Negyvenes évei elején járó, jóképű férfi. Többször a halál küszöbéről támolygott vissza, amíg egyszer azt mondta, elég. Legyen inkább élet. És lett. Orsolics Zénó már másoknak – drog által érintett tinédzsereknek és felnőtteknek – segít, és az idáig vezető útról könyvet is írt. Dobray Sarolta írása. 

– Két dolog jut elsőre eszembe. Az első a pad, ott, az Örs Vezér téren, ’98-ban. A pad mellett, a kukából kandikál ki egy kiflivég, és én azon gondolkodom, hogy amikor nem néz oda senki, kiveszem. Aztán azon, melyik a nemesebb halál: a troli vagy a metró elé vetni magam. A második, amikor lediplomáztam. Hogy apám akkor, először és utoljára mondta nekem azt, hogy büszke rám… – így kezdi. Aztán folytatja, az elejéről.

– Teljesen átlagos családban nőttem fel. Legalábbis kívülről úgy tűnt… Anyu, apu, két testvér, autó, nyaraló, minden. Apám katonai pályára ment, alezredesi rangig vitte. Cserébe otthon is katonás volt, kemény, mint a kő, kocka, mint a jég. A lakótelep, az lett az én otthonom. A lakótelepi srácok. A banda. Akik végre értenek engem, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Mindenki zűrös családból jött. Egyívásúak voltunk… Van egy ilyen mondás, hogy a szemetet összefújja az utcán a szél. Hát, minket összefújt. Anyagilag megvolt mindenem, de anyám is halálra dolgozta magát, apám is, kontroll sehol. Azokban a telepi bandákban álmodtuk az életünket. Minden drogosnak van egy „belépő” szere. Én azt mondom, az enyém a kulcs volt, ami akkoriban a nyakamban lógott. Reggel elindultam a suliba, aztán utána vagy hazaérkeztem, vagy nem. Általában nem. Tizenhárom körül voltam, akkor kezdtünk cigizni, suli előtt, közben, után. Aztán jöttek az iszogatások. Onnan már csak egy karnyújtásnyira volt az első füves cigi. De az első szerelem a hasis volt, egy szilveszteri buliban hozta valaki. Nagyon bejött. Csodálatos szorongáscsillapítónak bizonyult, és én folyton szorongtam. Végre nem kellett arra gondolni, amire nem akartam, arra, ami otthon volt, hogy az a képletes púp a szőnyeg alatt lassan óriássá nőtt. Mindenki tudott valamit, ami baj, ami fáj, de senki nem beszélt róla. Ahogy arról sem, hogy apám iszik, hogy egyre agresszívabb. Hogy nem férünk egymáshoz.

MINT A VADÁLLATOK

– Ezen a ponton még sokan kiszálltak, mert akkor még nem volt annyira nehéz. Én mentem tovább. A hasis és a fű után bejöttek a képbe a partidrogok. Speed, extasy. A legelső megint csodás volt. Imádtam, hogy a bandában vagyok, hogy oda tartozom, hogy egyáltalán tartozom valahova. Buliról bulira jártunk, olyanok voltunk, mint a vadállatok. Négyen beültünk egy szakadt Zsiguliba, mindenki be volt állva, mint az állat, a sofőr is, persze. Padlógázzal nyomtuk az autópályán. Felborultunk, fának mentünk többször. De akkor még mázlink volt, akkor még nem halt meg senki. Igazából utáltam az egészet, de cikinek éreztem nem csinálni, a többiek előtt. Volt egy diszkó Rákoskeresztúron, ott csak bemondtad a titkos kódot, és a pincérek tálcán hozták ki a speedet. Mindent bevettünk, a lakótelepen csak drogtartálynak hívtak minket.

Amikor ez a bulizós korszak kicsit lecsengett, jött a következő vízválasztó. Akkor voltam tizenhét. Csináltunk egy pinceklubot az egyik tízemeletes aljában. Valaki lehozott heroint. Létezik egy buta hierarchia a szenvedélybetegek között: a drogosok lenézik az alkoholistákat, a füvesek lenézik az amfetaminhasználókat és így tovább. De nekünk mindig mindenre volt magyarázatunk, úgy forgattuk, ahogy épp jólesett. Amikor speedeztünk, lenéztük a hernyósokat, de amikor ott volt a heroin, már nem nagyon volt kit lenéznünk, csak az alkoholistákat, mert csak azok nem voltunk még. Pedig az első nem is volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. Hánytam rendesen, és azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet erre a borzalomra rákattanni. De a többiek csinálták. Hát felszívtam második alkalommal is… Évekig kirázott aztán a hideg attól a mondattól, ami akkor bennem világosan megfogalmazódott. „Megérkeztem, hazataláltam, ez az én szerem.” Úgy éreztem, menedéket nyújt az alól, ami elől menekülni akartam. A hiányaimtól. Elkezdtük rendszeresen használni. Egy-két hónap telt el, amikor észrevettem, hogy fájnak a csontjaim, hogy rosszul vagyok, hogy remegek. Pedig csak pár napot hagytam ki. Elvonás. Akkor esett le, hogy rászoktam. Rohantam is, hogy vegyek egy adagot, elfüstöltem, és sutty, mintha minden bajt, fájdalmat elfújtak volna. Ennyi volt az egész. Hónapokig szívtuk a heroint. Suliba szinte egyáltalán nem jártam be, a nyolc általános után egy szakmunkásképzőbe kerültem, annyira rossz volt a bizonyítványom.

És jött a következő útelágazás. Pár haver, akik már komolyabban tolták, kiokosítottak, hogy jobban járunk, ha nem szívjuk, hanem szúrjuk a heroint. Jobban üt be, és kevesebb is kell belőle. Tiszta haszon. Először bénáztunk, beadogattuk valahogy egymásnak. Aztán szépen megtanulta mindenki magának beszúrni. Néhány másodperc alatt már a véráramban száguld az anyag, és paff, ott is van az agyban. Hatalmas flash, úgy, ahogy mindig is mondták.

Ha nektek vagy ismerőseiteknek segítségre lenne szüksége, a fuggosegkezeles.hu oldalon keresztül megtaláljátok Zénót.

A teljes cikket a Nők Lapja 2019/28. számában olvashatjátok el. A magazin július 10-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Bulla Bea 

Forrás: noklapja.nlcafe.hu 

Forrás: https://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2019/07/15/fuggoseg-terapia-3-gyerek-orsolics-zeno-szocialis-munkas-tortenete/?fbclid=IwAR1yJW9zUapKzYH7Mp54QguXbZ_M0SZ5yn1OlUsIXNgbexxKp7jsynK45fQ 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr1714994982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.