Papp Ákos útja az alkoholizmustól a felépülésig, a haragtól az elengedésig, a szövegektől a képekig, a sötéttől a fényig, a fekete-fehértől a színekig, a rászorultságtól a rászorultak segítéséig, a tagadástól a kegyelem megéléséig.

 

„Sokan azt gondolják, hogy az utolsó pohár az, ami megárt, amit már nem kellett volna. De valójában az első pohár az, ami igazán ártalmas” – vallja Papp Ákos szociális és mentálhigiénés szakember, aki az alkoholizmus problémáját nem csak tanulmányai és munkája kapcsán ismeri, de maga is megküzdött vele. Függősége közel harmincéves folyamat volt, még ha voltak enyhébb szakaszai is. Már öt éve tiszta és józan. Jelenleg a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) addiktológiai referense, a református drogmisszió Tisztás című rádióműsorának egyik szerkesztő-műsorvezetője, egy drogprevenciós projektben oktató, és több segítő szervezetnél tart szupervíziós, esetmegbeszélő csoportokat.

Saját tapasztalatai nem csak abban segítenek, hogy jobban szót tudjon érteni más függőkkel, de olyan egyedi látásmódhoz is hozzásegítették, amely eleinte a költészetében, az utóbbi három évben pedig leginkább a fényképeiben ölt formát. Írásai több irodalmi lapban megjelentek már. Fotóiból és a hozzájuk kapcsolódó verseiből ÉbredéstörténetEljöttem hozzád, hogy megszeresselek címmel rendeztek kiállítást, amely 2019. június 17. és 28. között a budapesti Adna Caféban volt látható; június 30. és 10. között pedig kibővített és újragondolt formában tekinthető meg Milejszegben, a Zsuppán-kert Pajtagalériában. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni, hogy meghallgassuk a függőségéből való felébredésének történetét.


 
Háborúban a világgal
„Gyerekkoromban én mentem el az apámért a kocsmába, amely nem messze volt tőlünk” – emlékezett vissza Papp Ákos. „Mindig anyám küldött, hogy hívjam haza apámat. Hat-hét évesen azt láttam, hogy a kocsma gyönyörű hely, ahol az emberek vidámak, mosolyognak. Anyám meg otthon szomorkodott. Soha nem értettem, miért nem anyám jön a kocsmába, miért apámat akarja hazahívni a szomorú lakásunkba. Talán itt dőlt el, hogy azért is lesz a kocsma a bázisom, mert ott vidámak az emberek.” Alkoholizmusának az első hat éve igen kemény volt. „Nem tudtam mértékkel fogyasztani az alkoholt, mindig kiütöttem magam. Nagyon hamar, huszonévesen már hatósági ügyeim lettek ebből. Próbálkoztam elvonókkal, ambuláns kezeléssel, pszichológussal, és így el is értem kisebb sikereket.”

Ezután jött egy nagyjából tíz-tizenöt éves időszak, amikor visszafogottabban ivott. Ezalatt diplomákat szerzett, vezetői pozícióba került szociális területen, főiskolán oktatott, intézményt vezetett. De közben, ha kevesebbet is, de ivott. „Hiába értem el eredményeket a munkámban, én a világgal álltam háborúban. Mindig azzal küszködtem, hogy nem tudtam elhelyezni magam benne. Ebben nagyon jó oldószer volt az alkohol, hogy ne kelljen se a jövőn rettegnem, se a múlton szégyenkeznem. Soha nem voltam a jelenben. Nem voltam képes a konszolidált szociális ivásra, de az volt a rögeszmém, hogy bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét. Kudarcot vallottam. Visszaestem. Az ezt követő hat év olyan rossz volt, hogy majdnem belehaltam. Isteni csoda, hogy nem ez történt.”


 
Az ajtók záródnak
„Az alkohol mellett megjelentek a gyógyszerek és egyéb szerek is. Ennek azonban csattanós lett a vége. Intenzív osztályra kerültem, néhány hónapra megvakultam és megsüketültem; fogdába is zártak” – sorolta. „A munkahelyemet otthagytam, és sokat voltam kint a parkban, mert nem szívesen mentem haza a páromhoz. Láttam, hogy nem bírja ezt elviselni. Nagyon rossz fizikai és szellemi állapotban voltam, egy fillérem nem volt. Ha másként nem, lopással jutottam alkoholhoz és gyógyszerhez. Borzasztóak voltak a reggelek, mert nem emlékeztem rá, hogy hol jártam. Néha az írásaimból tudtam meg, mit tettem. Két blogot is írtam akkoriban. Blogoláskor bele tudtam bújni kitalált szereplők bőrébe, mint például Ökrös bácsiéba. Amiket a szájukba adtam, azokról én nem tudtam őszintén beszélni.”

„Az elvonóról is kimásztam inni, és amikor kiengedtek onnan, első dolgom volt, hogy begyógyszerezzem és leigyam magam. Akkor éreztem, hogy veszítettem” – folytatta történetét Papp Ákos. „Minden ajtó bezárult: a munkahely, az egészségem, az anyagi helyzetem, a kapcsolatrendszerem. Volt, ami nem csak képletesen, hanem ténylegesen is: bírósági határozattal tiltottak ki egy kocsmából. Megszűnt a kapcsolatom mindenkivel és mindennel. Nem csak az emberekkel, de a spiritualitással, a hittel, Istennel. Az ajtókat én zártam be. Az ivászat és a gyógyszer csak a jéghegy csúcsa volt. De azzal kellett volna szembenéznem, ami alatta volt: az élettől való félelmemmel. Mindenkit gyűlöltem és hibáztattam, a szeretteimmel kezdve a sarki fűszeresen át Istenig.”


 
Találkozások
„2014 nyarán a villamoson kóboroltam, kezemben egy flakon vodkával, és azt éreztem, hogy ezt az élet nevezetű játékot elveszítettem. Hogy nincs tovább. Legfeljebb néhány hónapom lehetett már csak hátra. És egyszer csak megkopogtatta a vállamat valaki, és megkérdezte, segíthet-e, mert látja, hogy bajban vagyok. Emlékezett rám egy elvonóról, amin mindketten részt vettünk. Ráírta a telefonszámát egy darab újságpapírra, hogy hívjam fel. Nézegettem pár napig a számát, de nem volt erőm felhívni, mert feladtam” – vallotta be Papp Ákos.

„Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy egy kétmilliós városban újra összefussak azzal az emberrel, de rá egy hétre megint találkoztam vele. Amikor megláttam, hazudni akartam neki, hogy éppen most akartam hívni. De láttam rajta, hogy nem az a típus, akit át tudnék verni. Ezúttal ő kérte el a számomat, és fura módon tényleg felhívott egy szerdai napon. Elvitt egy önsegítő anonim közösségbe, ahová mind a mai napig járok. Onnan indult a valódi józanodásom” – mondta.


 
A közösségben találkozott olyan emberekkel, akik azt mondták neki: „Tehetetlenek vagyunk, de van egy nagyobb erő, amelyre rá tudsz támaszkodni. Gondolj róla, amit akarsz; lehet felsőbb hatalomnak, lehet Istennek nevezni.” És ezután néhány nap múlva elmúlt a sóvárgása, és sikerült leállnia. „A korábbi érzéseim, mint a harag és a félelem, szép lassan eltűntek, és a helyükbe olyan furcsa és szokatlan érzések jöttek, mint a hála és a megbocsátás. Béke és nyugalom töltött el. Ezt a felsőbb erőt ma már Istennek hívom.”

„Megkerestem azokat, akiknek kárt okoztam. Rászántam közel egy évet, és bocsánatot kértem, a tartozásaimat és az általam okozott károkat pedig megfizettem. Nem csak emberek, intézmények is voltak ezen az adóslistámon” – mesélte Papp Ákos. Visszatért a szakmájához is, és elhelyezkedett egy családsegítőben, ahol a főnökei némelyike korábban a hallgatója volt. „Kaptam újabb felkéréseket is, és most érdekes addiktológiai területeken mozgok. Ez már nem csak hivatás, hanem szolgálat is a részemről.”


 
Fények és színek ébredése
Papp Ákos három évvel ezelőtt talált rá a fotózásra. „Lett egy új telefonom. Véletlenül lenyomtam rajta egy gombot, és így sikerült lefotóznom egy esti hidat. És láttam, hogy ez milyen szép. Ez lett az én új kommunikációs csatornám. A képekkel ki tudom fejezni az érzéseket, tudok kapcsolódni a világhoz, átélni az öröm mámorát. Felfedeztem, hogy megjelentek a színek és a fények a fotóimon. És az életemben is” – mesélte. Két éve abbahagyta a blogolást, helyette fényképezni kezdett, de írásai kapcsolódtak képeihez.

„Csak szöveggel együtt, történetként tudom értelmezni a képeket. Engem az izgat, hogy tudok-e így valamit kommunikálni, amiről egyébként nehéz beszélni. Az a munkám, hogy érzékenyítsem a kollégákat ezekre a témákra, de nem könnyű átadni mindazt, amit egy függő átél. Lehetne minderről ábrákat készíteni nyilakkal és jól megszerkesztett vázlatpontokkal, beszélhetnék konfrontatív terápiáról, Minnesota-módszerről és hasonlókról; de az érzékeltetést fontosabbnak tartom. Erre alkalmas a képi nyelvem” – magyarázta.


 
Nem tartja magát fotóművésznek, de nyomon követi az online szakmai csoportokat. Volt, ahol megmondták, hogy nem jók a képei, az egyiket törölték is a közösségi oldalról. „Az az érdekes, hogy régebben ezen nagyon kiakadtam volna. Most elfogadtam. Ők jobban értenek hozzá, drágább fényképezőgépeik vannak, és más oldalról közelítik meg az egészet. Én nem a technikai szempontokat tartom az elsődlegesnek, hanem az egyéni látásmódomat. Ennek ellenére szeretnék tanulni a profiktól, ezért maradtam tagja a csoportnak.”

„Én egyszerre több képet látok egy kompozícióban. Ezért nem zavar, ha az aranymetszést, harmadolást és más szakmai elveket nem követek” – mondta. „A fotóim legfőbb értékei: a természetesség, őszinteség, egyszerűség. Egészen minimális az utólagos szerkesztés, mert mindig izgat, hogyan tudom úgy megragadni az adott témát, hogy ne kelljen érdemben átdolgozni. Inkább ötvenszer lefotózom ugyanazt. Szakmailag így fejlődök. Ma már vannak olyan fotóim, amelyekre a hozzáértők is azt mondják, hogy megállják a helyüket önállóan.”


 
Függő stációk és lemeztelenedés
A mostani kiállítása egyaránt építkezik a hároméves, rosszabb minőségű fotókból és a néhány hónapos, kiforrottabb képeiből is, a melléjük rakott szövegei pedig túlnyomórészt még illuminált állapotban születtek annak idején. Tudatosan hagyta érintetlenül a vállalhatatlanabb fotókat, mert úgy véli, a kontextussal együtt érvényesül a kifejezőerejük. Sokszor pont a jó minőségű képeket kellett elengednie, ha nem az adott történetet erősítették. „A tökéletlenség része az egésznek. A billenő forma is ráerősít a tartalomra.”

Előre megtervezte, hogyan fogja kirakni a képeket az Adna Caféban, de ott kiderült, hogy nem lehet a védett falra ragasztani. Már beletörődött a kiállítás elmaradásába, amikor megtalálták a legkifejezőbb megoldást. Vastag gémkapcsokból fűzött láncokkal akasztották fel a fotókat: a függőség stációi így függő helyzetben kerültek ki. A felrakás önmagában is alkotás volt. „Amikor úgy tűnik, hogy veszve van minden, és megadom magam anélkül, hogy hibáztatnék érte bárkit is, akkor Isten megoldáshoz vezet. Hálás vagyok Neki ezért.”

Egy-egy stáció hét-nyolc képből és egy szövegből állt össze, és kerülte a túl direkt utalásokat. „A képeimbe belelátható más is, nem csak az alkohol. Bármilyen függőség vagy krízis” – magyarázta. „Fotóztam Jézus-ábrázolásokat és kereszteket is, de ezek túl egyértelműek lettek volna ide. Nem akartam semmit a látogatók a szájába rágni. Döntse el a befogadó, hogy mi az, amit lát!” Hogy nem csak keresztyén kontextusban értelmezhetőek a művei, azt mutatja az is, hogy Levitáció című képe különdíjat nyert a Buddha FM pályázatán.

Milejszegen kétszer annyi kép és szöveg fért el, mint az Adna Caféban, így az még nagyobb méretű kiállítás lett. Azóta újabb felkéréseket is kapott. „Eléggé lemeztelenedtem, mert nagyon lehet sérülni egy kiállítással” – vallotta meg. „Igyekeztem erre felkészülni. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy az egóm ne nőjön túl nagyra. Nem szabad elszállnom magamtól, és a helyén kell tudnom kezelni a dolgokat. A kiállítások utánra pihenést terveztem, de egyre több megkeresést kapok. Át kell gondolnom, hogy mennyit bírok el.”


 
Biztonságot ad
„Nehezen tudok közösségben feloldódni, de ha van nálam fényképezőgép, akkor meg tudom tenni, hogy néha kilépek és fotózok. Ez biztonságot ad. Legutóbb például borkóstolóra vittünk egy francia társaságot, és előtte mérlegelnem kellett, hogy ez számomra mennyire lesz veszélyes. De volt nálam fényképezőgép, és az segített” – mesélte Papp Ákos. „Nagyon érzékeny vagyok, és komoly gondjaim vannak az érzések kifejezésével, de a képek rengeteget segítenek ebben is, és a gondolkodásom összpontosításában is.”

Szerinte a világban való boldogulás egyik legnagyobb titka, hogy megtanuljuk kezelni az érzéseinket. „Nehéz volt józanul, szer nélkül visszatérni a mindennapokhoz. Nyilván azért még naponta küszködök a félelmeimmel. A fotózás és az írás megkönnyíti ezt, és amikor a kettő összekapcsolódik egy új alkotásban, az felszabadító. Van másoknak mondanivalóm, és akik érintettek, azok ráéreznek erre a nyelvezetre. Szeretek alkotni és boldog ember vagyok tőle, de nem tudnám csinálni, ha nem lenne meg hozzá a hitbéli erő.”


 
Felépülő segítő
Bár elsősorban a továbbképzés a feladata, hajléktalan szenvedélybetegek egy csoportjával is foglalkozik. „Szeretnék hajléktalanokat fotózni. Nem a portréjuk érdekel, hanem a történetek. Nem a markánsan megfogott, szenvedő tekintetet akarom megragadni, ahhoz elég lenne a professzionális technika” – mondja. „Értek a nyelvükön, sokukkal együtt voltunk az elvonón is. Tudják, hogy érintett vagyok, és megadtam a mobilszámomat nekik. Bár addiktológiai szakemberként dolgozom, inkább felépülő segítőnek definiálom magam.”

„Sorstársként megérzem, ha valaki nem szabadult még meg a függőségtől. Ezt szakmai alapon nem igazán lehet eldönteni, de én látom rajta” – magyarázza. „Ilyenkor is kell segíteni, mert a sok kicsi sokra megy. Az én szabadulásomhoz is hozzátett valamennyit minden olyan segítség, amely önmagában kevésnek bizonyult. Ezek összeadódnak. Aki túléli, annak hosszú távon hozzájárulhatnak a gyógyulásához. De nem mindenki éli túl a mélypontot. Ehhez olyan kegyelmi állapot is kell, mint amilyenben nekem volt részem.”

Másoknak átadni
„Korábban azt hittem, az a szabadság, ha azt tehetem, amit akarok. Most már tudom, hogy az igazi szabadság: tudni nem azt tenni, amit szeretnék. Képes vagyok a lemondásra. Borzasztóan nagy hála van bennem, ezért tudom másoknak is átadni azt az üzenetet, hogy van esély, van remény” – vallotta meg Papp Ákos. „Egy orvos ismerősöm szerint nagyon nagy akaraterőm van. De ez nem így van, mert magamtól nem volt erre elég erőm.”

„Én úgy éltem meg mindezt, hogy megkegyelmeztek nekem” – fejtette ki. „Isten küldte nekem azt a szakállas embert a villamoson, akit alig ismertem. Sose tudhatom, mikor kell nekem hasonló szerepet betölteni valaki más életében. Sok ilyen találkozás van, és nincsenek felesleges mondatok. Bármelyik – összeadódva minden más segítséggel – elérheti a változást. Mindenkivel leülök egy kávéra, aki megkeres. Ez is a jóvátételem része.”


Barna Bálint

Fotók: Stépán Virág és Papp Ákos 

Forrás: parokia.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr5414928158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.