Az ENSZ jelentése szerint világszerte 271 millió emberről lehet szó.

 

Az ENSZ friss jelentése szerint Világszerte kb. 271 millió ember, vagyis a 15 és 64 közöttiek közül minden 20. ember használt valamilyen rekreációs drogot 2017-ben. Ez 2009-hez képest 30 százalékos növekedés.

A kannabisz, a kokain, az amfetamin és a vényköteles stimulánsok fogyasztása újra olyan nagy, mint a gazdasági világválság idején.

Ugyan a vényköteles opioidok alkalmazása a közelmúltban csökkent, a túladagolások száma nőtt: 2017-ben 47 ezer halálos túladagolás történt, közülük sok szintetikus opioidok miatt, mint amilyen a fentanil is.

Továbbra is a fű a legnépszerűbb drog, kb. 188 millióan használták 2017-ben világszerte. A legtöbben Észak-Amerikában (56,6 millió használó), majd Ázsiában (54,2 millióan). A 15 és 64 év közötti izraeli férfiak harmada és a jamaicai férfiak 28,5 százaléka élt a marihuánával a legsűrűbben. Őket követték az amerikaiak (21,4 százalék), a kanadaiak (19,1 százalék) és az új-zélandi férfiak (18,6 százalék).

Az, hogy a kannabiszt több amerikai államban legalizálták, hozzájárult a lefoglalások csökkenéséhez, 2010 óta 77 százalékkal kevesebb lefoglalás történt 2017-ben. Eközben a világon opioidokból 693 tonnát foglaltak le, 5 százalékkal többet, mint az előző évben. (Yahoo News

Szerző: Herczeg Márk

Forrás: 444.hu 

https://444.hu/2019/06/30/tiz-ev-alatt-30-szazalekkal-nott-a-rekreacios-drogokat-hasznalok-szama

szerelmesek.jpg 

Sok a szenvedélybeteg B.-A.-Z. megyében is, és nemcsak a fiatalok közül kerülnek ki a szerfogyasztók. 

 

szipus-belvaros.jpg

A kábítószer-használat szempontjából a város egyik legfertőzöttebb része az Avas, de a városszéli ipartelepek és a belváros sem lóg ki a sorból, az Ady-híd környékén is gyakran látni szipuzó fiatalokat. Az utcai heroinhasználat nálunk még nem elterjed.
Ellátogattunk a miskolci Drogambulanciára, betekintettünk a szakemberek tevékenységébe és megismertünk néhány szerfogyasztót. Az ambulancián járva eszembe ötlött főiskolai pszichológia tanárom, aki gyakran idézte Kosztolányi híres sorait. „Ne ámulj a kokainistán. /Gondolkozz az okain is tán.”

Megszólaltatunk két fiatalt, akik már tinédzserként a kemény drogok rabjaivá váltak. Mini-interjúinkból kiderül, a függőség és az alkalmi drogfogyasztás között húzódó határ hajszálvékony, a kábítószerfogyasztók későn ébrednek rá, hogy már betegek.
R. CS. egy fiatal, jólöltözött srác, barátnőjével érkezett a Drogambulanciára. Őt arról kérdeztem, mióta jár az ambulanciára, és milyen szereket próbált ki.

– Nehéz a drogügyeimről nyilatkozni, de nem bánom, vágjunk bele. Korán kezdtem, már 13 évesen füveztem a haverokkal, aztán jött a morfium is. Ekkor még nem gondoltam, hogy később kemény drogokat is fogok használni. A szakközépiskolás koromban próbáltam ki a heroint, igen hamar rákaptam, majd Budapestre költöztem, ott elég sokszor jártam éjszakai klubokba, diszkókba az új haverokkal. A Képzőművészeti Főiskola festő szakára jártam, 2008-ban diplomáztam. Mindig is szerettem a művészetet, jó kézügyességem volt, imádtam festeni. A főiskola utolsó évében szerencsére sikerült csökkenteni a napi adagot, egyre ritkábban lőttem be magam, tanulnom kellett a vizsgákra és elhatároztam, előbb-utóbb leteszem a heroint. Már 2000-től eljártam a Drogambulanciára, egyre kevesebb kábszerre volt szükségem, sőt ez év tavaszától már nem nyúltam utána, csak Metadont szedek, ez helyettesítő szer. Nemsokára erre sem lesz szükségem, teljesen „tiszta” leszek.
– Barátnőd is kipróbálta már a kemény drogokat?
– Nem, abszolút nem, ő még a füves cigarettát sem kóstolta. Becsülöm ezért és még sok más miatt is. Kedvesem ide jár az egyetemre, a bölcsészkarra, ő is szereti a kultúrát, odavan a művészetekért. Ő volt az, aki segített, lerántott a „bűnös útról”, rávett, hogy hagyjam el az anyagot. Sok lánnyal jártam már, de ilyen lánnyal, mint Ő, sosem találkoztam. Abszolút szerelmes vagyok, ez erősít rendesen.

A „flash”-érzést nem lehet szavakkal kifejezni

Gábortól azt kérdeztem, hány évesen kezdett el kemény drogokat használni.
– Már 17 évesen elkezdtem lőni magam. A középiskolás éveim alatt is kipróbáltam egy-két cuccot, főleg partydrogokat, extasyt, speedet. Később a kokaint is megkóstoltam, de az túl drága, így az utóbbi fél évben inkább heroint használtam. A kokain nem annyira kemény, mint a „hernyó”, könnyebb leállni róla, nincs olyan kemény fizikai függés. Jártam Hollandiában is, ott sokkal olcsóbb minden anyag.
– Segítettek neked az ambulancián?
– Tíz éve járok ide, segítenek. Nem tudom, sikerül-e végleg leszoknom, fogalmam sincs, de azt senki ne gondolja, hogy ez olyan egyszerű.
– Bevallom, teljesen laikus vagyok, nincsenek tapasztalataim a drog hatásairól. Milyen a mámor, mit éltél át?
– Figyelj, csak az tudja a „flash”-érzést, aki kipróbálta a cuccot. Nem igaz az, hogy az extasyra azonnal rá lehet szokni, volt rá példa, hogy kéthavonta 1-1 „tablettát” szedtem, és csak jóval később szoktam rá. Viszont utána hamar nyúltam a heroinhoz. Szeretnék leszokni, de nem egyszerű, senkinek nem ajánlom a keményebb drogokat.

A szakember szemével

Juhászné Ceglédi Tündét, az alapítvány vezetőjét kérdeztük a megyei droghelyzetről, és arról, mennyi beteg látogatja a Drogambulanciát.

– Miskolcon már 13 éve segíti a Drogambulancia a szenvedélybetegeket. Az ambuláns drogbeteg-ellátás beindítását megelőzte a Drogambulancia Alapítvány létrehozása, melynek feladata az ambulancia működtetése, a helyi drogproblémák kezelése, a megelőző és felvilágosító munka összefogása, a régióban jelentkező drogproblémák kezelése.
MONDJ NEMET A DROGOKRA VIDEÓ
Az alacsonyküszöbű szolgáltatást 2000-től vezette be a Drogambulancia Alapítvány, amelynek célja egyrészt a kábítószer-használat okozta egészségügyi és szociális károk mérséklése, tanácsadás, utcai megkereső munka, fertőző betegségek megelőzése. E speciális szolgáltatás keretében biztosítják az alapítvány munkatársai a tűcsere-programot is, amely során az absztinencia irányába még nem motivált drogfogyasztóknak steril eszközöket biztosítanak és a használt injektorok begyűjtését elvégzik. Jelenleg Miskolcon kívül, ahol állandó helyszínű szolgáltatás van, a régió négy városában biztosított mobil alacsonyküszöbű szolgáltatás: Ózdon, Kazincbarcikán, Tiszaújvárosban, Mezőkövesden körülbelül 5-10 kliens vesz részt városonként a mobil tűcsere-programban, összesen kb. 70 fő veszi igénybe a szolgáltatást. Reméljük, programunkkal egyre több szerhasználót tudunk elérni. 


thumbnail_drogambulancia_fecskend.jpg
– Sok olyan fiatal látogatott el hozzánk az elmúlt hónapokban, akiknek kábítószerekkel kapcsolatos problémáik vannak. Jelenleg több mint 2500 fő a klienseink száma, körülbelül 50 százalékuk Miskolc és környékén lakik. A korábbi években főleg a megye nagyvárosaiban (Kazincbarcika, Szerencs, Ózd) volt jellemző az illegális szerhasználat, sajnos mostanában már a kistelepülések is érintettek. Tapasztalatom szerint az egyéni terápia ambuláns drogbeteg-ellátás keretei között hatékonyabb. Ha a szerfogyasztók csoportterápiában vesznek részt, nagyobb a veszélye annak, hogy a foglalkozást követően egymást negatív irányba befolyásolva a szerhez nyúlnak. A kipróbálás stádiumában a fiatalokban sokszor nem tudatosulnak a kábítószer-használat veszélyei, csak később, amikor egyeseknél már problémák lépnek fel, illetve kialakul a függőség – sorolta a szakember.

Juhászné Ceglédi Tünde kiemelte, hogy nemcsak a szerhasználók, hanem a társadalom egészének biztonsága érdekében nyújtják addiktológiai szakembereik különböző szolgáltatásaikat, mint a drogbetegek egészségügyi ellátása, a szenvedélybeteg közösségi ellátása és alacsonyküszöbű szolgáltatása. Valamennyi szolgáltatásnak más és más a közvetlen célja, hosszútávon azonban a szerfogyasztók társadalomba történő reintegrálása a cél. – Bízom benne, hogy egyre több szerfogyasztó fog segítséget kérni annak érdekében, hogy absztinenssé váljon – mondta hírportálunknak az ambulancia vezetője.

Búzafalvi Tamás 

Forrás: minap.hu

http://old.minap.hu/news.php?extend.17906.12

Papp Éva Mária 2019.08.13. 06:50

Nyaki

Képtalálat a következőre: „képek szipus”

Nyakinak hívta mindenki. Az egyetlen szipus volt az óbudai lakótelepen. Sokszor láttam, ahogy dülöngélt a házak között, a sárga löttyös zacskó mindig a kezében volt. Féltem tőle, már nem tudom, miért. Alig múltam tíz. Egyszer kutyasétáltatás közben belebotlottam az árkádok alatt, éppen chipset ettem, és kért belőle. Neki adtam az egészet, és elszaladtam. Évekkel később egy nagy társasággal voltam, odajött hozzánk beszélgetni, többen jól ismerték. Kifejezetten jámbornak tűnt.

Ma már a Ferencvárosban lakom, a József Attila lakótelepen, ahol évekig nem láttam az utcán szipust. Ám amióta a szomszédos kerületben, a hírhedt Hős utcában a hatóság hadat üzent a drogtanyáknak, a „zombik” egy része nálunk vert tábort. Ősszel, amikor még jobb volt az idő, a környéken lakók a Facebookon rendszeresen osztottak meg képet lépcsőn, járdán, fűben, játszótéren fekvő, eszméletlen drogosokról. Az egyik férfi letolt nadrággal feküdt a metróaluljáróban, a fotón éppen egy iskolás csoport megy el mellette.

A helyiek nyomására a rendőrség naponta többször megjelent az Ecseri úti megállónál, de ennek különösebb elrettentő hatása nem volt. Egyszer pont arra mentem, amikor a fiatalokat igazoltatták. Három fiú, hogy megússza a macerát, viháncolva lefutott az aluljáróba, és ha már arra jártak, feltörték a telefonfülkét, hátha találnak benne egy kis aprót – a rendőröktől ötven méterre.

A környékbeliek véleménye megoszlik. Van, aki önbíráskodna, más szerint ezek a fiatalok az igazi áldozatok, de a tökéletes megoldást senki nem tudja. A kábítószereseket hiába gyűjtenék be a rendőrök, szabadulás után jönnének vissza. Vagy zavarják őket tovább egy másik kerületbe? A drogambulancia hasznos lenne, de kevés a szakember. A munkából haza siető anyáktól meg a buszra váró iskolásoktól se lehet elvárni, hogy minden félájult herbáloshoz leguggoljanak, és ők pótolják azt a szeretetet, amit a drogfüggők nyilván nem kaptak meg annak idején. De akkor kinek kellene leguggolnia hozzájuk? Úgy tűnik, egyelőre nincs más, marad a keserűség és a Facebook.

Ma már meg merném kérdezni Nyakitól, hogy mit javasol, de szerintem már meghalt.

 

Szerző: Pór Attila

 Forrás: noklapja.nlcafe.hu

https://noklapja.nlcafe.hu/szerintem/2019/02/28/nyaki/ 

A szüleinket. A társunkat. A főnököt. Önmagunkat. Sok mindenkit elővehetünk azért szóban vagy gondolatban, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük – legyen szó egy megbeszélésről, de akár a pályaválasztásunkról is. Mi állhat annak a hátterében, hogy ha félresiklik valami, sokan azonnal a felelőst keressük, és nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk? És ha megtaláltuk – vajon hogyan tovább? 

 

“A konyhámban vagyok, és egy bögre kávét iszom. Fehér nadrágot viselek egy kardigános együttessel. Hirtelen elejtem a bögrét, ami millió darabra törik a padlón, a kifröccsenő kávé pedig beteríti a ruhámat. És azonnal, abban a milliszekundumban, amint a bögre földet ért, az én számat a következő mondat hagyja el: A fenébe, Steve!”

Ezt a kis anekdotát Brené Brown, az ismert amerikai kutatónő osztotta meg a hibáztatásról szóló videójában. Brown, ahogy maga is bevallja, szintén azok közé tartozik, akik hajlamosak rögtön felelőst keresni, ha valami nem, vagy rosszul sikerül. A hibás pedig ebben a fenti esetben a kutatónő férje, Steve volt.

De ő kezdte!

Steve ugyanis néhány barátjával együtt rendszeresen eljár vízilabdázni. Így tett a kávés incidenst megelőző estén is. A felesége figyelmeztette, hogy érjen haza legkésőbb tízre, mert nem tud elaludni addig, amíg ő nincs otthon. Steve azonban csak fél tizenegyre futott be, ami miatt a nő a szokottnál később tudott lefeküdni, ezért másnap fáradt volt, és még a délelőtti órákban egy második bögre kávé mellett döntött – ami végül a padlón landolt. Brené Brown okfejtése szerint tehát természetesen a férje a hibás a tönkrement ruhákért és a rendetlenségért, hiszen ha nem késett volna előző este, ő soha nem is töltötte volna ki magának azt a második kávét. Logikus, nem igaz?

“Tulajdonképpen ekkor jöttem rá arra, hogy milyen óriási mértékben érint engem is a hibáztatás problémája” – vallja be a kutatónő. A hibáztatás (azaz angolul blaming, amiről biztosan sokaknak eszünkbe jut a mi magyar “blamálni” szavunk…) folyamata gyakran kicsit úgy festhet a külső szemlélő számára, mint azok a régi, óvodáskori csetepaték, amikor az igazságért kiáltva a másikra mutatunk: “De hát ő kezdte!!!”.

Ahogyan Steve és a kávé, valamint a klasszikus “ki nézett csúnyán a másikra” konfliktus esetében: lehet, hogy megtaláljuk, ki a felelős a történtekért, és még az is megeshet, hogy elnyeri érte méltó büntetését. Az igazi kérdés azonban az: megváltozik-e ettől bármi?

Még ha az enyém is, de legalább legyen valakié

A kávé biztosan nem varázsolódik vissza a bögrébe, és a lehorzsolt térdek sem gyógyulnak meg egy csapásra attól, hogy kiderül, ki a hibás. A szakításunk, a munkahelyünk elvesztése sem lesz semmis attól, ha megtaláljuk, ki a felelős azért, ami történt. A hibáztatásnak tehát nem is a végeredménye igazán érdekes, hanem a gyökerei: hogy egyáltalán miért csináljuk.

Az első válasz, ami erre a kérdésre eszünkbe juthat, valószínűleg a felelősség áthárítása lehet; azaz annak a mindenáron való elkerülése, hogy nekünk kelljen elvinni a balhét. Ez az esetek egy részében igaz is lehet, ám a hibáztatás gyökere ennél is mélyebbre nyúlhat: azok ugyanis, akik igazán hajlamosak azonnal felelőst keresni egy balul sikerült dologért, ha nem találnak mást, ugyanolyan készségesen “blamálják” saját magukat, mint bárkit a környezetükben. Tehát túl azon, amikor a saját önértékelésünk védelmében mást jelölünk ki a kudarcaink forrásául, a hibáztatás egy nagyon fontos, ám illuzórikus érzést nyújt számunkra: a kontroll érzetét. 

Úgyis tudtam, hogy becsapsz

“A hibáztatás egyszerűen annak a diszkomfortnak, fájdalomnak és haragnak a kiadása, amit érzünk egy ilyen helyzetben” – mondja Brené Brown. A szakember a kutatási eredményei alapján azt vallja, hogy a hibáztatás egyfajta fordított összefüggésben áll a bizalommal

minél nehezebben bízunk meg a másikban, annál inkább hajlamosak vagyunk a felelőst keresni akkor, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És bár a felszínen úgy tűnhet, ezáltal a kezünkben tartjuk az irányítást, a mélyben ott feszül bennünk a düh, amely mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem bízhatok meg benned, és látod, igazam is volt.

Ahogy azt mindezek alapján sejteni lehet, ez a fajta harag, bizalmatlanság és maga a hibáztatás folyamata nincs jó hatással sem ránk, sem pedig a kapcsolatainkra. Randi Gunther klinikai pszichológus, házassági tanácsadó szerint az, ha mindenért, ami balul üt ki, azonnal meg kell találnunk a felelőst, a párkapcsolaton belül egy fájdalmas, és rendkívül nehezen abbahagyható játszmába torkollhat.

Már megint

A párkapcsolatban ugyanis nagyon könnyen állandó szereplői lehetünk ugyanannak az újra és újra lejátszódó történetnek: félresiklik valami, amitől mindketten frusztráltak vagyunk, és elkezdődik a hibáztatás folyamata. A két fél aztán – temperamentumuknak megfelelően – vezeti végig a forgatókönyvet: vagy mindkettő a másikra mutogat, vagy pedig mindig lesz valaki, aki készségesen “elviszi a balhét”, miközben a másik “ugye, megmondtam” bólintással hátradől, és lelkesen hibáztat.

Abban, hogy melyik szerepben érezzük igazán otthonosan magunkat, fontos szerepet játszik a személyiségünk, gyerekkori tapasztalataink és az önértékelésünk. Alacsonyabb önértékeléssel, illetve – ahogy Gunther fogalmaz – “jógyerek” attitűddel ugyanis hajlamosabbak lehetünk arra, hogy készséggel simuljunk bele nem csak a felelős, de a bűnbak szerepébe is (azaz hogy akkor is vállaljuk a felelősséget, amikor nem mi hibáztunk).

Biztosan sokak számára ismerős a helyzet, amikor a pár egyik tagja indulatosan érkezik haza este egy, a kapcsolattól teljesen független munkahelyi konfliktus miatt – a másik pedig ösztönösen, szinte reflexszerűen bocsánatot kér, holott nem ő tehet az egészről.

A hibáztató működésmód pedig, valljuk be, hosszú távon akkor is kényelmes lehet, ha a személyiségünkből eredő hajlamunk nem is volt rá, hiszen minden konfliktus esetén ez lehet a mi “Ingyen kijöhetsz a börtönből” Monopoly-kártyánk, amivel minden vitás helyzetben miénk a nyerő pozíció… Randi Gunther szerint a párkapcsolaton belül ezt az ördögi kört csak akkor lehet megtörni, ha mindkét fél tudatosan figyel arra, mely ponton lépnek be ebbe a mintázatba, közösen megállítják a folyamatot, és ahelyett, hogy a felelőst akarnák mindenáron pellengérre állítani, a megoldáson kezdenek dolgozni. 

Ő a hibás – de már úgyis mindegy

Ez a módszer nem csupán a párkapcsolatokon belül siethet a segítségünkre, ha mi magunk is hajlamosak vagyunk a hibáztatás ördögi körében pörögni. A kudarcokért, balul sikerült eseményekért vagy megtaláljuk a felelőst, vagy nem, a hibáztatás azonban egyvalamit egész biztosan nem hoz meg számunkra: a feloldást. Lehet, hogy kiderül, hogy a szüleink miatt vannak problémáink; lehet, hogy valamiért egyedül mi vagyunk a hibásak. De egy nagyobb képet szemlélve mennyire számít ez tulajdonképpen?

Felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, és hibáztatni mást vagy magunkat, ha rosszul sikerül valami, két nagyon különböző dolog. Az első esetben ugyanis benne rejlik annak a lehetősége, hogy a személyiségünk fejlődik a kudarcok, negatív történések által, hiszen aktívan keressük rájuk a megoldást, és gyakoroljuk a kontrollt az élethelyzeteink felett. A másodikban azonban nem. Ott lényegében egy passzív szerepben várjuk, hogy jöjjön valaki, és igazságot tegyen – hiszen a másik volt a hibás.

“A hibáztatás azért is igazán káros a kapcsolatainkban, mert mindaddig, amíg dühöngünk, és felelőst keresünk, elveszítjük a lehetőséget arra, hogy empatikusak legyünk; ahogyan velem is történt a férjem és a kávé esetében” – mondja Brené Brown. A kutatónő szerint amint hibáztatni kezdünk, már nem figyelünk igazán sem magunkra, sem egymásra; nem halljuk meg azokat a történeteket, amelyekben nagy szükségünk lenne az empátiára: másokkal, de önmagunkkal szemben is. 

 

Szerző: Herendi Kata 

Forrás: pszichoforyou.hu 

https://pszichoforyou.hu/miert-hibaztatunk-mindig-valakit/?fbclid=IwAR2MjYIPCfiLwt-hWKidcnuqY4UbPyic8lKy-yHXZ6JzplV8drBJnpzIpdo

Az elmúlt két évben drasztikusan megváltozott a budapesti József Attila-lakótelep bejárata. A békés telepi élethez szokott lakók rettegnek a hol agresszív, hol ájultan heverő dizájnerdrogosoktól.

  • Idén nyáron már Budapesten is egyre gyakrabban találkozni a teljesen bekészült herbálosokkal. 
  • Mivel a VIII. és X. kerületből aránylag hatékonyan szorítják ki őket, ezért sokan a Ferencvárosba járnak cuccozni. Törzshelyük lett a József Attila-lakótelep bejáratánál lévő tér. 
  • A szinte kisvárosi élethez szokott lakók arról számolnak be, hogy két éve szinte a semmiből bukkantak elő az ijesztő, zombiszerű figurák. 
  • A telepen lakók számára megkerülhetetlen közlekedési csomópontban, az Ecseri úti metrómegállóban állandóak a véres, akár késelésig menő balhék, nyíltan megy a drogkereskedelem és a drogozás, szanaszét hevernek a beájult narkósok. 
  • A ferencvárosiak már aláírást is gyűjtöttek, és petíciót adtak be az önkormányzathoz, hogy történjen valami, de válaszra sem méltatták őket.
  • Az alábbi videóinkban részletesen bemutatjuk a herbál nevű dizájnerdrogot és hatásait: Elsőherbálozók a városligeti majálisonElkábszereztem a diákhitelem 

 

Szerző: Botos Tamás, Ács Dániel, Kiss Bence 

Forrás: 444.hu 

https://444.hu/2019/07/31/mintalakotelep-volt-a-nyomordrogozas-egyik-legijesztobb-kozpontja-lett 

Negyvenes évei elején járó, jóképű férfi. Többször a halál küszöbéről támolygott vissza, amíg egyszer azt mondta, elég. Legyen inkább élet. És lett. Orsolics Zénó már másoknak – drog által érintett tinédzsereknek és felnőtteknek – segít, és az idáig vezető útról könyvet is írt. Dobray Sarolta írása. 

– Két dolog jut elsőre eszembe. Az első a pad, ott, az Örs Vezér téren, ’98-ban. A pad mellett, a kukából kandikál ki egy kiflivég, és én azon gondolkodom, hogy amikor nem néz oda senki, kiveszem. Aztán azon, melyik a nemesebb halál: a troli vagy a metró elé vetni magam. A második, amikor lediplomáztam. Hogy apám akkor, először és utoljára mondta nekem azt, hogy büszke rám… – így kezdi. Aztán folytatja, az elejéről.

– Teljesen átlagos családban nőttem fel. Legalábbis kívülről úgy tűnt… Anyu, apu, két testvér, autó, nyaraló, minden. Apám katonai pályára ment, alezredesi rangig vitte. Cserébe otthon is katonás volt, kemény, mint a kő, kocka, mint a jég. A lakótelep, az lett az én otthonom. A lakótelepi srácok. A banda. Akik végre értenek engem, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Mindenki zűrös családból jött. Egyívásúak voltunk… Van egy ilyen mondás, hogy a szemetet összefújja az utcán a szél. Hát, minket összefújt. Anyagilag megvolt mindenem, de anyám is halálra dolgozta magát, apám is, kontroll sehol. Azokban a telepi bandákban álmodtuk az életünket. Minden drogosnak van egy „belépő” szere. Én azt mondom, az enyém a kulcs volt, ami akkoriban a nyakamban lógott. Reggel elindultam a suliba, aztán utána vagy hazaérkeztem, vagy nem. Általában nem. Tizenhárom körül voltam, akkor kezdtünk cigizni, suli előtt, közben, után. Aztán jöttek az iszogatások. Onnan már csak egy karnyújtásnyira volt az első füves cigi. De az első szerelem a hasis volt, egy szilveszteri buliban hozta valaki. Nagyon bejött. Csodálatos szorongáscsillapítónak bizonyult, és én folyton szorongtam. Végre nem kellett arra gondolni, amire nem akartam, arra, ami otthon volt, hogy az a képletes púp a szőnyeg alatt lassan óriássá nőtt. Mindenki tudott valamit, ami baj, ami fáj, de senki nem beszélt róla. Ahogy arról sem, hogy apám iszik, hogy egyre agresszívabb. Hogy nem férünk egymáshoz.

MINT A VADÁLLATOK

– Ezen a ponton még sokan kiszálltak, mert akkor még nem volt annyira nehéz. Én mentem tovább. A hasis és a fű után bejöttek a képbe a partidrogok. Speed, extasy. A legelső megint csodás volt. Imádtam, hogy a bandában vagyok, hogy oda tartozom, hogy egyáltalán tartozom valahova. Buliról bulira jártunk, olyanok voltunk, mint a vadállatok. Négyen beültünk egy szakadt Zsiguliba, mindenki be volt állva, mint az állat, a sofőr is, persze. Padlógázzal nyomtuk az autópályán. Felborultunk, fának mentünk többször. De akkor még mázlink volt, akkor még nem halt meg senki. Igazából utáltam az egészet, de cikinek éreztem nem csinálni, a többiek előtt. Volt egy diszkó Rákoskeresztúron, ott csak bemondtad a titkos kódot, és a pincérek tálcán hozták ki a speedet. Mindent bevettünk, a lakótelepen csak drogtartálynak hívtak minket.

Amikor ez a bulizós korszak kicsit lecsengett, jött a következő vízválasztó. Akkor voltam tizenhét. Csináltunk egy pinceklubot az egyik tízemeletes aljában. Valaki lehozott heroint. Létezik egy buta hierarchia a szenvedélybetegek között: a drogosok lenézik az alkoholistákat, a füvesek lenézik az amfetaminhasználókat és így tovább. De nekünk mindig mindenre volt magyarázatunk, úgy forgattuk, ahogy épp jólesett. Amikor speedeztünk, lenéztük a hernyósokat, de amikor ott volt a heroin, már nem nagyon volt kit lenéznünk, csak az alkoholistákat, mert csak azok nem voltunk még. Pedig az első nem is volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. Hánytam rendesen, és azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet erre a borzalomra rákattanni. De a többiek csinálták. Hát felszívtam második alkalommal is… Évekig kirázott aztán a hideg attól a mondattól, ami akkor bennem világosan megfogalmazódott. „Megérkeztem, hazataláltam, ez az én szerem.” Úgy éreztem, menedéket nyújt az alól, ami elől menekülni akartam. A hiányaimtól. Elkezdtük rendszeresen használni. Egy-két hónap telt el, amikor észrevettem, hogy fájnak a csontjaim, hogy rosszul vagyok, hogy remegek. Pedig csak pár napot hagytam ki. Elvonás. Akkor esett le, hogy rászoktam. Rohantam is, hogy vegyek egy adagot, elfüstöltem, és sutty, mintha minden bajt, fájdalmat elfújtak volna. Ennyi volt az egész. Hónapokig szívtuk a heroint. Suliba szinte egyáltalán nem jártam be, a nyolc általános után egy szakmunkásképzőbe kerültem, annyira rossz volt a bizonyítványom.

És jött a következő útelágazás. Pár haver, akik már komolyabban tolták, kiokosítottak, hogy jobban járunk, ha nem szívjuk, hanem szúrjuk a heroint. Jobban üt be, és kevesebb is kell belőle. Tiszta haszon. Először bénáztunk, beadogattuk valahogy egymásnak. Aztán szépen megtanulta mindenki magának beszúrni. Néhány másodperc alatt már a véráramban száguld az anyag, és paff, ott is van az agyban. Hatalmas flash, úgy, ahogy mindig is mondták.

Ha nektek vagy ismerőseiteknek segítségre lenne szüksége, a fuggosegkezeles.hu oldalon keresztül megtaláljátok Zénót.

A teljes cikket a Nők Lapja 2019/28. számában olvashatjátok el. A magazin július 10-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Bulla Bea 

Forrás: noklapja.nlcafe.hu 

Forrás: https://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2019/07/15/fuggoseg-terapia-3-gyerek-orsolics-zeno-szocialis-munkas-tortenete/?fbclid=IwAR1yJW9zUapKzYH7Mp54QguXbZ_M0SZ5yn1OlUsIXNgbexxKp7jsynK45fQ 

 Számos szakkifejezés létezik, melyeket nap mint nap használunk, része közös szókincsünknek, mégsem teljesen egyértelmű, hogy mit is értünk rajtuk. Ilyen például a krízis fogalma. Mit is nevezünk pszichológiai szempontból krízisnek? Melyek a leggyakoribb krízisek a családok életében? Honnan lehet felismeri, hogy krízisbe kerültünk, és mit tudunk tenni ellene? Jelen cikkünk ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ.

 

A krízis szó jelentése válság, fordulat, fordulópont. Hétköznapi értelemben egy traumatikus, stresszel teli változást értünk rajta. Általában olyan helyzetek idézik elő, melyekhez nem tudunk alkalmazkodni, nem működnek a meglévő problémamegoldó készségeink, és elkerülni sem lehet azokat. Fontos azonban kiemelnünk, hogy

a krízishelyzet egyben egyfajta lehetőségként is szolgálhat,

ugyanis ösztönöz a változásra, az aktuálisan nyomasztó és feszültséggel teli életeseménynek ezáltal hosszú távon pozitív hozadéka is lehet. 

 

Mit nevezünk családi krízisnek?

Családi krízisről akkor beszélünk, amikor az addig megszokott rend külső vagy belső hatásra felborul, és ezzel kényszerű változást idéz elő a család életében.

A családra, mint a rendszerekre általában, jellemző egyfajta állandóságra való törekvés,

így a változás könnyen kibillentheti viszonylagos egyensúlyi helyzetéből. Leggyakrabban az életciklus-váltások idején alakul ki krízis, mint amilyen a friss házasság, a gyermek születése vagy éppen a felnőtt gyermeket önállóságra bocsátó családi élethelyzet. Minden életszakaszban más-más kihívás és megoldandó feladat elé kell állnunk, így könnyen elakadhatunk valamelyik szinten. Amennyiben a család számára megoldhatatlan problémává fokozódik a helyzet, akkor beszélünk családi krízisről. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk a származási családról való leválás, az életközép, valamint az időskor időszakára, melyek különösen sérülékeny életciklusok.

A család egészséges működéséhez hozzájárul, hogy nyíltan kommunikáljunk egymással, érzelmeinket minél pontosabban kifejezzük, támaszt nyújtsunk egymás számára, az együttélés szabályai mindenki számára világosak legyenek, rugalmas határokat alkossunk, valamint bizalomteli kapcsolatban legyünk a családtagjainkkal. 

 

Mikor kerül krízisbe egy párkapcsolat?

Érdekes módon egy olyan pozitív életesemény, mint a házasságkötés, maga is krízisnek tekinthető. Sok változást eredményez életünkben, alkalmazkodást igényel, új megküzdési stratégiákat vár el tőlünk, valamint új konfliktusok forrása is lehet. Ilyen tekintetben az esküvőt is mint kritikus eseményt kell számba vennünk, mely vitákat és konfliktusokat generálhat, illetve az értékek és normák ütközését hozhatja felszínre.

A párkapcsolat és házasság esetében a legnagyobb erőforrást az együttes erővel megteremtett biztonságos alap adja, melyre a későbbiekben építkezhetünk.

Krízis akkor következik be, amikor a normál párkapcsolati fejlődés elakad valahol.

Ez gyakran valamilyen külső hatásra következik be, mint amilyen a hosszan tartó betegség, a válás, a veszteségek vagy az egzisztenciális bizonytalanság. A párkapcsolati rendszeren belül krízist eredményező tényező lehet a hatalom vagy a hierarchia egyenlőtlen megoszlása, a határok rugalmatlansága, a gyermekvállalás- és nevelés témáját érintő nézeteltérések, valamint a szexuális problémák, a hűtlenség és az érzelmi kiüresedés. Most pedig térjünk ki két gyakori és sokakat érintő családi krízisre részletesebben! 

A GYERMEK SZÜLETÉSÉVEL A CSALÁDI DINAMIKA ALAPVETŐEN ÁTRENDEZŐDIK. 
.

A családalapítás és a szülőszerep krízise

Az első gyermek születése egy érzékeny időszak a párok életében, hiszen számos változást eredményez, a korábbi családi felállás gyökeresen és végérvényesen megváltozik. Házastársként új szerepeket tanulunk,

a már megismert és begyakorolt férj és feleség szerepe mellé újdonságként adódik a szülőszerep, apává vagy anyává válunk.

Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy ez a szereptanulás a korábbiak mellé társul, de nem helyettesíti azokat, egy anya továbbra is nő, feleség, munkavállaló stb. marad, és ezekre a korábbi szerepeire is fontos hangsúlyt fektetnie. A helyzet nehézsége éppen ebben rejlik, egyre több szereppel kell zsonglőrködnünk, egyre szerteágazóbb feladatokat kell ellátnunk, egyre többfelé kell megfelelnünk. A gyermek születésével a családi dinamika alapvetően átrendeződik, a duóból trió lesz, mely labilisabb felállást eredményez, ugyanis a hármas egység gyakran tagolódik kettes alegységekre.

Fontos figyelmet szentelnünk az új rendszer rugalmas határainak és egyensúlyának kialakítására, a származási családokkal való kapcsolattartás ideális fenntartására, valamint az újszülött körüli teendők felosztására. Ezen sarkalatos tényezőkön túl krízist okozhat a szülés után gyakran jelentkező úgynevezett baby blues, azaz lehangoltság, valamint a gyermekágyi szorongás és depresszió. Fontos megemlítenünk az újdonsült apukákat érintő nehézségeket is, hiszen ők gyakran érzik úgy, hogy peremhelyzetbe kerültek, nehezebben találják meg szerepüket az új családi felállásban, így segítenünk kell őket ebben.

A szülőszerep krízisét eredményezheti a gyermekvállalás nehezítettsége, valamint a meddőség is. Provokáló tényező továbbá a problematikus várandósság, a komplikált szülés, a nem tervezett gyermekvállalás, az egzisztenciális nehézségek, valamint a társas támasz hiánya. Összetett kérdés az örökbefogadás és a mozaikcsaládok esete is, melyekben sajátos nehézségek merülhetnek fel a szülőszerepekkel kapcsolatban. 

FONTOS FELADAT A VÁLÁS SORÁN AZ ÚJ STRUKTÚRÁHOZ VALÓ ALKALMAZKODÁS. 
,

A válási krízis

A másik gyakran előforduló családi krízis a válás, mely általában nagy feszültséggel, magas szorongással és a reménytelenség érzésével jár együtt. Olykor úgy érezhetjük, hogy csak tudunk kikerülni a krízishelyzetből, ha véget vetünk a kapcsolatnak, azonban fontos szem előtt tartanunk, hogy a válás további krízisek forrása lehet, mely leggyakrabban az elhagyott felet, illetve a gyermekeket érinti.

A válás lényegében egyfajta gyászmunka, az addigi felállásban működő család elgyászolását jelenti.

Fontos feladat a válás során az új struktúrához való alkalmazkodás, valamint az új szerepek kialakítása és betöltése. A válás egy hosszadalmas folyamat, mely több szakaszból áll: az első szakasz a fontolgatástól a döntésig tart, mely lélektani szempontból fordulópontnak tekinthető. Ezt követi a különköltözés, a leválás időszaka, mely a fizikai elkülönülést jelenti. Megtörténik a jogi értelemben vett válás, azonban a neheze még hátra van: az alkalmazkodás a váláshoz, azaz az érzelmi leválás időszaka. Ez gyakran elhúzódik, sokan beleragadnak ebbe a fázisba és nehezen lépnek tovább. Holott ennek az időszaknak akkor van vége, amikor érzelmileg teljesen le tudtunk válni a korábbi kapcsolatról és képesek vagyunk új, érzelemteli kapcsolatot teremteni.

Az érzelmi válás során alkalmazkodnunk kell a partner nélküli élethez, újra kell szerveznünk mindennapi teendőinket, adott esetben újra kell építenünk a kapcsolati hálónkat, érzelmileg stabilizálódnunk kell, valamint ez az ideje az identitásunk újrafogalmazásának is. Mint látható, sok fontos feladatunk van ebben az érzelmileg telített időszakban, melyet komplexebbé tesz, amikor közös gyermekek is részei az egyenletnek. Ebben az esetben elvált szülőként tisztáznunk kell a gyermekekkel kapcsolatos kérdéseket, ideális esetben ki kell alakítanunk egyfajta együttműködést a gyermekek érdekében, hiszen

házastársként el lehet válni egymástól, de szülőként nem!

.

És végül, mit tehetünk a családi krízisek kezelése érdekében?

Mint azt a cikk elején tisztáztuk, a krízishelyzetek általában túlnőnek rajtunk, és egyedül nehezen birkózunk meg velük. Ha úgy is érezzük, hogy már túljutottunk egy krízisen, érdemes végiggondolnunk, hogy valóban hatékony megoldást találtunk-e a problémára, gyakran ugyanis hosszú távon nem működő látszatmegoldásokat alkalmazunk a feszültség mihamarabbi enyhítése érdekében. A krízist azonban komolyan kell vennünk, hiszen egy érzelmileg elárasztó, különösen sérülékeny időszak ez, melyhez ajánlott segítő szakember támogatását igénybe venni.

Családi krízis esetében célszerű család- vagy párterapeutát felkeresni, a probléma jellegétől függően. A terápiához szükséges, hogy az érintettek motiváltak legyenek a változásra, és célszerű minél hamarabb beavatkozni a folyamatba. Fontos szempont, hogy ilyen esetekben

sosem a tünet megszüntetése a cél, hanem az egész rendszer (pár vagy család) kezelése, változása.

A krízisintervenció jellemzője, hogy rövid távú folyamat, gyors változást céloz meg, aktív, direktív terapeutai hozzáállás jellemzi, korlátozott célokat tűz ki, a jelen problémáira fókuszál és előtérbe helyezi az érzelmek nyílt kifejezését. Ezen eszközökkel segítik a feszültség oldását és a felmerült problémák kezelését, hogy a lehető legjobb döntések megszületését és a szükséges változások elérését támogassák a terápia folyamán.

 

Felhasznált szakirodalom:

Bakó T. (2012) Verem mélyén: Könyv a krízisről. Budapest: Psycho Art.

Hajduska M. (2015) Krízislélektan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Csürke J., Vörös V., Osváth P. & Árkovits A. (Szerk.) (2014) Mindennapi kríziseink: A lélektani krízis és a krízisintervenció kézikönyve. Budapest: Oriold és Társai Kiadó. 

 

tinirehab top 

a "Service in Mission" (SIM) projektbe, a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonába

 

Két fő önkéntest keresünk 1 évre a "Service in a Mission" (Szolgálat egy misszióban) projektbe, amely az ERASMUS+ program keretén belül az ESC (European Solidarity Corps) alprogramban fog megvalósulni, azaz egy komoly, 20 éve működő EU-s önkéntes programról van szó, meghatározott keretekkel:

 

- az önkéntesek életkora 18-30 év között kell, hogy legyen, mi leginkább 23-30 év közöttieket fogadnánk szívesen, mivel a célcsoportunkkal való munka feltétele egy bizonyos fokú érettség, élettapasztalat. Nézd meg a honlapunkat:

www.tinirehab.hu és www.drogterapia.hu

- az önkéntes-munka ideje max. heti 30 óra, javasolt kezdés 2019 szeptember vagy október elején

- az önkéntesek zsebpénzt fognak kapni (a pontos összeg az Önkéntes Megállapodásban lesz meghatározva, kb. 100 euro/hó forintban kifizetve)

- szállást és meleg ebédet biztosítunk Ráckeresztúron, valamint a projekt elején az ideutazás, illetve a végén a hazautazás max. 275 euro/fő összegig fizetve lesz (a legolcsóbb utazási formát kell választani, pl. másodosztályú vonatjegy, vagy fapados repülőjegy)

- a program gondoskodik az önkéntesek biztosításáról, ehhez azonban szükség van Európai Egészségbiztosítási Kártyára:

http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=559

Hasznos infók a nemzeti Programiroda honlapján:

http://www.eplusifjusag.hu/hu/esc/volunteer

 

JELENTKEZÉS: KISS-LUKASIK TÍMEA -ESC önkéntes koordinátornál- timykiss@gmail.com

Tel.: +36709539286

 

BÁRMILYEN KÉRDÉSSEL AZ ÖNKÉNTESSÉGGEL KAPCSOLATBAN FORDULJ HOZZÁNK BÁTRAN, VÁLASZOLUNK!

 

 

 Örömmel várjuk jelentkezését, kérdéseit:

   
   
separator1
   

 

Papp Akos kiallitas 072lead 

Papp Ákos: Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek – Ébredéstörténet című, sajátos és egyedi „önvallomásáról” szóló kiállítása már nem látható az Adna Kávézóban, így őszintén bevallom, nem egy megkésett tudósítást igyekszem „netre” vetni. Gondolataimat inkább egy rácsodálkozásnak nevezném, ami tisztelgés egy őszinte ember nagysága előtt. Ugyanakkor ajánlanám az új kiállítását, de erről majd az írásom végén.

 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Papp Ákos kiállítását megelőzően, sőt, már az ötlet felvetésének pillanatában, betekinthettem abba a fantasztikus, hol gyötrődő, hol lelkendező, hol kétkedő szavaira, felvetéseire (ön)igazolást kereső alkotómunkába, melynek eredményét végül dr. Nagy Mária Magdolna pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus szakorvos tolmácsolásában hallhatták a megnyitó résztvevői.

Papp Akos kiallitas 038balról: Kövesdi László, dr. Nagy Mária Magdolna, Papp Ákos, Vajda Péter

    Sokféle kiállításon vettem már részt, s azt tapasztaltam, hogy a megnyitó beszédek is sokfélék voltak. Két vonás azonban mindegyikben tetten érhető: az adott kiállításon túlmutatóan vagy a kiállító művész életútját – egyfajta bővített szakmai curriculum vitae – vette górcső alá és mutatta be a méltató, vagy az adott művészeti ág történeti fejlődésébe igyekezett beilleszteni a falakon lógó vagy a térbe függesztett képeket, grafikákat, szőnyegeket, stb., a posztamenseken álló kisplasztikákat, és más műalkotásokat.

   Abban az élményben viszont először volt részem, hogy a „tárlatvezetés” (az egész megnyitó, benne a zenével, versekkel) lényegében egy ember „lélekelemzése” volt.

 

   Őszintén szólva, ha Kiss Tibi (a Quimby együttes énekese, zenésze, festőművész és költő) megengedhette magának, hogy országos értelmezési vitát keltsen a Most múlik pontosan című sláger néhány sora (Látom, hogy elsuhan/ felettem egy madár/ tátongó szívében szögesdrót,/ csőrében szalmaszál./ Magamat ringatom,/ míg ő landol egy almafán,/ az Isten kertjében/ almabort inhalál.), kell-e csodálkozni azon, hogy Papp Ákos gyökereiben közel azonos élethelyzete (nála az alkohol, Kiss Tibinél a drog) révén abszurdnak tűnő „etüdöket” hoz létre? Ő maga mondta a megnyitón, hogy van olyan verse, amit „részegen írt vagy betépve”. (Másnap innen tudta meg, mi is történt vele…)

 

A kérdés: lesz-e élmény a kiállításból?

 

   A kiállításokon közreműködők (versmondó, zenész, énekes) többnyire magas színvonalon teljesítenek, ám nagyon sokszor fordul elő – a legjobb szándék ellenére is – hogy a produkció nem feltétlenül a kiállító művészt szolgálja, azaz, hogy segítse a kiállított művek megértését, ezen keresztül az alkotó megismerését – de ez vice versa is igaz – majd befogadásukat, de még inkább a művész lelkének a megértését!

 

   Papp Akos kiallitas 068Papp Ákos esetében teljes volt a kép: minden érte történt, minden ritmus, rím őt tolta előre, az ő főszereplését helyezte előtérbe. Akik a megnyitó előtt nézték végig a képetűdöket (fotók, s a hozzájuk írt versek), azoknak utólag segített értelmezni a szimbolikát. De lehet, az elhangzottak nehezítették a befogadást, hiszen egy már kialakult elképzelést kellett átértelmezni. (Persze, az sem kizárt, megerősítést kaptak.)

   A műsor és méltatás után szemlélődők esetében, vélhetően, csökkent az „eltévelyedés” veszélye – eléggé direkt volt Papp Ákos gondolatisága.

 

   Vajda Péter (képünk) különösebb felvezetés nélkül pengette végig gitárja húrjait, ez elegendőnek bizonyult a figyelem felkeltésére. S hogy igazoljam eddigi fejtegetéseimet, idézem a Voga-Turnovszky duó réges-régi dalának Vajda-féle előadását:

 

   „Soha nem lesz már jobb, és nem lesz már szebb, legfeljebb úgy, ha elviseled, Isten az embernek reményt kohol, végnek meg jó lesz az alkohol. Szemét a dal, mocskos pohár, szombaton jólét, de hat hétfő vár, barátok jönnek, s az idő meg megy, s józanul rájössz, hogy nem mindegy…”  

  

   Papp Akos kiallitas 127 Kövesdi László színművész (képünk) pedig Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség című versét mondta el. Azonnal szólok, nem az alkoholról szól. Bevallom, többször is elolvastam a verset, s igyekeztem összefüggéseket találni a dal, majd e sejtelmes, de mégis „happy and” érzést sugalló (bár közel a vég, elmúlás a sorsom, mégis ott van a hétköznapok szépsége, feltéve, ha észreveszed, vedd észre, s ha sikerül, igen, megtalálod a jót, a hasznodra valót) remekmű és Papp Ákos lelke között. Persze, nem ott és akkor, hanem most, ahogy fűzögetem, tűzögetem gondolataimat… A megnyitón csak valami megborzongatott.

 

Az én stációim

 

   Mielőtt néhány gondolatot megemlítenék a megnyitó beszédből, álljon itt Nagy Mária Magdolna doktornő jellemzése Ákosról:

 

   „...otthon van a hajléktalanellátásban, a pszichodrámában, szociális projektekben dolgozik, teológián tanít, nagyon szerény ember, aki megjárta a hajléktalanságot is; így lett szociálpolitikus és segítő szakember...” – mondja, s remélem, ez a néhány szavas bemutatás mindenkinek segít válaszokat találni… Ezek mellé – így utólag egyértelműsítve – őszinte kiegészítésképpen, Papp azt sem titkolta, hogy volt egy komoly, alkoholfüggő életszakasza is.

 

   Papp Akos kiallitas 088Nagy Mária Magdolna (a képen Papp Ákossal) egyik legfontosabb állítása, hogy a személyiség kríziseken keresztül fejlődik, a kiállítás pedig éppen ennek a fejlődésnek a stációit mutatja be.

 

   „Mindegyik képe olyan, mint egy hologram. A kvantumfizika sajátossága alapján Ákos egyetlen képe is kifejezheti a teljes arc poeticáját.” – emelt ki egy lényeges elemet.

 

 

   Több fotóra is hivatkozva emelte ki az egyiket, ahol a pókhálón gyöngyöző vízcseppek, könnycseppek hologramként ezerfelé szórják a fényt, utalva egyben az isteni megszólításra is. Ennél fogva képei, képfűzései értelmezhetők egy-egy isteni stációként is.

 

   Az a fajta sokszínűség – érzékenység, nyitottság, elhivatottság, megértés, együttérzés – amit csak a poklot és mennyet megjárt ember lelke képes egyszerre magába foglalni, és kisugározni, egy rövid szakmai életrajzból derült ki. A néhány sorral fentebb leírt bemutatást kiegészíteném még néhány fontos jellemzővel. Ákos addiktológiában jártas segítő szakember, diplomás szociális munkás. Hivatása mellett versel, prózát ír és fotózik. Versei több irodalmi periodikában, nyomtatott és elektronikus formában is megjelentek már, néhány fotója pályázati díjat nyert.

 

   Nagy Mária Magdolna egyszerűen összegezte a kiállítás célját: „Ákos írásaival, fotóival kendőzetlenül vállalja önmagát; vállalta, hogy képeivel elmeséli szenvedéstörténetét, ezek stációit, majd felépülését a csüggedésből.”

 

A válasz

 

   Végül, hadd válaszoljak a korábban feltett kérdésre, mi szerint lesz-e élmény a kiállításból?! Nálam lett, s remélem ezzel mások is így vannak! Élmény volt beleolvasni a képek tartozékainak is értelmezhető versekbe – részben magyaráznak egy-egy ébredési stációt – és élmény volt gyönyörködni az egyes képekben, majd kérdések sokaságát megfogalmazni.

 

   Papp Akos kiallitas 166Csak a példa kedvéért: egy díszes kilincs az ütött-kopott ajtón… Kik laktak az ajtó mögött, hová nyílott ha kintről be, vagy ellenkezőleg, bentről kifelé ment valaki? Milyen helyet zárt az ajtó? Egy nagy ház – benne sok lakással és ajtókkal – bejáratát vagy egyetlen szobáét? Lehetett ez a szoba akár egy gyógyintézet egy helyisége is? És, ha valaki kitárta, és ki is lépett rajta, vajon hová ment? Végleges távozás-e az ajtó mögüli helyről, várta-e valaki az ajtó előtt, stb., stb.

   De, most adjuk ehhez a többi képet is: lépcsőház, az emeletek kacskaringóját a korlát körkörös szimbolikája teszi rejtelmessé; az óriási fekete háttérből a szűkre szabott tér ígéri a kitárulást – idézve a teljesség szabadságát (ide ki kell menni, hogy magadba szívd az eget!). A vers – mely IDE kattintva olvasható – pedig magyaráz, s teljessé teszi a gondolkodást.

 

   És így tovább: minden egyes képcsoport egy-egy stációt szimbolizál – s az a jó, hogy a nézelődést, elmélkedést bárhol, bármelyik kép-etűd előtt elkezdheted. A te oldaladról mindegy, hogy a tengődést éled meg először vagy éppen az Öbölnek a partjára kerülés történetét és az ott születő valóságot!

 

   Ide kívánkozik a korábban említett folytatás is: Papp Ákos július 24-én, a Puskin Moziban (Restro Puskin) nyíló újabb kiállítása, most egy hosszútávfutó atlétával való beszélgetéssel fűszerezve. Ide kívánkozik az ajánlás, mert örülök, hogy újra részese lehetek az ébredésnek, igaz, kicsit másként, de hát minden ébredés más…

   Másfelől pedig azért van itt a helye a folytatásnak, mert megerősíti a kérdésre adott válaszomat: Igen, Papp Ákos kiállítása élmény!

 

fotó: 10kerkult.hu/OGY 

a cikkhez képgaléria tartozik – ITT 

 

Szerző: Oszvald György

Forrás: 10kerulet.hu 

http://www.10kerkult.hu/muvelodes-muveszet/28-kitekinto/11196-az-arnyek-moegoetti-feny-ereje.html?fbclid=IwAR0N5-SSot15xJSa1MLDXfKcp9o6BcHgZl8mJA7Ukz2aBk2qpIVmSSFYDnE

Leo Amici Alapítvány komlói drogrehabilitációs intézménye a közösségi terápiára épül, főként súlyos alkoholisták és olyan drogfüggők gyógyulnak itt, akik hosszú évek óta keményen drogoznak. Elfertőződött tályogok, nyilvános bevizelés, rablások, lopások, csalások, halálközeli élmények után egy évet töltenek a Mecsek lábánál lévő festői környezetben. A terápiás közösség tagjai mindent együtt csinálnak, a terápia a kemény szeretetre épül, folyamatosan és őszintén konfrontálódnak egymással, magukkal és segítőikkel. Szembenéznek, ami a drogfüggőkre tipikusan nem jellemző. A terápia másik specialitása a művészetterápia, októberben a pécsi Harmadik Színházban egy Hajnóczy-művet adtak elő a szenvedélybetegek. 

A Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs intézményéhez két út vezet. Egy kanyargós műút az autóknak és egy domboldalba épített, meredek falépcső. Ezen keresztül közelítünk a központhoz, ami egykor Komló sporttelepe volt, húsz éve viszont krónikus drogfüggők és súlyos alkoholisták rehabilitációs intézményeként működik. A Mecsek oldalába vájt területet tiszteletet parancsoló erdőség veszi körül, a komlói rehab udvarán állva az egyszeri szemlélő egészen biztosan nem keménydrogosokat, hanem tündéreket, erdei manókat vagy egyéb szofisztikált mesekaraktereket vizionál.

Egy átlagos hétköznapon sétálunk az utcán, és hirtelen meglátjuk. Meglátjuk őt, akire annyit gondoltunk. A szívünk a torkunkban dobog, majd eltelik néhány másodperc és rájövünk: nem is ő az. Furcsa, gondoljuk magunkban, és megyünk tovább. De mi is történik ilyenkor pontosan? Hogyan láthatunk egy olyan tárgyat vagy személyt, aki vagy ami ott sincs? Egy új kutatás éppen erre keresi a választ. 

 

Úgy, mint bármely cselekedetünk, az észlelésünk mögött is meghúzódhatnak bizonyos motivációk, ezt már régóta tudja a pszichológia. Azzal is kellő ideje tisztában vagyunk, hogy a világ nem pont ugyanaz, mint amit mi látunk, hallunk, érzünk belőle. A látásmódunk egyénileg eltér, gondoljunk csak egy forgalmi helyzetre, vagy szinte bármilyen eseményre: sosem fordulhat elő az, hogy mindannyian pontosan ugyanazt érzékeljük egy adott helyzetben. És ez így van rendjén. 

Nem mindig azt látjuk, ami a valóság.

Sokszor a vágyaink, testi szükségleteink is vezérelhetik azt, hogy mit is észlelünk pontosan: egy 2006-os kutatásban például a B-betűt narancsléhez, míg a 13-as számot egy egészséges, de nem túl jó illatú turmixhoz társították. A kísérleti személyek pedig egyértelműen hajlottak arra, hogy B-betűt lássanak számok helyett még akkor is, ha egyébként – jelentéstulajdonítás nélkül – teljesen egyértelmű, hogy 13-as számot vetítettek nekik. Nem csoda: sokkal inkább akartak narancslevet inni, mint rossz ízű turmixot.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor is, amikor például két egyetem csapata csap össze egy focimeccsen.

Szinte mindig a rivális csapatnál látunk több hibát, hiszen nem szeretnénk, hogy a mieink veszítsenek.

És ezért még az észlelésünk is képes gyökeresen megváltozni. De mi állhat a jelenség hátterében? Egy idei kutatás, amelyet a Nature Human Behaviour tett közzé, erre a kérdésre kereste a választ. A Stanford Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, hogyan hatnak a belső motivációk és a válaszreakciók az észlelés és a látás neurológiai folyamataira.

A kísérleti személyeknek egy MRI-vizsgálat közben kellett kategorizációs feladatokat végrehajtaniuk. A képeken, amiket kaptak, férfi és női arcok, valamint kül-és beltérben történő események elegyei voltak láthatók. Az alanyoknak képenként 4 másodpercük volt eldönteni, hogy a látottak inkább arcot, vagy inkább eseményt ábrázoltak (fontos tényező, hogy pénzt kaptak a helyes kategorizációért). Majd a kutatók úgy manipulálták a vizsgálati személyek motivációját, hogy lehetőleg egy konkrét kategóriát lássanak (emberi arcot). Mindezt extra pénznyereménnyel, illetve pénzbírsággal érték el: ha a vizsgálati személyek jól tippeltek azt illetően, hogy egy arc volt látható a képen, nyertek, ha nem, akkor veszítettek egy bizonyos összeget. 

Sokszor tapasztalhatjuk a mindennapokban is szemeink „csalását”.

Az eredmények pedig magukért beszélnek: az észlelés tárgya egyértelműen összefüggött azzal, hogy milyen motiváció hajtotta a kísérletben résztvevőket, tehát sokkal többször láttak arcot, mint az indokolt lett volna.

Kimondható tehát, hogy azt látjuk, amit látni akarunk.

De még mindig nem tiszta, hogy milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor bennünk. Hogyan láthattak az alanyok arcot, ha egy utcai jelenet volt a képen?

Nos, az egész a szándékon múlik, még neurológiailag is. Az információ, amit a szem kap, eljut a vizuális cortexbe, onnan pedig a lobus occipitalisba, azaz a nyakszirtlebenybe. A dolog biológiája persze komplex, de ha le szeretnénk egyszerűsíteni, úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos neuronok az arcok, más neuronok pedig az események felismeréséért felelősek. Innentől pedig egyszerű a képlet: ha motiváltabbak vagyunk az arcok észrevételét illetően, akkor az előbbi neuronok aktiválódnak inkább, ha pedig eseményt szeretnénk látni, akkor az utóbbiak.

Ez pedig megdöbbentő, ha belegondolunk, hányszor kerülhetünk ebbe a helyzetbe.

Elég egy erős motiváció, és máris képesek vagyunk mást látni, mint ami előttünk van.

Amit ez a kutatás még hozzátett a már meglévő tudásunkhoz, az nem más, mint a tény, hogy ezen területek idegsejtjeit a jutalmazó és figyelmeztető agyi központok (is) befolyásolják. A nagyobb motiváció nagyobb mozgást eredményez a látóközpontban (emiatt láthatjuk például az exünket a szembejövő autóban útközben), míg a jutalmazóközpont a válaszreakciókkal mutatott erős korrelációt (emiatt látunk a valóságtól eltérő képet, ha azért számunkra csábító jutalom jár).

Egyértelmű tehát, hogy a céljaink és szenvedélyeink erősebb hatással vannak a mindennapi életünkre, mint azt hinnénk. Ezek a befolyásoló erők nemcsak a kognícióinkra, emócióinkra és a viselkedésünkre hatnak, de – szó szerint – arra is, ahogyan látjuk a világot. Ez pedig akár a hasznunkra is válhat: ha tisztában vagyunk a vágyainkkal, a motivációinkkal és persze azzal, hogy mindezek elegye hogyan színezi-módosítja az észlelésünket, többet megtudhatunk a saját működésünkről, és akár jobban megérthetünk másokat is, ami igencsak hasznos dolog.

 

Felhasznált irodalom:

Marianna Pogosyan Ph.D. (2019) Why we see what we want to see – the neuropsychology of motivated perception Psychology Today 

 

Szerző: Pölz Kitti 

Forrás: mindsetpszichologia.hu 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/07/21/miert-latjuk-a-valosag-helyett-azt-amit-latni-szeretnenk/?fbclid=IwAR1Dxz1JDi_RimLh2tFsbh5ryLKqTcDGuRkMpCu_uG85hCIdtBeD0sgJJeo  

Papp Ákos útja az alkoholizmustól a felépülésig, a haragtól az elengedésig, a szövegektől a képekig, a sötéttől a fényig, a fekete-fehértől a színekig, a rászorultságtól a rászorultak segítéséig, a tagadástól a kegyelem megéléséig.

 

„Sokan azt gondolják, hogy az utolsó pohár az, ami megárt, amit már nem kellett volna. De valójában az első pohár az, ami igazán ártalmas” – vallja Papp Ákos szociális és mentálhigiénés szakember, aki az alkoholizmus problémáját nem csak tanulmányai és munkája kapcsán ismeri, de maga is megküzdött vele. Függősége közel harmincéves folyamat volt, még ha voltak enyhébb szakaszai is. Már öt éve tiszta és józan. Jelenleg a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) addiktológiai referense, a református drogmisszió Tisztás című rádióműsorának egyik szerkesztő-műsorvezetője, egy drogprevenciós projektben oktató, és több segítő szervezetnél tart szupervíziós, esetmegbeszélő csoportokat.

Saját tapasztalatai nem csak abban segítenek, hogy jobban szót tudjon érteni más függőkkel, de olyan egyedi látásmódhoz is hozzásegítették, amely eleinte a költészetében, az utóbbi három évben pedig leginkább a fényképeiben ölt formát. Írásai több irodalmi lapban megjelentek már. Fotóiból és a hozzájuk kapcsolódó verseiből ÉbredéstörténetEljöttem hozzád, hogy megszeresselek címmel rendeztek kiállítást, amely 2019. június 17. és 28. között a budapesti Adna Caféban volt látható; június 30. és 10. között pedig kibővített és újragondolt formában tekinthető meg Milejszegben, a Zsuppán-kert Pajtagalériában. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni, hogy meghallgassuk a függőségéből való felébredésének történetét.


 
Háborúban a világgal
„Gyerekkoromban én mentem el az apámért a kocsmába, amely nem messze volt tőlünk” – emlékezett vissza Papp Ákos. „Mindig anyám küldött, hogy hívjam haza apámat. Hat-hét évesen azt láttam, hogy a kocsma gyönyörű hely, ahol az emberek vidámak, mosolyognak. Anyám meg otthon szomorkodott. Soha nem értettem, miért nem anyám jön a kocsmába, miért apámat akarja hazahívni a szomorú lakásunkba. Talán itt dőlt el, hogy azért is lesz a kocsma a bázisom, mert ott vidámak az emberek.” Alkoholizmusának az első hat éve igen kemény volt. „Nem tudtam mértékkel fogyasztani az alkoholt, mindig kiütöttem magam. Nagyon hamar, huszonévesen már hatósági ügyeim lettek ebből. Próbálkoztam elvonókkal, ambuláns kezeléssel, pszichológussal, és így el is értem kisebb sikereket.”

Ezután jött egy nagyjából tíz-tizenöt éves időszak, amikor visszafogottabban ivott. Ezalatt diplomákat szerzett, vezetői pozícióba került szociális területen, főiskolán oktatott, intézményt vezetett. De közben, ha kevesebbet is, de ivott. „Hiába értem el eredményeket a munkámban, én a világgal álltam háborúban. Mindig azzal küszködtem, hogy nem tudtam elhelyezni magam benne. Ebben nagyon jó oldószer volt az alkohol, hogy ne kelljen se a jövőn rettegnem, se a múlton szégyenkeznem. Soha nem voltam a jelenben. Nem voltam képes a konszolidált szociális ivásra, de az volt a rögeszmém, hogy bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét. Kudarcot vallottam. Visszaestem. Az ezt követő hat év olyan rossz volt, hogy majdnem belehaltam. Isteni csoda, hogy nem ez történt.”


 
Az ajtók záródnak
„Az alkohol mellett megjelentek a gyógyszerek és egyéb szerek is. Ennek azonban csattanós lett a vége. Intenzív osztályra kerültem, néhány hónapra megvakultam és megsüketültem; fogdába is zártak” – sorolta. „A munkahelyemet otthagytam, és sokat voltam kint a parkban, mert nem szívesen mentem haza a páromhoz. Láttam, hogy nem bírja ezt elviselni. Nagyon rossz fizikai és szellemi állapotban voltam, egy fillérem nem volt. Ha másként nem, lopással jutottam alkoholhoz és gyógyszerhez. Borzasztóak voltak a reggelek, mert nem emlékeztem rá, hogy hol jártam. Néha az írásaimból tudtam meg, mit tettem. Két blogot is írtam akkoriban. Blogoláskor bele tudtam bújni kitalált szereplők bőrébe, mint például Ökrös bácsiéba. Amiket a szájukba adtam, azokról én nem tudtam őszintén beszélni.”

„Az elvonóról is kimásztam inni, és amikor kiengedtek onnan, első dolgom volt, hogy begyógyszerezzem és leigyam magam. Akkor éreztem, hogy veszítettem” – folytatta történetét Papp Ákos. „Minden ajtó bezárult: a munkahely, az egészségem, az anyagi helyzetem, a kapcsolatrendszerem. Volt, ami nem csak képletesen, hanem ténylegesen is: bírósági határozattal tiltottak ki egy kocsmából. Megszűnt a kapcsolatom mindenkivel és mindennel. Nem csak az emberekkel, de a spiritualitással, a hittel, Istennel. Az ajtókat én zártam be. Az ivászat és a gyógyszer csak a jéghegy csúcsa volt. De azzal kellett volna szembenéznem, ami alatta volt: az élettől való félelmemmel. Mindenkit gyűlöltem és hibáztattam, a szeretteimmel kezdve a sarki fűszeresen át Istenig.”


 
Találkozások
„2014 nyarán a villamoson kóboroltam, kezemben egy flakon vodkával, és azt éreztem, hogy ezt az élet nevezetű játékot elveszítettem. Hogy nincs tovább. Legfeljebb néhány hónapom lehetett már csak hátra. És egyszer csak megkopogtatta a vállamat valaki, és megkérdezte, segíthet-e, mert látja, hogy bajban vagyok. Emlékezett rám egy elvonóról, amin mindketten részt vettünk. Ráírta a telefonszámát egy darab újságpapírra, hogy hívjam fel. Nézegettem pár napig a számát, de nem volt erőm felhívni, mert feladtam” – vallotta be Papp Ákos.

„Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy egy kétmilliós városban újra összefussak azzal az emberrel, de rá egy hétre megint találkoztam vele. Amikor megláttam, hazudni akartam neki, hogy éppen most akartam hívni. De láttam rajta, hogy nem az a típus, akit át tudnék verni. Ezúttal ő kérte el a számomat, és fura módon tényleg felhívott egy szerdai napon. Elvitt egy önsegítő anonim közösségbe, ahová mind a mai napig járok. Onnan indult a valódi józanodásom” – mondta.


 
A közösségben találkozott olyan emberekkel, akik azt mondták neki: „Tehetetlenek vagyunk, de van egy nagyobb erő, amelyre rá tudsz támaszkodni. Gondolj róla, amit akarsz; lehet felsőbb hatalomnak, lehet Istennek nevezni.” És ezután néhány nap múlva elmúlt a sóvárgása, és sikerült leállnia. „A korábbi érzéseim, mint a harag és a félelem, szép lassan eltűntek, és a helyükbe olyan furcsa és szokatlan érzések jöttek, mint a hála és a megbocsátás. Béke és nyugalom töltött el. Ezt a felsőbb erőt ma már Istennek hívom.”

„Megkerestem azokat, akiknek kárt okoztam. Rászántam közel egy évet, és bocsánatot kértem, a tartozásaimat és az általam okozott károkat pedig megfizettem. Nem csak emberek, intézmények is voltak ezen az adóslistámon” – mesélte Papp Ákos. Visszatért a szakmájához is, és elhelyezkedett egy családsegítőben, ahol a főnökei némelyike korábban a hallgatója volt. „Kaptam újabb felkéréseket is, és most érdekes addiktológiai területeken mozgok. Ez már nem csak hivatás, hanem szolgálat is a részemről.”


 
Fények és színek ébredése
Papp Ákos három évvel ezelőtt talált rá a fotózásra. „Lett egy új telefonom. Véletlenül lenyomtam rajta egy gombot, és így sikerült lefotóznom egy esti hidat. És láttam, hogy ez milyen szép. Ez lett az én új kommunikációs csatornám. A képekkel ki tudom fejezni az érzéseket, tudok kapcsolódni a világhoz, átélni az öröm mámorát. Felfedeztem, hogy megjelentek a színek és a fények a fotóimon. És az életemben is” – mesélte. Két éve abbahagyta a blogolást, helyette fényképezni kezdett, de írásai kapcsolódtak képeihez.

„Csak szöveggel együtt, történetként tudom értelmezni a képeket. Engem az izgat, hogy tudok-e így valamit kommunikálni, amiről egyébként nehéz beszélni. Az a munkám, hogy érzékenyítsem a kollégákat ezekre a témákra, de nem könnyű átadni mindazt, amit egy függő átél. Lehetne minderről ábrákat készíteni nyilakkal és jól megszerkesztett vázlatpontokkal, beszélhetnék konfrontatív terápiáról, Minnesota-módszerről és hasonlókról; de az érzékeltetést fontosabbnak tartom. Erre alkalmas a képi nyelvem” – magyarázta.


 
Nem tartja magát fotóművésznek, de nyomon követi az online szakmai csoportokat. Volt, ahol megmondták, hogy nem jók a képei, az egyiket törölték is a közösségi oldalról. „Az az érdekes, hogy régebben ezen nagyon kiakadtam volna. Most elfogadtam. Ők jobban értenek hozzá, drágább fényképezőgépeik vannak, és más oldalról közelítik meg az egészet. Én nem a technikai szempontokat tartom az elsődlegesnek, hanem az egyéni látásmódomat. Ennek ellenére szeretnék tanulni a profiktól, ezért maradtam tagja a csoportnak.”

„Én egyszerre több képet látok egy kompozícióban. Ezért nem zavar, ha az aranymetszést, harmadolást és más szakmai elveket nem követek” – mondta. „A fotóim legfőbb értékei: a természetesség, őszinteség, egyszerűség. Egészen minimális az utólagos szerkesztés, mert mindig izgat, hogyan tudom úgy megragadni az adott témát, hogy ne kelljen érdemben átdolgozni. Inkább ötvenszer lefotózom ugyanazt. Szakmailag így fejlődök. Ma már vannak olyan fotóim, amelyekre a hozzáértők is azt mondják, hogy megállják a helyüket önállóan.”


 
Függő stációk és lemeztelenedés
A mostani kiállítása egyaránt építkezik a hároméves, rosszabb minőségű fotókból és a néhány hónapos, kiforrottabb képeiből is, a melléjük rakott szövegei pedig túlnyomórészt még illuminált állapotban születtek annak idején. Tudatosan hagyta érintetlenül a vállalhatatlanabb fotókat, mert úgy véli, a kontextussal együtt érvényesül a kifejezőerejük. Sokszor pont a jó minőségű képeket kellett elengednie, ha nem az adott történetet erősítették. „A tökéletlenség része az egésznek. A billenő forma is ráerősít a tartalomra.”

Előre megtervezte, hogyan fogja kirakni a képeket az Adna Caféban, de ott kiderült, hogy nem lehet a védett falra ragasztani. Már beletörődött a kiállítás elmaradásába, amikor megtalálták a legkifejezőbb megoldást. Vastag gémkapcsokból fűzött láncokkal akasztották fel a fotókat: a függőség stációi így függő helyzetben kerültek ki. A felrakás önmagában is alkotás volt. „Amikor úgy tűnik, hogy veszve van minden, és megadom magam anélkül, hogy hibáztatnék érte bárkit is, akkor Isten megoldáshoz vezet. Hálás vagyok Neki ezért.”

Egy-egy stáció hét-nyolc képből és egy szövegből állt össze, és kerülte a túl direkt utalásokat. „A képeimbe belelátható más is, nem csak az alkohol. Bármilyen függőség vagy krízis” – magyarázta. „Fotóztam Jézus-ábrázolásokat és kereszteket is, de ezek túl egyértelműek lettek volna ide. Nem akartam semmit a látogatók a szájába rágni. Döntse el a befogadó, hogy mi az, amit lát!” Hogy nem csak keresztyén kontextusban értelmezhetőek a művei, azt mutatja az is, hogy Levitáció című képe különdíjat nyert a Buddha FM pályázatán.

Milejszegen kétszer annyi kép és szöveg fért el, mint az Adna Caféban, így az még nagyobb méretű kiállítás lett. Azóta újabb felkéréseket is kapott. „Eléggé lemeztelenedtem, mert nagyon lehet sérülni egy kiállítással” – vallotta meg. „Igyekeztem erre felkészülni. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy az egóm ne nőjön túl nagyra. Nem szabad elszállnom magamtól, és a helyén kell tudnom kezelni a dolgokat. A kiállítások utánra pihenést terveztem, de egyre több megkeresést kapok. Át kell gondolnom, hogy mennyit bírok el.”


 
Biztonságot ad
„Nehezen tudok közösségben feloldódni, de ha van nálam fényképezőgép, akkor meg tudom tenni, hogy néha kilépek és fotózok. Ez biztonságot ad. Legutóbb például borkóstolóra vittünk egy francia társaságot, és előtte mérlegelnem kellett, hogy ez számomra mennyire lesz veszélyes. De volt nálam fényképezőgép, és az segített” – mesélte Papp Ákos. „Nagyon érzékeny vagyok, és komoly gondjaim vannak az érzések kifejezésével, de a képek rengeteget segítenek ebben is, és a gondolkodásom összpontosításában is.”

Szerinte a világban való boldogulás egyik legnagyobb titka, hogy megtanuljuk kezelni az érzéseinket. „Nehéz volt józanul, szer nélkül visszatérni a mindennapokhoz. Nyilván azért még naponta küszködök a félelmeimmel. A fotózás és az írás megkönnyíti ezt, és amikor a kettő összekapcsolódik egy új alkotásban, az felszabadító. Van másoknak mondanivalóm, és akik érintettek, azok ráéreznek erre a nyelvezetre. Szeretek alkotni és boldog ember vagyok tőle, de nem tudnám csinálni, ha nem lenne meg hozzá a hitbéli erő.”


 
Felépülő segítő
Bár elsősorban a továbbképzés a feladata, hajléktalan szenvedélybetegek egy csoportjával is foglalkozik. „Szeretnék hajléktalanokat fotózni. Nem a portréjuk érdekel, hanem a történetek. Nem a markánsan megfogott, szenvedő tekintetet akarom megragadni, ahhoz elég lenne a professzionális technika” – mondja. „Értek a nyelvükön, sokukkal együtt voltunk az elvonón is. Tudják, hogy érintett vagyok, és megadtam a mobilszámomat nekik. Bár addiktológiai szakemberként dolgozom, inkább felépülő segítőnek definiálom magam.”

„Sorstársként megérzem, ha valaki nem szabadult még meg a függőségtől. Ezt szakmai alapon nem igazán lehet eldönteni, de én látom rajta” – magyarázza. „Ilyenkor is kell segíteni, mert a sok kicsi sokra megy. Az én szabadulásomhoz is hozzátett valamennyit minden olyan segítség, amely önmagában kevésnek bizonyult. Ezek összeadódnak. Aki túléli, annak hosszú távon hozzájárulhatnak a gyógyulásához. De nem mindenki éli túl a mélypontot. Ehhez olyan kegyelmi állapot is kell, mint amilyenben nekem volt részem.”

Másoknak átadni
„Korábban azt hittem, az a szabadság, ha azt tehetem, amit akarok. Most már tudom, hogy az igazi szabadság: tudni nem azt tenni, amit szeretnék. Képes vagyok a lemondásra. Borzasztóan nagy hála van bennem, ezért tudom másoknak is átadni azt az üzenetet, hogy van esély, van remény” – vallotta meg Papp Ákos. „Egy orvos ismerősöm szerint nagyon nagy akaraterőm van. De ez nem így van, mert magamtól nem volt erre elég erőm.”

„Én úgy éltem meg mindezt, hogy megkegyelmeztek nekem” – fejtette ki. „Isten küldte nekem azt a szakállas embert a villamoson, akit alig ismertem. Sose tudhatom, mikor kell nekem hasonló szerepet betölteni valaki más életében. Sok ilyen találkozás van, és nincsenek felesleges mondatok. Bármelyik – összeadódva minden más segítséggel – elérheti a változást. Mindenkivel leülök egy kávéra, aki megkeres. Ez is a jóvátételem része.”


Barna Bálint

Fotók: Stépán Virág és Papp Ákos 

Forrás: parokia.hu

Május végén tartotta az International Society for the Study of Drug Policy (ISSDP) nagy, éves konferenciáját. Olvassátok Csák Róbert magyar kutató beszámolóját! 

 

Az ISSDP a drogpolitikával foglalkozó kutatók nemzetközi szervezete. Célja, hogy összekösse a drogpolitikai elemzésekkel foglakozó kutatókat, és minél erősebb tudományos alapot nyújtson a döntéshozóknak a szakpolitikai döntésekhez. A néhány héttel korábban tartott nemzetközi ártalomcsökkentő konferencia a gyakorlati kérdések és szakemberek terepe volt, ahol a résztvevők egy része kifejezetten kritikus volt a kutatások szerepével kapcsolatban. Az ISSDP ehhez képest kifejezetten a kutatók, a tudományos szakemberek fóruma, ami a kutatások eredményein túl módszertani és elméleti kérdésekről is szól.

Ilyen elméleti kérdés például az, hogy milyen tudományos megközelítés lehet a legmegfelelőbb arra, hogy a drogpolitikai jelenségeket megértsük. Az ISSDP leköszönő elnöke, Alex Stevens az első nap nyitóelőadásában beszélt erről. Amellett érvelt, hogy a jelenleg uralkodó két nagy megközelítés, a kvalitatív és kvantitatív (leegyszerűsítve, Stevens „radikális konstrukcionista” és „szukcesszív oksági” ontológiáról beszélt) egyike sem alkalmas önmagában a valóság megértésére.

A kvalitatív megközelítésben abból indulnak ki a kutatók, hogy ha meg akarjuk érteni, egy intravénás szerhasználó miért osztja meg a tűt, akkor meg kell értenünk az ő valóságát. Egy középosztálybeli epidemiológus racionalitása ugyanis nem általános érvényű. Ha viszont ebből indulunk ki, akkor nem tudunk általános érvényű megállapításokat tenni, hiszen az az alapvető feltevés, hogy a valóság mindenkinek más.

A kvantitatív megközelítésben viszont azt kritizálta, hogy az adatokban statisztikai módszerekkel talált mintázatok alapján túlzott magabiztossággal mutatunk rá ok-okozati viszonyokra. Eközben az adatokból még sok más következtetést is le lehetne vonni. Ráadásul arról sem szolgálnak tájékoztatással az adatok, hogy a gyakorlatban hogyan befolyásolja például a település mérete a szerhasználók arányát.

A Stevens által előnyben részesített megoldás ezzel szemben a „kritikai realista” megközelítés. A statisztikai összefüggések mellett azt is vizsgálni kell, hogy miért és hogyan hatnak a különféle tényezők egymásra. Ehhez pedig sokféle tudományág sokféle módszerét kell alkalmazni. Ennek során nem csak a hagyományos, tudományos módszereket kell használni, de fontos szerepet kell adni az érintetteknek is. Hiszen ők ismerik leginkább, hogy a gyakorlatban mi történik.

Persze a nagy elméleti kérdések mellett a drogpolitika minden témakörében voltak előadások, a kripto-piacokról (digitális tranzakciókkal lebonyolított drogüzletek), a szerhasználat gender vonatkozásairól és a szerhasználathoz kötődő megbélyegzésről. Több elődás foglalkozott a kannabisszal (az orvosi felhasználásról, az új piaci szabályozások hatásáról), de az ártalomcsökkentés is jelentős téma volt a konferencián. Külön szekciót kapott az afrikai drogpolitika helyzete. Talán azért is, mert Franciaországban, mint volt gyarmattartó országban erre muszáj odafigyelniük. Itt döntően a szerhasználók programokba való bevonásáról volt szó, illetve a szerhasználók érdekképviseletéről.

Az előadások alapján Afrikában is nagyon hasonló problémákkal kell megküzdeniük a szerhasználóknak, nagyon erősek az előítéletek, és döntően bűnösként tekintenek a szerhasználókra. Ez akkor is így van, ha éppen munkatársként dolgoznak. Egy példában egy Kenyában működő ártalomcsökkentő program szerhasználó munkatársaival kapcsolatos előítéleteket mutatták be. A segítőként dolgozó szerhasználókat lustának, koszosnak, felelőtlennek, rosszul öltözöttnek tartották. Úgy tűnik ebben nincs különbség a világ különböző pontjai között. Ezek az előítéletek azt is megnehezítik, hogy a szerhasználók érdekképviseleti szervezeteit megszervezzék. Bár van például dél-afrikai szervezet (SANPUD – South African Network for People Using Drugs; CANPUD - Cape Town Network for People Using Drugs), az előadások utáni beszélgetésből az derült ki, hogy a jelenlévő szakemberek nagyon fontosnak tartanák egy afrikai nagy szervezet létrehozását. Ezt viszont nem csak az előítéletek nehezítik, hanem a nyelvi korlátok is (amit magyarként könnyű megérteni), a francia nyelvű országokban élők számára komoly akadály, hogy a nemzetközi szervezetek nyelve az angol, viszont a szerhasználók döntően nem beszélnek idegen nyelveken. Egyébként megalapítottak már francia nyelvű szervezetet, amiben az érdekképviselet mellett az önsegítés is szerepet kap, ez a RAFASUD (Réseau Afrique Francophone d'Auto Support des Usagers de Drogues).

Kiemelt téma volt a hepatitisz C (HCV) megelőzés is. Úgy tűnik, hogy a HCV fertőzés felszámolása 2030-ig ma már reális cél. Ebben fontos szerepe van az új gyógyszereknek is, amik rövidebb idő alatt, kevesebb mellékhatással, hatásosabban kezelik a fertőzést – az egy éven át tartó, rosszullétekkel, depresszióval járó bonyolult kezelés helyett most már három hónap alatt, napi egy tabletta beszedésével kezelhető a HCV. Ez persze önmagában nem elég, Matthew Hickman epidemiológus előadásából egyértelműen kiderült, hogy a HCV felszámolása csak megfelelő lefedettségű ártalomcsökkentő programok (tűcsere és opiát szubsztitúció együtt) segítségével lehetséges. A modellek egyébként azt mutatják, hogy az ártalomcsökkentő programok lefedettségének növelése mellett a kezelések viszonylag alacsony aránya elég lehet a WHO 2030-as céljának eléréséhez: 1000 intravénás szerhasználóból 50 HCV kezelésére van szükség.

Azzal együtt, hogy az ISSDP konferencia a drogpolitikával foglalkozó kutatóknak szól, összességében nincs nagy távolság az elmélet és a gyakorlat között: a drogprobléma egy komplex terület, ahol csak komplex eszközökkel lehet jól dolgozni, a szerhasználók bevonása pedig kulcskérdés a drogpolitikában akár kutatásokról, akár prevenciós programokról vagy kezelésről beszélünk.

Csák Róbert
(Aki a konferencián erről a kutatásról adott elő.)

Forrás:drogriporter.hu

Image: 73901902, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggő nők kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com 

Az alkohol- vagy drogfüggő nőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli, mint a hasonló kelepcébe esett férfiakat. A helyzetük azért is különleges, mert többségük bántalmazó kapcsolatban élt. Dunaharasztiban, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító bentlakásos intézményében jártunk. 

 

Zsanett

Zsanett felemeli a szatyrát, a hölgy a pultnál belepillant, és bólint, hogy rendben van; a lány kimenőről jön, és nem próbált piát becsempészni. Három hónapja visszaesett, tehát elölről kellett kezdenie mindent, de ma lejárt az izolációs időszak. Ha nem lesz gond, hétvégén eltávozásra is mehet.

Folyton menekült otthonról, a nagymamája nevelte. Kamaszkorában már a Balatonon „vendéglátózott” felszolgálóként, pultosként. Elhatározta, hogy kitör a gyerekkorát kísérő nélkülözésből. Az éjszakában jó pénzt lehet keresni, igaz, elkölteni is könnyű. Ausztriában, Spanyolországban, majd Mexikóban dolgozott. Mexikóban kezdett igazán inni. Ott, mondja, tök normális, ha az ember délután nekilát, és ő sem akart kilógni a sorból. Mire besokallt, már nem volt megállás. Évekig volt részeg, szinte egyfolytában.

– Aztán lebénultam az alkohol miatt fellépő polineuropátiától, ezt szerintem tényleg érdemes lenne beleírni, mert kevesen tudják: a folyamatos hányás miatt fellépő vitaminhiány okozza. Eleinte csak segítséggel tudsz közlekedni, esve-kelve, aztán sehogy. A nagykövetség hozatott haza, hónapokat voltam kórházban. Újra meg kellett tanulnom járni. Újra megtanultam írni. És aztán újra elkezdtem inni is, mert ez a lecke még mindig nem volt elég.

Image: 73901882, MPE Hajnalcsillag SzenvedÈlybetegek Rehabilit·ciÛs Otthona. Drog- Ès alkoholf¸ggı nık kezelÈse Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

A nevelőapja hozta be. Egy ideig azt sem tudta, mi történik vele. Aztán jobban lett, és úgy készült az első kimenőre, hogy de jó lesz, majd azért csak megiszik valamit, csak úgy „érzéssel”, ne vegye észre senki. Azt hitte, egyedül lesz otthon. Mire hazaért, volt benne hat sör. Próbált tagadni, de a nevelőapja megszondáztatta és visszahozta.

A visszaesés „undorító cselekedet” volt Zsanett szerint, amolyan „alkoholista sunyiság”; óriási bűntudata van miatta, hiszen, mondja, megtettek itt érte mindent.

Úgy érzi, alapvetően nem egy undorító valaki, de az alkoholizmus az undorítóságot hozza ki az emberből, és ez okozza a bűntudatot, aztán azért is iszik az ember, mert bűntudata van, szóval ez ördögi kör.

– Az izoláció alatt, vagyis közvetlen azután, hogy bekerülsz, nem érintkezhetsz kintről senkivel. Nincs net, nincs telefon. Tudom, hogy riasztóan hangzik, de igazából tök jó, így meg tudunk érkezni ide, és túlesünk az első elvonáson.

Azt mondja, ezúttal nem fog visszaesni; úgy tudja megvédeni magát, ha „istennel jár”. Amikor megérkezett, kicsit zavarta a „nagy hívőség”, de valaki azt mondta neki, hogy ez az idegenkedés az ördög munkája a lelkében. Zsanett sokat foglalkozik a Bibliával, és nagyon teszik neki az értékrend, sorolja: szeretet, bizalom, boldogság, szerénység.

Meg kell térni a rehabilitáció során?

– Meg lehet térni – mondja Végh Anikó mentálhigiénés szakember. – Aki bejön, elfogadja, hogy ez egyházi intézmény, és vállalja, hogy részt vesz minden programon, tehát bibliaórákon, istentiszteleteken is. Azt valljuk, hogy a gyógyulásnak vannak szintjei, és a teljes gyógyulás a megtérés. Persze, lehet tartósan, akár egy életen át józannak maradni Istenbe vetett hit nélkül is. Akik pedig hívőkké válnak, azoknál vigyázunk, hogy ne alakuljon ki vallási függőség:

lehet ugyanis szenvedélybeteg módon viszonyulni a hithez, rácsavarodni rituálékra, és pánikba esni, ha valaki lekésik a bibliaóráról. Az már nem jó, ilyenkor lényegében nem gyógyulás történt, hanem szerváltás.

Image: 73901925, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Ilyen kellemes rehabot még nem láttam, nincs benne semmi kórházi és semmi lepukkanás, csinos, többépületes porta, visszafogott, derűs színekkel, a kert ápolt és rendezett, liliomos tavacska a közepén.

– Zsanett az első kimenője előtt már feszült volt, túlzásokba esett, dührohamot kapott az ebédlőben, mert lassan ment a sor, és a többiek szóltak neki, hogy vigyázz, máris visszaestél. Tagadta, pedig látszott rajta, hogy fejben már iszik. Innentől rendszerint már csak alkalom kérdése – mondja Anikó.

Niki

Niki huszonhat éves, és nem emlékszik a gyerekkorára. Folyton jár a keze, nagyon feszült. Mutatja a rajzait: halálfejes, sötét tónusú képek. Arra emlékszik, hogy a nevelőapja azt csinálta vele. Nem hitte el senki. Megbüntették, amiért ilyeneket beszél.

Az egyik bátyjától remélt segítséget, de ő is azt csinálta vele.

Amikorra kamasz lett, már folyton gyötörte az öngyűlölet. Nem tudott mit kezdeni a testével azon kívül, hogy vagdosta magát. Most már a tetkókkal úgy-ahogy sikerült elfedni a sebeket, mutatja a karját.

Mikor először bekerült a pszichiátriára, leszedálták. Akkor jobban lett, de most úgy emlékszik, tulajdonképpen ott vált függővé. A pánikbetegség, az erős rosszullétek miatt három munkahelyről is elküldték. Tömte magát nyugtatókkal, hogy ne legyen rosszul, tudjon normálisan beszélni, ne reszkessen.

Aztán férjhez ment. A férfivel egy keresztény gyülekezetben találkozott. Ma már tudja: a férje csak megjátszotta, hogy hívő. Két és fél évig voltak együtt. A házasélet eleve nehéz volt, rosszul viselte, ahogy rosszul viseli ma is, ha hozzáér egy férfi.

A férje már a kapcsolatuk kezdetétől rendszeresen bántalmazta. De az állatokat mondjuk jobban, azokat, mondja Niki, meg is gyilkolta.

Valahogy mégsem tudott kilépni a helyzetből.

– Egyébként annyira durván azért nem vert, párszor mondjuk fölkent a falra, de ennyi. Szavakkal alázott inkább. Helyette kellett dolgoznom, vágtam láncfűrésszel a fát, tizenkét óráztam. Egy idő után már nem hozta haza a fizetését, volt egy szeretője, „és ő is alázott rendszeresen”.

Drog és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Megkérdezhetem, hogy az egészben mi volt a legnehezebb?

– Az, hogy nem hittek nekem. Hogy anyukám sem állt ki mellettem.

Legurul egy könnycsepp az arcán.

Annyira nem figyeltek rám, hogy nem vették észre azt sem, hogy falcolom meg szúrkodom magam. Pedig már nyílt sebeim voltak, meg is maradtak. A fél arcomat is összevagdaltam, hogy elhiggye anyám, hogy mi történt, de azt mondta, csak kitalálom.

Fél, mert egy év után először megy ki. A volt férje is ott él a faluban, meg egy csomó olyan, akivel nem szívesen találkozik. A nevelőapja is.

– Jó lenne pár dolgot megbeszélni anyámmal, például be kéne jelentkeznem, hogy munkásszállóra mehessek majd innen.

Szeretné valahogy átugrani a hétvégét, alig várja, hogy újra itt legyen. Nem akar visszaesni, nagyon nem. Itt csak annyi nyugtatót szed, amennyi szinten tartja. Lépésről lépésre formálódik a gondolkodásmódja a mentori beszélgetéseken, a csoportokban.

– Amikor azt csinálták, leblokkoltam, lefagytam. Később azért hibáztattam magam, hogy miért nem futottam el, miért nem mentem rendőrségre, miért nem álltam ellen. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Amikor belátom, hogy nem így van, könnyen beindul az önhibáztatás második köre, hogy miért hittem el. Aztán meg az, hogy most miért hibáztatom magam már megint. Hibáztatom magamat azért is, hogy hibáztatom magamat. Nehéz kitörni ebből.

Nyugodt nem szokott lenni, de néha jókedvű. Nem emlékszik, mikor volt nyugodt utoljára.

Melinda

Ha nem mondja, nem gondolnád, hogy alkoholista. Tizenkilenc hónapja van itt. Négy évvel ezelőtt már volt az intézet lakója, de a terápia befejezése előtt hazament. Aztán mélyebbre került, mint valaha.

Melinda szegény családban nőtt fel, egy bátyja van. Nagymamája, apja és anyja is ivott. Apjának tíz testvére volt, mindegyik az ivásba halt bele, viszonylag fiatalon; a legfiatalabb harminchat éves volt. Apja negyvenhat évesen halt meg, anyja negyvenkét évesen. A bátyja is alkoholista lett nagyon korán, de anyjuk halála után letette a poharat, onnantól egy kortyot nem ivott. Melinda pedig férjhez ment, amolyan menekülésszerűen.

A második gyerek születése után romlani kezdett a férjével a kapcsolata. A férfi, mondja, nárcisztikus volt és agresszív, azt hajtogatta, Melinda úgysem tud boldogulni nélküle. A férj vállalkozásba fogott, egyre jobban keresett, „öltözködött, mint egy manöken”, de Melindának és a gyerekeknek nem vett semmit. Ezt egyszer az asszony szóvá tette, és akkor kapta az első pofont.

Image: 73901885, MPE Hajnalcsillag SzenvedÈlybetegek Rehabilit·ciÛs Otthona. Drog- Ès alkoholf¸ggı nık kezelÈse Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbet / 24.hu 
 

Később gyomorfekélye lett, majd vesecisztája, veseköve, aztán trombózisa, és az orvos azt mondta: nem szedhet fogamzásgátlót, s mivel gyenge a méhe, ne essen teherbe. Már rég nem akart a férjével együtt lenni, de kötelező volt, és a férfi nem szeretett óvszert használni. Melinda egyik abortuszra ment a másik után. A fizikai és lelki bántalmazások rendszeressé váltak, a férfi kimaradozott éjszakára, Melinda lapostetűt kapott, aztán HPV-fertőzést. Még időben kiderült, hogy méhnyakrákot megelőző állapotban van, akkor eltávolítottak egy darabot a méhszájából.

Két gyereket szoptattam, alig aludtam, de ki kellett mossam este a farmernadrágját, és hajnalban fel kellett ébresszem, hogy el tudjon menni dolgozni. De azt mondta, hogy a frissen mosott farmer kényelmetlen, vegyem föl,  guggolgassak benne, „törjem be”, hogy hordani tudja. Én pedig megcsináltam.

Akkor már ivott?

– Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor még nem. Mármint nem voltam alkoholista. Iszogattam, titokban, amennyire lehetett titkolni.

Titokban iszogatott, de nem volt alkoholista?

– Még akkor szerintem nem, csak mikor Levente már majdnem iskolába ment. Akkor már minden nap, főzésnél, takarításnál. Hogy bírjam. Ha megállt egy autó a ház előtt, remegni kezdett a gyomrom, hogy talán a férjem jön haza. De nem ittam tablettás bort, meg ilyeneket, volt pazar bárpultunk.

Később újra terhes lett, de a magzat meghalt, megkezdték a művi megszakítást, és Melindának perforált a méhe, csaknem elvérzett. Ekkor huszonnyolc éves volt. A trombózisa miatt nem szedhetett fogamzásgátlót. A férje megígérte, hogy vigyáz, de nem vigyázott, tehát Melinda terhes lett újra, majd, valami csoda folytán, megszülte Leventét. A férj odavolt a kisbabáért, ígérgette, hogy megváltozik. Fölvettek egy nagyobb hitelt. De nem változott semmi, sőt: elkezdte verni a gyerekeket is.

– Nem voltam vallásos, de éjszakákon át sírva imádkoztam, hogy megszabadulhassak ettől az embertől. Volt, hogy közénk állt minden ízében reszketve a tizenhárom éves fiam, hogy „ne bántsd anyát”. És pár nap múlva azt mondtam a férjemnek, hogy félek magamtól. Tök nyugodt voltam, és állítom, hogy a Jóisten adta a számba a szavakat. Nézett értetlenül.

Mondtam: attól félek, hogy ha elalszol, odamegyek hozzád és elvágom a torkodat, és végignézem, ahogy elfolyik a véred. Beült a kocsiba és elment. Mikor hazajött, azt mondta, hogy váljunk el. Huszonhárom év rettegés és megaláztatás után, végre.

Melinda az elmúlt évtizedeket végigitta. Volt, hogy öngyilkos akart lenni, a gyerek hívta ki a mentőt. Volt, hogy nem volt pénze, és ellopta a bekamerázott áruházból a vodkát, nagy üveggel, és közben imádkozott, hogy ne kapják el.

2015-ben bejött ide, de mikor úgy érezte, már megáll a lábán, elment. Összeköltözött a legkisebb gyerekkel. De ott is feszültségek voltak.

Image: 73901859, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Hogyan esett vissza?

– Lementem a boltba vásárolni, és közben, már a pénztárnál,  hirtelen vettem egy kis vodkát. Gondoltam, ez csak egy, és csak most. De nem bírtam egynél abbahagyni. Akkor már a középső gyerekemnél laktam. A gyerek azt mondta: ha iszol, anya, kiraklak.

És Melinda ígérte, hogy nem fog, de ivott. Sosem nyíltan, mindig próbálta titkolni.

Odakint megint lesznek stresszhelyzetek.

– Egy hónap múlva kimegyek, és megküzdök velük.

De mi változott a legutóbbi óta? Akkor is így gondolta. Hogyan fogja megállni?

– Most már tényleg megszabadított az Úr, rengeteget tanultam. Minden napot imával kezdek. Olyan szinten válaszol az imáimra, hogy szinte hihetetlen, vagy embereken, vagy történéseken keresztül. Utáltam a férjemet, hibáztattam mindenért, de  megtanultam, hogy meg kell bocsátani. És hogy ezzel nem neki teszek jót, hanem magamnak.

Időközben rokkantnyugdíjas lett, vannak adósságai, és nincs hol laknia. Mindhárom gyereke iszik, a középső drogot is fogyaszt, a legidősebb súlyos alkoholista.

– Lelkifurdalásom van, hogy rossz példát mutattam, meg hamarabb is elválhattam volna, de most a saját példámon kell megmutatnom, hogy ebből meg lehet szabadulni. De attól tartok, nekik is el kell követni ugyanazokat a hibákat, az ő életüket nem élhetem helyettük. Mindennap imádkozom a gyerekeimért.

Isten olykor megengedi, hogy nagyon-nagyon mélyre lemenjünk, sőt, nem tudunk eljutni hozzá, amíg nem vagyunk elég mélyen.

Zsebkendőt vesz elő, intézi a könnyeit.

– Legfeljebb két évet tölthetnek itt. Hogy ne váljanak függővé az intézménytől is, az izoláció, majd az aktív terápia után következik az úgynevezett reszocializációs fázis: ilyenkor már kötelező kijárniuk, gyakorolni az emberekkel, hozzátartozókkal való kapcsolatot, szokni az élet levegőjét. Megtervezik, hogyan fognak munkába állni, józan közösségbe tagozódni, lakhatást szerezni, újraépíteni az életüket – mondja Anikó. – A lakhatás az egyik legkeményebb dió. A mai piaci viszonyok közt lenne szükségük olcsó, de elfogadtató, önálló lakásra. Olyanra, ahol nem kell szenvedélybetegekkel megosztaniuk az életterüket, mert az rizikó a számukra. Sajnos, anyaotthonokban is előfordul, hogy isznak vagy gyógyszereznek a lakók. Nagy vágyunk egy ház, ahol a függőségből felépült nők lakhatnak átmenetileg, azzal a feltétellel, hogy józanok és van munkájuk.

Beatrix

Beatrix harminchat éves. Nemsokára letelik a három hónapos izoláció, onnantól kijárós lesz. Először van itt, és mint eltökélten mondja, utoljára. Nem azért jött ide, hogy megint igyon. Tudja, ha iszik, nem kapja vissza a fiát, és nem lesz munkája. A gondozók is sokat segítenek, a sorstársak is. Beilleszkedett, dolgozik, főz a konyhán, mosogat, takarít, kertészkedik.

– Odakint már a haláltáncot jártam, szeptember óta nem tudtam írni, járni, enni is csak alig.

Lefogyott ötven kilóra. Mondták a szülei, meg az orvos, hogy meg fog halni. A Gamma-GT értéke 834 volt. (Ez egy májenzim, aminek a mennyisége a vérben alkohol hatására megugrik. A túl magas GGT jelezheti a máj roncsolódását. A Gamma-GT legmagasabb normális szintje 50 U/L.)

Az durva.

– A páromnak 3300 volt, azt mondták az orvosok, hogy már rég meg kellett volna halnia. Folyamatosan vért hányt. Él. Most a börtönben van. Ott legalább nem iszik.

Beatrix tizenhat évesen ismerkedett meg a barátjával, pár hónap múlva kipróbálta a speedet, aztán a füvet, a bogyót, LSD-t, Katit, Ilonkát. A bogyó rossz volt, egy kicsit befordult tőle, mondja.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

– Anyámék is mondták, menjél be. Én meg, hogy nem megyek, ott nem lesz mit inni, értsétek már meg.

De megijedt, hogy valóban meghal. Úgy kísérték fürödni, nehogy elessen. Ilyen állapotban került be, és a gondozók jó két hétig nem is tudtak vele mit kezdeni.

– Nemsokára megyek egynapos eltávra, és a fiam óvodai ballagása június közepén lesz, akkor három napot töltök majd vele.

Nem fél, hogy visszaesik?

– Nem, hál’istennek, már nem hiányzik a pia.

Nemrég volt fogorvosnál, bár még csak kísérettel mehetett ki, elhaladtak egy bolt előtt, és nem érzett késztetést, hogy beszaladjon italért. Ez nagy szó, így elmenni egy bolt előtt.

Ez a vallásdolog hogy tetszik?

– Hát, még azért furcsállom. Könyörögtem én olykor azelőtt az istenhez, de mindig csak részegen. Most nem tudom, hogy ez véletlen, hogy pont ide kerültem, vagy mi. Hogy felfigyelt rám, vagy segíteni akar, nem tudom. A bibliaórán hiába figyelek, nem tudok megjegyezni semmit. Pedig kiolvastam egy istenes könyvet már korábban, amit egy motorostalálkozón kaptunk, de akkor sem értem.

A gyerekkorára nem nagyon emlékszik, de azt tudja, hogy a szülei ittak, aztán egyik napról a másikra leszoktak. Ő meg szintén inni kezdett, ahogy felcseperedett, valahogy természetes volt neki, csak ő nem tudta abbahagyni. Már az anyja is rászólt, hogy nem szégyelli magát, hát ittasan egy kisgyerekkel közlekedni a vonaton, szeszszagúan, mit szólnak az emberek?

A gyerek most a nagymamánál van, hiányzik. Szeret focizni, ügyes is, kapott három érmet.

– Ballagására olyan csokrot kap tőlem, aminek egy focilabda van a közepén.

Csillog Beatrix szeme.

– Nagyon sokat foglalkoztam vele, de azt mondták a gyámügyesek, hogy hiába, ha egyszer ennyire ott van az ital meg a bántalmazás a családban.

Rendszeresen verte a párja, gyakran a gyerek szeme láttára. Eltörte a bordáját, a kézfejét.

– Hátul összevarrták a fejemet, mert nekilökött a kis szekrénynek.

Lelökött a vízóraaknába, egy kiálló vas feltépte a szájamat, össze kellett varrni azt is. Sokszor a gyerek próbált védeni, volt, hogy partvisnyéllel.

És ő mondogatta, hogy „költözzünk el, hagyjuk ott apát, majd én megverem apát”.

Bántották a szülei gyerekkorában?

Megriad.

– Nem, soha.

Akkor sem, amikor ittak?

– Nem.

Azt mondta, sok mindenre nem emlékszik.

– Arra emlékeznék.

És mikor elkezdte verni a párja, miért nem hagyta rögtön ott?

– Mert szerettem, meg már nem voltak anyámék, akik navigálnak, hogy ezt ne csináld, azt csináld. Ő megtette, irányított helyettük. Amikor a szomszédhoz költöztem tavaly, ő próbált kordában tartani, de nem sikerült neki. Megszoktam a kicsapongó életet, hogy megyünk presszóba, vagy megyünk a boltba piáért és megisszuk, ő meg nem engedte, belenézett a Facebookomba.

A szomszéd.

– Igen. Nem engedte, hogy takarítani menjek, inkább adott pénzt. De nem sikerült kordában tartania. Nagyon sokat szenvedett velem már a vége felé, úgyhogy ő is felemelte a hangját, de később elnézést kért. Tökre kikészült miattam, de most már örül, és jön látogatni.

De ő nem rokon, vagy ilyesmi?

– Nem. Egy hatvannégy éves férfi, akinek meghalt a felesége, és nagyon rendes. Hozzá jártam vízért, mert az sem volt otthon, meg hozzá hordtam a ruháimat mosni. Megsajnált. Gyakran pénzt kértem. Ha főzött, adott kaját.

Beatrix többek szerint nagyon jól gyógyul, már ahhoz képest, ahogy bejött. Utólag szörnyülködik, azt mondja: nem érti, „hogyan lehetett ilyen hülye”.

Image: 73901856, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggő nők kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert /24.hu 
 

Miben különbözik egy női és egy férfi szenvedélybeteg helyzete?

– A női függőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli – mondja Végh Anikó. – Ha egy férfi nagyivó, azzal még dicsekedhet is, de egy nőtől azt várják, hogy „adjon magára”. Ezért a szenvedélybeteg nők többsége zugban iszik vagy drogozik, próbálja titkolni, míg lehet. A nők közt több a gyógyszerfüggő, mint a férfiak között, pont azért, mert a gyógyszerszedés nem olyan látványos. A lányok helyzetét speciálissá teszi az anyaságélményük is, többnyire a mélypontot az jelenti, hogy hatóságilag kiemelik vagy védelembe veszik a gyermeket, és tudja, hogy ez miatta van. Kilencven százalékuk átesett már abortuszon, és ez a trauma is feldolgozatlan. Jellemző még a szenvedélybeteg nőkre, hogy többnyire társfüggők, például olyan bántalmazó kapcsolatban éltek, amiből nem tudtak kilépni.

Talán mert gyermekkorukban is bántották őket?

– Néha igen, mindenesetre sokat beszélünk itt az egészséges és a kóros szeretetről. A kóros szeretet az, amikor a csomagban benne van, hogy megvernek vagy megaláznak olykor. Sokan erre szocializálódtak, eleve ilyen kapcsolatokba mennek bele, és amikor már szenvednek tőle, sem tudnak kiszállni. És itt jön a hit kérdése: mi azt valljuk, Isten úgy szeret, hogy közben nem bánt. Úgy szeret, ahogy vagyunk, de jobban szeret annál, mint hogy úgy is hagyjon.

És sosem büntet?

– Vannak határok, van felelősség, tehát vannak következményei a határok átlépésének. De ez nem jelenti azt, hogy Isten bántalmazna bárkit, vagy jóváhagyja a bántalmazást. A Biblia egyébként jó felépülési modelleket tartalmaz, amiket lehet használni a rehabilitációban. Például az asszertivitást is tanítjuk a lányoknak, vagyis azt, hogy merd képviselni magadat, az érzéseidet, de ne úgy, hogy agyoncsapod a másikat. A Biblia azt mondja, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Tehát nem mondja, hogy szeresd a másikat, és legyél a lábtörlője.

A nagy asztal

A nagy asztalt ülik körbe, először kicsit feszült a hangulat, aztán lassacskán megered a nyelvük.

Adri harmincéves, alkoholista. Pár hete jött. Felelős, önálló felnőtt szeretne végre lenni.

Mert a kétéves kisfia, az a gyönyörű gyerkőc megérdemel egy igazi anyukát. A gyámhivatal elvitte, mert ő nem tudta ellátni, bár próbált dolgozni, kicsúszott minden a kezéből.

Tavasszal egyik este berúgott, és gondolta, kiszellőzteti a fejét, felszállt a buszra, innentől nem emlékszik. Kitörte a busz ablakát, hívták a rendőrséget, a rendőrség pedig a gyámügyet.

Image: 73901847, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Csilla harmincegy éves, tíz éve drogfüggő. Két hónapja van bent. A drog mellett alkohol- gyógyszer- és társfüggésben is szenved. Sok ismerőse meghalt már, hozzá hasonló korúak is. Dizájnerdrogokkal kezdte, majd áttért a speedre, hogy az talán egészségesebb. Nagyon félt attól, hogy ez egy vallásos intézmény, meg attól is, hogy hiába kér, nem kap drogot.

És nem kap?

Nevetnek.

– Itt lelki speedet kapunk – mondja Adri.

Mónika ötvenöt éves, inni úgy kezdett, hogy tönkrement a házassága, és az alkoholba menekült. Volt egy nyolcéves absztinens periódusa, aztán jöttek a problémák, és megint. A családja elfordult tőle. Nagyon hálás, hogy itt lehet. Édesanyjával sikerült felvennie a kapcsolatot, heti rendszerességgel beszélnek, és ez sokat jelent neki.

– Bízom benne, hogy egy nap a gyerekeim is megbocsátják, hogy magukra hagytam őket, mert az ital fontosabb lett számomra, mint ők.

Anikó most hatvanöt, és ötvenéves kora után kezdett inni. Jól érzi itt magát, élvezi a józanságot.

– Klassz dolog tisztának lenni újra, például emlékezni arra, hogy tegnap mi történt.

Megint nevetnek.

Éva néni hetvenhárom éves pedagógus. Három fia van. Már nagyok voltak, mikor a férje meghalt, ő pedig úgy érezte, talán már nincs is rá szükség. Korábban is voltak gondjai az alkohollal, de akkor kezdett elhatalmasodni rajta, bár eleinte titkolta a környezete elől. Már régebben megtért („megismertem az élő istent”, ahogy fogalmaz) és volt egy hosszú absztinens időszaka, de most úgy gondolja, az nem volt igazi szabadság: hiszen egyszer csak visszaesett, pedig  nem volt különösebb oka rá. Tavaly itt töltött hét hónapot, és úgy érezte: eleget tanult, hogy kint szabad lehessen. Jól is ment először minden, de egy idő után megint ketrecben érezte magát. Újra inni kezdett, de annyit, mint soha azelőtt. A háziorvos mondta, hogy meg fog halni, olyan állapotban van a mája. Meg akar gyógyulni, mert megértette, hogy szükség van rá: várják a gyerekei és a hat unokája. Szeretne igazi nagymama lenni.

Ancsa alkoholista szülő mellett nőtt fel, tizenhat évesen kezdett inni. Két éve ideg-összeroppanása volt, aztán bipoláris zavart állapítottak meg nála. A magánélete is összekuszálódott, egy darabig hajléktalan volt, a munkáját elvesztette. Nem volt igazán hívő, de akkor imádkozott: arra kérte az istent, hogy ölje meg.

Az addiktológián olyan gyógyszert kapott, amire nem szabad inni, de ő egy rossz napján megivott másfél liter vodkát meg nyolc üveg sört. Aztán sült krumplit akart csinálni, felrakta az olajat a tűzre, és elájult. A konyha kigyulladt, Ancsa alkohol- és füstmérgezéssel került a Péterfybe. Anyja a tévéből tudta meg, hogy mi történt, elküldte Ancsához az egyik rokont, de mire az odaért volna, a lány megszökött.

Később a rokon megtalálta, haza akarta vinni, de Ancsa ki akart szállni az autópályán száguldó kocsiból. Ezután került zárt osztályra, nem sokkal később ide. Hét hónapja van itt; és szeret nem inni.

Valójában mit tudott adni az ital?

Kicsit gondolkoznak, aztán jönnek a tétova, majd felszabadultabb, majd szinte egymással versenyző válaszok: megnyugvást, ellazulást, örömet, szabadság érzetét, a szorongásoktól, a bénító gátlásoktól való megszabadulást.

– Már a bor kibontása is eufóriát okozott – mondja egyikük.

– A sörösdoboz szisszenése, ahogy kinyitod – így a másik, nevetnek, aztán Éva azt mondja: – na jó, ezt gyorsan hagyjuk abba.

– Nagyon nem szerettem azt az énemet, amire az ital rá tudott venni.

„Alkoholista vagyok, és segítségre van szükségem.” Milyen ezt először kimondani?

– Irgalmatlan nehéz tud lenni, de ez az első és legfontosabb lépés – mondja Kupai Szilvia szociális munkás.

– Elengedhetetlen az alázat, annak belátása, hogy nem tudom már irányítani az életemet, uralkodik rajtam a függőség – teszi hozzá Anikó. – Amíg valaki azzal áltatja magát, hogy meg tudja oldani egyedül, míg csak egyetlen reménysugarat is táplál, hogy saját erőből talpra tud állni,  nincs kész a terápiára. És ezt tisztázzuk az első interjún. Meg tudod oldani? Menj, oldd meg! Sok sikert, ne raboljuk egymás idejét és energiáját.

– Idebent pedig „gyökérkezelésre” van szükség – teszi hozzá Szilvia. – A szenvedélybetegeknek van egy, vagy több ún. gyökérproblémájuk, a függőség ezekből fakadó tünet: azt kell megtalálni, mi a hiány, amit valaki tudatmódosító szerek használatával próbál kitölteni.

Az egyik művészetterápiás foglalkozáson a köcsögök voltak terítéken. Mindenkinek szembe kellett néznie a saját köcsögével, azzal a valakivel vagy valamivel, ami a legnagyobb problémát jelenti az életében. Rokon, férj, bántalmazó társ, szülő vagy nevelő; de lehet ilyen köcsög a sikertelenség, valami sorscsapás, veszteség, betegség vagy fogyatékosság is. Vagy akár az isten, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat.

– Nagy lépés, amikor eljut valaki oda, hogy kimondja: én vagyok a legnagyobb köcsög – mondja Szilvia. – Igen, valóban lehetek áldozat, és kell gyógyulni a sebeknek. De nem maradhatok örökké az önsajnálgatásban. Nem egy papírdarab vagyok, amit ide-oda fújhat a szél. Teljes értékű ember vagyok, aki hozhat felelős döntéseket. Egy rossz kapcsolatból ki lehet lépni. A veszteségeket, legyenek bármilyen nehezek, fel lehet dolgozni. A tartozásokat meg lehet adni, a bűnöket meg lehet bocsátani, a saját vétkeinkért bocsánatot lehet kérni. Fel lehet hagyni a rejtőzködéssel, belenézni a tükörbe, belenézni az emberek szemébe.

Image: 73901848, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

A külvilágot már annyiszor becsaptuk, annyiszor hazudtunk, annyit ígértünk mindenkinek. Kimehetünk azzal a szöveggel, hogy „megváltoztam”, de a bizalom ennyiről még nem áll helyre, azt hosszú és szívós munkával újra fel kell építeni.

Lili

A lánya tízesztendős volt, amikor elvették tőle, egyrészt az alkohol, másrészt a rendszeres otthoni erőszak miatt. A párja egy ízben úgy megverte, hogy három bordája eltört, kilyukadt a tüdeje, intenzív osztályon volt hetekig. De ha ivott, ő is tudott agresszív lenni.

– A lányom a mai napig a szemem fénye, és nem értem, hogy tehettem vele ezt. Kérlelt, szinte hallom ma is, ahogy mondja: anyu, ne igyál többet.

Lili nem gondolt a következményekkel, amíg az iskola nem jelezte a családsegítőnek a problémát. Könyörgött a gyerekéért, s azt mondták: menjen egy kéthetes kórházi rehabilitációra. Egy hét után kijött, és ivott tovább. Aztán bement a gyámügyre ismét a gyerekéért könyörögni, ittasan. Ennek tíz éve, és ez alatt a tíz év alatt, amíg a lánya felnőtt lett, mindössze háromszor látta. Most szánta el magát, hogy írjon neki egy bocsánatkérő levelet.

Amikor bejött, nem is tudatosult benne, hogy ez vallásos intézmény. Mondták, de valahogy nem jutott el a füléig.

– Nemcsak hogy nem voltam hívő, kifejezetten gyűlöltem az istent. Jelzőt is ragasztottam rá: gyilkos istennek neveztem el. Azóta ezt már megbeszéltem vele. Kétéves voltam, amikor édesanyám meghalt, huszonnégy évesen, és ezt egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Nem értettem, hogyan lehet az isten ennyire gonosz, miért nem adott legalább esélyt, hogy az anyámat megismerhessem.

Most már érti?

Nem teljesen értem, de bízom benne. Nagyon jót tesznek az istentiszteletek, az áhítatok, az énekek, és mintha az énekeken keresztül is ő szólna hozzám. Már merek tőle kérdezni, vagy akár kérdőre is vonni.

Nem sértődik meg?

– Nem. Később értettem meg, hogy ott volt velem a legnehezebb időkben is, és adott lehetőségeket. Amikor először megvert a párom, a családsegítőn keresztül eljuthattam volna egy anyaotthonba. De mivel társfüggő voltam, és erre a társfüggésre is itt döbbentettek rá, újra és újra esélyt akartam adni a kapcsolatnak.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Anikó

Anikó a saját életében is megtapasztalta, milyen szenvedélybetegnek lenni, és milyen akadályok vannak a gyógyulás útján. Ha a viselkedési függőségeket is ideszámítjuk, akkor szerinte valamilyen szinten mindenki függő, csak nem mindenki van még a tudatában.

– Túlzásba esünk, beiktatunk dolgokat vagy személyeket az életünkbe, és már akkor sem tudjuk elengedi őket, ha érezzük, hogy kárunkra vannak. Az igazi siker nem csupán egy átmeneti absztinencia elérése, hanem az, ha gyökeres változás áll be a gondolkodásmódban.

Feltűnt, hogy a lakók közt nagyon kevés a fiatal.

– Egy huszonéves általában nem érett a terápiára. Egyszerűen azért, mert nem érte el a mélypontot, azt, hogy „elvesztettem mindent”.

De miért kell mindenképp az a mélypont? Olyan nincs, hogy valaki iszogat, és amikor rádöbben, hogy hűha, ez így nem jó, összeszedi magát és felhagy vele?

– A függőség nem volna függőség, ha ilyen egyszerűen ki lehetne belőle lépni. Ha valaki összeszedi magát, és leteszi a piát vagy a drogot, annak szívből gratulálok, de a többségnek ehhez egy vagy inkább több hatalmas pofon kell. Amikor már ott tart, hogy elvesztette a munkáját, a gyerekét, tropára ment a mája, halálfélelme van és még mindig nem tud leállni, tehát a rehab az utolsó szalmaszál, akkor tudunk igazán foglalkozni vele, elérni, hogy felhagyjon a játszmáival, őszintén beszálljon a terápiába.

Alkoholistából lehet kontrollált, alkalmankénti ivót faragni?

– Nem.

Ez a szomorúságunk, hiszen valahol szeretjük azt, amitől függünk. De csak úgy működik a dolog, hogy soha többé, egy kortyot sem. A visszaesésnek is megvan a maga menete, és az egyik tipikus lépés, hogy csak most, csak egy kicsit.

Aztán  jön a többi, és nincs megállás.

Van olyan, aki sohasem esik vissza?

– Elméletileg lehetséges, gyakorlatilag pedig a visszaesés is a gyógyulás része, ez addiktológiai alaptétel. Vannak, akik hét, nyolc, tíz év, vagy akár évtizedek után esnek vissza. Csak az nem mindegy, hogy az ember mit szűr le ebből. Ha visszaesem, az nem azt jelenti, hogy vége a világnak, hanem hogy rá kell jönnöm, mit csináltam rosszul, hol volt a csapda, amit legközelebb már el tudok kerülni. Én tudom magamról, hogy amikor túlzásokba esem, az figyelmeztető jel. Egyszer csak bevillan, hogy azért viselkedem így, mert valójában újra a függőségem tárgyát keresem.

Rémisztő érzés?

– Egy ideig ezektől megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez is kegyelem: a jelek azért jönnek, hogy legyen lehetőségem időben korrigálni. Ha seggfej vagyok, elkezdek ingerült lenni a gyerekemmel és szélsőségesen viselkedem, akkor beugrik, hogy ez visszaeséshez vezet. És akkor azt mondom, hogy nem, józan akarok maradni. Megbeszélem a kolléganőmmel, hogy ez van most velem, és másnap megkérdezi, hogy állok. Amit itt megtanulunk, az az önismeret, az önreflexió, a felelősségvállalás. És az, hogy nagyon tudatosan legyünk jelen minden helyzetben.

Image: 73901816, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

– Mindenkire ráférne szerintem egy rehab – mondja az egyik lakó a folyosón. – Nem egyszerűen a szermentes életet tanuljuk, hanem magát az életet. Sokan lenézik vagy sajnálják azokat, akik bekerülnek egy ilyen intézménybe. Mi ezt úgy éljük meg, hogy óriási kegyelem. A függőségünk, a visszaeséseink, ezek fontos lépcsőfokok voltak ahhoz, hogy  megtanuljunk felnőtt módon élni. És hát azért is szerencsések vagyunk, mert túléltük. Iszonyú sokan belehalnak.

Sorban vonulnak ebédelni. A lakók dolgoznak a konyhán, felváltva főznek. Étkezés előtt Anikó imát mond, kéri a mindenhatót, hogy áldja meg ezt a napot is.

Mielőtt asztalra kerül a leves, kiosztják az énekeket tartalmazó füzetet, és felcsendül a szenvedélybetegek egyszólamú női kórusa: „Tüzed, Uram Jézus, szítsd a szívemben,/ lángja lobogjon elevenebben./ Ami vagyok, és mind, ami az enyém,/ tartsd a kezedben, igazi helyén.”

Magyarországon az alkoholfüggők a lakosság csaknem tíz százalékát teszik ki, a drog-gyógyszer- és viselkedési függőségekkel együtt az érintettek száma óvatos becslések szerint is meghaladja a kétmilliót. A szenvedélybeteg nők számát a magas latencia, a rejtőzködés miatt szinte lehetetlen megmondani, de az biztos, hogy több mint egymillióan vannak. Nőkre specializált állami ellátórendszer nem létezik. Jelenleg húsz lakó él Dunaharasztiban, a Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott Hajnalcsillag Rehabilitációs Intézetben, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító intézményében. 

Szerző: Balavány György - 24.hu

Forrás: https://24.hu/belfold/2019/06/20/noi-szenvedelybetegek-rehabilitacio-dunaharaszti/?fbclid=IwAR2VOjL5Suve9XdBcv4ko17T9ZHICMgmMa3bexlBWiBAiX0n91R7Ukazav4 

Ma, június 26-án van a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja. Tudunk ennek kapcsán valami újat mondani, vagy csak harmincéves közhelyeket puffogtatunk? Dávid Ferenc interjú.

 

Mint minden ehhez hasonló kitüntetett dátum, úgy a kábítószer-ellenes világnap is felvet dilemmákat. Legtöbben érdeklődve felkapjuk a fejünket, tudván, hogy egy aktualitásából cseppet sem veszítő probléma köré épül az esemény. Mint egy régi klasszikust, feltesszük a jó öreg bakelitet, hadd szóljon, aztán egy évre ismét a fiókba zárjuk. De vajon a figyelem felkeltésének egy napra szóló szavatossága jár-e bármilyen tényleges haszonnal? Lehet-e drogkérdésről diskurzust nyitni avitt tanmesék és atyáskodó bölcseletek nélkül? Hogyan lehet elérni azokat, akiknek segítségre vagy csak némi finomhangolásra van szüksége a szerhasználat kapcsán? Meg tud-e újulni ez a nap, de ami ennél is fontosabb: meg tudunk-e mi magunk újulni a drogokkal kapcsolatos társadalmi kommunikáció terén?  Dávid Ferenccel keresünk válaszokat, aki a Kék Pont Alapítvány biopolitikai szakértőjeként olyan projektek létrejötténél bábáskodik, mint az egyhavi józanságra ösztönző Száraz November, a marihuánára való nemet mondással kecsegtető Tépőzár vagy a májusban lezajlott Felépülés Éjszakája. 

 

John Brosio: Álmos fej

 

A Kék Pont évek óta jelen van a szerhasználatot érintő közösségi és társadalmi kommunikációban, jellemzően nem csupán az alapítvány négy fala közé zárva végzitek munkátokat. Mikor és hogyan fogalmazódott meg az igény, hogy nagyobb tömegeket szólítsatok meg?

Mindig is megvolt a törekvésünk arra, hogy kommunikációs kampányokkal segítsük azt, hogy az emberek jó döntéseket tudjanak hozni. Bár mindig vannak kétségeink is azzal kapcsolatban, hogy kommunikációs kampánnyal lehet-e ezt befolyásolni vagy szocializációs hiányokat pótolni. Csinálunk egy kampányt, majd megfogadjuk, hogy többet nem csinálunk, aztán persze megint csinálunk egyet. Az első ilyen kezdeményezésünk a Droglátó, ami egy médiahack volt. Volt egy kitalált karakter, ő hazahozott egy olyan gépet Amerikából, ami kimutatja, hogy ki a kábítószerfüggő. 2008. június 26-ra időzítettük ennek bemutatóját, ekkor még nem volt Facebook, teljes takarásban tudtuk ezt csinálni. Ezzel az volt a célunk, hogy kimondjuk: nincsen ilyen. Az emberi kapcsolatokba nem lehet gépekkel beavatkozni, nem tudjuk megspórolni, hogy ezzel foglalkozzunk. A második megmozdulás során a mértékletesség erényét tulajdonképpen a sírból hoztuk vissza, sőt egy kétéves kampány során ezt beillesztettük a drogdiskurzusba. Ez lényegében már a Száraz November előszelének tekinthető. Közben volt még az Utazás Absztinenciába, egyhetes teljes absztinenciavállalást jelentő játékunk. Bár ez sikeres volt, de nagyon nehéz is egyben. Teljes kémiai szermentességet várt el egy héten keresztül, ami pont elég volt arra, hogy a tea, a kávé vagy a fejfájáscsillapító elkezdjen hiányozni az embereknek. A Száraz November lényegében ebbe a sorozatba illeszkedik, abba a törekvésünkbe, hogy a kollektív öngondozást népszerűsítsük. Az, hogy a Facebook felbukkant, nagyban segítette, hogy szintet tudjunk lépni. Bár az is igaz, hogy mostanra nagyon tudatosan elhagytuk a Facebook-ot a kommunikációnkból. Habár van Facebook esemény és ott zajlik a promóció, de rég levált a Facebook-ról a kampány. Az emberek tévét néznek, újságot olvasnak, sikerült a média többi felületén megjelenni, ez egy fontos változás.

Mi állt annak hátterében, hogy a Facebook-ot mellőzni kezdtétek?

Azt szerettük volna, hogy ez egy olyan posztmodern kihívássá váljon, ami nem csupán egy Facebook-kampány, hanem általában jellemzi a kortárs drogdiskurzust.

Dávid Ferenc
 

Körvonalazható azoknak a köre, akiket meg akartok szólítani a kampányaitokon keresztül?

Ezt nagyon pontosan meg lehet határozni. A Száraz November kapcsán elsősorban a kockázati ivókat célozzuk meg. Azokat keressük ezzel a kampánnyal, akik inni szeretnének, és ezt az ivást szeretnék úgy megtartani, hogy mértékkel történjék és ne forduljon a fogyasztó ellen. Azoknál, akik naponta egy alkoholegységet megisznak – ami például egy pohár sörnek, egy pohár bornak, vagy három cent töménynek felel meg –, ott van kockázata annak, hogy lesz valamilyen probléma az alkoholfogyasztás kapcsán, mondjuk valamilyen negatív élethelyzetben. Ők a legfontosabb célcsoportja a Száraz Novembernek. De persze közvetve, azáltal, hogy beszélünk az alkoholról, olyan dolgok is felmerülnek, ami az alkoholkérdést a függőség oldaláról is megvilágítja, azzal együtt, hogy a Száraz November a legkevésbé sem az alkoholfüggőket célozza meg.

A kampányaitokban többször felmerül a mértékletesség erényként, értékként. Hogyan lehet ez vonzóvá tenni? Képes-e a mértékletesség hívószóvá válni?

A legnagyobb kihívás, hogy hogyan tudjuk kidomborítani a mértékletesség erényének azt a dimenzióját, ami túlmutat a vágyak megregulázásán. Hogy elkerüljük a függőségeket, és ezért igyunk kevesebbet, és figyeljük oda az örömforrásainkra, az félig-meddig érdekelheti az embereket. De ha azt mondjuk, hogy a gyönyör fokozásának is ez az útja… Tehát, aki két kézzel fogja az örömeit és kevés alkalommal, kis mennyiségben, ritkán él ezekkel a szerekkel, azok számára az öröm ráadásul fokozható is. Ez azért vonzóbbá teszi a mértékletességet. Persze a mértékletesség nem gyakori döntése az embereknek. Lehet azoknak is vonzó, akiknek ez egyfajta különállás, vagy különutas választás. Tehát azáltal, hogy nem takarékoskodok, hanem mértékletes vagyok, sokkal mélyebb lehet a kötődésem különféle örömforrásokhoz. Így ez megint csak vonzóvá tehető egyfajta elit számára, egy jó értelemben vett elit számára. Nem a tömegek sajátja a mértékletesség, és nem is gondolom, hogy ez lenne a cél. És az ember véleményvezérelt karakter is lehet. A véleményvezérelt személynél szoktak arra bazírozni, hogy valaki rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, akkor meg is erősítik, hogy ez jó tulajdonság. A mértékletesség erénye is ilyen módon tud hatni. Ez a „vonzó más”: egy vonzó, de más típusú örömforráshasználat úgy, hogy eközben nem kell teljesen absztinensnek maradni, nem kell egy „száraz” ember képét magadra erőltetni.

Az elmúlt hónapok aktivitásai, vagyis a Száraz November, a Tépőzár és a Felépülés Éjszakája hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

A törekvés összefűzi őket. A Felépülés Éjszakája a Felépülés Hetéből, majd a Felépülés Hétvégéjéből zsugorodott egy éjszakára. Folyamatosan kerestük, hogy hogyan lehet az optimumot kihozni belőle. Ez tudatosan arra épül, hogy a felépülés gondolatát erősítsük és a felépülés folyamatát minél szélesebb körben mutassuk meg felépülők és nem felépülők által. Miközben a Tépőzár és a Száraz November alapvetően inkább azoknak szól, akik használnak szereket. A Felépülők Éjszakája függők és felépülő függők számára lehet izgalmas, ahol a mértékletesség erénye már nem működtethető. Letenni a függőséget úgy, hogy valaki továbbra is használ szereket, az lehetetlen, nem láttunk még erre példát. Ennyiben biztosan különböznek egymástól ezek a programok. A közös pont viszont az ezekben a kezdeményezésekben, hogy mindenki számára nyitottak, mindenki számára elérhetőek, könnyen lehet csatlakozni.

A Száraz November és a Tépőzár kampánya az alkohol és a fű fogyasztása köré épül. Ha a két kampány hatását összeveted, utal valami arra, hogy társadalmi szinten is másként viszonyulunk a két szerhez?

A különbség abban van, hogy az egyik egy illegális szer és ezért nem tudunk róla diskurzust folytatni. Nyíltan nem lehet. Ez egy óriási különbség. Amíg a Száraz Novemberhez fancy dolog csatlakozni, meg lehet osztani és lehet beszélni róla, addig a Tépőzárhoz való csatlakozásnál az egyén felvállalja azt, hogy tulajdonképpen bűncselekményben érintett. Éppen ezért ez takarásban zajlik. A Száraz November kapcsán lehet meríteni egymás gondolataiból, találkozhatsz vele a tévében is akár, de nem lehet ugyanilyen könnyedséggel azt mondani, hogy „szia, tépőzárazok”. A Tépőzár azoknak szól, akik úgy érzik, hogy problémás a szívás. Lehet, hogy az emberek egy része meg tudja még tartani a kontrollt, vagy nem veszítette el a kontrollt. Ez azért is fontos, mert a fűre is igaz az, hogy ha elvesztetted az irányítást, már nem tudod visszaszerezni. Vannak hasonlóságok, vannak eltérések is, de ami egyértelmű különbség, hogy a Tépőzár egy takarásban lévő projekt.

Ha a saját kamaszkori élményeimre gondolok vissza, nagyrészt az a típusú drogprevenció lebeg a szemem előtt, ami az elrettentésre és a pánikkeltésre épül. Sikerült ezt meghaladni? Vagy továbbra is ez tölti ki a prevenció fogalmát?

Azt gondolom, hogy nagyon sokat haladtunk előre a kétezres évek közepéig, de azt követően sokat fejlődtünk vissza a drogdiskurzuson belül. Az elrettentésre épülő, vagy rendészeti eszközökkel operáló drogmegelőző programok egy időben háttérbe szorultak jobb minőségű programok felbukkanásával. Mivel megszűnt az iskolai drogmegelőzés, visszatérhettek az elrettentésre épülő programok. Én néha úgy érzem, hogy megint a kilencvenes években vagyunk, és egy-egy régi, kilencvenes években készült szóróanyagunk is ultrakeménynek tűnne ma. Valami elindult és valamennyire sikerült az elrettentéstől elmozdulni és az izoláción oldani, de a mai napig a legkirekesztettebb csoportok a kábítószerhasználók. Ebben a tekintetben nagy sikereket nem értünk el. A szakmán kívüli drogdiskurzusban nagy előrelépés nincs, megy a „drogosozás”, a kezelőhelyek megítélésében sincs túl nagy változás.

Ha a tizenéves korosztályra gondolunk, ahol pedagógiai környezetben célozható meg a prevenció, akkor a „ne drogozz, ne igyál” üzenet lényegében kong az ürességtől.  Szerinted van olyan alternatívája a szerhasználatnak, amivel reálisan megtalálható egy serdülő?

Megmondom őszintén, azt szerintem nem nagyon tudjuk befolyásolni, hogy a fiatalok kipróbálnak különböző drogokat. Azt, hogy függők lesznek-e vagy nem, nagyrészt a családi állapotuk fogja eldönteni. Az, hogy milyen családban nőnek fel. Szerintem kábé ennyi a sztori, és lehet, hogy ezért meg fognak kövezni. Kétségtelenül vannak kockázati csoportok, ahol nagy a rizikója a kábítószerhasználatnak és annak, hogy ők függők lesznek, de ebben az esetben is inkább azokat a körülményeket kell menedzselnünk, amelyek okán ők nagyobb kockázatú egyénekké válnak. Nem őket kell úgy farigcsálnunk, hogy mondjanak nemet egyik-másik drogra. Igazából olyan világot kell építenünk, amiben ez lehetséges. A kilencvenes évek elején robbanásszerűen új típusú drogok jelentek meg. De azóta eltelt harminc év, ezek már ismertté váltak, a legújabb típusú szerek megjelenésétől számítva is eltelt már tíz év. A drogmegelőzésnek ez az „elmegyünk iskolákba és elmondjuk” típusa elavult, ennek letelt az ideje. A dizájner drogok berobbanásánál lett volna értelme elmenni iskolákba. Segítette volna az információáramlást, hogy például a biofűnek nincs köze a marihuánához. De akkor ez nem volt lehetséges. Ilyen szempontból abban az időben ez nagyon jó lett volna, meg tudtuk volna előzni a terjedést. De a biofű kifutott a nyomorra, innentől kezdve nem tudom, hogy mit tudnánk megelőzni. Amíg föl nem számoljuk a nyomort, addig ez nem addiktológiai probléma, nem drogmegelőzési probléma.

Szerinted a kábítószer-ellenes világnapnak lehet-e még bármilyen gyakorlati haszna vagy ez egy újabb dátum, ami csupán jól mutat a naptárban?

A pontos elnevezés a Kábítószer Elleni Küzdelem Világnapja.  Nem tudom, hogy itt a kábítószer mit jelent, a kábítószereket akarjuk-e legyőzni… Én egy kicsit kiüresedettnek érzem. A Felépülés Éjszakája egy alulról szerveződő hasonló projekt, aminek a tartalma úgy jön létre, hogy beleteszik azok, akik érintettek. Az, hogy az ENSZ-nek van egy ilyen világnapja, és hogy mennyit teszünk bele… Lehet tematizálni, és lehet átkeretezni ezeket az ünnepeket, de azért ez a világnap szondaként jól megmutatja azt is, hogy milyen jelenleg az együttműködés a szakma eltérő szintjei között. Nagyjából semmilyen, és nehéz megtölteni tartalommal. Ahogy az intézményrendszer működik, az olyan amilyen. Ahogy a felépülés valamelyest megkerüli az intézményrendszert, az egyszerűbbé is teszi a felépülést. A felépülést megcélzó narratívák azok, amelyek nagyobb sikerességnek örvendenek, mint a különböző kitüntetések kiosztása meg a pohár víz mellett elmondott sablonos üzenetek.

Most dolgoztok-e valamin a Kék Pont színeiben?

Mindig dolgozunk. A Kék Pont Alapítvány felépülési központtá akar alakulni és a felépülési központok legfontosabb eleme a közösségek létrehozása, ahol a felépülő valóban tud társadalmi kapcsolatokat felépíteni. Ameddig nem tudjuk a felépülő számára biztosítani a megtartó közösségi életet, addig igazából nem mondhatjuk, hogy felépülési központként jól funkcionálunk. Ezzel összefüggésben a golf csapatunk az, ami egy üdítő kezdeményezésnek mutatkozik, de azért ezek nagyon lassan épülő projektek. Kábé ez az, ami leginkább meghatározza a munkánkat. Illetve folyamatos szakmai megújulásban vagyunk az új ügyvezető igazgatónknak köszönhetően, aki viszi a strukturális feladatokat. A szerhasználók mellett a hozzátartozók megjelenése is sokkal jelentősebb az ellátásban és az addiktológiai szcénában. Ez egy új irány, de tartjuk a stratégiai szempontjainkat és annak mentén haladunk.

Miközben a drogkérdés állandó és örökzöld – mint egy régi bakelit – mégis úgy tűnik, hogy folyamatos megújulást és újratervezést vár el a szakma szereplőitől. Ez egyre kevésbé képzelhető el a kezelőintézmények zárt és védett inkubátorában. A tendencia azt igazolja, hogy ki kell hangosítani a válaszokat és az egyre szaporodó kérdéseket a szűkebb-tágabb közösség felé is. Bizonyos válaszok ugyanis éppen a közösségtől várhatóak. Éppen ezért a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja a tökéletes alkalom arra, hogy bizonyossá váljék: függők százezreinek kicsiny otthonában nem lehet nagyvonalúan egyetlen kitüntetett napra redukálni az alkohol- és drogkérdést.  

Szerző: Marjai Kamilla - kulturpart.hu

Forrás: https://kulturpart.hu/2019/06/25/az_evrol-evre_leporolhato_drogkerdes?fbclid=IwAR05a8xyQ9WJUDtHi-gaxb_qkF_P-dEzfVNKPf0Fqxjppu78MJ4vs0hd1lU

Vajon mennyiben más ma drogozni, mint tíz éve? Mi jellemezte a régi és mi a dizájnerdrogokat?  És vajon melyikkel volt veszélyesebb az élet? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Tapasztalatairól, valamint az állam és drogozás viszonyáról a Repülök a gyógyszerrel – A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon című könyvbenírt bővebben. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.

shutterstock 542466223

Régen minden jobb volt. Pontosabban más.

Egykori droghasználóként, felépülő függőként, tulajdonképpen örülök, hogy még a „klasszikus érában, klasszikus szereken” (heroin, kodein, amfetamin, kokain, barbiturátok, benzodiazepinek) szocializálódtam. Akkoriban a drogok még kiszámíthatóak voltak, nagy vonalakban tudtam, mit várhatok tőlük. Persze itt is rengeteg buktató van, de ez nem képezi ennek a cikknek témáját. Ha a mostani szereket használtam volna, magamat ismerve ez a cikk már nem íródna meg, nem lennék már életben.

Ezeknek a szereknek megvoltak azok az „előnyei”, hogy miután régóta ismertek a hatásaik - úgy a testre, mint a pszichére -, hosszú évek során kialakult a protokoll a kezelésükre. Sokat lehet tudni a hatásmechanizmusukról, a használatukkal járó pozitív és negatív következményekről.

A teljesség igénye nélkül említek párat:

Vegyük például a heroin elvonást, amiről sokan azt hiszik, hogy halálos. Nem az. A heroin elvonása, ugyan nem egy leányálom, ám kb. egy hét alatt lezajlik, ismertek a tünetei (hidegrázás, hasmenés, orrfolyás, álmatlanság, izzadás, csont- és izomfájdalmak), de tudtommal még senki nem halt bele, bármennyire is sajnáltatják magukat emiatt a heroinfüggők. Ez inkább csak jó ürügy arra, hogy miért ne álljanak le, erre vetítik ki összes félelmüket, pedig az igazán neheze még csak azután jön. Túladagolása esetén ellenanyag is van rá.

Szerintem a heroin „őszinte szer”, azaz ha valaki már avval él, nem szokta magát avval áltatni, hogy csak „játszadozik”, hogy „hiszen mindenki ezt csinálja”, mint ami jellemző azokra, akik olyan rekreációs szereket használnak, mint a fű vagy az extasy, kokain. Ez a tény így ez az arról való leállást, a mélypont beismerését is megkönnyít(het)i.

Említhetjük az alkoholt is, amit általában nem szoktak a kemény drogok közé sorolni, ám szerintem kőkemény drog, csak épp legális, az állam által javasolt, reklámozott, támogatott is. Eközben az alkoholisták száma lassan egymillióra nő, és évente kb. harmincezer ember hal bele alkohol okozta betegségbe. Az alkoholelvonás öt százaléka kb. delirium tremenshez vezet, mely olyan akut krízishelyzet, mely a hirtelen alkoholmegvonás talaján fejlődik ki és potenciálisan halálos kimenetelű is lehet. Ismerjük az összetételét, jól ismerjük a hatásait, jól ismertek a kezelési lehetőségek, sok intézmény foglalkozik az alkoholisták kezelésével.

A marihuána társadalmi elfogadottsága igen magas, a fizikai elvonása igen csekély, arról viszont kevés szó esik, hogy mennyire komoly pszichés függőséget okozhat, ebben az értelemben sunyi szernek tartom. „Ez csak fű…” Ez megnehezíti a vereség beismerését is függők esetében. Ennek ellenére el tudom fogadni, hogy egy nem függő típusú személyiség tud vele ugyanúgy kontrollal, rekreációs módon élni, mint egy szociális alkohol fogyasztó. Pozitívuma, hogy a hatásmechanizmusa ismert, túladagolni nem lehet.

shutterstock 530579092

Most rátérek az új típusú szerekre:

Az, ami jelenleg a hazai kábítószerfronton az új típusú szerek megjelenése óta van, felér egy nemzeti katasztrófával.

• A ma használt dizájner szerekről elmondható, hogy sem az összetételére nézve, se a hatásukra vonatkozólag nincsen semmilyen gyakorlati tudásunk. Az igen gyorsan változtatott összetételük miatt a túladagolt kliensnél nem tudhatja senki, mit is használt tulajdonképpen, így a segítségnyújtás hatásfoka is kétséges.
• Nagyon olcsók, így lassan átveszik a kannás bor szerepét. A gettókban és az elszegényedett falvakban lassan elterjedtebb, mint az alkohol. Előfordul, hogy a családok több generációja használ együtt drogokat. (Nagyszülők és szülők alkoholt, gyógyszert vagy ezek kombinációját, míg az unoka dizájnereket.)
• Könnyen hozzáférhetőek. Az interneten rendelhetőek, ezért még a legkisebb falvakban is könnyen beszerezhető.
• A „herbál fű” vagy „bio fű” név nagyon megtévesztő, sokkal adekvátabb lenne a „műfű” megnevezés, ugyanis semmi természetes nincsen bennük. Ezek az elnevezések a fiataloknak azt sugallják, mintha valami nagyon természetes, szinte egészséges szerről lenne szó.
• A dealerek nem büntethetőek a gyorsan változtatott összetételnek köszönhetően. A tegnap használt és tiltólistára került szerek helyett napokon belül új, módosított képletű, nem büntethető összetételű drogok jelennek meg.
• Gyakori a dizájner szerek esetében az akár naponta tíz vagy annál is többszöri injektálás. Ez korábban nálam is csak a heroin mellé használni kezdett kokain esetében fordult elő.
• Gyakorlatilag sem a dealer sem a vevő nem tudja, mit használ a túl sűrűn változó összetétel miatt. Így fokozottan veszélyes ezeknek a szereknek a használata. A drogoknak lassan már nevük sincs, csak annyit lehet róluk tudni, melyik utcából származnak.
• A tűcsere programok megszüntetése miatt a kliensek többször és sokan közösen használják az egyre tompább és fertőzöttebb fecskendőket. Ráadásul a csökkenő segítő-használó kontakt miatt sokkal kevésbé vonhatóak be a kezelő programokba.
• Magas hepatitisz és HIV fertőzöttség veszély az intravénás penetrációban, és ez nem áll meg a gettó ajtajában. Azaz közös társadalmi ügy. A hepatitisz fertőzöttség mára a kétszeresére nőtt.
• Rehabilitálódás tekintetében nehézség, hogy sokkal hamarabb következik be a fizikai leépülés, mint a „lelki” megadás. Így az ezt használó fiatalok, ahogy testileg jobban lesznek, többnyire elhagyják a kezelőhelyeket. Már ahol egyáltalán ennyire fiatal drogfüggőket befogadnak.
• Egyre csökkenő életkor a kipróbálás és az aktív használat tekintetében. Nagyon fiatalon válnak függővé, az ellátórendszer nincsen felkészülve a nagyon fiatal függőkre. Örvendetes fejlemény, hogy van már két tinirehab az országban.
• Ezeket a szereket a drogteszt vagy vizeletteszt többnyire nem mutatja ki.

Forrás: Sákovics Diana - dívány.hu 

Gombos Gábor olyan hazánkfia, aki ismertebb és elismertebb külföldön, mint itthon. Az ENSZ-et, a Egészségügyi Világszervezetet is megjáró, és több vezető, nemzetközi egyetemen is tanító aktivista arról mesél, hogy miért lesz egy fizikusból pszichiátriai jogvédő, hogy miért szedünk marokszám gyógyszert arra, amire nem kellene, és hogy mi köze a rózsa illatának az egzaktnak vélt tudományokhoz. Nagyinterjú.

 

Mikor találkoztál először a pszichiátriával?

Gyermekkoromban. 1961-ben születtem, házasságon kívüli gyerekként, ami annak idején eléggé megbocsáthatatlan volt. Pécsett éltünk. Születésem után nehéz évek jöttek anyámra, aki összeomlott azután, hogy nagybátyám, aki támogatta őt, öngyilkos lett. Ekkor következett anyám első kórházba kerülése, ami brutális beszállítás volt. A mentők kérték a rendőrség segítségét, akik már akkor sem voltak kiképezve arra, hogy egy bajban lévő, érzelmileg felfokozott, agitált emberrel megfelelő módon tudjanak kommunikálni, ezért bilincset használtak.

Van emlékem arról, amikor anyám hazajött a kórházból, jó félév után. Az 1960-as évek közepén jártunk, amikor nemcsak itthon, de külföldön is az elektrosokk-terápia volt az egyik preferált beavatkozás. Anyám azalatt a félév alatt több elektrosokk-kezelést kapott, és arra emlékszem, hogy nem hittem el, hogy ez a nő, aki hazajött, az anyám. Olyan hézagok voltak ugyanis az emlékezetében az elektrosokk miatt, amit nem tudtam hová tenni. Anyám esetében szerencsére csak átmeneti volt a memóriavesztés. Innentől kezdve édesanyám élete egy ún. forgóajtós pszichiátriai karrierré vált, azaz időről-időre bekerült, majd elbocsátották, majd újra beszállították. Az élete a pszichiátrián belüli és azon kívüli időszakokból állt.

Később te magad is megtapasztaltad a korabeli ellátást.

Igen. Tizenegy-két évesen bekerültem ambuláns ellátásba, ami gyermek ideggondozó volt, majd aztán 16 évesen én is elkerültem kórházi pszichiátriára. Ez az az időszak volt, amikor a benzodiazepinek, a Seduxen és társai voltak a sztárgyógyszerek, de ezeknek a káros hatásairól, a hozzászokásról még keveset lehetett tudni. Tizenéves koromtól 32 éves koromig én benzodiazepin terápián voltam, orvosi felügyelettel egyre növekvő adagokat kaptam, mert ez a hatóanyag komoly hozzászokást okoz a szervezetben, amit az adag növelésével kezeltek. Ezt akkor még nem vették annyira komolyan, mai szóval talán úgy mondható, hogy komoly gyógyszerfüggő lettem, végig orvosi rendelvényre.

Eközben azért tudományos karriert is építettél.

Igen, eközben elvégeztem egy egyetemet, fizikus lettem, Pécsről felköltöztünk Budapestre. Édesanyám forgóajtós pszichiátriai karrierje itt Budapesten is folytatódott. Egyszer épp anyámat látogattam Lipótmezőn, amikor egy kedves idős házaspárral találkoztam, akinek a fia szintén ott feküdt. Ez a házaspár kezdte szervezni az első magyar egyesületet, ami az elmeegészségyügyi ellátórendszert akarta megváltoztatni, a bentlakásos ellátást a közösségi alapú ellátás irányába akarta tolni.

Ez volt az Égisz Lelkisérültek Országos Családi Egyesülete. Csatlakoztam az egyesülethez, alelnöke is lettem, de édesanyám közben meghalt. A körülmények gyanúsak voltak, és jó okom van azt hinni, hogy tudta nélkül bevonták egy kísérletbe, amiben ő olyan kontrollcsoportba került, ahol a legrégebbi antidepresszánst, a Melipramint kapta. Ilyet ő már korábban is kapott, de akkor olyan szívpanaszai lettek, hogy többször nem adták neki. Ezt kaphatta akkor is, amikor meghalt. Édesanyám halálát az én gyors összeomlásom követte. Akkor egy barát folyamatos jelenléte mentett meg, életem legmélyebb krízise volt ez. Ez a két dolog, az anyám halálával kapcsolatos gyanú, és a baráti segítség, ezek vezettek engem arra, hogy érdekvédelemmel kezdjek foglalkozni. Akkor még pszichiátriai betegjogvédelemnek neveztük.

Fotó: Zsolnai Péter

 

Pontosan mi ébresztett rá, hogy valamit tenned kell, és nem csak saját életedet, de mások érdekeit is védened kell?

Előtte már a saját pszichiátriai ápoltságom okán csomó dolgot láttam, ami borzasztó volt. Eleinte azt mondtam, hogy jó-jó, de akik ott dolgoznak, azok segíteni akarnak, és anyagi meg egyéb dolgok miatt történnek borzalmak. Amikor először feküdtem bent, akkor az egyik mellettem lévő fiatalember rácsos ágyban volt, bezárva. Én próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy nyilván azért van rács mögött, mert védelmezni kell. Ám amikor anyám gyanús körülmények között meghalt, akkor úgy éreztem, hogy nem tudok többet tükörbe nézni, ha tovább hallgatok.

Mi volt az első lépés?

Nézd, rengeteg ember látta és látja ma is, mi történik pszichiátriákon. De igazán senki nem akarja látni. Ha azonban egy családtagod vagy te magad szembesültél azzal, hogy mi történik az emberekkel, akkor ez már nem választási lehetőség, hanem kényszerűség. Nem volt választási lehetőségem ebben a tekintetben, lépnem kellett.

 

És hogyan lettél érdekvédelmi és emberi jogi aktivista?

Hát egyrészt már a ’90-es években egyik vezetője lettem annak az egyesületnek, amit említettem. Én lettem a médiában az egyesület arca, sokat szerepeltem. Elmagyaráztam, hogy miért nem jó az intézet, az elzárás, hogy miért nem működik ez az egész. Az egyesületben többen voltunk olyanok, akik megjárták a pszichiátriát, a többiek pedig családtagok vagy reformpszichiáterek voltak.

A baj akkor kezdődött, amikor az egyesület sok év önkéntes munka után kapott egy nagyobb összeget egy támogatótól – mellesleg ez a Soros Alapítvány volt –, amit szinte arra költhettünk, amire akartunk. Az egyesület egy része azt akarta, hogy a régi Lipótmezőn álló, az intézetben lévő lepusztult konyhát újítsuk fel, és csináljunk belőle foglalkoztatási programot, hogy a „betegek” ott dolgozzanak. Mi, akik megjártuk a pszichiátriát, nagyon elleneztük, hogy az egyesület, ami közösségi, intézeten kívüli pszichés támogatásért küzd, egy intézet épületét újítsa fel.

Nagy vita kerekedett, és egy ismert reformpszichiáter ekkor közölte, hogy „ti csak hallgassatok, ti elmebetegek vagytok, és örüljetek, hogy be vagytok engedve az egyesületbe”.

 

Ez volt a töréspont. Elhagytuk az egyesületet, és alapítottunk egy saját szervezetet, amit csak intézetet megjárt pszichiátriai ellátottak vezettek. A gond az volt, hogy a reformpszichiáter annyit értett az egészből, hogy a nagy kórházak helyett a pszichiátriai ellátást a kerületekben, városokban járóbetegként kell adni. Nekik ez elsősorban logisztikai kérdés maradt. Mi azonban ezt nem logisztikai, hanem filozófiai kérdésként tettük fel. Például sokan elkezdték vitatni, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy „pszichiátriai betegség”.

És van olyan?

Az, hogy az emberi társadalom mikor miként kezelte a furcsán vagy másképp viselkedő embereket, nagyon sokféleképpen történt. Ez legtöbbször az angol szójátékkal „mad or bad” (kb. „őrült vagy bűnöző”) vitára ment vissza mindig, azaz hogy valaki hibás-e, morálisan elítélhető-e azért, mert másképp viselkedik. Gyógyítsák, vagy büntessék-e érte. Érdekes módon ennek a két tábornak a megoldásai, amivel az őrülteket (vagy akit annak tartottak) kezelték, annyira nem is különbözött.

Nagyon sok terápiás megoldás a pszichiátrián kívül csak a büntetésvégrehajtásban található meg: elzárás, személyi szabadság korlátozása, korlátozó-kényszerítő eszközök, kikötözés stb. Tehát a válaszok arra a kérdésre, hogy „bolond” vagy „rossz” emberekről van-e szó, nem nagyon különböztek.

 

De nem csak tudomány és morál, hanem politika is volt ebben, nem?

Persze. A fordulat akkor jött, amikor a nyugati társadalomban, pontosabban a viktoriánus Angliában a szegénypolitika szintén elkezdett belefolyni a bolondok életének meghatározásába. Angliában hosszú időn át nem volt országos szintű elmeegészségügyi szakpolitika, hanem teljesen helyi közösségekre volt bízva, hogy mit tesznek azokkal, akiket bolondnak tartanak. A kvéker felekezetek például mai szemmel nézve is haladó ellátást működtettek. Meditációs helyeket hoztak létre, kifejezetten jó emberi és spirituális körülményekkel, hogy maximalizálják a – mai szóval – felépülést.

Aztán a viktoriánus szegénypolitika idején országos szinten kezdtek ezzel foglalkozni, és a korabeli adatokból jól látszik, hogy a tébolydákat, amelyek modelljei a világban ma is léteznek más név alatt, valójában nem elmebetegeknek, hanem szegényeknek hozták létre. Jómódú, gazdag őrültek nem kerültek be ilyen helyekre. Ezek a szegények, kirekesztettek gyűjtőhelyei voltak. Hatalmas, sokszor több ezres létszámban éltek ott emberek. Korabeli dokumentumokból ma már tudjuk, hogy ezeknek az intézetektnek nem a gyógyítás és terápia volt a céljuk, hanem az elzárás.

Fotó: Zsolnai Péter

 

Azóta azért változott a helyzet, hiszen ma képzett orvosok kórházi osztályokon kezelik a betegeket. Látványos a javulás, nem?

Valamikor a modernitással kezdett uralkodóvá válni az a nézet, hogy az elmebetegség egy medikális, orvosi jelenség. A pszichiátria is az orvostudomány egy ága. Ezzel több probléma volt. Például az, hogy kevés volt az olyan betegség, ahol hatásos kezelést tudtak nyújtani. Néhány pszichiáter például észrevette, hogy az elmekórházakban lévők állapota javul magas lázas állapotok után. Ezért egy Wagner-Jauregg nevű orvos felvetette, hogy lázat elő is lehetne idézni, ehhez pedig a malária baktériumát használta. És sok beteg ezek után meg is gyógyult.

Ma már tudjuk, hogy ezek az emberek nem elmebetegek, hanem szifiliszesek voltak, és mivel a szifilisz baktérium nagyon hőérzékeny, a maláriás lázas állapotok sokaknál segítettek. De ma már senkinek nem jutna eszébe egy szifiliszes beteget pszichiátriára küldeni. A pszichiátriával kapcsolatban ez az eset egy rendszerszintű problémára hívja fel a figyelmet: az orvostanban megszokott és szükséges tiszta diagnosztikai kategóriák a pszichiátriának nem álltak és nem állnak rendelkezésére.

Akkoriban a kategóriák is mások voltak, mint ma, nem?

Igen. Volt egy Emil Kraepelin nevű német pszichiáter, aki a 19. században két kategóriát vezetett be. Az egyiket úgy hívta, hogy dementia preaceox, azaz korai elbutulás, ebből lett később a skizofrénia kategóriája. A másik kategória pedig a mániás depresszió lett. A pszichiátriai diagnózisok – mára több száz van – jelentős része erre a két ősi kategóriára megy vissza. Bebetonozódtak a pszichiátriában, ami végzetes hiba volt. Érintett emberek életét teljes mértékben uralni kezdte egy orvosszakma.

És a gond az, hogy a ma pszichiátriai diagnózist kapó emberek bajait is orvosi diagnózisokkal magyarázzák, miközben a valóság az, hogy az érintettek problémáinak jelentős része nem orvosi, hanem társadalmi, kulturális és egyéb problémák. Szegénység, családi gondok, bántalmazás és sok minden más.

 

Most éppen azt mondod, amit mindenki elvár egy pszichiátriai betegtől: nincs betegségtudatuk, nem látják be, hogy őrültek. Nem logikai bukfenc ez?

Egy magas vérnyomással küzdőnek sincs betegségtudata. A magas vérnyomásra gyógyszert kapók, és a gyógyszert nem rendesen szedő betegek aránya kutatások szerint több mint 50% lehet. Mégsem csípik őket nyakon, még ha bele is halhatnak az állapotukba. Eközben a pszichiátria története során végig használt olyan kényszerterápiákat, amiknek rendkívül súlyos mellékhatásai voltak.

Ilyen például az inzulinsokk, amely annyit jelentett, hogy nagy dózisú inzulin injekciót adtak be állítólagos skizofrén betegeknek, mert azt tapasztalták, hogy az epilepsziaroham-szerű súlyos rohamok után kitisztultabban viselkedtek. Erről YouTube-on is elérhetők videók, gyötrelem őket nézni. Régmúlt dolgoknak tartjuk ezeket, pedig József Attila is kapott ilyen inzulinkezelést. József Attilát ugyanis szintén skizofréniával diagnosztizálta egy Bak Róbert nevű orvos, amire inzulinkóma kezelést kapott. Ma már József Attila skizofréniáját is vitatják. Vágó Márta, amikor látta József Attilát inzulinkóma-kezelés után, látványos javulásról számolt be, majd később leírta, hogy a javulás, csakúgy mint a többi esetben is, csak két hétig tartott. Nem gyógyítás volt.

Fotó: Zsolnai Péter

 

Van egy elefánt a szobában, amiről nem beszélünk. Mi az őrület? Orvosi kategória vagy csak kitaláció? Meg lehet ezt fogalmazni?

Nem, szerintem nem lehet megfogalmazni egy mindenre érvényes definícióval. De ez egy csapda, mert ha nem tudjuk megfogalmazni, akkor ugye mi van helyette… Szerintem az őrületet, ahogyan a pszichiátria is használja a nyugati társadalmakban, így Magyarországon is, valójában egy metaforaként értjük. Annak a metaforájaként, hogy az emberi lét legmagasabb szintű működése, az emberi elme, gondolkodás érintett. Ha szívbeteg vagy, akkor azt mondod, hogy a szívemmel van baj. Ha a veséddel, akkor vesebeteg vagy. Ám ha a gondolataid, viselkedésed változik vagy tér el, akkor azt mondod: „velem van baj”. Az én legsajátabb létezésemmel.

A pszichiátriai kezelés, történjen gyógyszerrel, pszichoterápiával, inzulinkómával – minden esetben azon alapul, hogy ezt a legintimebb önmagadat befolyásoljuk, változtatjuk meg. Akár akaratod ellenére is. Te mint ember ugyanis nem vagy érvényes. Neked jogod van élni, sőt még egyenjogú is lehetsz, de csak ha megváltozik az az intim lényed, ami te vagy. Nem egy funkciókiesésedet akarjuk korrigálni, mint az orvoslás más területein. Azt akarjuk, hogy másként érezz, másként gondolkodj. Azt akarjuk, hogy másként viselkedj.

 

Mi a baj azzal, ha igazodni kell a társadalmi elvárásokhoz? Hiszen mindannyian a társadalomban élünk.

Jó, hogy ezt mondod, mert épp itt jön be, hogy amiről valójában beszélünk, az nem más, mint a társadalmi kontroll. Hogy ne tedd azt, ami nekik nem tetszik. Michel Foucault és mások is írtak erről. De ennél azért bonyolultabb a dolog. Mert az, hogy mit érzek, nem egy társadalmi probléma. De ha nincs szabadságod afölött, hogy mit érezhetsz, akkor gond van. Ha a szeretett társad elvesztése miatt gyászolsz, az rendben van. Ha hat hónapig gyászolsz, az oké, de ha tovább gyászolsz, akkor már valami nincs rendben veled.

Valóban az értelem, a viselkedés, a kognitív állapot lenne az emberi mércénk?

Az értelem, a kognitív működés van piedesztálra emelve még a fogyatékosságokon belül is. Még vezető gyógypedagógus kutatótól is hallottam értelmi sérültekre vonatkozó tűrhetetlen megjegyzést. Én ezt a jelenséget is a modernitáshoz kötöm. A modernitás előtt messze nem korlátozódott az ember ember volta a kognícióra[1] és elmeműködésre. Ha visszamegyünk Arisztotelészig, akkor ő két különböző értékét azonosítja az embernek. Az egyik maga a létezés, a másik pedig, amit csinál az ember. A kettő harmóniájára van szükség ahhoz, hogy az embert értékelni tudjuk.

Aztán később a modernitás vitte nagyon szélsőségesen abba az irányba ezt, hogy csak az számít, hogy valaki mit csinál. És ha valaki nem csinál valami látványosan olyat, amit a társadalom elvár, akkor az elítélendő. A felvilágosodás hozta el azt, hogy az értelem kiemelkedett az emberi tulajdonságok közül.

 

Több kutató szerint a kapitalizmus kialakulása, a munkaképesség szerinti osztályozások, és az ipari-, profittermelésben való képtelenség az, ami miatt „szükség van” a fogyatékos emberek elkülönítésére. Ezzel egyetértesz?

Ez egy egyszerűsítés, de egy hasznos egyszerűsítés. Nem fedi le az egész jelenséget, de egy lényegi elemét azonosítja annak, hogy miért van ma ilyen rendszer. Ami azonban hátrányba hozza a pszichiátriai „beteg” munkavállalót, az nem az ő saját képességhiánya, hanem a körülmények.

Ilyen a rendszeresség: az iparosodott termelés elhozta azt a kötött rendszerességet, ami a mezőgazdaságból vagy kézműves tevékenységből élő embereknél kevésbé volt elvárt. Ott nem kellett minden nap, akárhogy is érezte magát, reggel nyolckor blokkolni a gyár bejáratánál, mert mindenkinek kötelező. A verseny maga is megbetegít.

 

A dogma szerint mindenki érdeke a folyamatos gazdasági növekedés, amiben részt kell venni. Miért legyenek kiváltságosok azok, akik fogyatékosok vagy kevesebbet tudnak vállalni, amikor mindenki más minden nap a munkahelyén szív?

Igen, mindenki szív. Kérdés, hogy a szívás mikor jut el arra szintre, hogy binárissá válik, hogy vagy megy, vagy nem megy. Középút nincs. Ez világosan látszik az egyébként sikeres nyílt munkapiaci integrálások során is. Ha nincs olyan program, támogatás, segítés, amikor az egyénnek a szükségleteihez igazítjuk, hogy hánykor kezd dolgozni, milyen gyakran van szünete, milyen környezetben dolgozik (pl. akadálymentesítetten). Ezek látszólag annyira apró változások, amiket meg lehetne tenni, de mégis döntő, alapvető változást hoznának emberek mindennapi életében. Nemcsak a pszichiátriát megjártakról, mindenkiről szó van, mindenkinek segítene. Mégis ellene tart ennek a piac, a termelés. Nem csinálják.

Aki nem dolgozik, az jövedelempótló segélyeken, juttatásokon kénytelen élni, ez pedig szinte mindenhol a világon egyenes út a szegénységbe.

Nemcsak a szegénységgel függ össze a pszichiátriai ellátottak sorsa és száma, hanem mással is. Kisebbségekhez tartozók például az elszenvedett élettapasztalatok miatt nagyobb eséllyel kerülnek a pszichiátria ellátotti körébe. A szegregátumban élő etnikai kisebbségek a világ sok táján ide tartoznak. Ha valaki bekerül krónikus pszichiátriai ellátotti körbe, akkor kódolva van, hogy szegénységben fog élni, mert például kiesik a munkából, nem is veszik fel. Másik irányból is igaz ez, mert ha valaki szegénységben él, annak is nagyobb az esélye arra, hogy érzelmi terhei miatt pszichiátrián köt ki.

Térjünk át a megoldásokra. Te vagy az egyik szerzője a 2000-es évek egyik nagyhatásúnak szánt nemzetközi emberi jogi egyezményének, az ENSZ fogyatékos emberek jogairól szóló egyezményének, amelytől sokan új korszakot vártak. Lett hatása?

A hatását mérhetjük két szinten: a jogban és a mindennapi életben. Egyikről sem beszélhetünk a másik nélkül. Fontos látni, hogy az emberi jogban az pszichiátriai ellátottak jogaival sokáig szinte senki nem foglalkozott. Még az 1990-es évek végén is nehéz volt egyáltalán szóba hozni a dolgot vezető jogtudósok között. A jog pedig maga is korlát volt, mert olyan módon szabályozták a pszichiátriai kérdést, ami az érintett „betegek” számára nem volt elfogadható.

A jog tehát sokáig nagyrészt csak az előbb tárgyalt pszichiátriai orvostan kritikátlan kodifikációja volt. Aztán ez a pszichiátriai jogvédő mozgalom nyomására változni kezdett az ezredfordulón, majd az említett ENSZ Egyezmény nyomán mára még inkább felgyorsult a változás. Ma már jobb jogszabályok vannak, amik elvben már lehetőséget adnának arra, hogy a legfontosabb kérdések – kényszerkezelés, elzárás, intézetbe kényszerítés – ne történhessék meg. Az emberi jogok legerősebb hatása tehát ezen a jogi szinten érezhető. A másik szint, a gyakorlati életre gyakorolt hatás tekintetében nem tudok ennyire lelkes lenni. Ott a várt hatás nem történt meg.

És a politika?

Van politika és van szakpolitika. Sok mindent elértünk szakpolitikai szinten, de ameddig a nagypolitikai szintre nem sikerül bevinni a számunkra fontos témákat, addig nem lesz változás. Az egyik az, hogy a pszichiátria medikalizált, orvosi kategóriákban rögzített olyan jelenségeket, amik nem orvosi jelenségek. Erről sokat vitázunk, hogy mennyi egy ember pszichés problémáiban az orvosi és a környezeti komponens. Én ebben azt képviselem, hogy az orvosi rész közel nulla. Mások a mozgalomban ezt vitatják.

Például az USA-ban évtizedekkel ezelőtt beszéltek arról, hogy minden 40 év körüli nőt állítsunk be Prozacra, vagy tegyük számukra könnyen hozzáférhetővé a Prozac nevű gyógyszert, hogy megelőzzük a menopauza által hozott sajátos igényeket és nehézségeket, ami – szerintük – társadalmi és gazdasági szinten, például a nők termelékenysége, munkából kiesése révén óriási „károkat” okoz. Tehát az emberi lét alapvető részét medikalizálták, ahelyett hogy az amerikai kormányzat azon kezdett volna dolgozni, hogy megnézze, mi okozza, hogy amerikai nők a menopauza idején kieshetnek a munkából. Például az, hogy nincs nagymama már, aki segítene, hogy megfeszítve dolgoznak a nők otthon és a munkahelyükön is, vagy hogy 40 évesen a szépségipar és a szépségideál változása miatt már nem „vonzók”, hogy a fiatal nőként elfoglalt társadalmi szerepüket elveszítik és egy másikba, kevésbé értékes szerepbe tolják át őket.

Ehelyett az amerikai kormányzat és a gyógyszeripar lépése az volt, hogy gyógyszerek tömegét tette elérhetővé a piacon egy probléma – a negyvenes nők depressziója és szorongása – kezelésére, ahol azok a gyógyszerek jól is fogytak. A Prozac káros mellékhatásairól azóta már filmek és könyvek szólnak, miközben a gyógyszergyárak hatalmasat profitáltak belőle.

Te felnőttként kezdtél pszichiátriai aktivizmusba, de biztosan nem csak felnőtteket érint ez a probléma.

A gyermekpszichiátria régen egy eldugott kis terület volt, ami aztán az elmúlt 30-40 évben robbanásszerűen nőtt meg. A gyermekkori viselkedések medikalizációja azóta megállíthatatlan. Mindig is, az én gyerekkoromban is voltak izgága gyerekek, akik nem tudtak megülni a fenekükön, és az iskolában meg kellett ezzel birkózni pedagógiai eszközökkel. És megbirkóztak. Ma már, kevés országot kivéve – talán Svédország ilyen – elterjedt lett ezeket a viselkedéseket gyógyszerrel kontrollálni. Az USA ebben is élen jár, de Magyarországon is terjed már, hogy Ritalinra állítják rá könnyen a gyereket.

Ez a gyógyszeripar hatása?

Több pszichiátriai kategória esetében lehet látni gyógyszeripari érdekeltségeket. Például ilyen a pánikbetegség, ami nagyon erősen köthető a benzodiazepinek, elsősorban a Xanax piaci terítéséhez. Olyannyira így van ez, hogy bizonyos problémáknak már volt hatékony gyógyszerezési alternatívája akkor, amikor a Xanaxot – ami nálunk sokszor Frontin néven fut – engedélyeztetni kezdték a gyógyszerhatóságoknál. Tehát nem volt olyan piaci rés, amibe be tudott volna a Xanax nyomulni és profitábilissá válni. Hát kreáltak neki egy diagnózist, és publikáltak is olyan, utólag több kutató által megkérdőjelezett tudományos érvényű tanulmányokat, amelyek azt állították, hogy a többi benzodiazepinhez képest a Xanax messze hatékonyabb. Ez egy piaci húzás volt, hogy vásárlókat lehessen a kész termék mellé tenni.

Fotó: Zsolnai Péter

 

Maradt valami az elméleti fizikusi énedből?

Nagy szerelmem a termodinamika volt. Azzal foglalkozunk, hogy valamilyen transzport, egy áramló mennyiség milyen változásokat hoz létre a rendszer egészében. Arról is van szó itt, hogy hogyan alakulnak ki makroszkopikusan szervezett rendszerek úgymond a káoszból. Ez az önszerveződés volt az én kedvenc kutatási területem, ebbe nem mennék bele, mert túl technikai. A Magyar Tudományos Akadémián dolgoztam. A fizikusok között mindig is nagyon sok őrült ember dolgozott, sokan nem illettek bele a koruk világába. Ez ott előnyt jelenthetett. A fizika történetében több példa van, amikor nem arról volt szó, hogy valaki „annak ellenére” alkotott, hogy pszichiátriai nyavalyája volt, hanem ellenkezőleg: azért, mert pszichiátriai nyavalyája volt, valami eredetit tudott alkotni.

Nem ellentmondás, hogy fizikusként a racionalitás talaján álltál, most pedig jogvédőként a pszichiátria által ténynek kikiáltott dolgokról jelented ki, hogy azok valójában sokkal puhább, reáltudománnyal nem leírható társadalmi jelenségek? Hova lett a racionális múltad?

Ez nem ellentmondás. A fizika nem egzakt tudomány. Nekem nagy hősöm Niels Bohr, akinek atomkutatásairól laikusok is hallottak talán. Bohr meglátásai az atom szerkezetéről forradalmiak voltak. Ő mondta: „a nyelvet a fizikában csak úgy használhatjuk, mint a költészetben: metaforaként”. Tehát szerinte nem sokkal egzaktabb a fizika, mint a költészet. Amit egzaktnak gondolunk a fizikában, az valójában önreflexió. Newton, de főleg Descartes óta nem lehet úgy fizikusként dolgozni, hogy ne legyen benne állandó önreflexió. Ezért egy fizikai elmélet vagy kísérletsorozat olyan mértékű – és megint metaforát használok – kristályosodáson megy keresztül, hogy az kívülről egzaktnak tűnik. Próbálkozunk valamivel, aminek vagy lesz köze ahhoz, amit vizsgálni akarunk, vagy nem. De ha a mesterségünket jól csináljuk, akkor egy dolog biztos: a fogalmi keretet, amit mi vittünk be a vizsgálatba, azt egy másik oldalról is teszteltük, megismertük, az arról való tudásunk gazdagabb lesz.

Amikor kritizálod a pszichiátriát, akkor azért mégiscsak a tudományos felkészültség és a morális, sokszor rózsaszínű elképzeléseket hangoztató jogvédelem állnak szemben. Vagy ez a szembenállás nem valós?

Így van, ez egy hamis szembeállítás. Módszertani hiba. Az a tudományos tudás, amit említesz, nem áll szemben azzal a kritikával, amit mi megfogalmazunk. A másik hiba logikai: ez redukcionizmus. Amikor Aldous Huxley leírta a Szép új világ (1931) c. regényében, hogy a tudomány milyen módon lehet képes befolyásolni az emberi társadalmat, akkor még a mainál is kevesebbet tudtunk az emberi agy működéséről. Mégis megértették az olvasók, hogy miért ijesztő a világ, amit Huxley leírt. Ugyan más keretben, de Huxley regénye a lényegét érinti annak, amit kérdeztél, hogy habár látszólag tudományos vagy technológiai kérdésekről beszélünk, de valójában sokkal többről. Huxley-nál ez a redukcionizmus jelenik meg a gyakorlatban. Arról ír, hogy miért veszélyes dolgokat pusztán tudományos vagy technológiai kérdésként szemlélni. Mondok egy másik példát. A rózsa illatát vissza lehet-e vezetni kémiai elemekre? Tegyük fel, hogy megcsinálom, és a rózsa illatát leírom kémiai elemek és együtthatók összességének. Ha ezt meg tudom tenni, akkor állíthatom-e, hogy a rózsa illata redukálható kémiai elemekre? Szerintem nem. Azért nem, mert ha én például egy versben utalok a rózsa illatára, akkor annak egy sereg olyan jelentéstartalma is lesz, aminek a kémiához semmi, de semmi köze nincs. És ne is legyen.

Gombos Gábor (Pécs, 1961) elméleti fizikus, pszichiátriai érdekvédő, az indiai NALSAR Egyetem és az írországi NUI Galway egyetem vendégprofesszora. Alapítója több magyar és nemzetközi pszichiátriai érdekvédelmi szervezetnek. Számos nemzetközi szervezet (ENSZ, Egészségügyi Világszervezet, Európa Tanács) meghívására dolgozott a pszichiátriai ellátottak jogaiért világszerte. Pályája során több díjat és elismerést kapott, többek között a Robert Kennedy Centre díját és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét is.

Fotó: Zsolnai Péter

 

Kiemelt kép: Zsolnai Péter
.
Szerző: Petri Gábor
.
Forrás: https://merce.hu/2019/04/28/igazan-senki-nem-akarja-latni-mi-tortenik-ma-a-pszichiatriakon/

"Függő vagyok, a magánéletben és a munkában is." dr. Petke Zsolt addiktológus-pszichiáter főorvossal, felépülésben levő függővel beszélgettünk a hivatás árnyoldalairól, segítségről és segítségkérésről.

.
.
HáziPatika.com: Hogyan került a pályára? Miért nem más területét választotta az orvoslásnak?

Petke Zsolt: Azt hiszem, véletlen az egész. 2001-ben, az egyetem után segédápolóként kezdtem dolgozni egy budapesti kórház addiktológiai osztályán. Addig terveztem ezt, míg a diplomámat honosítják, ugyanis Romániából emigráltam. Ez volt a legrosszabb hírű osztály, egy barátnőm révén kerültem ide, ő itt dolgozott. Azt mondta, férfiakat most csak ide vesznek fel, a detoxikálóba. Már megvolt a helyem egy gyógyszercégnél, azt gondoltam, sok pénzt keresek majd, de megtetszett a csapat, aki itt dolgozott. Megfogott, hogy tudnak magukon nevetni, míg mindenhol máshol nagyon komoly emberekbe ütköztem. 

Már sok éve dolgoztam itt, amikor azzal szembesültem, hogy lehet, nekem is van dolgom az asztal túloldalán. Mármint ott, ahol a páciensek ülnek. Szüleimnek is voltak szerhasználati gondjaik, én pedig egy eléggé traumatizált - fizikai agresszió, lelki gyötrődés, miegymás - gyerek vagyok.

HáziPatika.com: Ez a szembesülés váratlan dolog volt? Valami esemény váltotta ki?

P. Zs.: Öt éve voltam házas, amikor észrevettem, hogy a nagyobbik, akkor ötéves fiammal úgy viselkedem, ahogy az alkoholista apám egykor velem. Erős élmény volt ráeszmélni, hogy pont azt csinálom, amitől meg akarok szabadulni. Problémás lett az alkoholfogyasztásom, az altatók szedése, de kifelé ez nem látszott, legalábbis így éreztem. A barátaim észrevették, hogy néha ingerültebb vagyok, a pupilláim tágabbak, de alapvetően hoztam a túléléshez szükséges minimumot.

Gyakran halljuk, hogy kevés függő épül fel. Ez talán azért lehet, mert a legtöbb függő annyira súlyos traumákat hordoz, hogy a segítségkérés is óriási lépés. Úgy gondolom, hogy a súlyos függőségnek, a tartós szerhasználatnak mindig többszörös, súlyos trauma az alapja - és ezt leggyakrabban otthonról hozzuk. Ezek feltárása nagyon nehéz, mert a függő zárkózott, bizalmatlan, nehezen beszél a problémáról. Ha pedig már elkezdődött a felépülés, akkor szabadulni akar a témától, nem fog róla beszélni.

HáziPatika.com: Van olyan, hogy lemond valakiről? Tudjuk, hogy van a végtelen próbálkozás időszaka, de egyszer csak elég lesz, nem? Eljön az a fázis, amikor azt mondja, hogy ennek az embernek már nem tud segíteni. Le lehet mondani valakiről?

P. Zs.: Egyértelmű nem a válasz. A segítő részéről nincs lemondás - annál gyakrabban van viszont az érintett részéről. Ha több nekifutás után sem tud megerősödni a változáshoz, akkor ő az, aki lemond a próbálkozásról egy idő után. Kevés szó esik arról, hogy mennyire fontos a segítő-páciens találkozáskor, hogy a segítő megerősítse az elhatározást, amely miatt érdemes változni. Ilyenkor nem statisztikai adatokkal - például hogy csak minden 10. épül fel -  kell traktálni a beteget, mert ez nem fogja közelebb vinni a változáshoz. Azt látom, hogy szinte minden ellátóintézményben óriási a pesszimizmus, a gyanakvás a függőkkel szemben. Így az a kevés bátorság is elszáll a betegből, amely miatt bement segítséget kérni.

Képzeljük el, ahogy a páciens leül a szociális munkással, az orvossal, az addiktológussal szemben, és akkor elkezdik neki mondani, olyan állapotban van a mája, hogy belőle már az életben nem lesz ember. Pedig amikor valaki segítséget kér, nagyon fontos, hogy pozitívan fogalmazzuk meg a mondanivalót. Az említett példánál azt mondanám inkább, hogy ez a májfunkció néhány hónap alatt teljesen rendeződhet az absztinenciával. Mindehhez pedig csak heti pár foglalkozásra kell ellátogatni.

Petke Zsolt addiktológus-pszichiáter főorvos
Petke Zsolt addiktológus-pszichiáter főorvos
.

 HáziPatika.com: Rendben, ezt értem. De mi van, ha nem tud pozitív dolgokat mondani? 

P. Zs.: Abban hiszek, hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik valakinek a helyzete, ha egy elfogadó közösségbe kerül, ez megváltozik. Függetlenül attól, hogy mennyi szenvedést élt át, ha három hónapig - egy évig tudunk köré szervezni egy elfogadó, motiváló közösséget, akkor új alapokra lehet helyezni az életét, ahol a bizalom, az őszinteség veszi át az irányítást.

HáziPatika.com: Ez tulajdonképpen családpótlékként is felfogható?

P. Zs.: Igen. Elsősorban bizalmas kapcsolatokra van szükségünk, csak ezután családra. Ha vannak baráti kapcsolataink, akkor már le tudjuk élni az életünket akkor is, ha valami miatt nem lehet családunk. A terápia terén is abban hiszek, hogy ha sikerült egy biztonságos, motiváló környezetet biztosítani a függőnek, akkor előbb-utóbb meg fog változni.  Persze, ehhez az is kell, hogy az érintett bevállalja az első két-három hónapot, amíg ennek a pozitív hatásai érezhetőek lesznek. Minden rehabilitációs intézmény így működik, ha az első pár hónapot kibírja a páciens, akkor látni fogja, hogy a világ sokkal barátságosabb hely. Dönthet úgy is, hogy a világ jó és szép - és megkeresi benne azt, hogy miért.

HáziPatika.com: Mi a helyzet a visszaeséssel? Mi van akkor, amikor már sokadjára megy vissza ugyanaz a páciens? Mit mond neki? Miért fog sikerülni az újabb próbálkozás?

P. Zs.: Nagyon nehéz kérdés. A felépülés egy folyamatos fejlődés. Ha a felépülés egyik pontján valaki feladja, akkor ez még nem jelenti azt, hogy ha később újrakezdi, akkor ne tudna túllendülni azon a mélyponton, ahol korábban elakadt.

HáziPatika.com: Tud esetleg nagyobb léptékkel haladni, ha már visszaesett? Lehet spórolni? Ismerős az út, tehát gyorsabban haladok?

P. Zs.: Nem. Ha visszaesett, nulláról kell kezdeni, és csak ugyanazzal a tempóval lehet haladni. Egy tiszta napot csak egy nap alatt lehet teljesíteni, nincs mód gyorsulásra.

HáziPatika.com: Az addiktológia speciális területe a szakmának. Nem érezte úgy sosem, hogy nagyon zárt ez a szakma?

P. Zs.:
Az addiktológusnak sokkal változatosabb lehet a szakmai élete, mint más orvosnak. Az én munkám 70 százaléka kapcsolatépítéssel, új eljárások kidolgozásával, terápiás együttműködések fejlesztésével telik, és ez nagyon izgalmas. Semmiképp sem érzem zártnak, sőt sok szempontból talán ez a leginkább közösségre építő és egyben közösségépítő szakterülete az orvoslásnak. Fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk a közösségekkel, szociális intézményekkel, nonprofit szervezetekkel, alapítványokkal, de a rendőrséggel, a bíróságokkal is. Fontos feladatunk, hogy a társadalmat nyitottabbá, érzékenyebbé tegyük a téma iránt.

HáziPatika.com: Említette, hogy felfedezte magában a függőt. Gondolom, volt egy meghasonlott időszaka. Mi segít egyensúlyban maradni?

P. Zs.: Függő vagyok, a magánéletben és a munkában is. Ezzel megbékéltem, felépülésben vagyok, naponta dolgozom magamon. Nehéz balanszírozni, gyakran túlzásokba esem, munkával, sporttal stb.. Túlvállalom magam, és utána nagyon nehezen kerülök újból egyensúlyba. Az tart mégis egyensúlyban, hogy önsegítő közösségbe járok - a magán és a szakmai életemben is nagyon sokat segít. Sok barátom van ott, ez is segít a lelki nyugalmam fenntartásában.

HáziPatika.com: Csoportvezetőként vesz részt ezeken az alkalmakon?

P. Zs.: Az önsegítő csoportban nincs szakember, magam is felépülő függőként veszek részt.

HáziPatika.com: Melyik ez a csoport?

P. Zs.: Ez a Névtelen Drogfüggők 12 lépéses csoportja. Több éve, hetente többször járok. A józanságomat, a barátaimat vagy az őrületeim féken tartását ennek a csoportnak köszönhetem, hálás vagyok érte.

HáziPatika.com: Tudná ajánlani olyanoknak is, akik nem szerhasználók? Itt arra gondolok, hogy például az én életemben is nem olyan rég eljött egy időszak, ahol úgy éreztem, hogy elindultam a lejtőn. Addig minden sikeresen működött, de mintha kihúzták volna lábam alól a talajt. Egyfajta midlife crisisról (életközepi válságról) volt szó. A környezetemben sok emberen láttam ezt, a krízissel járó feszültséget pedig levezették, de általában nem jó helyen - családon, munkahelyen stb. Nekik is hasznos lehet egy ilyen csoport?

P. Zs.: Igen, itt nem feltétel a szerhasználat, ezzel együtt van jó néhány anonim csoport társfüggők, szexfüggők számára is. A neten könnyű rájuk találni, és megérzésem szerint a jövő addiktológiai terápiája az önsegítés lesz. Egy nagyon barátságos környezet, amely azon alapul, hogy a problémákra a megoldás a közösségben rejlik.

HáziPatika.com: Megosztaná velünk, hogy mi volt az egyik legmeghatározóbb sikerélménye eddig?

P. Zs.: Igen, a saját felépülésem. Ahogyan eljutottam oda, hogy egy munkamániás, szerhasználó, erőszakos apából és főorvosból ma egy életével elégedett, felépülő függő legyek. Bizarrul hangzik, de sikerélmény, hogy eljutottam a mélypontig, majd segítséget kértem. Ez a legfontosabb az életemben, hogy beismertem, az élet nagy dolgaiban egyedül nem boldogulok. Kellenek a barátok, a közösség, ahol minden rejtett titkomat, hazugságomat és sumákságomat elmesélhetem. Az tart felszínen, hogy olyan barátaim vannak, akikkel hetente többször mindenről tudok beszélni. Tudatosan figyelek rá, hogy ne legyenek titkaim, ne legyenek hazugságok körülöttem. Az utóbbi években ettől a közösségtől és önmagában a segítségkéréstől sokkal gondtalanabb, békésebb életem lett.

Az 5 legerősebb függőséget okozó anyag

Melyek a legaddiktívabb drogok? Erre az egyszerű kérdésre nincs egyszerű válasz. Számos szempontot kell figyelembe venni, ha meg akarjuk állapítani, hogy mennyire képes egy hatóanyag függőséget okozni. A fogyasztókra gyakorolt hatást pedig befolyásolja az adott anyag által okozott kár, az anyag utcai értéke, agyra gyakorolt hatása, élvezeti értéke és az elvonási tünetek jellege is. Kattintson a részletekért!

Kopp Mária orvos-pszichológus kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarok individualizmusa hangsúlyosabb a környező nemzetékénél, van fejlődnivalónk a bizalom, a segítségkérés terén.

HáziPatika.com: Van olyan élménye is, amelyre rossz visszaemlékezni, és amelytől nehéz megszabadulni?

P. Zs.: Nem olyan régen az osztályon elveszítettük egy 33 éves páciensünket, mindannyiunkat nagyon megviselt. Ilyen ritkán történik az addiktológián. Azóta is gyakran összejövünk, beszélgetünk a kollégákkal, hogy mit csináltunk rosszul, mit néztünk el. Mert tudom, hogy valamit másképp kellett volna csinálni, de nem tudom, hogy mit. Borzasztó érzés ilyen váratlanul, ilyen hirtelen elveszíteni valakit, és borzasztó a tudat, hogy talán rajtad is múlt...

HáziPatika.com: Ez, ugye, hazakíséri...?

P. Zs.: Igen, hazaviszem. Nem tudom nem hazavinni. Vagy legalábbis nagyon nehéz. Ilyenkor türelmetlenebb vagyok, nem figyelek oda a gyerekemre társasozás közben s a többi. Nehéz.

HáziPatika.com: Ilyenkor jó lenne, ha valaki fentről azt mondaná, hogy ez így volt megírva, mi pedig nem tehettünk semmit...

P. Zs.: ... de sajnos senki nem szól le fentről. Ezekkel a dolgokkal meg kell békélni, el kell fogadni őket.

 

Kathy Zsolt

Forrás:https://www.hazipatika.com/hazipatika_pro/portre/cikkek/ha_visszaesett_nullarol_kell_kezdeni/20180223152800

Középmezőnyben végeztek a magyarok a tekintetben, hogy évente hány napot töltenek alkoholmámorban. De nem szabad örülni, az addiktológus szerint még mindig súlyos alkoholproblémákkal küzdenek a magyarok.

 

Évente huszonötször issza le magát a sárga földig a magyar – egy friss nemzetközi kutatás szerint. Ez nem rossz arány, az év 365 napjára vetítve. A szakemberek 5400 embert kérdeztek meg Angliában, Skóciában, Walesben és Észak-Írországban, globálisan pedig 120 ezer ember alkoholfogyasztási szokásait vizsgálták. A dobogó első fokán a britek állnak, ők évente 51-szer néznek a pohár fenekére, vagyis majdnem minden héten egyszer részegek.

A Borsnak nyilatkozó szakember szerint még annyira sem rózsás a helyzet Magyarországon, mint ahogy ez az eredmény mutatja. Demetrovics Zsolt, az ELTE pszichológiai intézetének professzora szerint megtévesztőek lehetnek ezek az adatok, mivel a kutatás nem reprezentatív mintán készült, ráadásul az sem mindegy, ki mit tekint részegségnek, ennek megítélése ugyanis teljesen szubjektív.

Képtalálat a következőre: „Huszonnegyedik helyen végeztünk a piaolimpián”

– Ez az eredmény cseppet sem jelenti azt, hogy kényelmesen hátra lehet dőlni, sőt! A hazai adatok sokkal inkább nyugtalanítóak. Ha az alkohol miatti megbetegedéseket vagy halálozást nézzük, akkor, sajnos, Magyarország vezető nagyhatalom – fejti ki a Borsnak az addiktológus.

– Az összehasonlításokkal is óvatosan kell bánni. Országonként, kultúránként jelentősen eltérhet, hogy ki honnan tekinti magát részegnek. Előfordulhat, hogy két ember ugyanannyi alkoholt fogyaszt, mégis mást tart a részegség kritériumának. Összességében Magyarország nagyon súlyos alkoholproblémával küzd, és sajnos nincs elfogadott stratégia sem ennek a kezelésére – magyarázza Demetrovics Zsolt.

Ennyiszer részegek

 

1. Egyesült Királyság 51

2. Egyesült Államok 50

3. Kanada 48

4. Ausztrália 47

5. Dánia 42

6. India 41

7. Írország 40

8. Mexikó 38

9. Csehország 36 ... 1

9. Ausztria 29 ...

23. Brazília 27

24. Magyarország 25

25. Argentína 23

26. Kolumbia 22

A véleményt itt találja.

Forrás: borsonline.hu

Olvasónk fél. Fél az alkohollal való viszonyától. Fél attól, hogy az alkohol szórakoztatja, felszabadítja, fél attól, hogy ittasan érzi leginkább jól magát, és fél attól, hogy ez baj, hogy ez már betegség. Olvasónk névtelen, és azt sem szeretné, ha leveléből akár egy sort is idéznénk, de szeretné tudni, hogy mekkora nála a gond. És valóban, honnan az ördögből tudhatná? 

Amikor elkapunk egy fertőzést könnyű a dolgunk, valami - gyakran pillanatok alatt - megváltozik, máshogy vagyunk, és ez a máshogy rossz. Amikor egy betegség tünetei lassan, fokozatosan alakulnak ki (például egy porckorongsérvnél), már jóval nehezebb észrevenni, hogy betegek vagyunk. Ha nincs éles határvonal a jól- és a rosszullét között, sokkal nehezebb felismerni azt, hogy bajban vagyunk. Az alkoholproblémák pedig pont ilyenek: lassan, fokozatosan alakulnak ki és mélyülnek el. Ilyen esetekben hajlamosak vagyunk nem észrevenni, tagadni a problémát, hajlamosak vagyunk magyarázatokat találni az aktuális állapotunkra, vagy ha fel is ismerjük, hogy nem vagyunk rendben, hajlamosak vagyunk legyinteni, bagatellizálni a problémát, hinni, hogy az idő majd megoldja. Ez a jelenben, az itt és mostban sokkal könnyebb, mint szembenézni a helyzetünkkel, változtatni a szokásainkon. Súlyos esetben pedig a tagadás hátterében az áll, hogy nehezen mondunk le a viselkedésünk kellemes hozamáról, félünk, nem merjük, nem tudjuk abbahagyni az ivást.  

Ahhoz, hogy mégis képesek legyünk rendezni a szerrel való viszonyunkat, az első lépés az, hogy felismerjük, belássuk, hogy valami nincs rendben, ehhez pedig tudnunk kell viszonyítani valamihez, ismernünk kell a tüneteket. Az Amerikai Pszichológiai Társaság útmutatása alapján most összefoglaltuk hát, hogy mire érdemes figyelni.  

Mérsékelt fogyasztás, az kell

Az alkoholfogyasztásra vonatkozóan többféle ajánlás létezik, de az átlag a férfiaknál napi 2, a nőknél napi 1 italt (ez 3 dl sör, 1,2 dl bor vagy 3 cl töménynek felel meg) javasol, ennyit tehát egészségügyi kockázat nélkül ihatunk naponta. Heti, kétheti adagot egyben elfogyasztani nem ér. Aki rendszeresen iszik ugyan, de 2-3 italnál nem többet, az kockázati ivónak minősül, ez hosszú távon ugyan okozhat egészségügyi problémát, de nagy gond még itt sincs.Gond akkor van, amikor az alkoholfogyasztásnak már vannak negatív következményei a napi élet tekintetében, okoz konfliktusokat az iskolában, munkában, családban, vagy éppen összeütközést a törvénnyel. (Heló, ittas vezetés!).

Alkoholfüggőségről vagy alkoholizmusról pedig akkor beszélünk, amikor az ember elveszíti a kontrollt a szerfogyasztás felett. Mindegy, hogy az illető hányszor vagy mennyit iszik, a lényeg, hogy amikor elkezdi, nehezen vagy nem képes abbahagyni az ivást. Ilyenkor már kialakul az alkohol iránti tolerancia, vagyis több kell a vágyott hatás eléréséhez, és jellemzőek az elvonási tüneteket, ha az ember hirtelen abbahagyja: hányinger, izzadás, nyugtalanság, ingerlékenység, remegés vagy éppen hallucinációk. Az alkoholizmusnak tehát súlyos tünetei vannak, problémákat azonban már jóval ez előtt okoz a szerfogyasztás az ember életében.  

Ezt tesszük magunkkal, ha sokat iszunk

A vörösbor mérsékelt fogyasztása ugyan egyes kutatások szerint jót tesz a szívünknek és az érrendszerünknek, a keményebb piálás egy idő után súlyos egészségügyi problémákhoz vezethet. Hosszú távon a gyomrunk és a szívünk is megszenvedi az ivást, de nagyobb eséllyel alakulhat ki rák, agykárosodás és súlyos memóriazavar is. A nagyivók ráadásul jobban ki vannak téve az autóbalesetek kockázatának, körükben gyakoribb az öngyilkosság. Bár a depresszió és a szorongás oldására az alkoholfogyasztás jó ötletnek tűnhet, mert aktuálisan enyhítheti ezeket, de hosszú távon az ivás mélyíti a pszichés, mentális problémákat. Ráadásul a rendszeres alkoholfogyasztás nemcsak az mi testi és lelki egészségünkre van káros hatással, de a környezetünkre, szeretteinkre is. A nagyivók partnerei és gyerekei gyakrabban vannak kitéve családon belüli erőszaknak, fizikai vagy szexuális bántalmazásnak, elhanyagolásnak, és valószínűbben alakulnak ki náluk pszichés problémák. Az alkoholfogyasztásból fakadó kockázatos viselkedés – például az ittas vezetés – pedig a tágabb társas környezetünkre is veszélyes. 

Számok helyett az egyén számít

A mennyiségi ajánlásokkal érdemes tisztában lenni, azt azonban, hogy az életben kinek lesz gondja az ivással, nem lehet pusztán az elfogyasztott alkoholmennyiség alapján megjósolni. Ez ugyanis egy bonyolult folyamat, amiben szerepe van a génektől a szocializáción, a személyiségvonásokon át a problémákhoz való hozzáállásig rengeteg dolognak. Hasonlóan, az ivási szokásokból sem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hiszen bár számos alkoholista naponta iszik, akad, aki csak hetente, kéthetente részegedig le nagyon, és van olyan is, aki hónapokig elvan alkohol nélkül, de amikor iszik, akkor azt napokig, sokkolóan masszívan teszi. 

Az alkoholprobléma tehát pusztán a számok alapján nem lőhető be pontosan, az állapot súlyosságát csak az egyén szempontjából lehet megítélni. Innen nézve pedig az ökölszabály az, hogy ha az ember mindennapi életében már gondokat okoz, rejt kockázatokat az alkohol, akkor alkoholprobléma van. A gond pedig nem ott kezdődik, hogy az ember nem tud felkelni a napindító feles nélkül, májproblémákkal küzd vagy képtelen ellátni magát, nem. A gondok jóval előbb kezdődnek, szóval az alábbi jelekre már érdemes felkapni a fejét: 

  • Rendszeresen korlátozza a másnaposság (vagy részegség) a munkában, a tanulmányaiban, hétköznapi a feladatit nem tudja úgy ellátni, ahogy szokta, hanyagolja a kötelezettségeit.
  • Rokonai vagy barátai már kifejezik, hogy aggódnak az alkoholfogyasztási szokásai miatt, és ez idegesíti, irritálja önt.
  • Annak ellenére iszik, hogy ez a párkapcsolatában, családjában problémákat okoz.
  • Már megfordult a fejében, hogy kevesebbet kellene innia, és azon agyal, hogy vehetne vissza.
  • Képtelen kevesebbet inni, pedig szeretné.
  • Rendszeresen stresszoldásra használja az alkoholt, akár egy otthoni vita vagy egy nehéz munkanap után.
  • Iszik olyankor is, amikor a ittas állapot fizikai kockázatokat rejt magában, legyen az autóvezetés vagy gyógyszerszedés (amire nem szabadna inni). 
  • Alkoholfogyasztása miatt összeütközésbe került a hatósággal (például ittas vezetés vagy rongálás miatt)
Ha ezek a jelek ismerősek, akkor agyalás helyett érdemes változtatni az alkoholfogyasztási szokásokon. Amennyiben ez egyedül nem megy, legalább egy konzultáció erejéig érdemes felkeresni szakembert. Méghozzá gyorsan. A rendszeres alkoholfogyasztás ugyanis olyan idegsejtek érzékenységét növeli, amelyek ezek után még jobban sóvárognak az alkohol után, belekergetve az embert egy ördögi körbe. Minél előbb kilépünk ebből, annál kevesebb az esély a súlyos testi és lelki sérülésekre. Nemcsak nekünk, a szeretteinknek is.
 

Forrás: dívány.hu 

87 országból több mint 1200 szakember és aktivista vett részt az idei nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián április 28. és május 1. között Portóban, Portugáliában. A Drogriporter csapata által készített filmet és beszámolót alább láthatjátok.

 

Az 1990-es években a heroinfogyasztás, és a nyomában járó fertőzések és túladagolások, illetve a feketepiachoz kapcsolódó bűnözés borzolták fel a portugál nagyvárosok lakóinak idegeit. A hagyományos módszerek - az elrettentés, a büntetés és a kirekesztés - nem értek célt. Önmagában a teljes leszokást célzó terápiás programok is csak a függők egy kisebbségén voltak képesek segíteni. Ezért aztán a politikai vezetők a szakemberek nyomására úgy döntöttek, radikálisan új megközelítésre van szükség. Olyan módszerekre, amik nem követelik meg a teljes drogmentességet a fogyasztóktól. Oda viszik a számukra a segítséget, ahol vannak, és amilyen állapotban vannak. A cél: az egészség és emberi méltóság megőrzése. Az ország dekriminalizálta a drogfogyasztást és külön törvényt hozott az ártalomcsökkentő programok támogatásáról. Az elmúlt 20 évben az új politikának a világ minden részéről a csodájára járnak, hiszen jelentősen sikerült csökkenteniük a drogjelenség ártalmait (az erről készült filmünket megnézhetitek itt).

Azóta az ártalomcsökkentő mozgalom globálissá vált. Az ártalomcsökkentő programok a világnak gyakorlatilag minden országában elterjedtek. A 2000-es évek első évtizedében nagy fejlődést láthattunk. Többek között ekkor terjedtek el viszonylag széles körben Magyarországon is a tűcserék, az utcai megkeresés, a partiszervíz és az opiát szubsztitációs terápia. A század második évtizede azonban nem csak nálunk szólt a megtorpanásról vagy hanyatlásról. Mintha megrendült volna a nemzetközi közösség elkötelezettsége, és nem csak ezen a téren. Főleg Ázsiában és Kelet-Európában szigorodott a drogfogyasztók kriminalizálása, kevesebb pénz jut a segítő szervezeteknek, örülhetnek, ha nem üldözi őket is az állam. Ez derül ki a konferenciát szervező Nemzetközi Ártalomcsökkentő Egyesület éves globális jelentéséből. Gyászos fejleményt jelent a Fülöp-szigeteken a drogfogyasztók tömegeinek legyilkolása a drogellenes háború nevében. 

A konferencián díjat kapott az egyetlen moszvkai tűcsere programot üzemeltető Andrej Rilkov Alapítvány (róluk filmeztünk korábban), ezenkívül Andrej Jarovij ukrán HIV-aktivista. Őt a luganszki köztársaságnak nevezett orosz bábálamban azért börtönöztek be, mert orvos által felírt metadont tartott magánál. Az oroszok és szeparatista híveik szerint a gyógyszeres helyettesítő terápia, amit a WHO létfontosságúnak minősített, bűncselekmény. Szintén kitüntették a CASO nevű, a portugál drogfogyasztókat tömörítő szervezetet.

Nyugat-Európában jelentős előrelépés történt az innováció terén. Így például egyre több felügyelt drogfogyasztói szoba nyílik. A konferenciának otthont adó Porto polgármestere a nyitóünnepségen jelentette be, hogy a városvezetés határozatot hozott az első drogfogyasztói szoba megnyitásáról. De pár hét múlva nyílik egy hasonló intézmény Marseillesben is. Sőt, a korábban szigorú és elutasító skandináv országokban is megtörni látszik a jég. Norvégia például drogfogyasztói szobákat nyit, heroinfelíró programot hoz létre és a dekriminalizációról tárgyal. Az elektronikus tánczenei rendezvényeket célzó drogbevizsgáló programok (ahová az ember a saját anyagát bevizsgáltathatja anonim módon) is az EU hivatalos politikájának részévé váltak. A konferencián mind egy drogfogyasztói szobát, mint egy drogbevizsgáló programot felállítottak, amit a résztvevők megtekinthettek, illetve használhattak is.  

Észak-Amerikában, ahol az opiát túladagolási járvány dühöng, szintén jelentős előrelépések történtek. Az USA-ban ez az eddig a tiltás és a tűrés határmezsgyéjén lévő programok, így (a túladagolás hatásait visszafordító) Naloxon programok és a tűcsere programok nagyobb elismertségéhez vezetett. Kanadában pedig, ahol egészen a közelmúltig csak egyetlen felügyelt fogyasztói szoba volt, az elmúlt években gyakorlatilag minden nagyvárosban sorra nyíltak meg ezek az intézmények. (Az ottani helyzetről az angolul tudóknak érdemes meghallgatni Zoe Dodd aktivista előadását.)

A drogpiac változásai is komoly kihívást jelentenek az ártalomcsökkentőknek. Azok a programok, amelyeket hagyományosan az ártalomcsökkentéssel társítanak, elsősorban a heroininjektáló felnőtt férfiakra lettek kitalálva. Egyre több szó esik ezeken a konferenciákon arról, hogy az ártalomcsökkentést ki kellene vonni ebből a kontextusból - és elérhetővé tenni hasonló szemléletű programok a drogfogyasztók más csoportjainak is. Így például nem csak nálunk, de az egész világon növekvőben van a pörgetőszerek (stimulánsok) fogyasztása. A stimuláns-fogyasztóknak nyújtott ártalomcsökkentés témájával külön szekcióban foglalkozott a konferencia. Egy ezzel kapcsolatos jelentést most mutatott be a Mainline nevű holland szervezet.

A nem injektáló fogyasztóknak is szükségük van utcai megkeresésre és ártalomcsökkentésre. Sőt, nem csak drogfogyasztóknak, de például szexmunkásoknak is. Erről tartott beszédet Luca Stevenson, aki megsemmisítő kritikát fogalmazott meg azokról, akik a szexmunkások vagy a klienseik büntetését propagálják. A nők, bár a drogfogyasztó népességen belül kisebbséget képeznek, olyan sajátos igényekkel rendelkeznek, amiket a legtöbb program nem képes kielégíteni. Ezért tehát szükség van kimondottan nőket célzó szolgáltatásokra. A börtönök a legtöbb országban pedig még mindig fehér foltot jelentenek az ellátórendszer számára. Külön szekció volt a chemsex jelenségéről is, ami a meleg férfiak körében elterjedt, drogokkal felütött szexuális partikat jelenti. Erről idehaza még nagyon keveset lehetett olvasni, pedig hazai LMBT aktivisták szerint a jelenség már Budapesten is elterjedt. Az intenzív chemsex súlyos fizikai és pszichés problémákhoz vezet. Az ilyen marginalizált közösségek esetében csak olyan programok lehetnek eredményesek, amik sorstárs segítőket alkalmaznak (erről ebben az interjúban bővebben).

A szervezők idén másodszor bízták meg az angol és magyar nyelvű Drogriporter oldalt üzemeltető Jogriporter Alapítványt a nemzetközi ártalomcsökkentő filmfesztivál megszervezésével. Húsz országból több mint harminc filmet mutattunk be a közönségnek. A konferencián Csák Róbert kutató bemutatta a Jogriporter által a bezárt budapesti tűcsere programok kliensei körében végzett kutatás eredményeit is, erről a sajtó is beszámolt itt.

Sárosi Péter


Videó: Takács István Gábor

Forrás: drogriporter.blog.hu

Mi történik akkor, amikor az első szelet Rákóczi túrós után visszautasítjuk a másodikat? Vagy amikor az akciós mosóporból csak egy csomaggal teszünk a bevásárlókocsiba? Vagy amikor egy kósza pillantás után el tudunk menni a szezonközi leárazás kirakata mellett? Látszólag semmi, hiszen nem estünk neki a sokadik süteménycsodának, nem pakoltuk tele a kocsi csomagtartóját akciós mosóporral és nem tettünk szert egy sokadik bokacsizmára. A kontroll gyakorlásának élménye szinte észrevétlen marad, talán el is tűnik élményszerűsége. Mégis miért kell megbecsülni a kontrollgyakorlás képességét, mely egyúttal mindennapos cselekedeteink szervezőereje is egyben? Azért, mert a hiányát úgy hívják: függőség.

Persze a függőség teljesülésének kritériumai között találunk egyebet is a kontrollvesztés mellett, de addiktológiai vonatkozásban beszédes, ha az egyén valamely cselekedetének gyakorlása vagy pszichoaktív szer fogyasztása feletti kontrollt elveszti. De mit is jelent ez, pontosan hol és miben szűnik meg a kontroll gyakorlása?

shutterstock 127773470

A kontrollgyakorlás elemi élményünk

Kontroll gyakorlására szükség van. Kontrollt gyakorolni annyit jelent, mint az irányítás jogával élni, befolyást gyakorolni belátható vagy képlékeny céljaink érdekében. Egyúttal azt is jelenti, hogy cselekvéseink és a minket érő történések felett egyfajta ellenőrzést végzünk. Már a csecsemő rájön arra, hogy képes hatni saját testére és az őt körülvevő világra. Rájön, hogy bizonyos tárgyak hangot adnak vagy éppen megváltozik a helyzetük, ha megérinti, meglöki őket, vagyis valamilyen hatást gyakorol rájuk. A gyermekek játékfejlődésének alapja, hogy a legkisebbek is elkezdenek manipulálni tárgyakkal, majd rakosgatni, építeni kezdenek. Vagyis cselekvő bevonódásuknak köszönhetően létrejön vagy átalakul valami a tárgyi környezetben. Mindez addig zajlik, amíg érdekes tud lenni a gyermek számára, a figyelem és az érdeklődés irányítja a kontrollt, ami egy idő után megálljt parancsol a tevékenységnek.

Ez az egyszerű forgatókönyv hasonlóképpen érvényesül később is, számunkra kedves vagy hasznos tevékenységeink során egy pontnál megnyomjuk a stop gombot saját magunkon. Vagy azért, mert kielégülést nyertünk („Egy szelet Rákóczi túrós is bőven elég!”) vagy azért mert egy feljebbvaló ok, érv, elv fontosabbá teszi a tevékenység abbahagyását, mint a folytatását („Na jó, nem feltétlenül Rákóczi túrossal kéne jóllakni” vagy „Hiába a negyven perc kocogás, ha ezt még megeszem.”) Ha nem maradt ilyen ok, érv vagy elv, az végtelenítheti a folyamatot és könnyen jutunk el a függőségig.

Nemcsak függőként veszíthetjük el a kontrollt?

Persze vannak egyéb állapotok is, ahol a kontroll gyakorlásának képessége sérül vagy elvész. Ilyen az obszesszív-kompulzív zavar, mely ismertebb nevén kényszerbetegségként azonosítható. Ebben az esetben kényszergondolatok vagy kényszercselekvések vissza-visszatérése nehezíti a zavarban érintett egyén életét. A kívülálló ebből sokszor csak annyit lát, hogy az illető folyton kezet mos vagy szimmetriába igyekszik rendezni mindent. Ez esetben azonban egy szorongásos zavarról beszélünk, ahol a háttérben húzódó szorongással terhelt állapot nem megkerülhető. Habár látszólag az érintett kontrollt vesztett saját gondolatai és cselekedetei felett, olykor a vélt veszély vagy katasztrófa elkerülésének érdekében túlzott kontroll gyakorlásával igyekszik elhárítani a bajt. Vagyis az érintett elnagyolt felelősséget érez egy lehetséges veszéllyel kapcsolatban, aminek elkerülése érdekében emberfeletti kontroll gyakorlására köteleződik el.

Autizmus spektrum zavar esetében szintén láthatunk olyan cselekvéseket, melyek végtelenítve és látszólag kontroll gyakorlása nélkül valósulnak meg. Ezeket a tevékenységek a szakirodalom gyakran a repetitív (ismétlődő) és sztereotíp (vissza-visszatérő) jelzőkkel illeti, az autizmus spektrum zavarból kifolyólag több magyarázata lehet a speciális érdeklődéstől kezdődően a kommunikációs szándékig. De mindennek önmagában még nincs köze a függőséghez.

Mit jelent a kontroll elvesztése?

A kontrollvesztő viselkedés tehát legtipikusabb formájában a függőségeknél jelentkezik. Az alkoholfüggőség kapcsán jól nyomon követhető, ahogy az úgynevezett szociális ivástól, vagyis a kontrollált fogyasztástól jutunk el az addikcióig. Volt kontroll, nincs kontroll, ez a kezdő- és a végpont. A kontrollvesztés hátulütője, hogy egy idő után a szer vagy az addiktív viselkedés veszi át az irányítást az egyén felett, és nem az egyén szabályozza fogyasztását és függőséget jelző viselkedését. Ahogy a Harcosok klubja című film elhíresült mondata alapján megtanulhattuk: „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.”

shutterstock 394466182

Van-e visszaút a kontroll felé?

Akár a tizenkét lépéses programokra gondolunk, akár más terápiás megközelítésekre, a kontroll elvesztésének belátása jelenti a kiindulópontot ahhoz, hogy tartalmas és józan élet tervezéséről lehessen gondolkodni. A szerfüggőségből történő felépülés során a tapasztalat azt igazolja, hogy a kontrollált fogyasztás visszaállítása nem reális cél. Vagyis a függőség aligha fordítható vissza a kontrollált fogyasztás állapotába, a teljes absztinencia kialakítása jelentheti a felépülés kezdetét. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a teljes szermentesség még nem egyenlő a felépüléssel. Viselkedési függőségek esetében a funkciók és jelentések átírása vezethet el ahhoz az állapothoz, mely során a munka , a szex vagy akár a vásárlás nem a függőség szabályai szerint működteti az egyén életét. Azonban ez sem követel kevésbé alázatos munkát, mint a szerfüggőségből történő felépülés.

Kontroll nélkül nem lehet?

Habár elterjedt az az álláspont, hogy függőként az egyén képtelen a kontroll megtartására és ezt élethosszig észben kell tartani, mégsem reménytelen a helyzete annak, aki függőségéből a kiutat keresi. Hiszen a tudatos józanságmunka során  észre lehet venni a visszaesésre utaló rizikójeleket és be lehet állítani olyan fékeket, melyekkel a relapszus elkerülhető. A felépülő számára a kontroll az első pohár bor, az első slukk előtt kapcsol be, vagyis „csak” az első fogyasztást kell megelőzni ahhoz, hogy a többi is elkerülhető legyen.

Szerző: Marjai Kamilla

Forrás:  dívány.hu 

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 7

A két legnagyobb budapesti tűcsereprogram bezárásával látványosan visszaesett az intravénás drogfogyasztók között kiosztott steril fecskendők száma. Ez azonban nem azt jelenti, hogy 2014 óta kevesebb lenne a drogfüggő, csupán eltűntek a hatóságok és a szakemberek szeme elől. A patikából vagy a dílertől szerzik be a steril fecskendőt (ha egyáltalán beszereznek), egy részük pedig átállt a fóliázásra. Arról semmit sem tudni, hogyan alakult a hepatitis C vírussal fertőzöttek száma, mivel a korábban leállított programokban végezték ezeket a szűrővizsgálatokat is. Egy nemrég készült kutatás Belgrád példáján keresztül mutatja be, milyen negatív következményekkel jár, ha egy városban teljesen ellehetetlenítik  az ártalomcsökkentést: kevesebben vesznek részt szűrővizsgálatokon, és ami járványügyi szempontból legalább ennyire aggasztó, hogy egyre többet és többen használják ugyanazokat a fecskendőket. 

 

Lassan öt éve, hogy bezárt a két legnagyobb budapesti tűcsereprogram: a Kék Pont Alapítvány a 8. kerületben, a Drogprevenciós Alapítvány a 13. kerületben működtetett ártalomcsökkentő szolgáltatást, ez a két szervezet adta a magyarországi steril tűforgalom több mint 50 százalékát. Mindkét esetben a helyi önkormányzat lehetetlenítette el a szervezetek munkáját, arra hivatkozva, hogy a tűcsere miatt volt egyre több eldobált fecskendő az utcákon.

A döntéshozókat az sem hatotta meg, hogy a szakemberek attól tartottak, a tűcsereprogramok bezárásával tovább súlyosbodhat a hepatitis C járványhelyzet az intravénás drogfogyasztók körében. Félelmük nem volt alaptalan: hiába működött még a két legnagyobb tűcsere, az Országos Epidemológiai Központ (OEK) adatai szerint 2011 és 2014 között  megduplázódott a hepatitis C vírussal fertőzött drogfogyasztók száma a fővárosban. Az ügyben még az ombudsman is vizsgálódott, 2015-ös jelentésében megállapította, hogy nemcsak a drogfogyasztók, hanem a helyi lakosság “egészséghez való jogában jelentős visszalépés” a tűcsereprogramok leállítása. Budapesten jelenleg három szervezet, a Baptista Szeretetszolgálat, az Art Éra Alapítvány és a Magyarországi Református Egyház Válaszút Misszió működtet kisebb tűcsereprogramot. 

Néhány éve még félmillió fecskendőt osztottak ki

Azóta nem nagyon hallani arról, mi lett az intranvénás drogfogyasztókkal. Két nemrég kiadott kutatásból rekonstruálható, milyen következményekkel járt a budapesti tűcsereprogramok bezárása.

Nézzük először a Nemzeti Drog Fókuszpont 2018-as éves jelentését. Ebben részletes statisztikákat találni az elmúlt években kiosztott és a begyűjtött fecskendők számának alakulásáról. A tűforgalmi adatokból jól látszik, mikor szűnt meg a két legnagyobb program: bár 2010 óta folyamatos csökkenés figyelhető meg a kiosztott és a begyűjtött fecskendők számában, az igazán nagy beszakadás 2014-ben történt. Akkor még majdnem félmillió fecskendőt osztottak ki, 2017-ben ez a szám már csupán 137 ezer volt. Ebben az is komoly szerepet játszott, hogy 2012-ben jelentősen csökkent az alacsonyküszöbű ellátás finanszírozása, aminek köszönhetően már abban az évben 200 ezerrel kevesebb fecskendőt tudtak kiosztani a szolgáltatók.

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 1
A kiosztott és begyűjtött fecskendők számának alakulása. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont

 

A visszaesés Budapesten volt drasztikus, 2011-hez képest majdnem hatodára csökkent a kiosztott eszközök száma. Vidéken is kevesebb steril fecskendő jutott el a drogfogyasztókhoz, de kisebb mértékű volt az esés: 39 ezerről 22 ezerre csökkent a fecskendők száma a hat évvel korábbi állapothoz képest.  

Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb klienst értek el a megmaradt kisebb tűcsereprogramok. Ebben is 2014 jelentette a választóvonalat: míg az előző évben 44 ezer alkalommal fordultak meg kliensek a programokban, addig 2014-ben már csak 24 ezerszer, 2017-ben pedig 13 ezerszer. A vidéki városokban 2014 óta alig változott a kliensek száma (583-ról 568-ra csökkent), Budapesten viszont meredek csökkenést mutatnak a számok: 2017-ben fele annyi kliens vett részt tűcserében, mint 2014-ben, mindössze 1525-en. Ezt részben az magyarázza, hogy vidéken több program működik, 2017-ben 25 állandó telephelyű program működött a fővároson kívül. 

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 2
A tűcserepogramokban megforduló kliensek számának alakulása. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont

 

Kevesebb tű, kevesebb drogos?

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tűcsereprogramok bezárásának vagy a büntetőjogi szigorításnak és a növekvő rendőri jelenlétnek köszönhetően csökkent volna az intravénás drogfogyasztók száma Budapesten. Csupán átalakult és rejtőzködőbbé vált ez a szerhasználói csoport. Akárcsak a Hős utca esetében, a probléma nem szűnt meg, csak kerületről kerületre vándorol. 

Hét év leforgása alatt hihetetlen mértékben előretörtek a herbál és kristály néven ismert pszichoaktív szerek: 2017-ben az injektált szerek 77 százaléka valamilyen dizájnerdrog volt, miközben a 2010-ben még piacvezető heroin 47-ről 8 százalékra szorult vissza. Ennek egyik oka, hogy nehezebben lehetett hozzájutni a heroinhoz, ami pedig mégis eljutott Magyarországra, az rossz minőségű vagy drága volt.  Az intravénás drogfogyasztók egy része nemcsak szert, hanem beviteli módot is váltott: nem beinjekciózzák a szert, hanem fóliára rakva felmelegítik és beszívják a füstjét, ezt hívják fóliázásnak. Eleve marginalizált társadalmi csoportról beszélünk (hajléktalanság, munkanélküliség), de ezáltal még inkább láthatatlanabbá váltak az ellátórendszer számára, mivel kevesebbszer kerültek kapcsolatba az ártalomcsökkentő szolgáltatásokat végző szervezetekkel. 

A dizájner szerek térnyerése áll a hepatitis C vírussal fertőzött intravénás drogfogyasztók számának növekedése mögött is. Ezeket a szereket a klasszikus szereknél (heroin, amfetamin) sokkal gyakrabban – akár napi 10-15 alkalommal is – kell injektálni, vagyis már 2014 előtt is sokkal több steril eszközre lett volna szükség. Gyakoribbá vált a fecskendők megosztása és többszöri használata, ami tovább növelhette a hepatitis C vírus terjedésének kockázatát. 

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 4
A hajléktalanság és a börtönviseltség nagyobb arányban fordult elő a designer szerek fogyasztói között. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont

 

Nem tudni, 2014 után hogyan alakult a hepatitis C fertőzöttség Budapesten. Egy 2015-ös kutatás szerint nem változott érdemben a vírussal fertőzött drogfogyasztók száma. Ez azonban csalóka lehet, mivel 2014-ig a két nagy tűcsereprogram is részt vett az OEK szűrővizsgálataiban, bezárásuk óta azonban semmit sem lehet tudni a legproblémásabb szerhasználói csoportról. A helyzet valószínűleg rosszabodott azóta, mivel korábban a 8. kerületi tűcsereprogramban mérték a legmagasabb fertőzöttségi adatokat.

Érték lett a steril tű

Egy másik kutatás még szemléletesebben mutatja be a budapesti tűcsereprogramok bezárásának következményeit. A Jogriporter Alapítvány megbízásából készült kutatás a budapesti és a belgrádi intranvénás szerhasználók helyzetét hasonlította össze a 2018 első felében gyűjtött adatok segítségével. Azért esett a kutatók választása Belgrádra, mert a szerb fővárosban nagyon hasonló folyamatok zajlottak le, mint Budapesten: 2015-ben megszűnt a tűcsereprogramok finanszírozása, ennek következtében rövidesen be is zártak.

Mivel Budapesten 2014 után is működtek kisebb tűcsereprogramok, ezért a belgrádi helyzettel való összevetésből kiderülhet, milyen következményekkel jár, ha egy városban teljesen megszűnnek ezek az ártalomcsökkentő szolgáltatások.

A belgrádi és a budapesti intravénás szerhasználók sok mindenben – például a munkaerőpiaci helyzetet, a nemek megoszlását és az átlagéletkort tekintve – hasonlítanak. Fontos különbség, hogy Belgrádban az intranvénás szerhasználók nem álltak át az olcsóbb és könnyebben beszerezhető dizájner szerekre, hanem maradtak a heroinnál. Ezt az is mutatja, hogy a budapesti szerhasználók 22 százaléka nem szúrt a vizsgált időszakban, miközben Belgrádban ugyanez az arány 0,7 százalék volt, azaz a magyar szerhasználók valószínűleg elszívták a drogot, ami a dizájner szerekre utal.

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 3
A rendszeres szerhasználat alakulása a fogyasztott szerek típusa alapján Budapesten és Belgrádban. Forrás: Jogriporter Alapítvány

 

A tűcsere részleges, illetve teljes megszűnése mindkét városban afelé terelte a droghasználókat, hogy a patikából szerezzék be a fecskendőt: Budapesten a válaszadók 51 százaléka, Belgrádban a 78 százalékuk így jut rendszeresen steril eszközökhöz. Ez azért probléma, mert a patikák nincsenek erre felkészülve, és nem is helyettesíthetik azokat a komplex szolgáltatásokat, amelyeket a tűcsereprogramok nyújtanak. A tűcsere nemcsak járványügyi szempontból fontos, hanem egyfajta kaput jelent a klienseknek az ellátórendszerhez: szociális munkások foglalkoznak velük, szűrővizsgálatokon vehetnek részt, vannnak helyek, ahol internetezhetnek, vagy ki tudják mosni a ruháikat.

A tű a csali, hogy aztán a klienst el tudjuk juttatni rehabra vagy szűrővizsgálatra

– fogalmazott Csák Róbert, a kutatás vezetője.

A másik lehetőség, hogy ismerősöktől vagy esetleg a dílertől szerzik be a fecskendőt – a két város közül ez elsősorban Budapesten volt jellemző. Mindkettő veszélyes, mert nem lehet tudni, hogy steril-e a tű. Ha például a kupak lekerül róla, akkor már nem tekinthető annak. “Kliensek beszámolói alapján akkora érték lett a a steril tű, hogy sokszor a használtakhoz is csak pénzért lehet hozzájutni” – mondta Csák Róbert. Ezért kényszerülnek arra, hogy ugyanazt a tűt többször is használják, ami ugyanúgy veszélyes, mert könnyen vérmérgezést kaphatnak, illetve az elhasználódott, tompa tűk sérülést okozhatnak.

A kutatásba bevont budapesti és belgrádi szerhasználók arra a kérdésre, hogy “Hányszor szúrtál az utolsó tűvel, mielőtt eldobtad?” azt válaszolták hogy átlagosan 2-3 alkalommal használták ugyanazt a felszerelést. Gyakori volt a megosztás is: a válaszok alapján átlagosan 3-4 ember szúrta magát ugyanazzal a tűvel. Az is kiderült, hogy még az olyan alapvető erőforrás, mint például a víz – amit a kábítószer feloldásához használnak – is nehezen hozzáférhetővé vált a drogfüggők számára.

Pénzzel nem lehet enyhíteni a károkat

A kutatásból az rajzolódott ki, hogy azok a szerhasználók, akik korábban részt vettek tűcserében Budapesten, a programok bezárása után nemcsak hogy nehezebben jutottak hozzá a steril eszközökhöz (tű, filter, törlőkendő), hanem más ártalomcsökkentő szolgáltatásoktól is elestek. Kisebb arányban vesznek részt szűrővizsgálatokon, nehezebben jutnak hozzá vénaápoló krémhez, nem tudják becserélni a használt fecskendőket. Mindez Belgrádra is igaz, de mivel ott gyakorlatilag teljesen megszűnt a tűcsere, sokkal látványosabb a visszaesés a budapesti helyzethez képest.

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 5
A narancssárga rész mutatja, hogy Budapesten a drogfogyasztók milyen arányban jutottak hozzá ártalomcsökkentő szolgáltatásokhoz a tűcsereprogramok bezárása után. Forrás: Jogriporter Alapítvány

Akár pénzért is megveszik a használt tűt a budapesti drogfüggők 6

Csák Róbert szerint ez azt mutatta meg, hogy az ártalomcsökkentő programok még minimális lefedettség mellett is javíthatnak a szerhasználók helyzetén. A negatív következmények viszont sokkal súlyosabbak: a drogfogyasztók nem csupán az ártalomcsökkentő szolgáltatásoktól esnek el, hanem a szociális és egészségügyi ellátórendszerrel is elveszítik a kapcsolatot. “Pénzzel önmagában nem lehet már enyhíteni a károkat; sokan azok közül, akik a tűcsereprogramokban dolgoztak, azóta pályát váltottak. Időbe telne a bizalom visszaépítése a kliensekkel.” Ez abból is látszott, hogy a kutatók nehezen jutottak adatokhoz, és hiába fizettek a kérdőívek kitöltéséért, Budapesten nem jött össze a tervezett nagyságú minta.

Forrás: Mizsur András - abcug.hu

Mi van akkor, ha az ember le akar állni az ivással? Ha nem akar többet drogozni? Hogyan lehet józannak maradni, és milyen jelek előzik meg a visszaesést? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.

A neheze a leállás után jön

998015 370162646439943 195376560 n

Az alkoholizmus, a drogfüggőség, és általában minden függőség visszaesésekkel tarkított terep. Igazán nem jellemző, hogy bármelyik szerhasználó az első leállási kísérletével sikerrel járna, ha igazán függővé vált. Fogadkozások, ígérgetések tömkelege, szenvedések tengere kell ahhoz, hogy valaki tényleg meg akarjon – és meg tudjon - szabadulni valami olyasmitől, ami az éltetőjévé vált az idők során, ami nélkül nem tud már működni. Ha megtörtént a döntés és az illető tényleg felhagy az adott szer használatával, akkor sem lesz hirtelen minden jobb. Sőt. Van, hogy meg kell küzdeni a fizikai elvonással, az utána következő lelki ürességgel, magánnyal, bűntudattal, az életképtelenség érzésével.

Röviden: a felépülésnek a szer abbahagyása csak egy igen nyúlfarknyi része. A neheze, vagyis az élet újratanulása szerek nélkül, szembenézés az élet feltételeivel még csak ezután jön.

Tapasztalataim szerint a legtöbb drogfüggő visszaesése alkohollal kezdődik, alkoholos befolyásoltságban kevésbé tudnak nemet mondani, ha droggal kínálják őket, vagy ha többé nem is nyúlnak droghoz, szép lassan alkoholistává „küzdik át” magukat. Alkoholisták esetében a nyugtatók legalább ennyire veszélyesek lehetnek.

A felépülés része lehet a visszaesés is. Akár a visszaesések sorozata is kell ahhoz, hogy egy függő végleg kijózanodjon. A hosszabb józan idő után visszaesők arról számolnak be, hogy igen rövid időn belül rosszabb állapotba kerülnek, mint ahol azt megelőzőleg tartottak, ez a betegség progresszivitásának köszönhető.

A rövidebb-hosszabb szermentesség utáni visszaesés melegágya a drogtúladagolásoknak és haláloknak is: sok függő kitisztulva, a drogról lejőve megközelítőleg ugyanakkora adagot nyom be, mint azt a szerhasználat utolsó idejében tette, miközben a toleranciaküszöbük jelentősen lecsökken, így ugyanaz az anyag akár halálos is lehet. Ráadásul az anyag is sokszor új, ismeretlen, nem a régi „vonal”, esetenként sokkal erősebb.

A csoda akkor következik be, amikor egy függő képes abbahagyni a kényszeres használatot vagy egyéb kényszeres viselkedési függőséget. Elvégre egy függőnek végső sorban a használat a normális állapot, nem? Visszaesni is csak akkor lehet, ha azt megelőzte egy felépülési folyamat: ha nem volt felépülés, nincsen honnan visszaesni sem. A tartósabb felépülés utáni visszaesés sosem a konkrét szerhasználattal kezdődik, az már egy korábban elindult folyamat eredménye! Sok erre utaló jelet ismerünk.

33972 311842722271936 1086886395 n

Mik az erre utaló jelek? Itt van pár közülük a teljesség igénye nélkül:

1./  Kimerülés: Túlságosan fáradtak vagyunk, vagy egészségünk leromlik. Néhány függő hajlamos a munka-addikcióra. Úgy gondoljuk, hogy gyors irammal pótolhatjuk be az elveszett időt, vagy pénzt. Ha rosszul érezzük magunkat, azt gondolhatjuk, hogy egy kis ivás már nem ronthatja el a dolgokat jobban.

2./ Apró tisztességtelenségek: Kis, szükségtelen hazugságokkal és munkatársaink, barátaink, családtagjaink becsapásával kezdődik. Ezután komoly hazugságok következnek, amit magunkkal hitetünk el. Kifogásokat találunk arra, hogy hogyan ne tegyük azt, amit elterveztünk, vagy azt tesszük, amit nem kellene tennünk.

3./  Türelmetlenség: Nem elég gyorsan történnek a dolgok. Mások nem teszik, amit tenniük kellene, vagy amit mi akarunk, hogy tegyenek.

4./  Vitatkozási hajlam: Vitatkozunk apró és nevetséges dolgokról, ami azt mutatja, hogy nekünk mindig igazunknak kell lenni. „miért nem tudsz ésszerű lenni és egyetérteni velem?”

5./   Depresszió: Ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan kétségbeesés, mely periodikusan jelentkezik. Szembe kell nézni vele, és beszélni kell róla.

6./   Frusztráció: Bosszantanak az emberek, mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk. Ne felejtsük el, nem mehet minden úgy, ahogy mi akarjuk.

7./   Önsajnálat: „Miért történik mindez velem? Miért vagyok függő?” "Senki sem értékeli, amit teszek?"

8./  Elbizakodottság: „Távol áll tőlem az ivás gondolata is!” Veszélyes, ha meglazítjuk a fegyelmet, azért, mert minden jól megy. Jobb félni, mint megijedni. Többen esnek vissza, mikor a dolgok jól mennek, mint más körülmények között.

9./  Önteltség: „Túl vagyok rajta. Nem félek már az ivástól! ” Olyan helyzetekbe hozom magam, ahol mások isznak, ezzel azt próbálom bizonyítani, hogy az ivás nem probléma számomra. Ha ezt gyakran teszem, védelmi sáncaimat veszni hagyom.

10./Túl sokat vár másoktól: Ne feledje: tehetetlen nem csupán az itallal, de emberekkel, helyzetekkel, eseményekkel szemben is. Nem változtathatja meg senki viselkedését, csak a sajátját.

11./ A rendszeresség elhagyása: Nem jár önsegítő csoportokra, felborul a napi időbeosztása, megszokott ritmusa. Felhagy fontos tevékenységekkel, a józanság apró rítusaival (napi leltár, ima, meditáció, stb.)

12./ Hangulatjavító gyógyszereket szed: A nyugtató, a kedélyjavító „tablettázott alkohol”, a visszaesés előszobája.

13./ Túl sokat akar: Nem elég türelmes, mindent egyszerre akar, megfeledkezik az „első dolgok először”, a „csak a mai nap” szlogenről.

14./ Túlságosan borúlátó: „Úgyse sikerül semmi!" "Összeesküdött ellenem a világ!" "Sose jutok egyről a kettőre!" "Ezért józanodtam ki?”

15./ „Ez már nem történhet meg velem”: Úgy érzi, már túl van a problémán, be van biztosítva az alkohollal szemben, hiszen x napja nem iszik. Ne feledje, csak a mai nap van, ma kell józannak maradnia, az alkohol ugyanolyan távolságra van öntől, mint napokkal, hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt.

16./ Mindenhatóság érzése: Kívülről tudom a felépülési programot, már a kisujjamban van a józanodás, osztom az észt másoknak.

Beszélhetünk olyan visszaesésről – nevezzük visszacsúszásnak – ami nem nullázza le az illetőt, nem rombolja porig az addig már elért eredményeket, sőt, esetenként hasznos is lehet abban, hogy az illető elnyerje a teljes szabadságot, a teljes absztinencia, a felépülés iránti teljes elkötelezettséget. Erre itt van a saját példám:

Én két és fél év teljes absztinencia (amiből 27 hónap a rehabilitáció ideje volt) kezdtem el iszogatni - gyorsan elfeledve, (lassan tanulok, gyorsan felejtek), amit a rehabon tanultam.

Arra gondoltam, én más vagyok, erősebb, ez nekem menni fog, én majd tudom kontrollálni az alkoholt, egy-két sör igazán nem árthat, hiszen nekem a heroinnal és egyéb kábítószerekkel volt gondom. Elfelejtve könnyedén azokat a régi időket, amikor a heroinról való leállási kísérleteim rendre mértéktelen alkohol, amfetamin és nyugtató fogyasztásba torkolltak. Akkoriban annyira progresszívan nőtt az alkohol adagom, hogy a minőségi szeszek után nem sokkal már kannás és tablettás borokkal körbebástyázva fetrengtem az ágyban és mentőt kellett rám hívni, amikor delirálni kezdtem. Függő személyiség vagyok, nem vitás.

Garai Edit fotója
Garai Edit fotója

Jöttek a kísértések, ha józanul mentem el bulizni, tele voltam gátlással, szorongással, kisebbrendűségi érzésekkel félelemmel, így meggyőztem magam, hogy egy sör nem árt. Itt felhívnám arra a figyelmet, hogy már a második söröm után kértem egy cigit, pedig már másfél éve letettem, és egy-két nap múlva már vettem újra egy dobozzal, és az újbóli dohányzásom egészen addig tartott, amíg le nem raktam az italt. Egy nyár ment el a kísérletezgetéssel, hogy megtanuljak kicsit, „szociálisan” inni. Sikertelenül. Eleinte csak egy-két sör csúszott le. Ha csak egy sört ittam, minden ok volt, ha már kettőt, beindul a „vezérhangya” a fejemben, hogy kellene még inni. Ha megálltam, és nem ittam, akkor azért volt elrontva az estém, mert egész végig arra gondoltam, kellene még egy, de ha nem álltam meg, és ittam még, akkor valahogy tizenkettő lett belőle, gátszakadás következett be. Egy féléves időszak után ebben is eljött a mélypont. A Ráckert záróbuliján annyira berúgtam, hogy szinte négykézláb csúsztam át fényes nappal az Erzsébet hídon, kivívva a sétáló állampolgárok nem kis rosszallását. Egész nap okádtam, csillapíthatatlan fejgörcsöm volt, reszketett mindenem, „gyógysör” és ruszli után botorkáltam le bűntudattal terhelten a kisboltba, és hihetetlen kínzó vágyat éreztem arra, hogy valami nagyon erős nyugtatót szerezzek vagy talán heroint, de nem azért, hogy drogozzak, hanem azért, mert az a legszuperebb általam ismert fájdalomcsillapító. Még jó, hogy korábban kitöröltem az összes régi drogos kontaktomat a telefonszámaim közül.
Azon vettem észre magam, hogy kutatok a lakásban: hátha a régi életemből maradt pár szem gyógyszer (Xanax, Rivotril), bármi, ami „kiüt”, amitől jobb lesz. Ez egy kegyelmi pillanat volt, bevillantak a régi emlékeim és tudtam, ha most tovább folytatom, elveszek végleg, jön megint a nagy Ő, a heroin.

Ekkor hoztam meg a döntést, hogy abbahagyom a piálást, hiszen nem ezért álltam le a droghasználattal, hogy alkeszként végezzem. Idejében voltam, még nem tartottam ott, hogy reggelente reszkető kézzel igyak egy felest, még nem volt elvonásom, de tudtam, hogy hamar eljuthatok oda, hogy alkoholfüggővé váljak, vagy - mivel nem szerettem sosem igazán az alkoholt, hiszen az én választott szereim az ópiátfélék voltak - nagyon hamar újra a heroinozzak és abba - inkább előbb, mint utóbb -, belehaljak.

Tényleg nagyon hálás vagyok ezért a visszaesésért. Ez segített magamnak ténylegesen beismerni, hogy nem drogos vagyok, hanem ízig-vérig függő, aki bármilyen hangulatmódosító szert képes visszaélésszerűen használni. Fontos momentum volt, hogy az önsegítő közösséget nem hagytam el, a bűntudat nem tartott vissza abban, hogy elmondjam: fél évig hazudoztam. Ehhez kellett az a fajta elfogadó, nem hibáztató közösség, ami az önsegítő közösségek sajátja. Nem lettem megbélyegezve, örömmel fogadtak, nem hibáztattak. Elfogadtak olyannak, amilyen akkor voltam, így lehetek ma már egészen más, a közösség segítségével. Most már nem teszek különbséget alkohol és drog közt, azt mondom magamról, hogy függő vagyok. Felépülő.

Forrás: Sákovi Diana - dívány.hu 

A HIV-fertőzés kezdeti tünetei után akár évekig, évtizedekig nem derülhet ki a fertőzés jelenléte. Melyek azok a komolyabb jelek, amelyek HIV-fertőzésre utalnak? 

 
.
.

1. Hányinger, hányás, hasmenés

Azoknak az embereknek, akik ezeket a tüneteket produkálják, körülbelül 30-60 %-uk HIV-fertőzött. Ezek a tünetek megjelenhetnek a vírusfertőzés elleni kezelés következményeként, de a lehetséges fertőzés egyik jeleként is. „A meg nem szűnő és semmilyen gyógyszerre nem reagáló hasmenés jelzésértékű lehet.” - mondja egy kaliforniai orvos, dr. Michael Horberg.

 

2. Fogyás

Az AIDS megjelenésének hatására a betegeknél gyakori a súlyvesztés, de ez mindenesetre a betegség előrehaladott állapotát jelzi, valamint köszönhető a hasmenésnek is.

A HIV-fertőzés tünetei„Ha folyamatosan csökken valakinek a súlya, az azt jelzi, hogy az egyén immunrendszere legyengült.” mondja dr. Malvestutto. „Ez főként azokra a betegekre igaz, akik ugyanannyit esznek , mint azelőtt, sőt, annyit, amennyit csak bírnak.

A fogyás a HIV-fertőzés késői jele, mégis elég gyakran látunk ilyet.” Napjainkban már egyre kevesebb az ilyen betegek száma, köszönhetően a különböző vírusos betegségek elleni gyógymódoknak."

Akkor tekinthető krónikusnak vagy orvosi esetnek az egyén súlycsökkenése, ha elveszítette testsúlya 10%-át, gyakran ment a hasa és volt legyengülve, valamint több mint 30 napig tartó lázas betegsége volt.

 

3. Száraz köhögés

Ron, aki 54 éves, esetében a száraz köhögés volt az első olyan jel, amiből arra következtetett, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére először mégis azt hitte, hogy csak valamiféle allergiáról lehet szó. De már másfél éve folyamatosan tartott és nem akart megszűnni. Semmilyen gyógyszer nem segített (sem az antibiotikum, sem az inhalálók). Az allergiával foglalkozó orvosok sem tudtak semmit tenni. Kiderült, hogy Ron már a fáradtság észlelése előtt 25 évvel megfertőződött.

Ez a tünet, vagyis az a fajta alattomos köhögés, amely hetek óta nem akar szűnni és nem reagál semmire, nagyon jellemző az előrehaladott HIV-fertőzések esetében.” - mondja Dr. Carlos Malvestutto amerikai orvos, aki a járványos betegségekkel és belgyógyászattal foglalkozik.

 

4. Tüdőgyulladás

A köhögés és a súlyvesztés lehetnek egy olyan súlyos fertőzéssel járó betegség tünetei is, amelyet egy baktérium okozott, viszont ha az immunrendszered megfelelően működik, nem kell különösebben aggódnod a betegség miatt. "Nagyon sokféle fertőzés létezik és mindegyik különböző módon jelenik meg.” mondta dr. Malvestutto.

Ron esetében a fertőzés tüdőgyulladással járt, aminek következtében a férfi kórházba is került. Fertőzéseket okoznak még egyes paraziták, a herpesz-vírus bizonyos fajtái és a gombás fertőzések.

 

5. Éjszakai izzadás

Dr. Malvestutto szerint a HIV-fertőzöttek fele szenved éjszakai izzadástól a fertőzés korai szakaszában. Ezek még gyakoribbá válhatnak az idő és a fertőzés előrehaladtával, függetlenül attól, hogy az illető mennyit edz vagy milyen a szoba hőmérséklete. Hasonló ahhoz a fajta hőhullámhoz, mint amit a nők éreznek a menopauza során, hiszen ugyanolyan nehéz elviselni ezeket az izzadásokat.

 

6. A köröm változása

A HIV-fertőzés kései tünete lehet az is, hogy megváltoznak a körmök: elvékonyodnak és hullámosak lesznek, töredeznek vagy elszíneződnek; fekete és barna vonalak jelennek meg akár függőlegesen, akár vízszintesen. Ez gyakran gombás fertőzés hatására is kialakulhat. „Azok a páciensek, akiknek az immunrendszerük legyengült, könnyebben kaphatnak el gombás fertőzéseket.” tette hozzá dr. Malvestutto.

 

7. Gombás fertőzések

A HIV-fertőzés korai tünetei
A HIV-vírus megjelenése utáni egy-két héten belül a betegek 40-90%-a influenzaszerű tüneteket tapasztal. Ennek ellenére gyakran előfordul az is, hogy a tünetek évekig vagy akár évtizedekig nem jelennek meg a fertőzést követően. A HIV-fertőzés leggyakoribb tüneteit összegyűjtöttük. December 1-je az AIDS-ellenes világnap.
A kezdeti tünetek

A gombás fertőzés nemcsak a körmöket, de a szájüreget is megfertőzheti. „Nagyon gyakori az élesztőgomba-fertőzés, és a leggyakrabban nőknél alakul ki. A szájüregben vagy a nyelőcsőben alakulnak ki és a nyelést akadályozzák.” mondta dr. Malvestutto.

Ron egyik nap úgy kelt fel, hogy fehér foltokat talált a nyelvén, ő is elkapta ezt a fajta fertőzést. Számára nem volt annyira zavaró, de a fertőzést meg akarta szüntetni. Nehéz volt megszabadulnia tőle és végleg csak akkor tüntek el, mikor a HIV-fertőzés ellen kezdett el gyógyszereket szedni Ron.

 

8. Zavarodottság vagy koncentrációs zavarok

A HIV-fertőzéssel kapcsolatosan kialakuló zavarodottság és koncentrációs zavarok lehetnek a demencia jelei is, de ez főként idős korban jelenik meg. A HIV-fertőzés a zavarodottságon és koncentrációs zavarokon kívül más problémákat is okozhat, például memóriazavart, viselkedési problémákat, például indokolatlan mértékű dühöt vagy ingerlékenységet. Emellett mozgásproblémákhoz is vezethet: ügyetlen mozdulatok, koordinációs zavarok, írási nehézségek.

 

9. Fekélyek és herpeszek

A szájherpesz és a genitális herpesz a korai és a késői stádiumban lévő HIV-fertőzésnek is lehet jele. Ha valakinek herpesze van, az veszélyes lehet a HIV-fertőzés szempontjából. A HIV-fertőzöttek gyakrabban szenvednek herpesztől, mivel az immunrendszerüket legyengíti a HIV-fertőzés.

 

10. Zsibbadás és gyengeség

A késői stádiumban lévő HIV-fertőzés okozhat zsibbadást és bizsergést a lábakban és kezekben. Ez a tünet azoknál a betegeknél is előfordul, akiknek kezeletlen diabéteszük van. „Ez az az állapot, mikor az idegek ténylegesen károsulnak.” - mondja dr. Malvestutto. Ez a tünet gyógyítható különböző fájdalomcsillapítókkal, valamint olyan gyógyszerekkel, amelyek az idegekre hatnak.

 

11. Menstruációs zavarok

Az előrehaladott HIV-vírus befolyásolhatja a menstruációt is, lázat, valamint enyhébb ciklusokat is okozhat. Ezek a változások valószínűleg összefüggésben vannak a súlyvesztéssel és a beteg nők rossz egészségi állapotával és magával a fertőzés előrehaladott állapotával, nem csak a fertőzéssel magával. A HIV-fertőzött nők esetében a menopauzát is korábban észlelték, hiszen normálisan a 49-51 év közöttieket érinti ez a betegség, míg a fertőzötteknél már megjelent 47-48 éves korban.

(H. I. - health.com)- kamaszpanasz