77151877_472801973357229_6295020470668361728_n.jpg

Legalábbis a kutatók legújabb becslése szerint. És fogadni mernék, hogy 2018 slágerdrogjának még a nevét sem hallottad. Az addiktológiai konferenciáról szóló alábbi beszámolóból kiderül ez is, és még sok más.

 

A Magyar Addiktológiai Társaság kongresszusain kétévente összegyűlik a drogterületen dolgozó szakemberek színe-virága, hogy megvitassák a drogjelenség legújabb trendjeit. A rendezvényre idén is a szokásos helyen, a siófoki Panoráma Hotelben került sor. Immár a hivatalos program részévé vált a reggeli "legális tudatmódosító" futás Barna Erával, az Almadovár Futóegylet alapítójával. Bizton állíthatom, valóban mámorító élmény futni a hajnali Balaton ködös partján. Szintén hagyományteremtőnek bizonyult a Rádió MAT, a konferencia saját online rádióadása, ahol Era mellett Dávid Fecó és Szabó Viktória beszélgettek a konferencia előadóival - itt számos érdekes riportot meg lehet hallgatni.

Immár másodszor került sor a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) által odaítélt díjak átadására. A segítő szakemberek munkáját elismerő Veres Ilona Díjat ezúttal Dr. Rigó Péter pszichiáter (Nyírő Gyula kórház drogambulancia) és Lencse Menyhért (Kék Pont) kapta, mindketten önfeláldozó munkát végeztek a drogfüggőséggel küzdő emberek érdekében. A tudományos munkásságot jutalmazó Bayer István Díjat pedig Csák Róbert szociológus kapta, akinek a nevéhez számos jelentős kutatás fűződött az elmúlt években. Ezúton is szívből gratulálok nekik!

Nagyon nehéz teljes képet nyújtani arról, hogy miről volt a szó a konferencián, hiszen a résztvevők számos párhuzamos szekció közül választhattak, és ha csak nem voltak képesek klónozni magukat, egyszerre csak egy témáról tanulhattak valamit. Ami a magyar nép drogfogyasztási szokásait illeti, mind a három, négyévente végzett nagy lakossági drogvizsgálat eredményeit bemutatták a kutatók. Ezek közül az egyiket Paksi Borbála (ELTE PPK) és kutatócsoportja készítette a felnőtt népesség körében, mintegy 1385 fős nettó reprezentatív mintán. Az elmúlt években nagy fejfájást okozott a kutatóknak egy rejtélyes jelenség: az epidemiológiai lakossági vizsgálatok ugyanis azt mutatták, hogy az illegális drogokat valaha kipróbáló honfitársaink száma 2007 óta stagnált és nem nőtt. Sőt, a hibahatáron belül ugyan, de inkább csökkenést mértek.


De hát mi ezzel a probléma, kérdezheti a laikus olvasó: hiszen ez szuper hír, egyre kevesebbet drogozik a magyar. Mielőtt azonban egyes politikusok elkezdenék ünnepelni, hogy közelebb kerültünk a drogmentes Magyarország álmához, ki kell józanítanunk őket. Olyan ugyanis előfordulhat, hogy kevesebben fogyasztanak drogot egy évben, mint az előzőben. Azonban a valóságban az nem lehetséges, hogy az ugyanahhoz az életkorcsoprthoz tartozó emberek körében a drogok kipróbálásának előfordulása csökken. Ahogy a kutató fogalmaz: "Tekintettel arra, hogy a vizsgált 18-64 éves népességbe az egyes vizsgálati évek között belépő fiatal felnőtt népesség drogérintettsége rendre meghaladja a kilépő (64 éves kor feletti) korosztályok drogérintettségét, ez az eredmény a valóságban nem lehetséges (55-64 évesek: életprevalencia 2,7%)."Ha egy vizsgálat ilyen csökkenést mutat, akkor a kutatók bizton következtethetnek arra, hogy az eredményeik megbízhatatlanok.

Ez történt most is. Paksiék arra következtettek, hogy a megkérdezett felnőttek jelentős része nem mondott igazat a kérdezőbiztosoknak a drogfogyasztásáról. (Vajon miért is tehettek ilyet Magyarországon? Mi okuk van titkolózni egy illegális és megbélyegzett cselekedet miatt? Ezt az olvasó fantáziájára bízom!) Olyan módszereket kerestek tehát, amelyekkel a fogyasztási adatokat korrigálni lehet. Paksi Borbála egy kohorszvizsgálati módszert dolgozott ki a tiltott szerhasználat előfordulásának korrekciójára. Az egyes tiltott szerek mérésére pedig az ún. véletlenítési (RRM) módszert alkalmazták, amit a szigorú drogpolitikájú országokra dolgoztak ki. A véletlenítési eljárással történő adatfelvétel során az érzékeny kérdést (pl. fogyasztott már heroint?) egy semleges alternatív kérdéssel (pl. hány órát alszik egy nap?) együtt teszik fel. Azt, hogy a kérdezett melyikre válaszol, egy csak a kérdezett által ismert kimenetelű véletlen kísérlet (pl. kockadobás, pénzfeldobás) dönti el. Ezzel az eljárással egyéni szinten nem lehet beazonosítani az érzékeny kérdésre adott válaszokat, azonban, a véletlen kísérlet kimeneteleinek, illetve a semleges kérdés populációs eloszlásának ismeretében a kutatók becslést tehetnek az érzékeny kérdésre kapott válaszok megoszlására. Ezzel a módszerrel, láss csodát, az egyes szereket valaha kipróbálók mért aránya két-háromszorosára nőtt.

Forrás: Paksi Borbála, Drogfogyasztás a magyarországi felnőtt népesség körében, 2019.

A tiltott drogokat kipróbálók aránya így a 2007-ben mért 9,3%-ról 23,2%-ra emelkedett. Miközben tehát 12 éve még csak minden tizedik, ma már majdnem minden negyedik magyar kipróbált valamilyen tiltott szert. Ha ezek a becslések jó úton járnak, különösen érdekes, hogy a legtöbben (22,8%) az utcán herbálként vagy biofűként ismert szintetikus kannabinoidot próbáltak ki, jóval többen, mint ahányan természetesen kannabisz növényt (15,9%), ami így csak a második legnépszerűbb tiltott szer. Nos, fontos megjegyezni, hogy ezek csak becslések - óvatosan kell őket kezelni! De azért érdekes elgondolkodni azon, hogy ezeket a növekvő trendeket abban az időszakban mérték a kutatók, amikor a drogtörvények és azok végrehajtása jelentősen szigorodott Magyarországon.

Ami a fiatalokat, az iskolások körében készített kutatások (HBSC, ESPAD) adatait illeti, azok szintén stagnáló trendekről tudósítottak. Az Elekes Zuzsa és Arnold Petra (Corvinus) által a 16 éves középiskolások körében végzett ESPAD vizgálat szerint 2007 és 11 között volt némi megugrás a kannabisz-fogyasztásban, de az elmúlt években nem volt különösebb mozgás semmilyen irányban. A felnőttkutatásokkal ellentétben itt a stagnálás lehetséges, hiszen ugyanazt a korcsoportot vizsgálja, amikor a fiatalok jellemzően drogokkal kapcsolatba kerülnek, és nem feltételezhetjük, hogy a belépők (pl. 14 évesek) érintettsége nagyobb, mint a kilépőké (pl. 18 éveseké). A legális cigaretta fogyasztásában viszont drasztikus csökkenés következett be. Ez fontos tanulság. Sokan ugyanis azzal érvelnek, hogy a kannabiszt a tinédzserek védelmében kell illegalitásban tartani. Pedig a dohányzás példájából úgy tűnik, a legális piac körülményei között a forgalmazás és a fogyasztás színtereinek szigorú szabályozásával valóban el lehet érni, hogy a fiatalok kevésbé férjenek hozzá az adott szerhez. (De ennek kifejtése már meghaladja ezen cikk kereteit.)


Forrás: ESPAD, 2019.

Visszatérve a szintetikus kannabinoidok piacához, érdekes volt ezzel kapcsolatban Horváth Gergely, a Nemzeti Drog Fókuszpont igazgatójának beszámolója is. Ő az éves drogjelentés előzetes adatait ismertette, többek között beszélt a rendőrségi lefoglalási adatokról. Ezek szerint a dizájnerek piaca valamikor az évtized közepén tetőződött, és ma már inkább stagnál - de a szintetikus kannabinoidok még mindig erőteljesen uralják a piacot. A vicces az, hogy a szernek, ami 2018-ban uralta a piacot, még a nevét sem ismeri senki: 5F-MDMB-PINACA. Ez egy potens szintetikus kannabinoid agonista - magyarul egy olyan molekula, ami ugyanahhoz a receptorhoz kapcsolódik az idegrendszerünkben, mint amihez a fű hatóanyaga, a THC.

5f-mdmb-pinaca-100g.jpg

5F-MDMB-PINACA szállításra készen: ebből lesz a "herbál" meg a "bió" - amiben semmi herbál meg bió...


Csakhogy ennek jóval nagyobb az ún. receptor affinitása - tehát intenzívebben hat az idegsejtjeink működésére, ergo jobban betépünk tőle. Részben ebből következnek a különféle negatív hatások, hogy gyorsabban és erősebb függőséget vált ki, hogy mértéktelenül használva paranoiához, egyes esetekben súlyos, akár hetekig elhúzódó pszichotikus epizódokhoz vezet. Márpedig olcsósága és könnyű beszerezhetősége miatt ez a szegények százezrei által favorizált szer ma Magyarországon. A dizájner drogok másik, a stimulánsok (pörgetőszerek) közé tartozó csoportját képviselő ún. katinonok piacát pedig az elmúlt évben egy szintén kevésbé ismert nevű versenyző uralta: az etil-hexedron (átvéve a stafétát a korábbi bajnoktól, a pentedrontól). A drogfogyasztói élményeket gyűjtő Erowid oldal szerint az etil-hexedron hatásait a leginkább a kokainhoz szokták hasonlítani, de attól eltérően jellemző rá egy Ecstasy-szerű empatogén fless is. Az elmúlt években a katinonok ára nőtt, miközben a szintetikus kannabinoidok ára enyhén még csökkent is - ez részben magyarázhatja, hogy miért szorult vissza az injektáló használat és miért egyre elterjedtebb a szegények körében a szintifű szívása.

Az Ecstasy tabletták hatóanyagának és árának növekedése Európában (EMCDDA)


És ha már a stimulánsoknál járunk, a klasszikus drogok, az Ecstasy, a speed és a kokain piaca az elmúlt években exponenciális növekedésnek indult megint. 2014 óta kétszeresére nőtt a rendőrség által lefoglalt amfetamin (speed) mennyisége, és minden mutató szerint begyűrűzött Magyarországra is az Európát elárasztó kokain-hullám - bár nálunk a szer magas ára (25 ezer forint/gramm) még mindig főleg a magasabb társadalmi státuszúak körére korlátozza a kokainisták körét. A kokainlefoglalásokban és a kokainfogyasztásban is jelentős növekedést mértek a kutatók, bár ez még jócskán elmarad a nyugat-európai szint mögött. Az Eki tabletták nagysága és MDMA-tartalma két-háromszorosára nőtt, ugyanakkor az ára is emelkedett (a bulizóknak érdemes odafigyelni és felezni-negyedelni azokat a tablettákat, amiket korábban egészben nyeltek be). A stimulánsok piaca szépen letükrözi a mai magyar társadalom szerkezetét: az elit drogja a drága kokain, a középosztály drogja főleg az Ecstasy, és a szegényeké a jóval olcsóbb etil-hexedron. (De persze ez csak az én feltevésem, hiszen a drogfogyasztók szociális mintázódásáról szóló vizsgálat eddig még sajnos nem készült.)

A konferencia számomra egyik legérdekesebb szekciója arról szólt, hogy mennyire károsan befolyásolja az ellátórendszer működését a büntetőjogi szigor és a fogyasztók megbélyegzése. Itt a Kék Pont munkatársai szemelvényeket közöltek a büntetőeljárás alternatívájaként alkalmazott 6 hónapos elterelés során végzett állapotfelmérésekből. Megdöbbentő, hogy mennyire nagy számban kényszerít a jelenlegi rendszer teljesen egészséges fiatalokat kezelésre, akik legfeljebb kocafüvesnek mondhatók. Évente 6-7 ezer fiatal megy át az elterelésen, számuk egyre nő. Az eltereltek körében végzett vizsgálat szerint az eltereltek többsége nem minősíthető problémás szerhasználónak, ergo semmi szüksége kezelésre. Eközben a dizájner drogokat fogyasztók egyre népesebb tábora (tavaly 3072 ember, a korábbi évben regisztrált 1637-el szemben!), akikre a szabálysértési törvény vonatkozik, teljesen ki vannak szorítva az elterelésből. Arról nem beszélve, hogy az ellátórendszer alulfinanszírozottsága, a szakemberhiány és az ártalomcsökkentő-utcai megkereső programok hiánya miatt egyre kevesebb ember jut be önként kezelésbe. Ennél jobban kevés dolog mutatja a rendszer abszurditását: kényszerkezeljük az egészségest, miközben a rászoruló, valóban függő emberek ezrei láthatatlanok az ellátórendszer számára.

A konferencián bemutattuk annak a kutatásnak az eredményeit, amit a budapesti és belgrádi injekciós drogfogyasztók körében folytattunk 2018-ban. Ez a kutatás azt vizsgálta meg, hogy a két városban milyen hatással járt a tűcsere programok bezárása a volt kliensek életére (Budapesten főleg politikai okból, Belgrádban pénzhiány miatt került sor a bezárásokra). A kutatási eredmények szerint a Kék Pont tűcsere volt kliensei nem csak jelentősen kevésbé fértek hozzá magához a tűcsere szolgáltatáshoz, de egyben egy sor más olyan dologhoz is, aminek alapvető szerepe volt abban, hogy lehetővé tegye a társadalmi reintegrációjukat. Ezek a programok voltak az egyedüli helyek ugyanis, ahol ezek az emberek bármi figyelmet, törődést kaptak, ahol átélhették a valahová tartozás érzését - és ahol emberként kezelték őket. Hiába papol a kormány a felépülésről, ilyen programok nélkül azt sem lehet elvárni, hogy az utcai drogfogyasztók bejussanak a terápiás közösségekbe.

Szécsi Judit, az ELTE kutatója Kőbányán végzett kutatása egyébként alátámasztja azt a feltevést, hogy a Józsefvárosból a rendőri szigorral kiszorított marginalizált drogfogyasztók nagy számban jelentek meg aztán a X. kerületben. Itt aztán, különösen a nyomor által sújtott lakórészek esetében, ugyanazok a problémák jelentkeztek, mint a Magdolna negyednél. Bár az injekciós fogyasztási forma minden mutató szerint visszaesett az elmúlt években (a fogyasztói beszámolók alapján egyszerűen költséghatékonyabb a fóliázás és a szintifű-szívás), ez nem jelenti azt, hogy nincsen szükség ártalomcsökkentésre. Az ártalomcsökkentés lényege ugyanis nem a tű, hanem az ember: az ő igényeihez, szükségleteihez igazított, az őt saját életterében megkereső pragmatikus szolgáltatások. Most, hogy a drogpiac változik, nagy szükség lenne a fejlesztésekre - de amikor a szervezetek a fennmaradásért küzdenek, innovációra sajnos nem nagyon marad se idő, se pénz, se energia.

Nagyon sok érdekes előadás és beszélgetés zajlott még le ezalatt a néhány nap alatt - többek között az alkoholproblémák kezelésének újszerű megközelítéséről, ami a szociális ivást promótálja, a női drogfogyasztók traumakezeléséről, a gyógyászati kannabiszról, a pszichedelikumokról, a viselkedési függőségekről, a dohányzással kapcsolatos ártalomcsökkentésről, a serdülő drogfüggők rehabilitációjáról. Ezeket még címszavakban sincs most lehetőségem ismertetni. Néhány dologról nagy biztonsággal meggyőződhettem az elmúlt napokban. Először is, kitűnő, nagy tudású szakemberek dolgoznak ezen a szakterületen, akik megfelelő politikai és pénzügyi támogatással, ha csodát nem is, de nagyon jelentős eredményeket tudnának elérni a drogproblémák kezelésében. Másodszor, fájón hiányzik Magyarországon maguknak a drogfogyasztó embereknek a bevonása, megjelenítése a hasonló szakmai rendezvényeken - nem csak mint a programok klienseinek, de akár a rekreációs színtér képviselőinek részéről is (ezen még dolgoznunk kell). Harmadszorra, sajnos a konferencián megjelenített tudás, humanista hozzáállás és szemlélet még mindig fényévekre van attól, amit a társadalom, és a politikai döntéshozók jelentős része erről a kérdéskörről és annak megoldásairól gondol és hisz. Amíg a kettőt nem sikerül közös nevezőre hozni, addig nem várható komoly előrelépés.

Szerző: Sárosi Péter 

Forrás: 

https://drogriporter.blog.hu/2019/12/02/minden_negyedik_magyar_kiprobalt_mar_valamilyen_tiltott_szert#more15334876

Az is nagyon sokkoló érzés, amikor az ember (rendszerint) a negyvenes évei elején rádöbben: ha még valamit szeretne kezdeni az életével, akkor most kell változtatnia. A lehetőségek (vagy azok hiánya) azonban nem csak a négy X után szédítők, a húszas éveiket taposók előtt ugyanilyen ijesztően magasodik az úgynevezett nagybetűs Élet. Rutai Lili írása.

Pánik az élet

Mostanra valószínűleg senki számára nem ismeretlen fogalom a midlife crisis, ami szó szerinti fordításban félélet-krízist jelent. Azt a jelenséget írja le, amikor rádöbbensz, az életed legalább felét valószínűleg már leélted, és már soha nem leszel sem fiatalabb, sem szebb, sőt. Kapuzárási pániknak vagy életközépi válságnak is nevezik, amikor rájössz, hogy nem akarod az egész életedet a munkahelyeden, az adott kapcsolatodban tölteni. Sokan ilyenkor hoznak meg hirtelen döntéseket, felmondanak, szakítanak, gyereket vállalnak, kocsit, házat vagy hajót vásárolnak, messzire költöznek vagy új szakmába kezdenek. 

Ám van ennek a jelenségnek egy kissé korábbi megfelelője is: ez angolul a quarterlife crisis, azaz negyedélet-krízis, vagyis kapunyitási pánik.

Jellemzően a huszonéveseknél jelentkezik az érzés, hogy hirtelen minden lehetőség a nyakukba szakadt, de még nem elég képzettek ahhoz, hogy kezeljék őket, esetleg nem elég felnőttek ahhoz, hogy dönteni tudjanak.

Azt érzi ilyenkor az ember, hogy bármit megtehet, de mégsem tudja rávenni magát, hogy valamit ténylegesen megtegyen. 

Hozzá kell viszont tenni, hogy a kapunyitási pánik nem egy alapvető vagy általános lelki betegség, csak bizonyos privilégiumok birtokában lehet „elkapni”: oktatás, internethasználat, relatíve szabad munka- és lakhelyválasztás terén. Az viszont, hogy a társadalomnak csak kis százalékát érinti, nem jelenti azt, hogy ne kéne komolyan venni.

Van új a nap alatt?

Először 2001-ben lehetett hallani a kapunyitási pánikról, amikor az amerikai Alexandra Robbins és Abby Willmers szerzőpáros életviteli könyvet írt Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s címmel, majd három évvel később jelent meg Robbins Quarterlife Crisis, Conquering Your Quarterlife Crisis című kötete. Magyarul nem adták ki, de a cím nagyjából annyit tesz, hogy „kapunyitási pánik, és annak legyőzése”. 

Itthon a 24.hu és a Magyar Narancs is írt a jelenségről. Arról, hogy mi a krízis oka, több elmélet is született: a túl nagy verseny a munkaerőpiacon, az internet adta lehetőségek hatalmas tára, a diplomások túltermelése, az identitáskeresés nehézségei, a kreativitás visszaszorítása vagy a perfekcionizmus. 

Nagyon érdekes azon is elgondolkodni, hogy miért mostanság jelent meg ez a pánik, és miért épp ebben a generációban.

2001-ben és 2004-ben a kutatók a kapunyitási pánikot az ember húszas éveinek második felére datálták, de úgy tűnik, hogy ez ma még hamarabb bekövetkezik, akár már huszonöt éves kor előtt.

Történelmileg az előző évszázadban a munkaerőpiacra kerülő magyar fiataloknak aligha kellett azért aggódniuk, hogy abból élnek-e majd meg, amit szeretnek, illetve, megélnek-e majd egyáltalán. Egyrészt, mert sokkal élesebb volt a határ a hobbik és a hivatások között, másrészt mert mindenkinek biztosított munkát a szocialista állam. 

A kilencvenes vagy a kétezres években érettségiző vagy egyetemre kerülő diákok nagy része pedig elmerülhetett az édes semmittevésben, amit Reisz Gábor a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben szinte tökéletesen ábrázol. 

Ellenben ma már sokkal általánosabb, hogy már az egyetem alatt elkezdenek dolgozni a hallgatók, rendszerint pedig nemcsak a pénz miatt, és nem klasszikus diákállásokban, hanem gyakornokként, mintegy idejében megágyazva ezzel a későbbi karriernek. 

Generációs különbségek

Az ezredfordulósok (millennials), azaz az 1981 és 1995 között születettek nagy része már a tanulmányai alatt megtapasztalta a közösségi média és az internet előnyeit és hátrányait, kvázi azzal együtt nőttek fel, és megtanulták a végletekig kihasználni azt a munka szempontjából. Hihetetlenül gyorsan terjedt el a szabadúszó és a külsős munkaforma, a home office, a blogolás, a vlogolás.

Az ezredfordulósok, akik a legkorábbi időpontot nézve már a harmincas éveik végén járnak, de még a későbbit nézve is lassan huszonöt fölött lesznek, újhullámos kávézókat alapítanak, angol mintára zero-waste márkákat építenek, kickstarted-ötletekre gyűjtenek és alkalmazásokat dizájnolnak, villámgyorsan és tapasztalattal tele ugranak rá a legújabb ötletekre, technológiákra és trendekre. 

Náluk a kapunyitási pánik abban mutatkozik meg, hogy rettegnek attól: akkor sem lesznek boldogok, ha megvalósítják álmaikat. Szüleik közül kevesen tették, és inkább a családban élték ki a vágyaikat. 

Ezért az ezredfordulósok példa és garanciák nélkül mennek tovább, soha nem teljesen elégedettek az életükkel, és nem is tudják biztosan, mi tenné őket elégedetté.

Ott van viszont az 1995 után született korosztály, amelynek tagjai manapság kezdenek el kikerülni az egyetemekről, főiskolákról, vagy legfeljebb pár éve vannak a munkaerőpiacon. Látják az összes lehetőséget, amit az ezredfordulósok, de nem érzik magukat elég gyorsnak, stabilnak vagy tapasztaltnak ahhoz, hogy versenybe szálljanak idősebb ismerőseikkel. Ettől függetlenül álmodoznak arról, időnként próbálkoznak is, csak gyorsan feladják, elcsábulnak valami más felé, vagy szimplán megunják. Nekik a kapunyitási pánik az, hogy mindent akarnak, de semmit nem akarnak igazán, ezért semmit nem csinálnak teljes erőbedobással.  

Egyszerre szeretnének őrült módon bulizni, és lefektetni a karrierjük alapköveit, ezért folyamatosan a kettő között ugrálnak, fesztiválról mennek a komoly munkahelyükre, és végső soron teljes mértékben kifáradnak mindebben – majd újabb karrierbe kezdenek, és más bulikba járnak. 

Ez az állandó szorongás, megállás nélküli teljesítménykényszer az ember agyára tud menni. Nem mindenki pazarolja az idejét azok közül, akik a strandon nyomogatják a telefonjukat, van, aki a nyaralás alatt is fáradhatatlanul e-mailezik, hiába van csak gyakornoki pozícióban. Sokan döntenek inkább úgy, hogy feladják a bizonytalan, de izgalmas életüket, és „rendes” munkába állnak egy cégnél, fix munkaidővel, fizuval és pozícióval.

A jövő kapudöngetői

Nemsokára felnőnek a 2000 után születettek is, akiknek az életében mindig jelen volt a technológia, az internet, és a közösségi média rengeteg formája: a Facebook, YouTube és Instagram mellett a SnapChat, a TikTok és sok más formája a kommunikációnak és a jövőképnek. 

A rájuk jellemző kapunyitási pánik valószínűleg megint más lesz, máshogyan reagálnak majd a végtelen lehetőségekre, a FOMO-ra (fear of missing out, azaz az attól való félelem, hogy valamiből kimaradunk) és a folyamatos teljesítménykényszerre.

 

 Rutai Lili 

Forrás: wmn.hu 

https://wmn.hu/wmn-life/51451-kapunyitasi-panik--retteges-a-jovo-vegtelennek-tuno-lehetosegeitol

 psychedelic-painting-shamanic-art-woman-trippy-art-fertility-goddess-spiritual-painting-juan-barco.jpg

Elli ijesztő helyzetekbe került: szorongott, depressziós volt, hajléktalanná vált és belecsúszott az amfetamin-függőségbe. A pozitív változásban szerepet játszottak a pszichedelikus élményei is. Olvasói beszámoló következik!

 

Az én történetem a drogokkal két oldalú. Az egyik, hogy a pszichedelikus művészeti irányzatok, különösen a psytrance zene nagyon közel áll a szívemhez. Ezzel együtt a pszichedelikus anyagok világa is, amelyekből többször többfélét próbáltam már, ennek során tapasztaltam sok érdekes, furcsa, jó és rossz dolgot is. A történet másik oldala, hogy sok évig súlyos szorongással, depresszióval, PTSD-vel és más mentális problémákkal küzdöttem, amit különféle módszerekkel próbáltam enyhíteni. Így sajnos belecsúsztam a függőségbe elég fiatalon.

Először az alkohollal, fűvel, később az amfetaminnal, kokainnal voltak problémáim. Mivel a stimulánsokról gyakran nyugtatókkal jöttem le (vagy hetekig toltam mindkettőt párhuzamosan), a mentális egészségem pedig egyre csak romlott, végül ráfüggtem a gyógyszerre is. Ekkor már tényleg ijesztő helyzetbe kerültem, hiszen egy idegen országban voltam hajléktalan, beteg és sokszor bizony éhes is, nem igazán volt hozzáférésem az egészségügyhöz vagy egyéb szolgáltatásokhoz. Családom sincs, akihez segítségért fordulhattam volna. A körülöttem lévő emberek is nagyjából hasonló cipőben jártak. Önerőből kezdtem el kimászni a szituációból, ennek során rengeteget tanulva önmagamról.

Egy anyagot szeretnék megemlíteni, amiről szerintem kevés szó esik, viszont számomra hatalmas segítséget jelentett a gyógyulásom során, ez pedig a ketamin. Az elmúlt években rengeteg dolgot, anyagot és technikát kipróbáltam a mentális egészségem javításának érdekében, de semmi sem segített igazán. Hallottam róla, hogy az USA-ban használnak ketamint poszttraumatikus stressz kezelésére. Így hát amikor hozzájutottam, nagyon kíváncsi voltam, hogy nekem ez mit adhat. Nagy meglepetéssel tapasztaltam valamit, amit azelőtt sosem: a trip során elkezdtem a problémáimat nyugodtan, objektíven, más szemszögből látni, szinte kívülállóként.

Előtte, ha a múltban történt fájdalmas élményekre gondoltam, ami valójában a problémáim gyökerét jelentette, ez sokszor heves érzelmi reakciókat, akár pánikrohamot váltott ki belőlem. Ez megakadályozta, hogy rendbe rakjam, lezárjam magamban a múltat. Nem igazán tudtam továbblépni. A ketamin segítségével viszont sikerült felmérnem, hogy sok dolog, amiktől rettegek, valójában nem jelent valós veszélyt. Megláttam az összefüggéseket is abban, hogy a múltam milyen hatással van a jelenlegi viselkedésemre és hogy pontosan miben kell változtatnom, hogy ezután jobban kezeljem a stresszhelyzeteket.

A legmeghatározóbb élményem az volt, amikor a ketamint LSD-vel együtt használtam. Sokan tartják ezt őrültségnek, de persze megtettem a szükséges előkészületeket. Ezen a tripen az egész elmém ott volt előttem, körülöttem, és úgy éreztem, hogy eggyé válok minden létezővel. Minden tapasztalat, érzékelés egy teljesen új élmény volt, az idő pedig megszűnt létezni. Ebben az állapotban jöttem rá arra, hogy a világ körülöttünk olyan, amilyennek mi alkotjuk meg saját magunkban. Mindennek, ami az életünkben történik legalább két oldala van, és én eldönthetem, hogy ne csak a negatív felét lássam meg a dolgoknak. Ettől a ponttól kezdve a mentális egészségem rohamos javulásnak indult, felfedeztem új lehetőségeket, pozitívabban kezdtem látni a világot. Én azt gondolom, hogy a függőséget is végleg magam mögött hagytam, hiszen már nem érzem úgy, hogy menekülnöm kéne bármi elől is.

Talán így összegezném a legfontosabb leckét, amit mindeközben megtanultam: a megoldást mindig a problémáink, a félelmeink felismerése, tudatosítása és az ezekkel való szembenézés jelenti. Ez lehet akár egy nagy kihívás, viszont egy teljesíthető megoldási stratégia kidolgozása elengedhetetlen a változáshoz. Bármilyen más, akár társadalmilag pozitívként megítélt technikával próbáljuk a feszültséget enyhíteni, ez csupán kis időre jelenthet megkönnyebbülést szerintem. Üzenem mindenkinek, aki nehéz helyzetben van, küszködik, hogy ne adjátok fel, mert mindig mindenből van kiút! :)

Elli

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: 

https://drogriporter.blog.hu/2019/11/11/a_vilag_olyan_amilyennek_mi_alkotjuk_meg_magunkban#more15301068 

Kiszolgáltatottság, megbélyegzés, elszigetelődés és végeláthatatlan gyógyszerszedés – jó eséllyel ezekkel kell szembesülnie annak, aki megkapja valamilyen komoly mentális zavar diagnózisát. Kevesen tudják, de nem muszáj mindezen keresztülmennie az érintetteknek. Létezik egy hely, ahol a kliens egyenrangú az orvosokkal, és a sorstársak egymáson segítenek. 

 

Andrea 20 évig küzdött bipoláris depressziójával, mire megfelelő kezekbe került. Ha úgy hozza az élet, ma már bármilyen embert próbáló nehézséggel megbirkózik, de meglehetősen mélyről indult. „Én itt voltam lenn, a fehér köpenyes orvos ott fenn, és kimerült a gyógyítás abban, hogy felírta a receptet, én pedig vártam a javulást, mint a megváltót. Eleinte tényleg elhittem, hogy ha beveszem a gyógyszert, akkor megváltozik a világ, de erről szó sem volt.” Egy fél évig tartó, súlyos depressziós időszak következett, amikor az öngyilkosságot is megkísérelte, és Damoklész kardjaként lebegett felette, hogy elme-szociálisotthonba kerül. Végül a háziorvosa rátalált az Ébredések Alapítványra.

Szakítottak a régi módszerekkel

Ha valaki mit sem sejtve betévedne a nyolcadik kerületi épület kapuján, annak valószínűleg álmában sem jutna eszébe, hogy itt mentális problémákkal élő embereket kezelnek, előbb gondolná azt, hogy egy hangulatos romkocsmában jár. Nemcsak a padokkal körbevett belső udvaron függ festmények és rajzok sokasága, a színes képek végigkísérik a lépteinket a folyosókon, és végül abban a szobában is jó néhány akad belőlük, ahol összegyűlünk beszélgetni.

Akárcsak egy hangulatos romkocsma (Fotó: Hernád Géza)

Gecse Andrea mellett – aki ma már önsegítő csoportot vezet az Ébredéseknél – Bulyáki Tünde önkéntes szociális munkás (az ELTE TÁTK oktatója) és Kristóf Róbert ügyvezető igazgató is örömmel mesél az alapítványról, ami 1991-ben jött létre, és 94-ben vezette be Magyarországon a közösségi pszichiátriát megalapozó programot. Itt azóta is keményen dolgoznak azon, hogy segítségükkel a középsúlyos és súlyos pszichiátriai kórképekkel – mint amilyen a depresszió, a bipoláris zavar vagy a borderline – élő emberek a lehető legjobb életminőséget érhessék el.

Az Ébredések Alapítvány többek között azért kivételes, mert egy épületen belül lehet igénybe venni szociális és egészségügyi ellátást: van nappali kórház, addiktológiai és pszichiátriai ambulancia, és a már említett közösségi pszichiátriai ellátás. Utóbbi módszertanát az új-zélandi származású Ian R. H. Falloon dolgozta ki, aki szembement a bevett gyakorlattal, illetve azzal a képpel, ami általában az emberek fejében él a pszichiátriai kezelésekkel (és a páciensekkel) kapcsolatban. Az eltelt évek dacára Magyarországon a közösségi pszichiátria nincs túlzottan a köztudatban, az egészségügy pedig valójában a mai napig nem ismeri el.

Andrea így mesél az első tapasztalatairól: „Fél éven keresztül lépésről lépésre haladtunk egy pszichológussal. Feladatokat kaptam, például hogy főzzek pudingot, vagy menjek le a játszótérre egy barátnőmmel, és örömnaplót kellett vezetnem. Már húsz éve tudtam, hogy bipoláris zavarom van, az interneten sok mindent lehetett találni erről, de az nem volt eléggé kézzelfogható tudás számomra. Itt viszont specifikusan, rám szabva szedtük össze, hogy mi az, ami nekem segít. A pszichiáteremet bármikor hívhattam, volt, hogy december 30-án is a rendelkezésemre állt, és eljött egy barátom lakására. Elkezdődött a pszichoedukáció, amibe a családomat és a hozzám közel álló barátokat is bevontuk. Krízistervet készítettünk, feljogosítottam két barátomat, hogy ha látják rajtam, hogy nem vagyok jól, és én mániás állapotban ezt nem venném tudomásul, akkor hívhatják a doktornőt.” Ebből már nagyjából sejthetjük, miben újított a közösségi pszichiátriai kezelés.

Gecse Andrea és Bulyáki Tünde (Fotó: Hernád Géza) 

„Itt kérdezték meg először, hogy én mit szeretnék”

„Nagy váltás volt az előzőekhez képest, hogy a közösségi ellátás nem egy intézményközpontú rehabilitációt valósít meg, hanem az érintett személy otthonában történik” – magyarázza Tünde. A kliens köré tulajdonképpen egy teamet építenek, ami a hozzátartozókból, a barátokból, a szakemberekből – a pszichiáterből, a pszichológusból, a szociális munkásból –, valamint egy olyan, úgynevezett tapasztalati szakértőből áll, aki maga is mentális zavarral küzd, és elvégzett egy képzést, hogy segíthessen a sorstársain. Emellett vannak még kísérő szakértők is, akik hozzátartozóként rendelkeznek tapasztalattal, náluk szintén alapfeltétel a képzés elvégzése. A csapat összetétele egyénre szabottan változhat, olyan is van, hogy bevonnak még például családsegítőket vagy rehabilitációs szakértőket.

A teamben mindenki egyforma súllyal vesz részt, de az irányítás a kliens kezében van. Az alapítványnál egyébként sem létezik hierarchia, a szakemberek, az összes segítő és a kliens is egyenrangúak. Fehér köpenyt nem hord senki, azt még a konyhásokról is leparancsolták. Az orvos és a kliens részletesen átbeszélik a gyógyszerezést, és a pszichiáter azt is elfogadja, ha az illető nem akar beszedni semmit. Tünde elmeséli, hogy amikor PhD-kutatása során interjúkat készített, beszélt valakivel, aki azt mondta, 19 év telt el úgy az életéből, hogy sehol sem kérdezték meg, ő mit szeretne, először itt voltak kíváncsiak erre.

Kristóf Róbert (Fotó: Hernád Géza)

„Ha valaki beteg, az nem csak neki probléma, hanem mindenkinek, aki együtt él vele, és ez a pszichiátriában különösen így van – mondja Róbert. – Ezért megtanítjuk a családot arra, hogy hogyan működjenek ezekben a helyzetekben, mert sokszor az is a probléma, hogy szeretnének segíteni, de nem nagyon tudnak.”

A közösségi pszichiátria fantasztikus együttműködési lehetőséget ad, megvannak azok a technikák, amikkel segíthetjük a felhasználót és a hozzátartozókat abban, hogy hatékonyan tudjanak egymás mellett élni, javuljon az életminőségük, és a kliens elindulhasson a felépülés útján.

Az elszigeteltség viszont sajnos sok mentális zavarral élőnél jelentkezik. Ha nincs támogató közeg, vagy a család nehezen viseli a terheltséget, az érintettek nagyon hamar magukra maradnak, és lecsúszhatnak. Így nem is minden esetben lehet megvalósítani a közösségi ellátást. Az is megesett már, hogy egy család azzal küldte el a szakembereket, ne jöjjenek többet, mert ők „a sátán küldöttei”. Akkor a klienssel egyénileg folytatták a gondozást.

Minden eszközt megadnak a felépüléshez

A közösségi pszichiátriai ellátás lényeges eleme, hogy örömteli célok mentén halad. Ezeket természetesen a kliens határozza meg, de a team közösen találja ki, mi mindent kell elérni ahhoz, hogy ezek megvalósulhassanak. A csapat számba veszi a nehézségeket, kidolgozza a stratégiákat, és ebben egyformán szerepet vállalnak a segítők, a hozzátartozók és maga az érintett is. Az úgynevezett gondozási terv általában 3 vagy 6 hónapra szól, a családot is bevonják. Andrea meséli, hogy az ő esetében ez azt jelentette, hogy az édesanyja személyes céljait is kitűzték, és ezek nem voltak megegyezők az övével. Az anyukája például azt szerette volna, hogy többször láthassa az unokáját. „Az én állapotom ezt nyilván kissé akadályozta, mert ő akkor azzal foglalkozott, hogy én hogy vagyok, de őt is figyelembe kellett venni, mert ez egy közösségi gondozás. Együtt figyeltük, ki hogyan haladt, később pedig ezt felülvizsgáltuk, és 3-6 hónap múlva új célt jelöltünk meg.”

A közösségi pszichiátria egyik fontos része az életviteli készségek fejlesztése is, a célok elérésében sokszor ugyanis nagy akadályt jelent ezek hiányossága, például ha a mentális probléma fiatal felnőttnél lépett fel, és a kliens nem tanult meg mondjuk főzni vagy csekket befizetni, mert a családja megcsinálta helyette. Persze rengeteg példát hozhatnánk még a szabadidő eltöltésétől kezdve a munkavállaláshoz kapcsolódó kulcskompetenciákig. Ezeket tréningek keretében, akár otthon vagy egy csoportban lehet elsajátítani.

 

A cél az örömteli élet mellett az is, hogy a felhasználók elhelyezkedhessenek a nyílt munkaerőpiacon. 54 százaléka dolgozik, tanul azoknak, akik már legalább egy éve igénybe veszik az alapítvány szolgáltatását! Viszonyításképp: ez az arány 27 százalék körül van, ha azt nézzük, mi a helyzet, amikor odakerülnek az Ébredésekhez.

A stresszkezelés szintén egy sarkalatos pont, hiszen a mentális zavarral élők sokszor érzékenyebbek és sérülékenyebbek feszült helyzetekben, ezért a hatékony kommunikációt is tanítják az egész családnak. „A közösségi gondozó ebben a segítő folyamatban eszközöket ad, facilitál és képessé tesz, beindítja az erőforrást, amivel az érintett és a hozzátartozó rendelkeznek. De nem mi oldjuk meg a problémákat, azt nekik kell ”– szögezi le Tünde.

Nem ígérgetünk gyógyulást, de felépülést igen. Alkalmassá tesszük őket, hogy egy jó életminőségen tudjanak élni, és azt gondolom, hogy ez a legtöbb, ami adható ilyen helyzetben

– hangsúlyozza Róbert.

Az alapítvány háttere

Az Ébredések Alapítványnál 18-an dolgoznak, átlagban 8-10 önkéntesük van, illetve az egyetemekről érkező, részképzésen lévő hallgatók is részt vesznek a munkában, akik általában 8-an, 9-en vannak. Mivel a szociális törvényben rögzített, állami feladatokat ellátó intézményről van szó, az alapítvány költségvetési normatívát kap, amiért komoly kliensszámot kell teljesíteni. A közösségi ellátásban résztvevők ezen a kereten belül ingyenesen vehetik igénybe a szolgáltatást, de az alapítvány magánellátást is nyújt, amiért fizetni kell, bár csak a fővárosi átlagárak töredékét.

Itt mindenki egy célért dolgozik, a szakmai személyzettől a gazdasági, képzési munkatársakon és a HR-vezetőn keresztül a többi felhasználóig (Fotó: Hernád Géza)

Minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral

Az alapítvány egyik legnépszerűbb csoportja a hanghallóké, akik egy holland módszer alapján a megélt hangokkal dolgoznak, próbálják értelmezni azokat, és megfejteni, hogy miért jelentkeztek, ráadásul elképesztő hatékonysággal. Hálózatuk mára országossá nőtt, több vidéki városban is lehet velük találkozni, ahol megosztják a tapasztalataikat és a különleges módszert azokkal, akik hasonló nehézségekkel állnak szemben. Tevékenységük azért is fontos, mert azzal, hogy bátran felvállalják a problémájukat, sokat tesznek a megbélyegzés ellen. Az alapítványnak ez is a küldetései közé tartozik: középiskolákba járnak érzékenyítő órákat tartani, megjelennek a Sziget fesztiválon, és a Nyitnikék Magyar Antistigma Kezdeményezéssel karöltve minden évben díjakat osztanak ki, hogy felhívják a figyelmet azokra az alkotásokra (például cikkekre vagy filmekre), amelyek a megbélyegzés ellen küzdenek.

Andrea 19 évesen kapta az első stigmát egy híres főorvostól a kórházban, ahová a mentő vitte be súlyos mániás állapotban.

A maga lányából sosem lesz normális ember

– mondták a feje fölött az édesanyjának. Andrea sokáig szégyellte a problémáját. Amikor az alapítványhoz került, akkor jött rá, hogy ez mégsem annyira kínos, lehet róla beszélgetni, és így lassan kiderült számára, nem kell messzire menni ahhoz, hogy pszichózissal élő emberrel találkozzunk: lehet, hogy ott van a szomszédban, a rokonságban vagy épp egy szórakozóhelyen futunk össze vele. Ezt a tények is alátámasztják, ugyanis a szakértők szerint minden századik ember küzd valamilyen mentális zavarral.

Fotó: Hernád Géza

Andrea szerencsére nem adott hitelt az orvos kijelentésének. 

Sikerült elvégeznem két főiskolát, tizenegy évet dolgoztam Magyarországon, kilencet külföldön, megteremtettem az önállóságomat, lett saját lakásom, felfelé ívelő karrierem. A pudingtól, amit először nem sikerült megcsinálni, eljutottam odáig, hogy nehezebb élethelyzeteket is át tudtam vészelni, akár egy lakásfelújítást vagy egy közeli barátom súlyos betegségét is. Itt vérteztem fel magam ehhez, itt kaptam mankót és szárnyakat, hogy repülhessek.

Egy nagy közösség

„Zordan hangzanak ezek a dolgok, de mi azért itt nagyon jól vagyunk, mondhatni vidáman, nincs lógó orrú folyosói mászkálás, meg remegő és egy helyben topogó kliens, mert állapotuk karban van tartva, folyamatosan, gondosan, odafigyeléssel, a kliens által elfogadott, vele egyeztetett megoldásokat tartva szem előtt” – mondja Róbert a beszélgetésünk vége felé. Olyan is volt már, hogy nyáron egy hétig minden este zenével, filmmel és irodalommal csábították be az utca emberét az udvarra egy nyolcadik kerületi fesztivál alkalmával, de az alapítvány maga is egy nagy, összetartó közösség. Karácsonykor például együtt főznek és ünnepelnek a kliensekkel és a hozzátartozóikkal. Mindannyian figyelnek egymásra: előfordult már, hogy a büfében dolgozók szóltak az orvosoknak, hogy vigyázzanak, mert valaki megint furcsákat kezd beszélni.

Fotó: Hernád Géza

Azt, hogy itt mindenki egy célért dolgozik, a szakmai személyzettől a gazdasági, képzési munkatársakon és a HR-vezetőn keresztül a többi felhasználóig, jól érzékelteti az alábbi történet is. Járt egyszer egy fiatal lány az alapítványhoz, aki 120 kilót nyomott, szakadatlanul plüssállatokat ölelgetett, és amikor félt, bebújt az asztal alá, de általában csak a kövön ült a lépcsőház elején. Nagy szó volt, ha télen sikerült egy párnát aláimádkozni, hogy ne fázzon fel. Az akkori gazdasági vezető – akinek nem volt pszichológusi vagy pszichiáteri képzettsége – egyszer megkérte, hogy menjen be neki segíteni, mert rengeteg a munkája, és még azt is kikötötte, hogy csak két plüssállatot hozhat magával, mert írnia kell majd. A lány pedig ment, és segített. Rövidesen ő tartotta kézben az adminisztráció nagy részét, precíz, pontos munkaerőnek bizonyult, kivirult, lehetett vele beszélgetni, nem mellesleg pedig 58 kilósra fogyott. Ma már hiába kérdeznénk, mi van vele – nem tudják. Kikerült az alapítvány szárnyai alól, amikor nem volt szüksége többé segítségre, és az, hogy nem látják, csak jót jelenthet. Elment, és éli az életét. 

Szerző: Hidvégi Brigitta 

Forrás: 

https://nlc.hu/egeszseg/20190213/ebredesek-alapitvany-kozosssegi-pszichiatria-mentalis-betegsegek/ 

 

Amikor úgy érezzük, változásra, változtatásra van szükség az életünkben, olyan problémával állunk szemben, amit egyedül már nem tudunk megoldani, idővel eljutunk oda, hogy beismerjük, segítséget kell kérnünk. Megszületik a döntés: felkeresünk egy pszichológust. A neheze azonban még csak ezután jön. Cikksorozatunk második része.

 

Az anyagiak után (mellyel többek között foglalkoztunk az első részben), az egyik legnehezebb tájékozódási pont a terápia típusának kiválasztása, mivel a pszichológia születése óta számos irányzat, iskola alakult ki. Ezek teljes körű megismeréséhez és megértéséhez még az egyetemek sem biztosítanak elegendő időt. A szakemberek több évig tartó módszerspecifikus képzések által sajátítják el őket, aminek alkalmazásához először saját élményen keresztül vezet az út, utána válhatnak a terápia művelőivé. Napjainkban több mint 200 pszichoterápiás módszer létezik, hazánkban az akkreditáltak a Magyar Pszichoterápiás Tanács honlapján találhatóak meg. Cikkünk a három nagy pszichológiai iskola (a pszichoanalízis, a behaviorizmus, a humanisztikus pszichológia) és az egyéb mélylélektani pszichoterápiák egy-egy típusából ad ízelítőt.

Pszichoanalízis 

A legtöbb ember fejében valószínűleg ez a hagyományos freudi beszédterápia él pszichoterápia címszó alatt.

A pszichoanalízis szerint viselkedésünket a tudatalatti gondolataink határozzák meg.

Az életünket nehezítő, zavaró cselekedeteinket úgy változtathatjuk meg, ha ezeket felszínre hozzuk. A terápia célja a múltban gyökerező megoldatlan konfliktusaink feltárása és ezáltal életvezetésünk javítása. A pszichoanalízist alkalmazó terapeuta az ülések kezdetétől fogva arra biztat minket, hogy mondjunk ki bármit, ami az eszünkbe jut. Fontos, hogy a terapeuta összefüggéseket, értelmezéseket keres a problémás kapcsolataink, gondolataink, érzéseink és velük kapcsolatos fantáziáink alapján. Az ülések gyakran kanapén fekve folynak, ezzel is elősegítve, hogy a terapeuta kimondott gondolatainkra adott esetleges reakciói ne befolyásolhassanak minket. Ebben a folyamatban általában heti egynél több ülésre van szükség, a hosszú terápiák akár 2 vagy több évig is eltarthatnak. Van az irányzatnak rövidebb változata is, ahol a kezdeti beavatkozás változást indít el, ami után nincs szükség a terapeuta jelenlétére. Ma viszonylag kevesen végeznek kizárólag pszichoanalízist, de a legtöbb terapeuta használja a különböző elemeit.

A pszichoanalízisből kialakuló egyéb terápiás formák: a pszichoanalitikusan orientált pszichoterápia, pszichodinamikus terápia, pszichoanalitikus rövidterápia.

Személyközpontú terápia

A humanisztikus pszichológiai irányzat terápiás formája, amely születésétől fogva komoly kutatói munkával fonódott össze. A sokak által kedvelt módszer szerint akkor tudunk a legjobban fejlődni és növekedni, ha minél jobban elfogadjuk azt, akik vagyunk. A terapeuta az ehhez a folyamathoz szükséges feltételeket biztosítja számunkra. A módszerben a kliens irányítja a beszélgetést,

a terapeuta empatikus szerepet vállal és létrehozza azokat a körülményeket, amelyek a leginkább hozzásegítenek minket önmagunk könnyebb elfogadásához.

A rövid terápiák 10-50, a hosszúak 50-100 ülést foglalnak magukba, heti 1 vagy 2 alkalommal. A személyközpontú pszichoterápiáról ebben a cikkünkben írtunk részletesebben.

Kognitív viselkedésterápia

A kognitív viselkedésterápia az 1960-as években alakult ki, hatékonysága és rövidsége miatt (a zavar súlyosságától függően 10-20 ülés foglal magába) komoly eredményeket érnek el vele a szakemberek. Elméleti keretének alapja, hogy viselkedésünket és érzelmi reakciónkat a világról alkotott szemléletünk és hiedelmeink határozzák meg. Egy kisebb kudarcnak például különböző jelentést tulajdoníthatunk alacsony és magas önértékelésünktől függően. Amikor valakinek pszichés megbetegedése alakul ki (pánikbetegség, depresszió stb.) az információfeldolgozás szenved zavart, így az események és történések az életükben félreértelmezett jelentést nyernek. Így például egy hipochondriás szorongásban szenvedő hajlamos lesz arra, hogy akár enyhe testi tüneteket is valamilyen súlyos betegség jeleként fogjon fel. A terápia során főleg a jelenre és a jövőre fókuszálunk. Az üléseken

a kialakult negatív gondolkodási sémáink megváltoztatása és újfajta stratégiák kialakítása a cél.

Ennek első lépése, hogy felismerjük azokat a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatokat, melyek a legkülönbözőbb szituációkban megjelennek és negatív érzelmeket eredményeznek. A depresszió és szorongás gyógyításában jelentős hatás érhető el a módszerrel, de a dühkitörések, pánikbetegség, hangulatingadozások, evészavarok, fóbiák, alvásproblémák, kapcsolati és serdülőkori problémák, illetve függőségek kezelésében is figyelemre méltó javulást tapasztalhatunk. A többi terápiától eltérően itt házi feladatot is kapunk, hogy maximálisan kiaknázzuk a terápián elsajátított készségeket. A kognitív viselkedésterápiáról ebben a korábbi cikkünkben tájékozódhattok bővebben.

A behaviorizmus elméleti keretében létrejött egyéb terápiás irányzatok: a viselkedésterápia (magatartásterápia) és az integratív pszichoterápia.

Szimbólumterápia

A szimbólumterápiát gyakran akkor veszünk igénybe, ha valamilyen pszichoszomatikus problémával küzdünk, vagyis azt próbáljuk meg kideríteni, hogy bizonyos testi tüneteink milyen lelki tényezők hatására jelenhettek meg. A szimbólumokhoz módosult tudatállapotokon keresztül vezet az út, amelyet általában valamilyen relaxációs technikával (hipnózis, meditáció, autogén relaxáció stb.) ér el a terapeuta. A kognitív terápián alkalmazott logikus gondolkodás helyett itt az érzelmek veszik át az irányítást, amelyek átdolgozhatóvá teszik a mentális probléma eredetét. Erről a terápiás irányzatról ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

Egyéb mélylélektani terápiák: a jungi analitikus pszichoterápia, az aktív analitikus pszichoterápia, a dinamikus rövid pszichoterápia, az individuálpszichológiai pszichoterápia.

Záró gondolatok

Kevés olyan terapeuta van, aki kizárólag egyfajta módszer szerint dolgozik. Általában több eszköz is a rendelkezésükre áll, és ezekből alakítanak ki egy saját, integrál szemléletű keretrendszert, amelyben szem előtt tartják a különböző szakmai kritériumokat, ám vegyítik is ezeket. A pszichoterapeuták bemutatkozásában szinte mindig fel van tüntetve, miben képződtek. A bemutatkozók továbbá a szakemberek ars poeticáját is tükrözik, amelyek alapján a hozzánk legközelebb állót válasszuk.

 

•••

Kifogástalan szakmai minőség, hiteles szakemberek, meghitt környezet és elfogadó légkör: a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban várunk Téged is, ha a fejlődés útjára lépnél! Személyes és online egyéni pszichológiai tanácsadás mellett pár- és családterápiával, valamint különböző csoportfoglalkozásokkal, workshopokkal is várunk Budapesten, immáron két helyszínen is! 

 

Riczdu Dalma 

Forrás: 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/10/30/nem-tudsz-ajanlani-egy-jo-pszichologust-kisokos-pszichoterapiahoz-ii-resz/

Programjaink a 2019-es AIDS világnap kapcsán

Az idei évben több programmal készülünk az AIDS világnapjára, mint valaha. Pénteken, szombaton és vasárnap is várunk beszélgetésekre, flashmobra és közösségi találkozóra. Szombaton publikáljuk az 50 év Sőt, december 4-én a legfrissebb kutatásunkat is bemutatjuk!

 

-

Minden programunk ingyenes. Szeretettel várunk! 

 

Forrás: 

http://hatter.hu/hirek/programjaink-a-2019-es-aids-vilagnap-kapcsan

Az AIDS (Acquired Immuno Deficiency Syndrome) szerzett immunhiányos tünetegyüttes, amely a HIV (Human Immunodeficiency Vírus- emberi immunhiányt okozó vírus) fertőzés következtében kialakuló betegség. 

 

December 1-je az AIDS Világnapja, amelynek 2019-ben a mottója: „A változást a közösségek érik el!”. Ennek alapját az adja, hogy a világ vezetői elismerik a közösségek alapvető szerepét az AIDS megfékezésében.

Az idei világnapon a WHO kiemeli azokat a változásokat, amelyeket a közösségek tesznek a HIV megfékezéséért. Mindeközben globális figyelmet fordít a szélesebb együttműködésre velük annak érdekében, hogy megerősítse az elsődleges egészségügyi ellátást.

A korszerű terápiás kezelés életet ment: a modern antiretrovirális eljárásokkal a betegség kiválóan kezelhető és kordában tartható. A betegek vírusszámát szinte nullára lehet csökkenteni, az időben elkezdett és szakszerű gyógyszeres kezelés mellett ki sem alakul a betegség AIDS stádiuma.

Magyarországon kevesen járnak szűrésre, és sok esetben akkor derül fény a HIV pozitivitásra, amikor a betegség már előrehaladott stádiumban van. A betegség korai szakaszában megkezdett kezelés eredményes terápiához és évtizedekkel meghosszabbított, teljes értékű élethez járulhat hozzá.

A HIV észrevétlenül, hosszú évekig lappang a szervezetben, miközben lassan károsítja az immunrendszert, és csak évek múlva jelentkeznek a betegség jellegzetes tünetei. Amennyiben az immunrendszer meggyengül, védtelenné válhatunk a fertőzésekkel és daganatos betegségekkel szemben.

A vírushordozó személy egészségesnek érezheti magát, de vérével, nemi váladékával megfertőzhet másokat. A fertőzött anya a terhesség alatt a méhlepényen keresztül, szülés közben vagy szoptatás által az anyatejjel is megbetegítheti gyermekét.

A vírus a szervezeten kívül rövid időn belül elpusztul. A fertőzéshez egyik emberből a másikba közvetlenül kell átkerülnie. Különösen veszélyeztetettek a prostituáltak, a homoszexuálisok, az intravénás droghasználók, valamint az ő szexuális partnereik. Egyre gyakrabban lehet találkozni a fiatalabb (19-25 évesek) korosztály fertőzöttségével, amely a meggondolatlanság, könnyelműség következménye.

A vírus bejutását követően a szervezet védekezni próbál és ellenanyagképzéssel válaszol. A laboratóriumi vizsgálat a fertőződést követően kb. 3-5 hét múlva nem a vírust, hanem az ellene képzett ellenanyag jelenlétét tudja kimutatni.

Hazánkban 1985 óta 2019. III. negyedév végéig összesen 3965 HIV-fertőzött személyt regisztráltak. Magyarországon az Egyesített Szent István és Szent László Kórházban gondozzák, kezelik a HIV-fertőzött és az AIDS beteg embereket.

A http://www.hivszures.hu oldalon mindenki tájékozódhat a HIV-fertőzésről és amagyarországi szűrőhelyekről.

Komárom-Esztergom Megyében a HIV szűrést/tanácsadást a Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Főosztályának munkatársai végzik Tatabányán, a Szent Borbála Kórház Mentálhigiénés Központjában (2800 Tatabánya, Dózsa Gy. u. 77. telefon:
34/795-867), minden héten szerdánként 14:00 és 16:00 óra között.

A rendelési idő alatt lehetőség nyílik a HIV szűrés keretében vérvételre és szóbeli tanácsadásra egyaránt. A szolgáltatás beutaló nélkül is, mindenki számára elérhető. Az anonim módon elvégzett HIV szűrés ingyenes.

(Komárom-Esztergom Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Főosztály) 

Forrás: 

http://www.kormanyhivatal.hu/hu/komarom-esztergom/hirek/aids-vilagnap-2019-december-1-a-valtozast-a-kozossegek-erik-el

screenshot_2019-10-19_at_16_01_20.png

Olvasónk, Laci, évekig élt az utcán, mint drogfüggő csöves, amíg aztán egy napon megindult a felépülés útján. Ma már rendezett életet él, a gyerekével is jó a kapcsolata. Most decemberben lesz hét éve, hogy leállt - gratulálunk neki! 

 

Az én történetem ott kezdődött, hogy 9 éves koromban költöztünk a 7. kerületbe vidékről. (A jobb élet reményében.) A szüleim ezt mondták. Nagyon vártam azt a napot, amikor költöztünk. Nem származom gazdag családból, épp hogy megéltünk. Apám ivott, anyám depressziós volt. Szép párosítás.

Soha sem kaptam elég figyelmet, megértést. Apám lelkileg terrorizált nap mint nap. Anyám védett engem, de közben meg elég sokat eljárt a keze. Nem tudtam hová tenni ezt. Semmi bizalmam nem volt irányukban. Féltem tőlük, féltem a reakcióktól, bármit is csináltam. Borzalmas veszekedős karácsonyaink voltak, 0 ünnepi hangulat.

10 éves voltam, amikor megszületett az öcsém, őt nagyon vártam és nagyon szerettem. Sok figyelmet kapott mindenkitől, de én nem igazán. Apám még rosszabb lett velem szemben. Később elmentem sportolni (úszni). Nagyon szerettem, de a tanulásom rovására ment. Jobban szerettem az uszodában lenni, mint otthon. Ezek után abba kellett hagynom az úszást, amit nagyon sajnáltam.

Mindig szigorúak voltak velem a szüleim, nem mehettem sehová, nem engedték, hogy barátkozzak a téren lógó fiatalokkal. Mert hogy ők utcagyerekek, és nekem van "családom". Persze később összebarátkoztam velük, amire kb. 16 éves lehettem. Tetszett a lazaságuk, piáztak, cigiztek és balhéztak. Ez vonzott engem.

Ők befogadtak és elfogadtak. Ők lettek az én családom. 17 évesen használtam először morfiumot, elkezdetem piázni, gyógyszerezni és játékgépezni. Sorozatos balhék, kocsmázások és rendőrségi ügyek kísérték a mindennapjaimat. Otthon pedig folyamatos balhék voltak ezek miatt. Úgy éreztem, hogy jobban szeretnek a barátaim, mint a saját családom. A 20 év használatom alatt nem igazán tudnék olyat mondani, amikor 1 hétig ne használtam volna valamit. Mindegy volt, hogy mit, de legyen valami drog vagy pia. De leginkább minden egyszerre.

Sok embert becsaptam, megkárosítottam. Közben a családunk is széthullott. Senki és semmi sem érdekelt, csak az én tróger életem foglalkoztatott. Legyen pia meg drog. A végén jöttek az életembe a dizájnerdrogok. Saját döntésem volt, hogy utcára kerültem. Úgy éreztem, szabad vagyok, azt csinálhatok, amit akarok. Senki sem szól bele az életembe. (Azt hozzáteszem, hogy akkor már 2 éve apa voltam, és semmit sem foglalkoztam a gyermekemmel.)

2 évet voltam utcán, közben folyamatosan ittam és drogoztam. Igazi csöves voltam. Teljesen kiégtem, lelkileg és fizikailag is. Magányos, elkeseredett és kilátástalan (önsajnálat hegyek) voltam. Minden volt bennem csak pozıtív gondolat nem.

Aztán egy szép napon találkoztam egy régi ismerősömmel, aki már több éve tiszta volt. A vele folytatott beszélgetés nagyon megérintett. Nem ítélt el, szeretettel beszélt hozzám. Ekkor már egy jó barátom rehabon volt. Gondoltam megyek én is rehabra. Ha neki megy akkor nekem is fog sikerülni. Még 1 hetet külföldön voltam a jobb élet reményében (persze semmi sem változott) hazajöttem és fel hívtam az édesanyámat, hogy engedjen haza mert le akarok állni.

2012. december 17-én elmentem a nagyszénási rehabra. Az öcsém vitt le. A kemény 58 kilómmal érkeztem meg. A világomról sem tudtam, fogalmam sem volt, mi vár ott rám. 1 évet voltam ott, nem volt könnyű. De visszakaptam az életem. Azóta is tisztán élek, a családommal rendeződött a kapcsolatom, a gyermekemmel is. Lassan 7 éve vagyok tiszta, és nagyon sok mindent elértem ezen idő alatt. Hálás vagyok mindenkinek, aki hitt és bízott bennem. Hálás vagyok a rehab dolgozóinak, akik az életem részei lettek. Végre szeretek élni!

Laci

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: drogriporter 

Annyi mindent jelenthet számunkra a zene. Szórakoztat, megnyugtat, ellazít, vagy éppen felpörget, magával ragad. Bizonyos helyzetekben az önkifejezés eszköze, másokban emlékek előhívója. Hangulatteremtő ereje van, érzelmeket jelenít meg. Mindenhová elkísér minket, fülhallgatón keresztül akár egész napunkat megzenésíthetjük. Vannak páran azonban, akiknek a zene mást jelent: elvesztett öntudatot, ájulást, epilepsziás rohamot. Muzikogén epilepsziával ez a mindennapjainkat színesítő jelenség folyamatos éberséget és menekülést jelent, az egyébként zenekedvelő, sőt zenét művelő embert is arra késztetheti, hogy fülére tapassza kezét, ha meghall egy dallamot.

 

Oliver Sacks neurológus Zenebolondok című könyvében számolt be páciense, Mrs. N. esetéről. A hölgyre egy nap eszméletét vesztve találtak rá egy epilepsziás rohamot követően. Utolsó emléke az volt, amint kedvenc nápolyi dalait hallgatta, de ennek először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Miután azonban megismétlődött a roham ugyanezen dallamok hallgatása után, arra kezdett gyanakodni, hogy a zenehallgatás kapcsolatban állhat a rohamaival. Néhány kísérlet után megbizonyosodott arról, hogy a nápolyi dallamok minden alkalommal valami „fura” érzést keltenek benne, melyet legtöbb esetben egy roham követ. Ezután számos különböző stílusú zenével tesztelte magát: a rohamokat azonban semmilyen más dallam nem volt képes kiváltani.

Pár szó az epilepsziáról

Az epilepszia az agy működési zavara, melyre jellemző, hogy az agy bizonyos területein fokozódik az elektromos aktivitás, ennek következtében pedig elektromos kisülések, kisüléshullámok keletkeznek. Ezek a kisülések okozzák a betegben a tipikus tüneteket, többek közt az izomgörcsöket, eszméletvesztést. Egyes esetekben az epilepszia más kórképhez társulva (pl. agydaganat, stroke) jelenik meg, de megtalálható önállóan, úgynevezett primer formában is, mikor nem köthető más betegségekhez. Ha az elektromos zavar az egész agyat érinti, generalizált rohamról beszélünk. Ilyenkor az izomgörcs az egész testre kiterjed, a beteg eleshet, eszméletét vesztheti. Az epilepsziás roham lehet parciális is, mikor csak egy-egy meghatározott agyterületet érint. A kialakulás helyétől függően különböző szenzoros hallucinációkat tapasztalhat a beteg, melyeket rángások, zsibbadás, motoros automatizmusok, esetenként eszméletvesztés kísér.

A rohamok legtöbbször spontán módom alakulnak ki, de előfordul, hogy valamilyen külső inger okoz fokozott elektromos aktivitást a beteg agyában. Auditoros érzéki csalódással, úgynevezett epilepsziás aurával kezdődtek Mrs. N. rohamai is, ezt követte először a parciális, majd végül egész testére kiható roham. Muzikogén, vagyis zene által kiváltott epilepsziát állapítottak meg nála.

A muzikogén epilepsziára a 30-as években figyeltek fel először. Macdonald Critchley cikkében 11 olyan pácienst említett, akinél zene idézett elő epilepsziás rohamot. Páciensei mind egy konkrét zenei stílusra, ritmusra vagy hangmagasságra voltak érzékenyek:

Volt, akinek a klasszikus zene hallatára kezdődött rohama, másnál a pontozott ritmus vagy a rézfúvós hangszerek mély hangja váltott ki izomgörcsöket.

A betegek azonban nem csak abban különböztek, hogy milyen zenei sajátságra voltak érzékenyek: későbbi tanulmányok beszámoltak olyan esetekről, amikor az adott zenére való érzékenység akkor is megjelent, ha a beteg dúdolta a dallamot, míg más esetben sem az éneklés, sem a dallamra való gondolás nem váltott ki rohamot. A zene által kiváltott érzelmek sem tűnnek egységesnek a különböző esetekben: míg egy beteg szorongásról számolt be, egy másik „viccesen” érezte magát. Míg egy esetben az első érzelmi reakció után a környezet távolodásának érzése, majd öntudatvesztés következett, másnál önkéntelen sikoltozás, az arc eltorzulása, magzatpózba görnyedés volt megfigyelhető.

Mrs. N.-nél sem zajlott le mindig ugyanúgy a roham: bár több alkalommal vesztette el eszméletét, sokszor csak az idő és a tudat furcsa módosulását tapasztalta, melyeket az álmokhoz hasonlított. Olykor konkrét emlékek, máskor fantáziák élménye elevenedett meg a szemei előtt. Az esettanulmányok alapján érdekes kapcsolatot találhatunk az inger és a rohamok között: Mrs. N. egy szicíliai családból származott, így a nápolyi zenék mindig is a nosztalgia érzését keltették benne. A rohamok kezdete óta pedig a nosztalgikus érzések fokozódtak: tudatának furcsa módosulása közben kamaszkorának régi élményei, vagy rég nem látott szicíliai rokonainak képe jelent meg hallucinációiban. Egy másik hölgy esetében modern, disszonáns zene váltott ki epilepsziás rohamot, ami férje kedvence volt, és ami számos közös emléket kísért (a rohamok alatt pedig kísértett). A téma kutatói úgy vélik, a konkrét dallam vagy ritmus helyett a kognitív feldolgozás, a zene érzelmi hatása az, ami kiemelkedő jelentőséggel bír a muzikogén epilepszia megjelenésében.

A muzikogén epilepszia a zene érzelmi komponensével állhat kapcsolatban. A nosztalgikus, gyermekkort idéző dallamok így akár a roham kiváltói is lehetnek.

 A vizsgált esetekből kiderült az is, hogy a betegnek általában „egérutat ad” a roham: a zene felcsendülése után nagyjából fél perc áll rendelkezésükre, hogy elmeneküljenek vagy megszüntessék a hang forrását. Mrs. N. számára emiatt az esküvők váltak stresszes élménnyé: olyankor ugyanis garantáltan felcsendültek hagyományos nápolyi dalok. A hölgy elmondása szerint fél perce volt, hogy olyankor fülére tapasztott kézzel kirohanjon a teremből. A számára kedves dalok így félelmetes, szorongást keltő akkordokká váltak, és folyton rettegett attól, mikor hallja meg őket újra, mikor kényszerül menekülésre.

Végül a rohamok olyannyira megkeserítették Mrs. N. életét, hogy a műtét elkerülhetetlenné vált. A halántéklebenyének egy részét távolították el, ezen a területen volt ugyanis a legnagyobb az elektromos aktivitás. A hölgyhöz hasonlóan más muzikogén epilepsziával diagnosztizált betegnél is a halántéklebeny fókusza figyelhető meg. Ez talán nem is meglepő, hiszen itt található az agy auditoros ingereket feldolgozó része. A roham sok esetben ennek az agyterületnek a fokozott aktivitásával kezdődött és ez terjedt át esetenként akár az egész agy területére, generalizált rohamot okozva. Szerencsére a műtétnél létezik sokkal egyszerűbb megoldás is az epilepszia kezelésére. Az esetek kétharmadában elég a gyógyszeres kezelés, mellyel a betegek teljesen rohammentessé válnak.

Mrs. N. esetében a műtét olyannyira sikeres volt, hogy nemcsak a nagyobb rohamokat tudhatta a háta mögött, de a nápolyi dalokkal szembeni érzékenysége is megszűnt. Újra élvezhette hát kedvenc dallamait, nem kellett többé családi összejövetelek alkalmával kirohannia a teremből, ahányszor meghallotta őket.

 

Felhasznált irodalom:

Oliver Sacks: Musicophilia. Tales of Music and the Brain. Picador, 2008

Kaplan, P. W. (2003). Musicogenic epilepsy and epileptic music: a seizure’s song. Epilepsy & Behavior4(5), 464-473. 

 

Sziveri Zsófia

Forrás: 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/11/01/amikor-szenvedes-a-zene-a-muzikogen-epilepszia/

Tudom-tudom, száraz november van hivatalosan, de nézzétek el nekem, hogy ezt a(z egyébként remek) kezdeményezést én „elhónapoltam”, és a saját életemhez igazítottam. Huszonegy éves vagyok, egyetemista, nem kertelek: az alkohol szerepet játszik a társasági életemben. Már tavaly január óta gondolkoztam, hogy be kéne iktatni egy „száraz” hónapot, de nem igazán találtam rá az alkalmat. Végül aztán szeptemberben egy komoly betegség riasztott, hogy itt a vége, szünetet kell tartani. Csatlakozhattam volna a száraz november mozgalomhoz, mivel azonban a születésnapom abban a hónapban van, nem mertem bevállalni. Így lett nekem az október száraz. Bárdos Kata Kincső kihívása.

Ebben az országban elég kettős dolog ez a száraz hónapozás

Egyrészt teljesen kézenfekvő, hogy érdemes kontrollt tartanunk és átértékelni a társasági életünket, másrészt viszont igen veszélyes játszma is, hiszen könnyen megeshet, hogy ezzel a húzásunkkal ellenszenvet válthatunk ki sokakból. Mondjuk, miért is? Kinek mi köze ahhoz, hogy mit és mennyit iszunk? Kábé annyi, mint ahhoz, hogy mit és mennyit eszünk… Az egymás élete és szokásai felett való ítélkezés azonban nem magyar találmány.

A közösségi média korában, amikor mindenkinek az élete ki van teregetve elénk, könnyebb megtalálni a bakikat és tévedéseket, mint az internet előtti korban.

Az első száraz októberem kézenfekvő volt

Egy látványos betegség támadott meg, amivel kapcsolatban azt éreztem, hogy jót tenne egy kis detox a testemnek. Ezzel az indokkal az embereknek is egyszerűbb volt megmagyarázni, miért csinálok ilyet. Egyébként mindig is szerettem magam kihívások elé állítani, szóval ezt is amolyan versengésnek fogtam fel saját magammal. Kíváncsi voltam a határaimra. A közvetlen barátaim persze jól fogadták, anyukám örült is neki, ó, mi az hogy! Csak a haverok lettek pipák, hogy „Akkor most nem bulizunk?” meg „Nem is látunk majd egy hónapig?”. Persze nem erről volt szó.

Nem mondom, hogy ugyanolyan gyakorisággal, de azért részt vettem a baráti összejöveteleken, iszogatásokon, és érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem.

Például:

Az alkohol fokmérője egy társaságnak

Egy igazán jó beszélgetésben, jó társaságban eszembe sem jut, hogy kellene most egy sör; untig elég egy kóla. 

Amikor viszont szorongok, mert új a társaság, vagy nem éppen azok az emberek vesznek körül, akikkel már komfortosan érzem magam, akkor nagyon jól tud jönni egy kis alkohol, hogy lazább legyek.

Biztos mindenkinek van olyan élménye, amikor józanul megérkezik egy buliba, és már mindenki ittas: hirtelen úrrá lesz az emberen valami hihetetlen elszigeteltség és magány: „Úristen, mit keresek én itt, biztosan ide tartozom?!”. Ilyenkor több lehetőség van: vagy részegedik az ember a többiekkel, vagy pár óráig feszeng, majd hazakullog. 

Többek között azért is nagyon nehéz egy ilyen társaságban jól érezni magad, mert a beszélgetések parttalanok. Nem ugyanazon a szinten vagytok. 

A józanság valahogy nem fér meg az alkoholos állapot különböző formáival: a „politizáljunk, mert józanon nem olyan izgalmas”, a „lelkizzünk, annyira nyomaszt már az élet”, vagy a „baromkodjunk, melóban úgysem lehet” állapotaival. 

Próbáltam én már vitázni buliban komoly témákról, meg is lett az eredménye: nagy összeveszések és főképp félreértések keletkeztek az ilyenekből.

Tavaly kevesebbet mozdultam ki a kis privát kihívásom miatt, idén azonban pont egy zsúfolt szakaszt éltem át októberben, így egy-egy nehéz nap után én is beültem a kocsmába a többiekkel – kólát vagy almalevet szürcsölgetni. Megmondom őszintén, néha jólesett volna egy felest vagy egy sört legurítani, amikor felbőszítettek életem szereplői, mégis megnyugtatott a tudat, hogy a barátokkal való beszélgetésben ezúttal ugyanúgy fel tudtam oldódni, mint egy pohár alkoholban. 

Idén egy szava se lehet a társaságnak, mentem én mindenhova! 

Ugyan sokkal hamarabb elfáradtam, mint a többiek, és általában előbb haza is mentem, de ezt igazán nem róhatják fel nekem. Olyan mondatokat kaptam ismerősöktől, mint hogy: „Minek csinálod? Méri ezt valaki?” „Vezetsz?” „Nem lehetne kihagyni egy napot? Naaa, egy pohár nem árthat…” 

Volt, aki nem értette, de türelmesen magyaráztam egy hónapig: ezt én akarom így, magamnak akarok bizonyítani, és jólesik!

És igen, egy ismeretlenebb társaságban nagyon kellemetlen volt, hogy nem vettem részt a közös koccintásban. Ki voltam zárva a „rítusból”. Nem volt meg a kapcsolódás ember és ember között a feles pohár nélkül. Ez az, a kapcsolódás! Hát, erre jó ez a fránya szokás! Ahol a hiányok vannak az életünkben, azokat kitöltjük alkohollal… Jól van ez így? Hogy egy kevésbé ismerős társaságban kiközösítettnek érzem magam, csupán azért, mert nincs a kezemben valami szesz? Nem árt néha felülvizsgálni a szokásainkat, közösségi viselkedésünket a baráti (és persze családi meg munkahelyi) társaságainkban.

Őszinte leszek, egyszer a hónapban feladtam a szárazságot

Diákszervezeti hétvégére mentünk, aminek elengedhetetlen része egy vetélkedő. Nem tudtam és nem is akartam ital nélkül tölteni ezt az időt, mégsem érzem úgy, hogy elvesztettem volna a kihívást. Szerintem ez az egész a folytonosságról, a megszokásokról, a hétköznapokról szól, és abban legyőztem önmagam és a környezetem konvencióit, normáit. Egy hónap alatt rengeteget nyertem. Tavaly a felismerést, hogy igen, jót tesz ez a dolog a testemnek, nem akkora áldozat. Idén pedig, hogy a szellememnek is jót tesz. Ellennék alkohol nélkül, ha most jönne egy tilalom. És bulizni is eljárnék. Mennyi pénzt tudnék megspórolni, tyűha!

Az elmúlt hónapban minden kiállításra és színházi előadásra elmentem, mondván, ezt a pénzt úgyis elkölteném másra egy átlagos hónapban…

Olyan ez, mint egy böjt

Jót tesz a testnek, hiszen kíméli a májat, megóv a fölösleges kalóriáktól… sorolhatnánk. Mindemellett erősíti az önbecsülést, az önismeretet, a magabiztosságot, szóval mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer próbálja ki. Én pedig azt hiszem, mostantól fogok néha száraz bulikat tartani (nem mintha eddig nem tettem volna). A magabiztosság most már tudatossággal fogom párosítani, amikor odajönnek hozzám egy pofa sörrel, hogy „Kérsz?”. Mosolyogva mondom majd: „Nem, köszi.” 

 

Bárdos Kata Kincső 

Forrás: wmn.hu 

https://wmn.hu/wmn-life/51674-szaraz-oktober--avagy-igy-nem-ittam-majdnem-egy-honapig

Együtt könnyebb

Sok függő szerencsére segítséget kér másoktól, ha felismeri, hová jutott, és belátja, hogy tönkre teszi az egészségét és az életét. De vannak olyan függők is, akik NEM kérnek segítséget…

 

Sőt, gyakran úgy tűnik, mintha sokan nem akarnának változtatni az életvitelükön – a családtagok és a barátok pedig tanácstalanul állnak, és azon töprengenek, mit kellene tenniük.

Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy ha valaki eddig nem változott, az nem is akar változni. Inkább arról van szó, hogy az adott személy valószínűleg nem hiszi, nem tudja, hogy képes megváltozni, vagy nem tudja, milyen eszközökre van szüksége ahhoz, hogy megváltozhasson.

Íme, néhány jó tanács arra, hogyan segíthetünk szeretteinknek, barátainknak, és hogyan terelhetjük őket jó(zan) útra, mégpedig anélkül, hogy közben magunknak ártanánk.

  • Az első, hogy a saját testi-lelki épségünk a legfontosabb, és nem rendelhetjük alá magunkat a másiknak!
  • Mérjük fel a lehetőségeinket és a korlátainkat, és ne próbálkozzunk olyannal, amire nem vagyunk képesek.
  • Ami a másik személyt illeti, ne ítélkezzünk felette, és tudatassuk vele, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mindenkinek más az „útja”.
  • Kerüljük a megbélyegző kifejezéseket (alkesz, piás, anyagos stb.).
  • Ne fenyegetőzzünk, inkább bíztassuk a másikat.
  • Méltassuk a másik erényeit, és ne becsüljük alá a sikereit.
  • Legyünk empatikusak és megértőek, amennyire tudunk.
  • Keressünk fel egy megbízható terapeutát, hogy segítsen nekünk megfelelően kommunikálni a másikkal. (Ez az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk!)
  • Ha találunk egy szimpatikus szakembert, konzultáljunk vele a konkrét lehetőségekről és a szükséges lépésekről is.
  • Ajánljuk fel a másiknak, hogy elmegyünk vele terápiára, még akkor is, ha nem vagyunk függők, mert ezzel nagyon sokat tehetünk a felépülése érdekében. 

Forrás: jozansag.hu 

789918134_preview_trippy-skull-background.jpg

 

Máté a DMT segítségével "egy fogalmakon túli világba került, ahonnan kihullottak a szavak." Olvassátok a beszámolóját!

 

Egészen gyerekkoromtól fogva kerestem valamit az életben, amit soha senkitől sem kaptam meg. Valójában én magam sem voltam benne biztos, hogy mit keresek igazán. Ez leginkább általános iskola végén tudatosult bennem, amikor a rossz napjaimat még rosszabbak követték.

Reménytelenséget éreztem és csalódottságot. Elkezdtem a középiskolát. Ez így folytatódott, pszichológustól pszichiáterig, kipróbáltam mindenféle kezelést, többnyire sikertelenül.

Nem voltam boldog. Zavart, mert minden adott lett volna hozzá, de én képtelen voltam rá. Magamat hibáztattam emiatt. Miért nem lehetek normális, mint mindenki más...?

Eljutottam egy újabb mélypontig. Szuicid gondolataim voltak, úgy éreztem, már nem számít semmi, elvesztem a világban. Végleg és visszafordíthatatlanul.

Aztán valami folytán megismerkedtem a fűvel. Úgy tekintettem rá, mint egy ideiglenes mentőövre, picit elfeledtette velem a gondjaim, kikapcsolt, ahogy semmi más nem tudott akkor. Tudtam, hogy ez itt nem fog segíteni, de élveztem. Nem sokkal később elkezdtem érdeklődni a pszichedelikumok iránt, ez egy teljesen ismeretlen világ volt számomra.

Volt egy kedves osztálytársam, akivel nagyon jóba lettünk, őt is érdekelték ezek a dolgok, ahogy engem. Sokat olvasgattunk, kutakodtunk. Elhatároztuk, hogy belevágunk. Végülis nem volt vesztenivalóm vele. A DMT vonzott leginkább. Kezdő utazóként fogalmam sem volt ennek a drognak a földöntúli erejéről. Azt mindeképp sejtettem, hogy szavakkal nem leírható élmény elé nézek.

Amikor egy nap a birtokomba került ez a varázslatos szer, izgatott voltam. Tudtam, hogy ez a nap más lesz. Találkoztam a fent említett osztálytársammal és elmentünk egy nyugodt helyre. Minden tökéletes volt. Beleraktam a kristályos, enyhén sárgás port a pipába. Én voltam az első. Beleszívtam. Nagyon kellemetlen volt és kapart is.

Ahogy lenn tartottam, éreztem, hogy a lábaim elkezdenek zsibbadni. Ez egy nagyon mélyről jövő érzés volt, mintha minden sejtemben éreztem volna egy különös rezgést. A színek és a fények kezdtek intenzívebbé válni. Beleszívtam még egyszer. Úgy éreztem, tágul körülöttem a tér. Felettem a plafon elkezdett szétcsúszni, a minták összefolytak. Mozogtak. Sosem éreztem még ilyet. Láttam haverom arcát, de olyan volt, mintha nem is ismerném. Egy idegen ült velem szemben.

Hihetetlen erős belső feszültséget éreztem, mintha egy hatalmas erő elragadná a lelkem, nem tudtam neki ellenállni. A gyomromban azt éreztem, gyorsulok. Közben egy furcsa búgást hallottam a fejemben, végtelenbe nyúló visszhanggal. Úgy éreztem ez 'A pillanat'. Most már az egész univerzum engem figyel. Minden itt és most történik. Ezután elvesztettem a valósággal minden kapcsolatom, becsuktam a szemem. Minden amit szerettem, gyűlöltem, minden amit valaha ismertem, szertefoszlott. Elpárolgott. Köddé vált. Akit az énnek hittem, millió szilánkra hullott. Nem léteztem többé. A létezés voltam. A végtelen pszichedelikus térben utaztam, millió csodaszép színes fraktál között. Az idő nem létezett.

A fogalmakon túli világba kerültem, ahonnan kihullottak a szavak.

Jelentéktelenek voltak. Olyan dolgokat láttam és éreztem, amire nincsenek érzékszerveim. Öröm és nyugalom fogott el. Ez volt a legvalódibb élményem, amit valaha átéltem. A végtelent éreztem magamban, és a világot a lelkemben. Egységet valami hatalmas és felülírhatatlan erővel, ami ott van mindenben és mindenkiben. Egyfajta közös űrt, a a valóság színfalai mögött. Én voltam a csend a zenében. Az utazás hirtelen ért véget, újra a testemben találtam magam. Fogalmam sem volt, hová kerültem, vagy ki vagyok, de azt a különleges ragyogó érzést még mindig éreztem magamban. Valami megváltozott. Egy teljesen új perspektívát kaptam.

Visszagondolva egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, ez a trip megmentett. Rájöttem, hogy az igazán fontos dolgok nem foghatók kézzel, és hogy a szeretet az egyetlen, ami valódi ezen a világon. Az, hogy időt szakítsunk másokra, amíg tudunk, ez a legtöbb, amit tehetünk. Ez gyógyítja az embert. Egyedül sosem lehetünk igazán teljesek, ez csak mások által sikerülhet. Azt hiszem, megértettem.

Ez az én utam. A pszichedelikumok teljesen megváltoztatták az életem, egy olyan irányt mutattak, amit semmi más nem tudott és ezért hálás vagyok. Úgy hiszem, ezek a szerek eszközök. Talán többek is annál. Fontos tanulságokat hordoznak rólad és a világról, olyanok mint egy ősi kódrendszer. Ha tisztelettel fordulsz hozzájuk, ők is tisztelni fognak téged.

Máté

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: drogriporter

 

A gyász folyamatán végigvezető út hossza egyénenként eltérő: hónapokig, sokaknak évekig is eltarthat. Ez idő alatt mi történik lelkünkkel és testünkkel? Szeretteink elvesztése okozhat-e testi tünetek? Cikkünkből kiderül.

 

Sigmund Freud a pszichoanalízis elméletének megalkotásával egy új fejezetet indított el a pszichológia életében, mely egyben az emberiség fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. Azonban kevesen tudják, hogy a kimagasló hatású pszichoanalízis mellett ő írta le elsőként a gyász elméletét is. Freud a gyászt olyan normál lelki folyamatnak tekintette, amely egy szeretett személy elvesztésekor következik be. Továbbá kiemelte, hogy komoly pszichológiai következményei lehetnek annak, ha a gyászoló személy nem tudja az elhunythoz fűződő érzelmi kötődést idővel felszámolni, ennek következményeként alakulhat ki a melankólia, más néven lehangoltság, elmélyülése esetén pedig a depresszió.

Freud óta számtalan terapeuta, kutató és más segítő szakember érdeklődését is felkeltette a gyász folyamatának kutatása, megértése és terápiájának kidolgozása. Többek között kiemelkedő kutatásokat végzett John Bowlby brit pszichoanalitikus, aki a kötődés elméletének megalkotásával vált ismerté. Többszörösen tanulmányozta azt is, hogy a kötődés minősége és a haláleset körülményei hogyan befolyásolhatják a veszteségre adott érzelmi reakciókat.

Fontos megemlíteni még J. William Worden nevét, aki a kétezres évek elején alkotta meg gyászfolyamat elméletét. Teóriájában a gyászmunka négy különböző típusát írta le, amelyek a következők: a veszteség valódiságának elfogadása érzelmek szintjén, a gyász fájdalmának átdolgozása, amely magában hordozza a düh, bűntudat és szorongás érzését is. További két formája az alkalmazkodás, ahhoz az új élethez, új környezethez, amelyben az elhunyt már nincs jelen, valamint az elhunyt személyének érzelmi újraintegrálása és az életben való továbblépés. 

 

A gyász és a test kapcsolódása

 

A szeretett személy elvesztését követő érzelmileg megpróbáltató, nehéz időszakban a gyászolók jelentős része számol be testi tünetek megjelenéséről vagy a már meglévő betegség tüneteinek a felerősödéséről. Jellemzőek lehetnek ebben az időszakban a hullámzóan megjelenő, átmeneti rosszullétek, melyekhez légszomj és fulladásérzés társulhat, az emésztési problémák előfordulása is rendszeresen megjelenhet. Továbbá kutatások szerint, sokan számolnak be arról, hogy gyakran érzik magukat kimerültnek, erőtlennek. A későbbiekben ezen átmeneti testi tünetek állandóvá válhatnak, ami megnöveli az esélyét bizonyos testi betegségek kialakulásának a gyászolók körében, ellenben a nem gyászolókkal.

A gyász és az egészség kapcsolatát vizsgáló kutatások jelentős része fókuszál a testi és pszichés tünetek, mint például a depresszív és szorongásos tünetek közötti összefüggésekre. A szakirodalomban jelentős azon kutatások száma, melyek az özveggyé vált nők egészségi állapotát vizsgálják a férjük elvesztését követő hónapokban. A kutatók több esetben arra találtak bizonyítékot, hogy

a halálesetet követő hónapokban, közel egy évben a gyászolók többsége testi tünetek tapasztal, amelyek leginkább az alvászavar, általános kimerültség, étvágytalanság, koncentrációzavar.

Ezek a vizsgálatok további bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy a rosszabb egészségi állapotról beszámoló özvegyek esetében a gyászfolyamat elhúzódhat, súlyosabbá válhat, és a depresszió kialakulásának az esélye is megnövekedhet.

Több, hazánkban végzett, a magyar lakosság egészségi állapotát vizsgáló országos kutatás eredményei szintén arra engednek következtetni, hogy a gyászoló személyek pszichés és testi tünetei kapcsolatban állnak egymással. A 2005 és 2006 között végzett Hungarostudy Egészség Panel (HEP) elnevezésű országos reprezentatív vizsgálatban résztvevők közül 473 fő veszítette el egy közeli szerettét az elmúlt három évben. A kutatásban felmérésre kerültek a depresszív és szorongásos tünetek, valamint az éjszakai álmok minősége, tartalma is. A nem gyászoló résztvevőkhöz hasonlítva,

az egy éve gyászoló személyek jelentősen gyakrabban tartották álmaikat nyomasztónak, olyannyira, hogy azok nappali hangulatukat is befolyásolták

és esetükben a rémálmok is elég gyakran megjelentek.

A kutatók arra vonatkozóan is felmérést végeztek, hogy a hozzátartozójukat elveszítő személyek milyen testi tünetekről számolnak be és milyen mértékben. A gyászoló személyek egy kérdőív segítségével kellett megadják, hogy tapasztaltak-e olyan testi tüneteket magukon, amelyekkel az emberek leggyakrabban fordulnak háziorvoshoz, gondoljunk például szédülésre, fejfájásra, gyomorpanaszokra, mellkasi fájdalomra. A nem gyászoló személyekhez képest a gyászoló nők és férfiak számottevően több testi tünetről számoltak be, mindemellett a depresszió és a szorongás is gyakoribb volt esetükben. A kutatók ezen felül azt is kielemezték, hogy a depresszív és szorongásos tünetek fennállása befolyásolja-e a testi tünetek megjelenését. Azt az eredményt találták, hogy

mind a depresszió, mind a szorongás meghatározó előrejelzői a testi tünetek megjelenésének.

Ezen eredmények alapján valószínűsíthetjük, hogy a gyászfolyamat során jelentkező testi és pszichés tünetek kapcsolatban állnak egymással.

 

Felhasznált irodalom:

Susánszky É., Székely A., Szabó G., Szántó Zs., Klinger A., Konkoly Thege B. & Kopp M. (2007). A Hungarostudy Egészség Panel (HEP) felmérés módszertani leírása. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 8(4), 259-276.

Worden J. W. (2009). Grief Counseling and Grief Therapy. A Handbook for the Mental Helath Practitioner. New York, NY: Springer Publishing.

Sarungi E., Varga H. (2013). Gyász és egészség. In Csabai M., Pintér J. N. (Eds.), Pszichológia a gyógyításban. (pp. 191-223). Budapest, Oriold és társai.

 

Lévai Tünde 

screenshot_2019-10-17_at_9_20_56.png

Olvasónk, Sketal azt idézi fel, hogy egy tizenkét évvel ezelőtti közös MDMA szeánsz milyen mély hatással járt a tesója életére.

 

Bevezetőként annyit, hogy testvérem és én a 80-as évek szülőttei vagyunk. Ő az elején, én a végén. Egyszerű szülők, munkásosztály, a maguk szociálisan elfogadott módjan drogfüggák. Ittak, isznak. 

Nem volt rossz gyerekkorunk, nem vertek minket, de eros kézzel neveltek. Folyton téma volt a "mit szolnak mások", "a diploma, a tanulás fontos". Engem nagyon nem érintett meg, testvéremet annál inkább. Égett a bizonyítás vágyától. Kesőbb persze rájöttünk, a szülőknek sosem lesz elég, amit a gyerek nyújtani tud.
 
Testvérem hagyta el az országot először, nehezen viseltem, szoros volt a kapcsolatunk.

MDMA-t eloszor Hollandiaban fogyasztottunk egyutt, majd 3 évig nem. Én közben füveztem, élveztem az életet. Dolgoztam, párkapcsolatom volt, éltem az életem ahogy ő is. Tartottuk a kapcsolatot. Egyszer amikor hazalátogatott, kitaláltam, hogy újra éljük át azt az élményt. Kicsit másképp, most csak ketten, nem buliban. Eléggé túladagoltuk az MDMA kristályt. Nagyjából 200mg-ot ehettünk meg fejenként. Remek beszélgetés, őszinte gondolatok es végre újra olyan volt, mint amikor elment. Elmesélte, mennyire elégedetlen a párkapcsolatával, a munkájával, nem boldog. Elhatározta, hogy mostantól más lesz. Sírtunk, nevettünk, csodálatos volt.

Másnap bucsúzás, elment. A következő két hónapban felszámolta a munkáját, a kapcsolatát, visszament tanulni. 

Ennek mar 12 éve. Azóta 4 iskolát elvégzett, olyan világcégeknél dolgozik, amiket mindenki ismer. Lenyugodott, nem feszül semmin, lazán veszi az életet, sikeres. A fizetésre nem térnék ki, de  anyagilag sem lesz gondja tobbé az életben. Stabil házasságban él, társakként, tisztelettel bánnak egymással.

Adott volt egy testvér tele frusztrációval, önképzavarral, megfelelési kényszerrel. Es adott volt egy anyag. Ami utat mutatott, és megtanította őt arra, hogy irányítsa az életét a maga szája íze szerint, és kiszűrje a mások (szülők, barátok, környezet) által felállított "normákat".
 
Hiszen a normális csak nézőpont kérdése. 

Sketal

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: drogriporter 

Felépülőben lévő szerfüggőként a rendszeres szerhasználattal való leállást követően akár hónapokkal később is érezhetünk sóvárgást az adott szer iránt, sőt akár olyan tüneteket is produkálhatunk, amelyek akkor voltak jellemzőek ránk, amikor éppen a szer hatása alatt álltunk. Mindennek az oka alapvetően a rendszeres szerhasználattal károsított idegrendszer működésében keresendő. A nem teljesen regenerálódott idegrendszer ugyanis bizonyos környezeti ingerekre, illetve a fokozott stresszre hajlamos ugyanazokkal a „kóros” mechanizmusokkal reagálni, amelyek a szerhasználat és a szerhasználattal való felhagyás (azaz az elvonás) hatására rögzültek benne. Ezért van az, hogy egy felépülőben lévő alkoholbeteg adott esetben annak ellenére részegnek tűnhet, hogy egyetlen korty italt sem fogyasztott.

Erre a különös jelenségre az érintettnek és a hozzátartozóinak egyaránt érdemes felkészülnie, mivel csak akkor van lehetőség a vonatkozó tényezők megfelelő kezelésére, ha mindenki tisztában van azzal, hogy egy ilyen helyzetben mit lehet, illetve mit érdemes tenni.

  • Az érintett részéről a szenvedélybetegségből való fizikai felépülés után jelentkező sóvárgás kezelésének kulcsa lehet: a sóvárgás érzésének megosztása másokkal; a sóvárgás érzésének elfogadása, tudatos megfigyelése, és ily módon való „kioltása”; vagy – épp ellenkezőleg – a sóvárgás érzésére irányuló figyelem elterelése, mégpedig fokozott koncentrációt igénylő cselekvéssel.
  • A hozzátartozók részéről az érintett által produkált tünetekre olyan módon kell reagálni, amely nem csalódottságot vagy megvetést tükröz, hanem megértést és segítőkészséget. 

Ha tudatosítjuk magunkban, hogy bizonyos helyeztek hatására beindulhatnak bennünk különféle fiziológiai, gondolati és érzelmi mechanizmusok, amelyek folytán sóvárgást érezhetünk a szerfogyasztásra, vagy elvonási tüneteket produkálhatunk, akkor lehetőségünk nyílik egyrészt elkerülni az adott helyzeteket, másrészt alkalmazni azokat a stratégiákat, amelyek segítségével képesek lehetünk tartózkodni a szerfogyasztástól, és elkerülhetjük a súlyosabb problémákat. Emellett arról is érdemes gondoskodnunk, hogy a környezetünkben élők kellően felkészültek legyenek az általunk tanúsított szokatlan viselkedésre, és körültekintéssel reagáljanak a viselkedésünkre, majd megfelelően segítsenek át bennünket a nehéz pillanatokon.

Különösen fontos, hogy olyan életmódot folytassunk, amellyel a mindennapokban hatékonyan ellensúlyozható a bennünket érő stressz. Ennek megfelelően tanácsos rendszeresen mozognunk, egészséges étrend szerint táplálkoznunk, és a pihentető alvás lehetőségét önmagunk számára biztosítanunk.

Bármilyen jól érezzük is magunkat a bőrünkben józan emberként, ne gondoljuk azt, hogy ha már leszoktunk a rendszeres szerhasználatról, akkor hátradőlhetünk, és nem kell a szenvedélybetegségünkkel összefüggésben semmiféle kihívással számolnunk. A leszokást követően ugyanis nagy valószínűséggel fog még jelentkezni sóvárgás, amely a gyakoriságát és intenzitását tekintve is változó. Ennél is fontosabb tudatosítani magunkban azonban azt, hogy az általunk – felépülőben lévő, illetve felépült szenvedélybetegként – alkalmanként megtapasztalt sóvárgás érzése nem feltétlenül a józan életvitel melletti elkötelezettségünk hiányának a jele.

Ha úgy érezzük, a sóvárgással kapcsolatos tünetek megnehezítik az életünket, akkor bizony érdemes lehet szakemberhez fordulnunk útmutatásért. Semmi esetre se várjuk azonban azt, hogy a szakember majd helyettünk megbirkózik a problémánkkal. Inkább csak legyünk nyitottak a tanácsaira, és próbáljuk száz százalékosan kihasználni a konzultációban, illetve a közös munkában rejlő lehetőségeket annak érdekében, hogy felvérteződjünk mindazokkal a kihívásokkal szemben, amelyek elé az élet állíthat azután, hogy a józanság útjára léptünk.

Ne rettegjünk hát a sóvárgástól, hanem készüljünk fel rá, hogy képesek legyünk megzabolázni!  

Forrás: jozansag.hu 

blogger-image--1455269795.jpg

 

Róbertnek kemény sorsot dobott a gép. Hosszú évek drogfüggősége és mélyrepülése után sikerült megtalálnia önmagát. Sorstársainak azt üzeni, hogy van remény. Olvasónk beszámolója következik.

 

Róbertnek hívnak. 1988-ban születtem. Édesanyám egyedül nevelt minket, hárman vagyunk  testvérek. Apámat körülbelül kétszer, ha láttam, a hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy ki akart tagadni. Sok nélkülözésben volt részem. Édesanyám keresete és a 8000ft-os "gyerektartás" sok mindenre nem volt elég. Vagy nem eszünk vagy a számlákat nem fizetjük be. Sokszor szó szerint éheztünk.

Gyermekkorom nagy részét a nagyszülőknél töltöttem, tanyán. Nagyapám nem igazán szimpatizált velem. És ezt éreztette is. Magányosan egy olyan házban ahol bármit csinálsz az nem jó, így felnőni. Pedig miről tehet egy pár éves gyermek. Sokszor elindultam világgá. Nem értettem hogy a testvéreim miért lehetnek otthon és én miért nem. Amikor jött a busz, mindig lestem, hogy bárcsak jönne anyám, és elvinne. Sok családtag szemében én voltam a fekete bárány. Utólag nem is csodálkozom, hogy téli lettem gátlással, komplexusokkal. Eemlékszem mennyire irigyeltem a többieket, akikért az apukájuk vagy mindkét szülő jött.

11 évesen kezdtem cigizni, mert vagány dolognak tűnt. Az iskolában humorral kompenzáltam a kisebbrendűségi komplexusom. 13 évesen találkoztam az alkohollal.

Az érzés felemelő volt. Elfejtettem az élet gondjait. De ez megmaradt hétvégi szinten.

14 éves, illetve vagy majdnem 15 voltam, mikor kipróbáltam a füvet, egy rokonnak köszönhetően. Rögtön túlszívtam magam, hányás, ilyesmi. Akkoriban jöttem össze az első komoly barátnőmmel. 4 évig volt velem. Az első rosszullét ellenére kipróbáltam újra a kannabiszt. Akkor viszont nagyon megtetszett. Pár hónap múlva már napi szinten használtam.

Mellette jött az ecstasy. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Utána azt az érzést hajszoltam. 16 voltam, mikor az amfetamint próbáltam. Rögtön vénásan, egy barátom nevelőapja szúrt meg. Rögtön elöntött az eufória, az íze elöntötte a számat. Van, hogy még ma is megérzem.

Elkezdtem különböző bűncselekményeket elkövetni. Agresszív  lettem. Bántottam mindenkit. Legjobban azt, aki igazán szeretett. Fizikailag is bántottam, mire elhagyott. Pedig egy darabig tűrte. De aztán nem bírta ő sem, és a családja sem. A legrosszabb érzések egyike, amikor látod, hogy akik úgy szerettek, mint a saját gyermeküket, félnek tőled. Féltik tőled a lányukat.

Elmentem az addiktológiára, hogy leszokjak. Kiírtak egy bizonyos nyugtatót, amit aztán túl is adagoltam.

Pszihiátriák, SBO (sürgősségi betegellátó osztály - a szerk.). Rendszeres látogatójuk lettem. 19 évesen elkerültem rehabra. 1 hónap után otthagytam az egészet.

Egy szájsebészeti beavatkozás után felírtak egy erős fájdalomcsillapítót, ami szintetikus opiátot tartalmazott. Új érzés volt. Onnantól kezdve mindegy, mit használtam, a lényeg az volt, hogy üssön. Az addigtológián is egyre erősebb gyógyszereket kaptam. Az egyik túladagolása miatt görcsroham jött rám, az orvos szerint perceken múlt az életem. Úgy képzeljék el, hogy mindent kevertem, amit lehetett: alkohol, gyógyszer, drog. Nyugtatóra ópiát, ópiátra speed, mefedron.

Teljesen lecsúsztam. A családom bezárta előttem az ajtót. Barátaim nem voltak. Csak egy szoba, meg egy ágy. Ennyi.

Egy nap elfogyott mindenem, semmi bódító anyag. Imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl, és leállok. Reggel már delíriummal kerültem a pszichiátriára. 4 hónapig voltam bent. Utána rehab 9 hónapig. Teljesen gyógyszermentesen. Kínszenvedés volt az első hónap. Ennek lassan 8 éve. Sajnos maradandó betegségeket szedtem össze, bipoláris (személyiség zavar - a szerk.), depresszió, pánikbetegség. Amire gyógyszert kell szednem. Ma már feleségem és egy 3 éves kislányom van. Dolgozom, a szabadidőmben zenélek. Kibírom írni ezeket a gondokat, és pozitívan tudom levezetni az agresszióm. Olyan dolgokat érek el, amiről régen álmodni sem mertem.

Van kiút, csak akarat kérdése. Most már értem, miért mondták a terápián, hogy minél jobban szenvedész, annál nagyobb az esélye a józanságnak. Elsőre ijesztőnek tűnik, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szenvedtem, nem féltem, mert bizony halálfélelmem volt.

De ha nekem sikerült, neked is fog. Igaz a fűvel a mai napig álmodom. De nem lehet elgyengülnöm, mert rögtön győzne a függőség. És amíg egy mód van rá, szeretném én irányítani az életem. Kitartást!

Róbert

FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.  

Forrás: drogriporter 

Bár racionálisan tudjuk, nincs élet halál nélkül, manapság mégis sokkal nehezebben fogadjuk el a tényt, hogy a legközösebb emberi tapasztalásunkban előbb-utóbb mindannyiunknak része lesz. Ez a gyász, amely elől futunk. Rácmolnár Lili pszichológus, gyásztanácsadó írása.

 

A technológiai fejlődés elérkezett arra a szintre, ahol már teljesen a miénk az illúzió: mindenre van megoldásunk. Épp „csak” az élet-halál kérdésekre nincs.

Fontos tisztáznunk az elején, hogy a gyász az egyik legtermészetesebb jelenség, minden emberi élet örök része; alapvetően nem szükséges hozzá szakember segítsége. Ugyanakkor mai, mindent siettető, pozitív ingereket hajkurászó, produktumközpontú világunkban a feldolgozása legtöbbször elakad – vagy el sem tud kezdődni… De mi áll a jelenség hátterében?

Miért változott meg vajon a gyászunk?

Korábban sem a születést, sem a halált nem zárták kórházi ajtók mögé és nem kezelték úgy, mintha az kizárólag az orvosra tartozna. Így lehetett, hogy mind az élet kezdetéhez, mind annak végéhez kialakulhatott egy sokkal természetesebb hozzáállás, melynek része volt az is, hogy mindezeket az eseményeket a közösség tagjai együtt élték meg, dolgozták fel.

A modernizációval nem a gyászunk változott meg, hanem az arra adott emberi reakciónk. Nincs sem idő, sem tér arra, hogy fájjunk. Nem adják meg nekünk, nem adjuk meg magunknak.

Ezért megpróbálunk inkább nem gondolni rá, igyekszünk eltemetni az érzést is a halottunkkal együtt. Pedig attól, hogy valamire nem gondolunk, még ott van. Sőt: még inkább ott van.

Ezért terjedt el a gyászfeldolgozás angol nyelvű szakirodalmában a mondás, hogy

„A gyászból az egyetlen kifelé vezető út ma is az az egy, amely keresztülvisz rajta.” Nem lehet megkerülni, átugrani, másképp megoldani. Csak benne lenni. Ez az igazi gyászmunka, ahogy Freud elnevezte.

Munka önmagamban, a halottammal

A gyászban az emberi szív számára az egyik legellentmondásosabb gondolat elfogadni a tényt, hogy véget ért a kapcsolatom az eltávozottal. De ez nem azt jelenti, hogy az érzéseim és a konfliktusaim is véget értek, lezárultak volna.

Talán a legkárosabb mondat, amely az idők során közkeletűvé vált a témában a „Halottról vagy jót, vagy semmit!”. Attól, hogy valaki meghal, a köztünk lévő esetleges konfliktusok csupán befagynak, de ettől még jelen vannak bennünk. Ahogy a terápiás folyamatok során az élő kapcsolataim egészséges kialakításának kulcsa is az, hogy tudjam a másikat és a köztünk lévő viszonyt egészében látni, ugyanez igaz azokra is, akik már nem lehetnek velünk. Sem az életben, sem a halálban nincs olyan, hogy valaki csak jó.

Munka önmagamban, másokkal (szemben)

„Az élet nem áll meg, lépj tovább!” – mondják sokan a gyászolónak, akinek pont az a legfájdalmasabb, hogy az ő élete – számára legalábbis úgy tűnik – igenis megállt. A halál és a gyász mindig kiszakít az időből és a kapcsolódásokból.

Megrengeti az alapvető világnézetünket, kérdéseket üvölt felénk, aztán otthagy minket velük megválaszolatlanul.

És mindeközben a külvilág valóban nem áll meg: be kell menni a munkába, és helyt kell állni az értekezleten. Bármilyen nehéz is, az élet és a halál itt sem válik ketté.

Munka önmagamban, önmagammal

Menni az úton, és közben vállalni a végeláthatatlannak tűnő fájdalmat. Saját hitrendszerben gondolkodni, nem kész megoldásokat keresni. Jelentést tulajdonítani és önazonos válaszokat találni. Ugyanakkor: elfogadni a válasznélküliséget. Egyedül lenni. Nem félni attól, hogy mikor fog újra fájni, mert bármikor fájhat újra. Továbbélni. Nélküle.

És mindezek után még mindig ott van a tény, hogy a gyászmunka végén nem vár minket a száz százalékos jelzés, amelyből tudhatjuk: teljesítettük, „ezt már letudtuk”. Az elnevezésével ellentétben a veszteséget sosem lehet teljesen feldolgozni; a gyász bizonyos formában mindig velünk marad, hiszen az életünk örökre megváltozott tőle. Ezért is kell megpróbálnunk vele élni tovább.

 

Rácmolnár Lili 

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-life/51660-mindenre-van-megoldasunk-kiveve-az-elet-halal-kerdeseket--miert-olyan-nehez-a-modern-kori-gyaszfeldolgozas

 

 

A szenvedélybetegség komoly terhet ró az érintettekre és a környezetükben élőkre egyaránt, és különösen is hajlamos burjánzani azoknak az emberi kapcsolatoknak a közegében, amelyekben a kétely, a bizonytalanság, a félelem és a meg nem értettség érzése uralkodik. A függőség ráadásul képes még jobban összekuszálni az egymással kapcsolatban állók közötti – gyakran egyébként is meglehetősen kusza – érzelmi szálakat. Éppen ezért talán nem is olyan meglepő, hogy a függőség szinte törvényszerűen káoszt szül maga körül. És ennek a káosznak az esetében különösen is igaz, hogy csak fokozott tudatossággal lehet benne rendet tenni. 

 

A függőket és hozzátartozóikat segítő szakember egyik fő éppen feladata az, hogy valamennyi érintett számára átláthatóvá tegye az életüket megkeserítő kaotikus helyzetet, és olyan útmutatást nyújtson számukra, amely válaszokkal szolgál az őket feszítő kérdésekre. Így tudathatja meg a hozzátartozó például azt, hogy pontosan milyen testi-lelki-társas mechanizmusok játszanak szerepet a szerette betegségében. A szenvedélybeteg pedig többek között választ kaphat arra, hogy miért is nem bíznak meg benne a hozzátartozói. Az így születő felismerések nyomán azután lehetőség kínálkozik bizonyos kommunikációs és viselkedési technikák elsajátítására, amelyeknek az alkalmazásával rendeződhet az érintettek egyéni és közös élethelyzete.

A függőség – mint probléma – orvoslásának egyik kulcsa tehát nem más, mint a függő és a hozzátartozói közötti kölcsönös megértés. Paradox módon azonban a hozzátartozók részéről tanúsítandó megértés egyik alapfeltétele éppen az, hogy a szenvedélybeteggel különféle helyzetekben kommunikálva ne feltétlenül higgyenek el mindent, amit a függő állít…

Miért is ne higgyünk a függőnek??? 

Fontos tudni, hogy lényeges különbség van a függővel szembeni zsigeri (és gyakran alaptalan) bizalmatlanság és a között a „bizalmatlanság” között, amelynek a hátterében az a felismerés áll, hogy bizony a függő sokszor maga sem tudja, hogy mit miért állít, illetve nincs tisztában azzal, hogy amit állít, az valójában nem felel meg a valóságnak. 

  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül van tisztában a saját gondolataival.
  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül van tisztában azzal, amit mond. 
  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül azt mondja, amit gondol.
  • A függőség következtében a függő viselkedése nem feltétlenül tükrözi a gondolatait.
  • A függőség következtében a függő viselkedése nem feltétlenül van összhangban a szándékaival.

1. sz. kommunikációs technika

A függőkre adott esetben jellemző kognitív és kommunikációs jelenségek tudatában könnyű belátni, hogy amikor egy szenvedélybeteg megosztja velünk az elképzeléseit és az érzéseit, akkor nem feltétlenül kell készpénznek venni mindazt, amit közöl. Ha például azt mondja, „Nem akarok leszokni, és kész!”, akkor mindenképpen gondolkozzunk el azon, hogy tényleg igaz-e, hogy nem áll szándékában leállni a rendszeres szerhasználattal.

Egészen biztos, hogy nem akar leszokni? Nem lehet, hogy a lelke mélyén valójában már beindult benne egyfajta mérlegelési folyamat a leszokással kapcsolatban? Vajon nem arról van szó, hogy csak fél elmondani, hogy fontolgatja a leszokást? Esetleg attól tart, hogy teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak vele szemben, ha kiderül, hogy felmerült már benne a szerhasználattal való leállás gondolata?

De mégis mit lehet tenni, ha a szerfüggő szerettünk határozottan azt állítja, hogy nem akar leállni a szerhasználattal? 

A titok a szerettünk kijelentésére adott reakciónkban rejlik. A legfontosabb talán az, hogy ne megvetéssel vagy csalódottsággal reagáljunk. Sőt, az a legjobb, ha nem is egy kijelentéssel reagálunk, hanem egy kérdéssel – mégpedig egy olyan kérdéssel, amellyel arra késztetjük függőt, hogy egy kicsit jobban elmélyüljön a gondolataiban, és saját maga is megvizsgálja az állítása igazságtartalmát.

Ne azt mondjuk, „Értem. Te tudod… Ahogy gondolod…”, hanem például kérdezzük meg tőle azt, hogy „Esetleg elmondanád, legutóbb mikor érezted úgy, hogy érdemes lenne csökkentened az általad fogyasztott szerek mennyiségét?” – és aztán figyelmesen hallgassuk meg, mit válaszol erre a kérdésre. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy elhangzanak majd olyan szavak is, amelyek arról árulkodnak, hogy az illető valójában igenis fontolgatja a leszokást. Ha pedig így van, akkor ez azt jelzi, hogy a „Nem akarok leszokni, és kész!” ösztönös kijelentés igazságtartalmát bizony van alapunk megkérdőjelezni. Vegyük hát észre, hogy a csípőből adott válasz sokszor csak egy dolog, miközben a valóság egészen más…

Amikor egy szenvedélybeteggel kommunikálunk, valóban érdemes odafigyelnünk arra, hogy mit hogyan értelmezünk, és mire hogyan reagálunk. A helyzet ugyanis az, hogy egy kis tudatossággal akár egészen nagy dolgokat is művelhetünk: 

  • A szerettünk kijelentése: Semmiben sem vagyok jó. Soha semmi nem jön nekem össze.
  • A mi reakciónk: Mondd el, mi az, amit legutóbb sikeresen elvégeztél, véghez vittél, és ami miatt büszke voltál magadra.

És láss csodát – tud ilyeneket mondani!

  • A szerettünk kijelentése: Tudom, hogy agresszív vagyok.
  • A mi reakciónk: Mikor is segítettél a legutóbb valakinek?

És ő el fogja mondani!

2. sz. kommunikációs technika

A különféle helyzetekben a vonatkozó tényezők figyelembevételével célzottan megfogalmazott eseti kérdések mellett van egy olyan „Jolly Joker” kérdés is, amelyet minden olyan kommunikációs szituációban bátran alkalmazhatunk, amikor a szerettünkkel esetleg könnyen konfliktusba kerülhetünk, ha nem vigyázunk a szavainkra. Ha például a szerettünk leszid minket, vagy kritikával illet bennünket, mert ezt vagy azt tettük (vagy épp elmulasztottuk megtenni), akkor ne védekezzünk, és ne vádaskodjunk, hanem egyszerűen kérjük meg az illetőt, hogy mondja el, fejtse ki, milyen érzések feszítik:

  • Panasz: „Elegem van abból, hogy mindig későn jössz haza!
  • Helytelen reakció: „Itthon meg sosincs kész a kaja!
  • Lehetséges válasz: „Na, tudod, mit? Elmész te a…
  • Panasz: „Elegem van abból, hogy mindig későn jössz haza!
  • Helyes reakció: „Elmondanád, mit is jelent az én késésem számodra? Drágám, milyen érzéseket kelt ez most benned? Miért rossz ez neked?
  • Lehetséges válasz: „Úgy érzem, nem vagyok fontos neked…

Ennek a fajta kérdésfeltevésnek a célja nem más, mint megfejteni, hogy egészen pontosan milyen lelki okok állnak annak a hátterében, hogy egy adott dolog haragot vált ki a szerettünkből. Egyes pszichológiai irányzatok szerint ugyanis az emberi frusztráció forrása sok esetben valójában nem más, mint az, hogy az érintett bizonyos alapvető lelki szükségletei nincsenek kielégítve. Ilyen alapszükségletek lehetnek a következők:

  • A biztonságos kötődés iránti szükséglet
  • Az érzelmek és a jogos igények kifejezésének szükséglete
  • A játékosságra és a spontaneitásra való hajlam kiélésének szükséglete
  • A saját alkalmasságunkba, képességeinkbe vetett bizalom meglétének szükséglete
  • A saját magunk feletti kontrollra való képesség érzésének szükséglete

Ezek a szükségletek minden egyes ember számára kiemelt fontosságúak. Amikor pedig megfogalmazzuk egy adott problémánkat valakivel szemben, akkor a tudatalattink hatására voltaképpen nagy részben arra törekszünk, hogy megteremtsük a számukra fontos valamelyik lelki szükségletünk kielégítésének lehetőségét. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy konfliktusos helyzetekben ne csak a problémára fókuszáljunk, hanem azokra a kielégítetlen lelki szükségletekre is, amelyek az adott probléma hátterében meghúzódhatnak, és tulajdonképpen a konfliktus valódi okát képezik.

Ezeknek a lelki mechanizmusoknak a figyelembevétele különösen fontos a szenvedélybetegekkel való interakciók esetében – tekintettel arra, hogy a függők körében fokozottan is jellemző bizonyos alapvető lelki szükségletek kielégítetlensége. Maga a szerfüggőség is tulajdonképpen valamilyen hiányérzés dominanciájáról tanúskodik, és azt tükrözi, hogy az érintett nem képes egészséges módon kezelni a gyötrő hiányérzetét, és a szertől vár valamiféle beteljesedést. 

Nem meggyőzni, hanem kérdezni kell!

Akár egy szenvedélybeteggel, akár egy egészséges emberrel kommunikálunk, ne meggyőzni (és pláne ne legyőzni) akarjuk a másikat – hanem kérdezzünk tőle! Amikor ugyanis a saját igazunk bizonygatása helyett inkább megkérdezzük a másiktól, hogy mit is érez az adott dologgal kapcsolatban, és figyelmesen meg is hallgatjuk, amit mond, akkor azzal azt éreztetjük vele, hogy érdeklődünk iránta, és őszintén törődünk vele. Ennél pedig talán nincs is fontosabb. 

A megfelelő kérdésekkel ráadásul akár sorsformáló felismerésekhez is segíthetjük a másik embert. Ha jól kérdezünk, bizony kiemelhetjük abból a beszűkült tudatállapotból, amelybe a harag és a bizonytalanság érzése miatt került, és ráébreszthetjük arra, hogy a helyzete és az élete nem is olyan rossz, mint amilyennek az adott dolog miatt éppen gondolja…

Segítsünk egymásnak! 

 

Forrás: jozanság.hu

Nem érhető el leírás a fényképhez.

Megérkeztek a Száraz November kitűzők az átvételi pontokra!

 

Az alábbi helyeken, nyitvatartási időben tudjátok megszerezni a kitűzőket: Adna Cafe, Gólya, Tilos Rádió, Kék Pont Alapítvány

Ha postán szeretnétek megkapni vagy vidéki Száraz November kitűző dealer szerepet vállalnátok, akkor írjatok nekünk az info@kekpont.hu címre!

Postázás minden héten hétfőn és csütörtökön! 

 

Forrás: Kék Pont Alapítvány 

https://www.facebook.com/kekpont/photos/a.477742046840/10156223831926841/?type=3&theater

Nem érhető el leírás a fényképhez.

A Kék Pont Alapítvány folytatva a négy évvel ezelőtt elindult kollektív öngondozó projektjét, idén is meghirdeti a Száraz November - egy hónap alkohol nélkül című kampányát.

A 2018-as kampányunk tematikája a nők alkohol fogyasztása volt, amit a témában keletkezett cikkek, beszámolók és interjúk tettek sokak számára láthatóvá és érzékelhetővé.

� 2019-ben folytatjuk a társadalmi csoportok bevonását és figyelmünket a felsőoktatás felé fordítjuk. Azt szeretnénk ha minél több felsőoktatásban tanuló hallgató venne részt a kihívásban és ha sokan lennének köztük olyanok, akik megosztják velünk az egy hónapos józansággal kapcsolatos élményeiket.

▸ Tisztában vagyunk a kihívás nehézségeivel és azzal is, hogy az egyetemi évek az ivás szempontjából legintenzívebb életszakaszok közé tartoznak.

▸ Tudományos kutatások sora bizonyítja ennek az életszakasznak az ivás szempontjából kritikus jellegét, de legalább ennyire fontosnak tartjuk az egyetemi évek közösségépítő és személyiségformáló pozitív hatását, beleértve a felhőtlen szórakozás és bulizás élményét is.

▸ Annak érdekében, hogy elkerüljük a megbélyegző, morális pánikot keltő és hibáztató kommunikációt, arra kérünk minden résztvevőt, hogy a józanság talajára támaszkodva, higgadt megfigyelőként tekintsen önmaga és közössége alkohol-fogyasztására és ossza meg velünk kihívásának nehézségeit, örömeit és megküzdési stratégiáit!

▸Szeretnénk többet tudni arról, hogy milyen az egyetemi élet az alkohol nélkül, de a legkevésbé sem szeretnénk alkoholmentességet hirdetni vagy túlszabályozást követelni!

▸ 2019-től minden évben megnyitjuk a Száraz Kasszát és arra bíztatunk mindenkit, hogy segítse munkánkat adományokkal.
Ide klikkelve tudtok minket támogatni:

►► https://adomanyozas.kekpont.hu ◄ ◄

✄ --------------------------------------------------
SZÁRAZ NOVEMBER KAMPÁNY ÁLTALÁNOS LEÍRÁS
✄ --------------------------------------------------

Mi ez az egész?
Kreatív mentál-fitness az élethosszon át tartó örömért, a magasabb életminőségért és a generációkon átívelő jó hírnévért!

Mi a célunk?
A mértékletesség erényének és az öngondozás gyakorlatának elmélyítése az alkohol iránti sóvárgásban megtalált tanulságok által. Fontos cél a testi és lelki megújulás, az önismeret fokozása, a vágyak megregulázása, valamint az italozás okozta problémák korai felismerése.

Kinek ajánljuk a részvételt?
Annak, aki legalább hetente egyszer vagy annál többször iszik és szeretne többet megtudni az alkoholhoz fűződő viszonyáról.

Érdemes-e megint, ha tavaly sikerült?
Persze! A sóvárgás még nagyon sok tanulságot tartogat mindenki számára!

Érdemes-e megint, ha tavaly nem sikerült?
Persze! Idén biztosan tovább bírod, a tavalyi év nem kudarc, hanem tanulság idénre nézve!

Ki ne tartson velünk?
A komoly alkoholproblémával küzdő napi nagyivók. Ha ilyen vagy és változtatnál rajta, akkor segítünk, keress minket bátran! Írj ide: info@kekpont.hu

Mi lesz, ha nem bírom ital nélkül?
Ha nem megy, az fontos visszajelzés lesz arra nézve, hogy van mivel dolgoznod, az ivás kezd kicsúszni a kezeid közül. Ha változtatnál, segítünk benne!

Mi lesz velem egy hónapig?
Jó esetben a kezdeti rázós szakaszt követően egy halom pozitív felismerést és tapasztalatot szerzel és egyre jobban érzed magad a bőrödben, új oldalad ismered meg és többet törődsz majd magaddal és másokkal!

Mi történik, ha végigcsinálom az egy hónapot?
Büszke leszel magadra, tele leszel új élményekkel és tanulságokkal, úgy érzed majd, hogy az örömeid ura vagy!

Ki szervezi ezt?
Az egy hónapos akció kampányt 2019-ben is a Kék Pont Alapítvány Biopolitikai Műhelye szervezi, hivatalos médiatámogatónk idén is a Tilos Rádió 7térítő című műsora és a 444.hu, partnerként támogat minket a MITTE és az Adna Cafe.

Az segít nekem, ha többen vagyunk?
Igen, nagyon sokat. A Száraz November egy nagy közös utazás, amiben sok esetben egymásra is támaszkodunk majd. Ha tehetitek, szervezzetek közös programokat, osszátok meg egymással az eseményeiteket! Keresd a kapcsolatot a többiekkel a Száraz November - Egymás Közt facebook csoportban, vagy hozz létre te is saját csoportot!

Hol osszam meg, hogy nekem milyen száraznak lenni?
Ha szívesen megosztanátok másokkal is a Száraz November tapasztalatait és élményeit, vagy örömmel olvasnátok mások sóvárgásairól és megküzdési stratégiáiról, akkor blogoljatok, posztoljatok, másoljátok be a linket az eseménybe és tegyétek rá a #szaraznovember2019 és #italapadban hashtaget! 

Forrás: Kék Pont Alapítvány

 https://hu-hu.facebook.com/events/964633300567291/

A pszichológusok szerint rendben van, ha egy mérgező családtaggal megszakítod a kapcsolatot

Előfordul, hogy egyes rokonok nem bánnak veled olyan szeretettel vagy tisztelettel, mint a partnereikkel vagy barátaikkal. Ha van valaki a családban, aki rendszeresen megbánt, kellemetlen helyzetbe hoz, vagy annyira zavar, hogy szorongsz a közelségétől, a családterapeuták szerint mindenképpen kezelni kell a helyzetet. Ha nem vezet eredményre, hogy leülsz az illetővel és a tudtára adod, hogy nem tudod elviselni a viselkedését, akkor a pszichológusok szerint az a legjobb megoldás, ha - az egészséged érdekében - megszakítod vele a kapcsolatot.

Az alábbi öt jel arra mutat, hogy egy – számodra - mérgező családtaggal van dolgod.

1. Amikor csak tudod, kerülöd

Ha azon kapod magad, hogy mindent megteszel, csak ne kelljen találkoznod valakivel a rokonságból, akkor nem kell erőltetni a kapcsolatot. A szakemberek szerint a testünk és az agyunk tudja, mikor nem érezzük magunkat szeretve, vagy akár biztonságban, ezért tudat alatt is próbáljuk kerülni az ilyen helyzeteket. Ha pedig ezek a kellemetlen szituációk egy bizonyos emberhez köthetők, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy ez miért van, és van-e rá megoldás. 

2. Minden találkozásnál lehúz

Vannak fárasztó emberek, főleg annak esik nehezére szocializálódni, aki alapból introvertált személyiség. Amennyiben viszont ha már akkor kimerültnek érzed magad, mikor még csak arra gondolsz, hogy találkoznod kell azzal a bizonyos fárasztó rokonnal, akkor az egy rossz jel.

Ha pedig egyenesen rettegsz a találkozástól, mert tudod, hogy le fog húzni, az már a mérgező kapcsolat biztos jele.

A pszichológusok azt mondják, családtagjainkkal közösséget kell éreznünk, és ha te pont az ellenkezőjét érzékeled, lehet, hogy az a legcélravezetőbb, ha örökre kikerülöd az illetőt. 

.

3. Folyamatosan megbánt

Mindenkinek van a családjában egy olyan gonosz archetípus nagynéni vagy nagybácsi, aki kedvesség mögé rejti a bántó megjegyzéseit, például „jajj, drágám, csak nem híztál? Olyan az alkatod, mint nagyanyádnak, de persze neked jól áll!” Ugye ismerős? Ezekről az emberekről tudni kell, hogy sosem fognak megváltozni. Ha leülnél velük és megpróbálnád elmagyarázni nekik, hogy amiket mondanak, az rád nézve udvariatlan és bántó, még ők lennének felháborodva, hogy miért vagy ilyen mimóza. Ne legyen bűntudatod, ha megszakítod velük a kapcsolatot.

4. Nem vagy önmagad a jelenlétében

Egy ideális világban akárhol vagy, jól kellene érezned magad a bőrödben és nem kellene szerepet játszanod. Ez sajnos nem mindig van így, azonban hol máshol ne lennénk önmagunk, mint a családunk körében?

Ha viszont azon kapod magad, hogy egy bizonyos rokonod jelenlétekor öntudatlanul is felveszel egy álarcot, akkor nem ok nélkül szólalnak meg fejedben a vészcsengők.

Ha többet káromkodsz, dohányzol, vagy szorongsz a jelenlétükben, az azt jelenti, hogy a legrosszabbat hozzák ki belőled és ilyen emberekkel nem érdemes időt töltened. 

5. Mindig elköveti ugyanazokat a hibákat

Olyan családtag is létezik, aki nemcsak téged, hanem az egész famíliát terheli helytelen viselkedésével. Ez lehet függőség miatt, például ha az illető többet iszik a kelleténél, akkor agresszív lesz, vagy mindig előhoz egy régi sérelmet, amin nem tudja túltenni magát és mindenkit sérteget. Ha ez a családtag már több esélyt kapott tőled, de nem tudott élni vele, akkor ne hibáztasd magad, ha elfogyott a türelmed.

Senki sem tökéletes és egy második esélyt mindenki megérdemel, azonban aki ezzel visszaél, de továbbra is elköveti ugyanazokat a hibákat, az nem méltó a megértésedre és társaságodra.

A terapeuták szerint egy családtaggal nem könnyű megszakítani a kapcsolatot, ezért ha úgy érzed, egyedül nem megy, ne félj segítséget kérni akár más rokontól, barátaidtól, vagy akár szakembertől.

Szőke Angéla

Kép forrása: AndrewLozovyi/Depositphotos.com 

Forrás: Bien.hu
.
https://www.bien.hu/szerelem-es-csalad/gyermekneveles/mergezo-csaladtaggal-megszakitani-kapcsolatot/139287?utm_source=Hirkereso.hu&utm_medium=promoted_article&utm_campaign=Hirkereso&utm_content=139287

A biofű és a herbál elterjedése ráirányította a figyelmet a falusi szegénytelepek drogproblémáira. Mostanáig mégsem voltak pontos számaink arról, mekkora a baj valójában, legfeljebb személyes benyomásokból és történetekből lehetett kiindulni. A Magyar Addiktológiai Társaság telepi szerhasználók körében végzett felmérése szerint tényleg országszerte elterjedtek a dizájnerdrogok, de a legnagyobb bajt még mindig a cigi, az alkohol és a nyugtató okozza. Utóbbit már majdnem annyian szedik naponta, mint ahányan isznak. 

 

Mióta a dizájnerdrogok a legkisebb falvakban is felütötték a fejüket, távolról sem igaz, hogy a kábítószer valami nagyvárosi hóbort lenne. Az utóbbi években egymást érték a beszámolók arról, hogy még a legszegényebb emberek is olcsó herbáltól, biofűtől, kristálytól és más szintetikus anyagoktól állnak be, amiket összefoglalóan újfajta pszichoaktív szereknek hívnak. Ezeket a drogokat valamilyen szárított növényre permetezik rá, majd cigaretta formájában szívják el. Úgy néz ki, mint egy füves cigi, csak éppen sokkal erősebb, és sosem lehet tudni, mi van benne pontosan. Általában acetonban oldják fel, de előfordul, hogy könnyen beszerezhető vegyszereket használnak, akár patkánymérget vagy csavarlazítót. Ennek elég rémisztő pszichés hatásai vannak.

A herbál- és biofűprobléma különösen azokat a falusi szegregátumokat sújtja, ahol a legszegényebb, legkevésbé iskolázott emberek élnek, és ahol a gyerekek sokszor már 14 évesen kipróbálják ezeket a szereket. De hiába beszélnek erről civil szervezetek, mint a BAGázs, és hiába találkozunk ezzel gyakran mi is a riportjaink során, mostanáig nem voltak pontos számaink a baj valóságos méretéről.

Ez valamelyest megváltozott, miután a Magyar Addiktológiai Társaság munkatársai 30 szegregátumban, 400 aktív szerhasználó bevonásával mérték fel a droghelyzetet egy európai uniós telepfelszámolási program keretében. Ebből még mindig nem tudjuk megmondani, pontosan hány ember fogyaszt ilyen szereket Magyarországon, inkább a legrosszabb helyzetű, főleg észak-magyarországi, észak-alföldi és dél-dunántúli telepek viszonyairól kapunk képet.

“Először is, nem elszigetelt helyekről beszélünk, ahová valaki bevitte a drogot, aztán elterjedt, hanem országos jelenségről van szó, hiszen ez a típusú szerhasználat a mélyszegénységgel és a kilátástalansággal függ össze. Ezt eddig is sejtettük, de nagyon jó, hogy megerősítést kaptunk rá” – mondta Csák Róbert szociológus, a kutatás egyik résztvevője. Szerinte a másik fontos eredmény, hogy kiderült: bármennyire is sokan álltak rá a dizájnerdrogokra,

továbbra is az alkohol, a cigi és a nyugtató a legnépszerűbb.

Ez látszik ebből az ábrából is, ami azt mutatja, az aktív droghasználók hány százaléka fogyasztott élete során a különböző szerekből.


“A drog mindig egy stigmatizált dolog, általában az jut róla az emberek eszébe, hogy 2-3 ember magánkívül őrjöng, és beleborul az árokba. Szándékosan szerettük volna elejét venni ennek a morális pánikkeltésnek, ezért kérdeztünk rá az olyan legális szerekre is, mint az alkohol vagy a gyógyszer, hogy a tágan értelmezett szerhasználatról kapjunk képet” – mondta Csák. A kutatásban direkt aktív szerhasználókat kérdeztek, akik

  • az elmúlt egy hónapban legalább egyszer fogyasztottak dizájnerdrogot, vagy
  • legalább egyszer használtak nyugtatót vagy altatót recept nélkül, vagy
  • napi szinten ittak legalább egy liter sört vagy három deci bort.

Kiderült, hogy közülük majdnem annyian használnak napi szinten nyugtatókat, mint amennyien alkoholt, de négy százalékuk naponta használ biofüvet és herbált is.

 

Úgy tűnik, a gyógyszerhasználat masszívabban jelen van a telepeken, mint a sokat emlegetett illegális szerek. A mostani kutatásban nem vizsgálták az okát, de ebben nagy szerepük lehet a háziorvosoknak, akik gyakran az első szorongásos panaszra felírják ezeket az olcsó, könnyen elérhető nyugtatókat. Akik nem alkohol vagy dohányzás miatt küzdenek függőséggel, 81 százalékban nők, és úgy tűnik, hogy ők gyakran használnak gyógyszereket. “A nyugtató általában női drognak számít, nemcsak a szegregátumokban, hanem nagyvárosokban is. Ők gyakrabban fordulnak orvoshoz, mint a férfiak, és nekik kevésbé nézi el a társadalom, ha például lerészegednek” – mondta Csák. Ráadásul a telepeken általában nem is tekintenek droghasználatként a nyugtatószedésre: “Az orvos mondta, hogy könnyebben aludjak, miért ne szedhetném be?”

A férfiak és az idősebbek többnyire még mindig az alkoholra és a cigire szoknak rá. A más szereket, többnyire dizájnerdrogokat választók 76 százaléka viszont mindössze 18-24 éves.

 

A szerhasználókat arról is megkérdezték, volt-e már olyan, hogy ébredés után azonnal drogozniuk kellett, vagy előfordult-e, hogy az ismerősei szóltak, túl sokat használnak valamiből. Nem meglepő, hogy az ilyen problémás szerhasználók a dohányosok körében voltak a legtöbben (89 százalék), de a dizájnerdrogokat és nyugtatókat fogyasztók körében is majdnem 70 százalékot tettek ki.


A kutatás eredményeiről Csák Róbert több előadást is tartott, elsősorban az érintett települések polgármestereinek és a telepfelszámolási pályázattal foglalkozó minisztériumi dolgozóknak. Az ilyen alkalmakkor általában az volt a benyomása, hogy a döntéshozókat főleg az új pszichoaktív szerek érdekelték, nem a legális drogok.

“A droghasználat mindenkit nagyon érdekel, de ebbe nem tartozik bele az alkohol, a cigaretta és a nyugtató. Amint eljutottam ezekhez a témákhoz, elvesztették az érdeklődésüket, miközben a közönségben ülő, helyi szociális munkások bólogattak, hogy ők is nagy problémának látják a női gyógyszerhasználatot”.

Pedig Csák szerint fontos lenne, hogy minél többen megértsék, miért baj az ilyen mértékű alkohol- és gyógyszerfogyasztás: lehet, hogy ez nem annyira látványos, közegészségügyi szempontból viszont nagyon veszélyes, ráadásul sokba is kerül az államnak. Különösen úgy, hogy a szerhasználók többsége legfeljebb a családjához tud bizalommal fordulni, ha úgy érzi, függőségi problémája van. A kutatás szerint

legkevésbé a családsegítő munkatársaiban bíznak az emberek, 62 százalékuk nem szívesen keresi meg őket a bajaival.

 

 

Címlapi kép: Pixabay.com


 Beszélgetés sokakat érintő problémákról, szorongásról, ital, játékfüggőségről, tekintélytiszteletről.

Operatőr: Nádorfi Lajos

Készítette: Kalo Jenő

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=7Vve4Dwu57s

Attól, hogy józan lettem, kint az élet ugyanolyan szar tud lenni

A rehabról kikerülve azzal szembesülnek a felépülő függők, hogy nincs munkájuk, nincs hol lakniuk. Családjukhoz nem mehetnek vissza, mert a régi környezet veszélyeztetné a nehezen megszerzett józanságukat. Erre jelent megoldást a szenvedélybetegeknek létrehozott támogatott lakhatás, ahol a piaci ár töredékéért tudnak lakáshoz jutni a kliensek. A támogató közegnek köszönhetően tovább fejleszthetik a terápián megtanult készségeiket, hogy munkát találjanak, új barátokra tegyenek szert. Az olcsó lakás nincs ingyen: azon túl, hogy tartaniuk kell magukat a szerződésben vállalt absztinenciához, ugyanúgy mint egy rehabon, csoportfoglalkozásokon és egyéni konzultációkon kell részt venniük. 

 

A balatoni szocreál üdülők hangulatát idéző ház előtt három srác cigizgetett. Máskor nagyobb rend van amúgy! – szabadkoztak, amikor leültünk hozzájuk. Mindhárman felépülő függők, az MRE Újvárosi Drogambulancia klienesei, a támogatott lakhatás keretében költözhettek be a házba. Mindannyian megjárták a rehabot, Szabolcs és Norbert Ráckeresztúron, József a Zsibriki Drogterápiás Intézetben vágott bele a felépülésbe. “Muszáj volt lecsupaszítanom magam, néhány hónap az addiktológián nem lett volna elég ” – mondta József az ott töltött másfél évről.

 

A rehab után kezdődik az igazi terápia

Felépülőként ijesztő lehet, hogy a terápiáról kikerülve immár józanul kell szembenézniük azokkal a nehézségekkel, amelyek miatt esetleg korábban anyagoztak. Ezért jött létre a támogatott lakhatás, hogy átmenetet képezzen a rehab biztonságos világa és a kinti élet között: egy védett környezet, ahol a felépülők mégis élesben alkalmazhatják a rehabon tanultakat (konfliktuskezelés, asszertív kommunikáció, érzelmek feldolgozása).

“Itt kezdődik az igazi terápia. Attól még, hogy józan lettem, kint az élet ugyanolyan szar tud lenni”

– mondta Szabolcs. Ha problémájuk van, egymás között meg tudják beszélni, vannak mentoraik, akikhez segítségért fordulhatnak. “Ugyanabból jövünk. Egy normitól nem tudsz úgy segítséget kérni, mert nem értenek meg” – tette hozzá Norbert. Annyiban hasonlít a rehabhoz a támogatott lakhatás, hogy ugyanúgy van terápiás munka, csoportfoglalkozásokon és egyéni konzultációkon vesznek részt.

A református fenntartású Újvárosi Drogambulancia 2013 óta nyújt támogatott lakhatást szenvedélybetegeknek. (A szociális törvény 2013 óta biztosít állami finanszírozást szenvedélybetegek, fogyatékkal élők, pszichiátriai betegek és hajléktalanok számára létrehozott támogatott lakhatás fenntartására.) Az országban több mint 20 helyen működik hasonló szolgáltatás, többek között Budapesten, Debrecenben, Pécsen, Ráckeresztúron, Dunaújvárosban, Gyulán és Székesfehérváron.

A támogatott lakhatás lényege és célja, hogy megerősítse a terápia során megtanult készségeket, felkészítse a klienseket az önálló életvitelre: munkát vállaljanak, megtanuljanak józanul szórakozni, új emberi kapcsolatokat alakítsanak ki. “Nem eltartani akarjuk őket, hanem megtanítani arra őket, hogy tudnak önálló életet élni. Ezek a srácok képesek dolgozni, nem szorulnak ápolásra” – hangsúlyozta Centgráf Károly intézményvezető. A fejlesztő foglalkoztatás keretében a kliensek főznek, gondozzák a házhoz tartozó kertet, intézik a bevásárlást. Szabolcs és Norbert is ebben a formában dolgozik a drogambulancián, de vannak olyanok is, mint például József, akiknek külső munkájuk van.

A támogatott lakhatásba való bekerülés egyik feltétele a minimum hat hónapos józanság. Ezenkívül törvényi előírásból elvégeznek egy komplex felmérést, hogy megállapítsák, a jelentkezőnek valóban szüksége van-e a szolgáltatásra. Nem kizáró ok, ha valaki nem járt előtte terápián, de megkönnyíti a közös munkát, emiatt jellemzően a rehabokról vannak jelentkezőik. Nem küldik el automatikusan, aki megcsúszik, az a kérdés, tudnak-e ezzel dolgozni. Drogtesztet ritkán használnak, a dizájner szereket amúgy sem mutatná ki, másrészt a többiek úgyis észreveszik és jelzik, ha probléma van, magyarázta az intézményvezető. A kliensekkel egy évre szerződnek, ami később meghosszabbítható. Összesen 16 férőhelyet tartanak fenn, két épületben szét szórva. Általában teltházzal üzemel a támogatott lakhatás, egy átszervezés miatt most kivételesen van 4-5 szabad helyük, de már megvan, hogy kik költöznek be, egyszóval van igény a szolgáltatásra.

Itt pótolja be a drog miatt elvesztegetett éveket

A támogatott lakhatásban új életet kezdhetnek a felépülők. Sok esetben jobb, ha a rehabról kikerülve nem mennek vissza ugyanabba a környezetbe, ahol a terápia előtt éltek. A régi helyek az anyagozásra emlékeztethetik őket, másrészt a család is veszélyeztetheti a józanságukat. A hozzátartozók sokszor nem tudják elfogadni, hogy szenvedélybeteg szerettüknek még egy korsó sör sem fér bele. Norbert ugyan dunaújvárosi, de ő sem ment vissza családjához a rehab után, pont ezek miatt.

József Budapestről költözött a városba, egy helyi áruházban dolgozik. Nem akart a fővárosban maradni, mert minden emléke a beálláshoz kapcsolódott. Tiszta lappal akart nekivágni a józan életnek, és ehhez az kelllett, hogy teljesen új környezetbe kerüljön. Elmesélte, hogy amikor kijött a rehabról, a környezete állandóan gyanakodott, hogy merre járt, mit csinált. A családok és a barátok elvárták, hogy meggyőzze őket, ez viszont frusztrálta őt. Nyugodtabb, hogy távol van a múltjától. “Örülök, hogy a Hős utcát elfelejthettem, mert a végén már az volt.”

Most pótolja be a drogozással elvesztegett éveket: ha minden jól megy, 36 évesen fog érettségizni, utána szeretne továbbtanulni, és idővel saját albérletbe költözni. A lakhatásért  havonta 15 ezer forintot kell fizetniük, ami még dunaújvárosi viszonylatban is nagyon olcsónak számít, így anyagilag is egyenesbe tudnak jönni. “Egy húsz éves szerhasználat általában az utcára teszi az embert, mindenhonnan kitagadják, nincs hová mennie. Ezért van a támogatott lakhatás” – fogalmazott József.

Józanul minden új

Frekventált helyen, a Széll Kálmán tértől körülbelül két percnyi sétára található a Válaszút Misszó Drogkonzultációs Iroda, a mellette lévő épületben működik a támogatott lakhatás: három lakásban 12 férőhelyet tartanak fenn szenvedélybetegeknek. Sztajkosz Petrosz három éve dolgozik a Válaszútnál, szociális munkásként ő koordinálja a támogatott lakhatást. Maga is felépülő függő, így került a misszióhoz. Szerinte a támogatott lakhatásban nem az olcsó lakhatási lehetőség a legfontosabb szempont, hanem a megtartó közeg. Előfordult, hogy olyan kliens is bekerült hozzájuk, akinek amúgy volt lakása, mégis szüksége volt a védett környezetre. Rendszeresen szerveznek programokat  (mozizás, színház, falmászás) a lakóknak, ezzel is próbálják segíteni őket abban, hogyan tudják józanul eltölteni szabadidejüket. 

Norbi és Viktor vidékről költözött fel Budapestre, mindketten a Válaszút támogatott lakásában élnek. Viktor Miskolcról származik, 2015-ben költözött be, amikor kikerült a ráckeresztúri rehabról. “Számomra egyenlő a visszaeséssel” – mondta szülővárosáról. Egyszer már megtörtént vele, bárhová ment, mindenhol olyan ingerek érték, amik az anyagozásra emlékeztették. “Egy-egy napot még ki lehet bírni, de ha folyamatosan abban a közegben vagy, ahol beszippanthat a múlt, onnan nincs kiút.” Családtagjaival sem tartja a kapcsolatot, mivel szinte mindegyikük szerhasználó. Egyedül egyik testvérét látogatja meg, de őt is csak évente egyszer. Fájdalmas volt felismernie, hogy a családja nem fér bele a józanságba, csak visszahúznák.

Norbi élete legjobb döntésének tartja, hogy a támogatott lakhatásban kezdett új életet. Pedig az elején nem tűnt könnyűnek, hogy elhagyja Székesfehérvárt, és egy teljesen idegen városba költözzön. A rehab után eleinte jó volt találkozni a régi ismerősökkel, sok biztatást kapott tőlük. Egy idő után viszont már zavarta, hogy folyton azok a helyek jönnek vele szembe, ahol hajléktalanként élt vagy anyagozott. Ma már ritkán jár vissza Székesfehérvárra, minden Budapesthez köti. Alkohol- és gyógyszerfüggő anyjával is jórészt telefonon tartja a kapcsolatot. “Ez valahol önzőség, de csak így tudok tiszta maradni. Azzal tudom neki a legtöbbet adni, hogy jól vagyok.” Nem biztos benne, hogy akkor is meg tudta volna tartani a józanságát, ha nem így tesz.

A környezetváltással nemcsak a családjuktól szakadtak el, hanem a régi barátaiktól is, mivel ismeretségeik többsége valamilyen formában az anyagozáshoz kötődött. Norbi szerint míg a rehabon azt tanulták meg, hogyan maradhatnak józanok, addig a támogatott lakhatásban azt, hogyan tudnak újra integrálódni a társadalomba.

“Húsz évig anyagoztam, számomra minden új: hogyan szerezzek barátokat, hogyan viselkedjek egy munkahelyen. Olyan mintha most nyílna ki a világ. Minden új így józanul.”

Rendszeresen eljár gyülekezetekbe, prevenciós előadásokat tart iskolákban, és ezeken keresztül sok új embert ismert meg. Viktornak a sport segített barátokat szerezni: belépett egy futóklubba, ahol az edzéseken kívül is összejár a csapattársaival.

Ambivalens érzésekkel gondolnak arra a pillanatra, amikor kiköltöznek a támogatott lakhatásból. Viktor kicsit fél, mert kikerül a biztonságot jelentő burokból, de közben várja is, mert kint végre kiteljesedhet, megvalósíthatja álmait. Fodrásznak szeretne készülni, a rehabon is ő vágta a többi kliens haját. Ehhez előbb meg kell csinálnia az érettségit, ami még legalább egy év, addig mindeképpen a támogatott lakhatásban maradna.

Hogyan előzhető meg függőségek esetén a visszaesés? Mit tegyen a függő, mit tegyen a családtag, ha ez mégis megtörténik? Mik a megtartó erők, hogy ne essen vissza ugyanazokba a mintákba, közösségbe? Gyógyultnak lehet valakit tekinteni, vagy ő élete végéig függő marad?

Demetrovics Zsolt pszichológus, addiktológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora segített megválaszolni a gyakran feltett kérdéseket a függőségekről.

 Forrás: Hogyan mondjam el neked

https://hogyanmondjamelneked.hu/fuggoseg/2018/12/09/alkoholista-fuggo-visszaesese