Miért hagyjuk magukra a szenvedélybeteg nőket? – Interjú Kaló Zsuzsával és Szécsi Judittal

Hogy lehet, hogy ma Magyarországon a szerhasználó, szerfüggőséggel küzdő nőkről a rendszer szinte tudomást sem vesz? Miért csak maroknyian foglalkoznak azzal, hogy kifejezetten az ő igényeikre és problémáikra szabott segítséget nyújtsanak? A rehabilitációs intézetek kapui jellemzően zárva vannak a nők előtt, és ha az ellátórendszer feléjük is fordul, elsősorban az anyát látja, és a gyermek védelme felől közelít. Az idős vagy egészen fiatal szerhasználók végképp láthatatlanok. De miért tabu ma nőként szenvedélybetegnek lenni?

 

Kaló Zsuzsában és Szécsi Juditban 2016-ban egy minisztériumi, kábítószerrel kapcsolatban kiírt pályázat olvasásakor merült fel, hogy gyermekotthonokban, szakellátásban élők szerfogyasztási szokásait szeretnék kutatni. Zsuzsa indítványozta, hogy a munka fókuszáljon a lányokra. Ennek a vizsgálatnak a tanulságait összegezve döntöttek aztán úgy, hogy a lányok, nők helyzetét tágabban is érdemes lenne kutatni, és megnézni, a hazai ellátórendszer válaszai mennyire rezonálnak a nők problémáira.

Kaló Zsuzsa pszichológus, az ELTE PPK Pszichológiai Intézet adjunktusa, a Józan Babák Egyesületnek is dolgozott évekig, emellett az AKUT Alapítvány egyik alapítója, amelyet pont azért hoztak létre, hogy akciókutatásokkal közelebb hozzák a gyakorlati tapasztalatokat és az elméleti ismereteket, kutatási eredményeket. Szécsi Judit az ELTE TáTK Szociális Munka Tanszékének oktatója.

Kezdjük a kézenfekvővel, nézzük a számokat. Van bármilyen értékelhető becslés arra, hogy Magyarországon a szerhasználók között, illetve azok között, akik emiatt intézményes segítséget vennének igénybe, hogy alakul a férfiak és nők (fiúk és lányok) aránya?

 

Sz. J.: Korábban valóban elmondható volt, hogy az illegitim szereket használók körében felülreprezentáltak voltak a férfiak, különösen a serdülő korosztályban. A nők között pedig inkább a legális szerek (alkohol, gyógyszer vagy ezek kombinációjának) használata volt elterjedt. Ahogy haladunk előre az időben, mára közel kiegyenlítetté válik ez az arány.

K. Zs.: Ha azt nézzük, hányan számoltak be arról, hogy kipróbáltak-e az életükben valaha valamilyen drogot, akkor egy 2017-es kutatási jelentés alapján az Európai Unióban a 15 és 64 év közötti nők közül 34,8 millióan tették ezt – a férfiak ugyanebben a korosztályban 54,3 millióan. A legnagyobb különbséget a férfiak és nők között Franciaországban (33 százalék), a legkisebbet Máltán (1 százalék) mérték, Magyarország a középmezőnyben van. A droghasználat jellemzőbb a fiatalabb nők körében, 15-16 évesek között pedig egyre kisebb a különbség az illegális szerek használata a fiúk és a lányok körében egész Európában. De ez komplex módszertani probléma, hiszen mindig felmerül, hogy mi az, amit ezek a számadatok tükröznek, például nagy különbségek lehetnek az intenzív és a gyakori droghasználat között. Nehéz megállapítani, hogy a nők esetében hogyan alakult mindez az elmúlt évtizedekben, a szakirodalom egyetért abban, hogy a nők és a lányok mindig nagyobb mértékű stigmatizációt, diszkriminációt és szégyent éltek meg a szerhasználatukkal kapcsolatban, kevesebb társas támogatást kapnak a felépüléshez, a szülői szerepek erősen hatnak a megítélésükre, gyakrabban válnak erőszak áldozatává, és jobban kitettek a szexuális úton terjedő fertőzéseknek. Az utóbbi évek szerhasználati paradigmaváltása egyfajta egyenjogúságot hozott (amit nagymértékben elősegített például, hogy online is megrendelhetők a szerek, nem kell személyesen senkitől sem vásárolni), valamint a nők és a lányok egyre inkább fel merik vállalni. Muszáj látni, hogy nagyon ingoványos a statisztikákból kiindulni, ha nőkről van szó. Ha azonban ragaszkodunk a számokhoz, akkor azt mondhatjuk, egyre kisebb a különbség férfiak és nők között a szerhasználók számát tekintve.

Kaló Zsuzsa és Szécsi Judit 
.

Az ismertebb rehabilitációs intézetek honlapjait böngészve szembetűnő, hogy nincs feltüntetve, hogy csak fiúk, férfiak számára vehető igénybe a szolgáltatás, vagy ha igen, akkor is inkább csak mellékesen megemlítve, vagy szinte eldugva az ismertetőben. Ez elég döbbenetes.

K. Zs.: A számok és az arányok kontextus nélkül nagyon keveset mondanak, és könnyen félre is értelmezhetők. Mert ha csak egyetlen lány vagy nő problémája lenne a szerhasználat az egész országban, akkor is gond. Megfelelő szakmai megalapozottságú, elérhető, speciálisan a nők problémáira koncentráló helyek tucatjára lenne szükség.

Sz. J.: A rehabilitációs otthonok, a drogambulanciák vagy a kórházak szolgáltatásai kizárólag férfiakra vannak szabva. Muszáj a női igényekre célzott válaszokat adni, és szolgáltatásokat fejleszteni. Ez nehéz adósság. A számok és a statisztikák éppen erre vonatkozóan adnak eligazítást: nem mindegy a szolgáltatásszervezés szempontjából, hogy mekkora érintett populációról beszélünk. Egyre inkább láthatóak az érintett nők, egyre több a problémás szerhasználó (az illegitim szerek használói is), nem megengedhető, hogy akár a tinirehabok, akár a felnőttek számára fenntartott intézmények – nagyon kevés kivételtől eltekintve – csak a férfiakra koncentráljanak.

Akár könnyebben, akár nehezebben kérnek segítséget a nők, akik már megtették, alapvetően együttműködőbbek, sok tekintetben eredményesebbek is, nem?

Sz. J.: Erre vonatkozó tanulmányt nem ismerek. Úgy gondolom, mindez leginkább attól függ, hogy milyen válaszokat kapnak a szolgáltatások keretei között. A közös kutatásunkban azt találtuk, hogy olyan okok miatt kezdenek el szereket használni a nők (ugyanezt láttuk az evészavarok vagy különféle mentális problémák esetében is), amelyekkel szemben az intézményrendszer tehetetlennek tűnik. Nem a valós problémáikra reflektálnak. Megfigyelhető, hogy sok esetben olyan kategóriákba próbálják őket az intézmények beszuszakolni, amelyekbe egyszerűen nem illenek – nem meglepő, ha ezek a nők kevésbé lesznek együttműködők. Vagy kevésbé keresik a segítséget. Mert igaz ugyan, hogy a nők hamarabb mennek orvoshoz, ha mondjuk gerincbántalmaik vannak, de ha személyes gondokról van szó, a társadalom nagyon elítélő, és ez a félelem, a szégyennyomás sokakat visszatart. A stigmatizált magatartással inkább egyedül igyekeznek megküzdeni, de ha segítséget is kérnek, legtöbbször nem a valódi problémáikra koncentrál a rendszer, vagy figyelmen kívül hagyja azokat. Volt a kutatásunknak egy része, amikor végigtelefonáltuk az addiktológiai ellátórendszer nyilvántartott intézményeit, és a speciális szolgáltatásokat kérdeztük le. Az derült ki, hogy kifejezetten nőkre szabott terápiák, csoportok, programok lényegében nincsenek, vagy szórványosan léteznek.

K. Zs.: Tegyük is hozzá gyorsan, hogy nem valamilyen elérhetetlen tudásról van itt szó. A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb dolgokra gondolok: olyan, a nők számára elérhető helyekre, amelyek mindenekelőtt biztonságosak, fizikailag és érzelmileg, ahol más nők között lehetnek, ahol megnyílhatnak, ahol értő módon kezelik szakemberek a valódi problémáikat. A legtöbb, főleg injekciós droghasználó nőket vizsgáló kutatás említi, hogy az érintettek szinte minden esetben átéltek párkapcsolati abúzust. Ezek a nők majdnem kivétel nélkül traumatizáltak. Egy koedukált tér nem lesz megfelelő terep a gyógyulásukhoz.

Miközben annak, hogy ezek a nők kezelésbe kerüljenek, nem is az az első akadálya, hogy nincsenek helyek.

K. Zs.: Közel sem. Az első akadály, ahogy a rendszer, a közvetlen környezetük reagál a problémáikra. Ez a háziorvosi rendelőkben, az üzemorvosoknál, a pszichológusoknál, illetve a családban kezdődik. Megfigyelhető egy nagyon érdekes kettősség: jellemző egyfelől az aluldiagnosztizálás, másfelől pedig éppen a felüldiagnosztizálás. Egyszerre látják a szakemberek nagyon gyengének és nagyon erősnek a nőket. Azért is írnak fel nekik többször gyógyszereket, antidepresszánsokat, mert nekik erősnek kell maradniuk. Menedzselni kell a hétköznapokat, végezni a munkát, nevelni a gyereket, vinni a háztartást. A verkli nem állhat le, hiszen a nő nélkül szétesik a rendszer. Ez megingathatatlan elvárás feléjük, amit a nők maguk is mélyen megélnek. A szakemberek is úgy érezhetik, hogy abban kell segíteniük a nőket, hogy ne essenek ki ebből a szerepből. Nem kiemelni kell őket, hanem benne tartani ebben a rendszerben – akár gyógyszeres segítséggel.

A kérdés akkor az, hogy kiléphet-e egy nő a hétköznapokból, a családból, a munkából azért, hogy foglalkozzon a szenvedélybetegségével.

K. Zs.: Valójában nem is a szenvedélybetegségével, hanem az okaival. A háttérben a legtöbb esetben azt találjuk, hogy valamilyen erőszakkal, elnyomással, traumával kell megküzdeniük, gyakori a szenvedélybeteg nő családjában a szerhasználati probléma (szülők, testvérek vagy egy szerhasználó társ). Kutatások leírták, hogy a nők gyakran azért nem kerülnek ellátásba, mert a családtag vagy partner nem engedi, túl nagy lenne a kockázata annak, ha felépülne. Egy kulturális antropológiai kutatás szerint a drogfogyasztói szubkultúrán belül is alacsonyabb rendűnek számítanak a nők, a terhes szerhasználó nőket pedig a rendszer legalacsonyabb fokán találjuk.

Az ellátórendszernek lehet az a válasza, hogy a nőket úgysem lehet bevonni ezekbe a hosszabb lefutású terápiákba, hiszen édesanyák, úgysem tudnak a gyerekeket hátrahagyva hónapokra kivonódni? Ti pedig mondhatjátok erre, hogy elvárható lenne, hogy olyan modelleket dolgozzanak ki, mint mondjuk a Józan Babáké, ahol védett házakban vagy biztonságos otthonokban a nők akár a gyerekükkel együtt beköltözve tudnak felépülni?

K. Zs.: Az előbb már említett telefonos interjúk során egy szakember konkrétan kiemelte, hogy a nőknek úgysincs idejük eljönni a programokra. Tehát ez volt az indok, hogy miért nincsenek nőknek szóló foglalkozások. Nincs idejük, tehát igényük sincs rá. Megoldják máshogy, megoldják maguk, nincs mit tenni. Logikusan következik mindebből, hogy a lehetőséget, az „igényt” kell megteremteni mindenekelőtt – hogy legyen a nőknek választási lehetőségük. Ez a mi szakmai felelősségünk.

Sz. J.: Az egész társadalmi diskurzusban nincs benne, hogy egy nőnek ilyen típusú gondjai lehetnek, és ezekkel foglalkozzon. A gyógyulás ilyen formában tehát azzal lesz egyenlő, hogy egy nő elhagyja a gyerekét, elszakad mellőle, magára hagyja a családját, ami még rosszabb színben tünteti fel. Egyszerűen meg kell teremteni az időt és a lehetőséget, hogy ezek a nők újraépítsék magukat. De ez az idő – bármennyi is legyen – luxusként definiálódik, és amúgy sincsenek meg a keretei.

Láttok működőképes projekteket, amelyeket követendő példaként lehetne a hazai ellátórendszer elé állítani?

K. Zs.: Közelítsünk egy kicsit máshonnan. Az ellátórendszer itthon normatíva alapján működik. Amire tehát most a legnagyobb szükség lenne, az a türelem. Amíg a lányok és a nők megtanulják, hogy a problémáikkal nem egyedül kell megküzdeniük, illetve amíg mindannyian megértjük, hogy nagyon nem oké, hogy az egyetlen, nőknek, anyáknak dedikált szenvedélybeteg-ellátó hely ma a Józan Babák. Nem minden nőnek van gyereke, és az egészen fiataloktól az idősebbekig jóval szélesebb réteget érint a szenvedélybetegség. Fantasztikus munkát végeznek a Józan Babáknál hosszú évek óta, de égetően nagy szükség van másfajta programokra is. Tehát jóval több az érintett, de nem látjuk őket, és ők nem látnak minket. Kell a türelmi idő. Sok jó kezdeményezés azért hal hamvába itthon, mert „nincs rá igény”. Biztonságos, erős szakmai alapokon nyugvó helyek kellenek, amelyeken nincsen akkora nyomás, hogy prezentálniuk kelljen a normatívát. Hónapokig talán egy-két jelentkező lesz, amíg kiépül a bizalom, de meg kell várnunk a többieket.

Fogadjuk el, hogy felnőtt nőket, anyákat bevonni az ellátásba valóban komplikált, nagy feladat, évekig is eltarthat kiépíteni egy működő rendszert. De mi van a lányokkal? Már fiatalon, gyerekként kiszorulnak az ellátásból, a tinirehabok legnagyobbrészt fiúkat fogadnak.

Sz. J.: A tinirehab alapból nagyon friss szolgáltatás, néhány évvel ezelőtt még semmiféle addiktológiai ellátás nem volt itthon elérhető ennek a korosztálynak. Tehát a tény, hogy 10 és 18 éves kor között valaki igénybe vehet bentlakásos intézményt, nagy újdonság itthon, és fontos eredmény. Ami örvendetes, de igaz az is, hogy a kezdetektől fiúkra szabták. Azért is lehet ez, mert azok az intézetek, amelyek a tinirehab működési feltételeit kialakították, jellemzően felnőtt férfiak rehabilitációját látták el eddig, erről van tapasztalatuk. És tulajdonképpen ezt nem is lehet rajtuk számon kérni. Egyébként ők is beszámolnak róla, hogy sok telefont kapnak női ügyekben – ami szerintem jó, mert legalább detektálódik, hogy jócskán lenne igény ilyen típusú ellátásra lányoknak is. A jelenleg elérhető budapesti, 10–15 férőhelyes koedukált otthon ijesztően kevés. Egy másik szempont, hogy ezek a bentlakásos intézetek általában a terápiás közösségi szemléletre építenek, ami azt is jelenti, hogy nagy arányban azok dolgoznak ott, akik felépültek. Tehát felépülő szenvedélybetegek – és jellemzően férfiak. A koedukált csoportokban rettenetesen nehéz artikulálni bizonyos problémákat. A legtöbb nemzetközi kutatás alátámasztja, hogy a szerhasználó nőknek sokkal nagyobb arányban van valamilyen traumájuk (fizikai, szexuális bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, elhagyás), ezek a traumák pedig valamilyen módon a férfihatalomról szólnak, tőlük származnak. Ezekkel elég nehezen tud egy férfiközeg mit kezdeni, de még egy férfi segítő is, ha erre nem célirányosan készült fel.

 

Akkor most éppen arra várunk, hogy felnőjön egy szerfüggő, felépülő, segítő női generáció, amelyik egy következőt kézen fog?

Sz. J.: Ez is fontos lenne, de  azért nem csak erről van szó. A gondolkodásba kell beépíteni, hogy ezeknek a nőknek nem lesz elég, ha koedukált csoportokba járnak.

K. Zs.: Sokan számolnak be arról, hogy ugyanazt az elnyomást élik meg ezekben a helyzetekben, ami miatt segítséget kérnek. Egy-egy terápiás közösség néha csak aláhúzza és megerősíti a nők meglévő problémáit.

Sz. J.: Fontos lenne a segítőket, a szakembereket képezni, hogy megismerkedjenek a nemzetközi szinten is bevált módszerekkel, traumafókuszú terápiás lehetőségekkel, nőkkel foglalkozó friss kutatási eredményekkel. És hogy azok az intézmények, amelyek foglalkoznak szenvedélybetegekkel, nyitottak legyenek a nők és/vagy traumatizáltak segítésével foglalkozó másfajta, árnyaltabb szemléletre.

Nem világos, mi ennek az akadálya.

Sz. J.: A gondolkodás. A túlterheltség. A szemlélet. Az addiktológiai beavatkozások körében nincs kihangosítva, hogy a traumakezelés mennyire fontos, és mekkora szükség lenne rá, hogy erre is fókuszáljanak. Holott a férfiak esetében sem ritka, hogy a droghasználat okai között trauma húzódik meg, de célzottan azzal sem foglalkoznak.

K. Zs.: Ha megnézzük, hogy a nemzeti drogellenes stratégiában hányszor és hogyan szerepelnek nők, elképedünk. És amikor említik őket, akkor is jellemzően gyereket várnak – tehát a nőkre ezen a téren is főként anyaként tekint a rendszer, és lényegében a gyerek révén válik valaki jogosulttá az ellátásra. Ez a stratégia egy szakmai anyag, ami az anyagi források sorsát és mértékét is meghatározza. Fájóan hiányoznak belőle a lányok és a nők a prevenciótól a gyógyításig. Természetesen nem mi vagyunk az első kutatók, akik ezzel foglalkozunk, 2004-ben az Addiktológia folyóiratnak már jelent meg genderkülönszáma. De időről időre elő kell venni a kérdést.

Tényleg nehezebb lenne nőkkel dolgozni?

K. Zs.: Nem a nőkkel, a traumatizáltsággal.

Sz. J.: A szakértőkkel készített interjúkból egészen egyértelműen kirajzolódik, hogy meglátásuk szerint a lányok „kirángatják magukat a hajuknál fogva a bajból”, „bennük azért van tartás”, ők „megoldják úgyis”, a nők talpraesettebbek, „nem szorulnak pátyolgatásra”. Ugyanakkor nehezebb, „kiszámíthatatlanabb” a velük való munka, mert „hullámzóak”, „szeszélyesek”. Ez tehát a szakértői percepció, a gyermekotthonokban dolgozók erről számoltak be. És mivel a lányok „kifelé” erősebben kötődnek – például a párkapcsolataik miatt –, kevésbé hozzáférhetőek érzelmileg. Mindez pontos tükröt tart az ellátórendszer elé, jelzi, hogy mennyire tesszük lehetővé nők és lányok számára, hogy nyíltan beszéljenek anélkül, hogy a harmadik mondatuknál már jeleznék vagy sugalmaznák feléjük, hogy egy nőtől azért nem ezt várják, hogy anyaként hogyan illik gondolkodni és cselekedni, vagy hogy a környezetük rosszallására figyelmeztetnék őket.

K. Zs.: Miközben a szakemberek hibáztatásával sem vagyunk beljebb, és nem is lehet mindent az ő nyakukba varrni. Hatalmas az információhiány, kevés a kutatás, nem ismertek a jó gyakorlatok. Ahogy a társadalom ma a nőkre tekint, amit elvár tőlük, az a rendelőkben, a csoportokban, az otthonokban is alapvetés.

2018 végén azért már ennek az egész interjúnak az apropója, a felvetései is kínosak.

Sz. J.: Újra és újra kell gondolni ezeket a kérdéseket mindig, és a nők ellátásának hiányosságaira rendszeresen rá kell mutatni. Nem mondanám, hogy az addiktológiai ellátórendszer süket lenne erre, érezni valamiféle nyitást, de itt a programszerű, rendszerszintű megoldásokról beszélünk. Az újfajta pszichoaktív szerek már önmagukban jelentős átalakulást hoztak a szerfogyasztási szokásokban – a nőkében is. Sok mindent kell újragondolni és újraértékelni. Szeretném hangsúlyozni, hogy több előremutató próbálkozásról is tudunk, a gond inkább az, hogy ez nem rendszerszintű. Indulnak itt-ott női programok, de a jövőjük bizonytalan, a forráshiány szinte állandó, és elég elszigetelten is működnek. A Budapest-központúság is égető probléma, a szolgáltatások jelentős része vagy csak itt, vagy néhány vidéki nagyvárosban elérhető. Tehát lakhely és sokszor szerencse függvénye.

K. Zs.: Az AKUT Alapítvány és a Kék Pont Alapítvány együttműködésével minisztériumi támogatással 2019 januárjában indítunk két 12 hetes csoportot szerhasználó nőknek, amelyet jó néhány előzetes vizsgálat is megalapozott. A találkozók során nem kezdünk mélyebb traumafeldolgozásba, ez a néhány alkalom alapvetően a biztonság megteremtéséről fog szólni, hogy világos képet kaphassanak a csoport tagjai a saját igényeikről, a határaikról, vagy hogy az erőforrásaikat feltérképezhessék. Ezt fontos lépésnek, jó példának tartom, pláne, hogy hatásvizsgálat is fogja követni. A nagyobb, országos szintű stratégiák kidolgozásához nem értek, de a saját hatókörömben és a szakmai tapasztalataimmal ezt tudom tenni. A cél az, hogy a változások és az eredmények kézzelfoghatóak legyenek, és ha valóban hatékonynak fogjuk találni, akár modellértékű is lehet, képzéseket is tartanánk. Később ingyenessé és elérhetővé tennénk mindenki számára. Aztán, bízzunk benne, országos szintű programokról és eredményekről is tudunk majd beszélgetni.

Információ

AKUT Alapítvány: www.akutalapitvany.hu

Kék Pont Alapítvány: www.kekpont.hu 

 

 

 

szerző: Fiáth Marianna

fotó: Dobos Geri

Forrás: hvg.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr914534398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.