árát kérdezik, pedig soha nem számoltatja el senki. Csak éppen szégyelli azt, maga sem érti, miért, hogy haszontalan dolgokra költ, pusztán az élvezeti érték miatt, és hogy megengedhet magának (relatív) drága holmit is, holott tisztességes munkával keresi a kenyerét.

Mások meg egyéb dolgokban tódítanak előszeretettel.

Például a súlyuk vagy az életkoruk kapcsán „tévednek” folyton, vagy pont arról nem tudnak őszintén beszélni, hogy szoktak tévedni.

Érdekes, hogy olyan sok mindent meg tudunk bocsátani másoknak, de mi magunk csak nagyon nehezen szabadulunk a tökéletesnek látszódás vágyától. Fura paradoxon: őszintébben élsz, ha elfogadod azt, hogy néha hazudni kell, és kész. És amíg nem ártasz vele másoknak, addig voltaképpen nincs nagy gáz…

 Kurucz Adrienn

Forrás: ITT és ITT - wmn.hu