Rengeteg ember szenved különféle lelki betegségekben, a magyarok nagy százaléka depressziós, pánikbeteg, vagy különféle fóbiák, kényszerek nehezítik az életét. Sokan hordoznak több éve, évtizede súlyos traumákat. Megszámlálhatatlanul sok nőt kínoz szülés utáni depresszió, rengeteg ember szenved szenvedélybetegségektől. Mégis, még mindig félünk a lelki problémák felvállalásától, még mindig szégyellnie kell magát annak az embernek, aki lelkileg nincs rendben. A lelki problémákat erősen stigmatizálja a társadalmunk, annak ellenére, hogy milyen sokan érintettek. Sebestyén Eszter pszichológus írása. 

A me too kampány felszínre hozta azt, hogy számtalan nő lett áldozata szexuális zaklatásnak, sokkal többen voltunk érintettek, mint ahogy esetleg bárki gondolta volna. Volt ebben valami mélységesen szomorú, ugyanakkor valami örömtelien felszabadító is. Felnőtt nők, akik talán sokszor nem is értették, hogy problémáiknak, szorongásaiknak mi köze az abúzushoz, akik talán már hozzászoktak, hogy a szorongás annyira a mindennapjaik részévé vált, mint másnak a munkába menés vagy az ebédelés.

Ezek a nők mégiscsak kaptak valamit, kaptak egy sorsközösséget, megkapták annak a felismerésnek az örömét, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, így talán sokkal könnyebben indultak el a gyógyulás útján. Ki tudtak törni a némaság ketrecéből, a fojtogató csendből, ami bár szabaddá nem tesz azonnal, de mégiscsak az első lépés a ketrec rácsainak lebontásában. Rengeteg lelki betegség esetén igaz, hogy a némaságtól, a takargatástól, a szégyentől, a stigmatizáltságtól a rossz érzés súlyosbodik, a tünetek inkább erősödnek, az ember a saját börtönébe szorul. 

Gyanítom, hogyha másfajta lelki problémákra is elindulna a me too-hoz hasonló kitárulkozási hullám, ugyanolyan döbbenten csodálkozhatnánk rá, hogy milyen eszméletlenül sokan érintettek benne.

De a depresszióról, a pánikbetegségről, a bipoláris vagy borderline személyiségzavarról, a kényszerbetegségről, a táplálkozási problémákról, a fóbiákról és számtalan lelki betegségről még mindig kínos beszélni, még mindig csak a takargatás marad az egyetlen elképzelhető út. A szülés utáni depressziót pedig talán még mindezen problémáknál is nagyobb és megtörhetetlenebb tabu övezi, hiszen az anyák iránt mutatkozik még mindig a legerősebb ítélkezési hajlam, és a legmasszívabb elvárás.

Nem beszélünk róla

Azt gondolom, minél kevesebbet tudunk a lelki betegségekről és a gyógyulásukról, annál jobban félünk tőlük, annál merevebben próbáljuk meg távol tartani magunktól, és annál inkább próbáljuk nem észrevenni. Akár magunkon,  gyerekeinken, egy családtagon vagy bárki máson. Amivel pedig igen erőteljesen akadályozzuk és nehezítjük a gyógyulást magunk,  a gyerekeink, akár bárki más számára.

Számtalan gyerekkel foglalkoztam, akiknél már igen erőteljesen beleszóltak a félelmeik és szorongásaik a hétköznapjaikba, ennek ellenére sokáig nem fordultak a szülők segítségért, mert nem akarták észrevenni, vagy mert kínosnak érezték.

A lelki betegségekre sajnos még a testi betegségeknél is jobban elmondható, hogy gyakran csak akkor fordulnak az emberek segítségért, amikor már „ég a ház”, amikor már a szenvedésük elviselhetetlenné válik. Amikor még elviselhető, akkor gyakran nem akarunk róla tudomást venni, és nem akarunk segítséget kérni. Mikor pedig már erős a szenvedés, gyakran azonnali enyhülést és megoldást várunk, de ez nem így működik. Ugyanúgy, ahogy egy testi betegségnél is minél később fordulunk orvoshoz, minél régebb óta áll fenn a probléma, annál lassabb lehet a gyógyulás is.

Hatalmas dolog lenne, ha a lelki problémákról is lehámoznánk ezt a sok takargatást, a tabusító hozzáállást, nem valamiféle szégyellnivaló dologként kezelnénk, és nem állnánk ezzel a gyógyulás útjába.

A gyógyulás nehéz és összetett

A gyógyulást számtalan tévhit övezi, melyek szintén gyakran sokkal inkább ártanak mint használnak. Gyakran ezzel azt érjük el, hogy könnyebben bagatellizáljuk a problémákat, és emiatt az ember, akit a probléma kínoz, még mélyebbre süllyed a bűntudat- és a szégyenspirálban.

A lelki betegségekről gyakran állítjuk, hogy akaraterővel, tudatossággal, célok kitűzésével, a pozitív dolgokra való fókuszálással enyhülnek vagy elmúlnak. Ami igaziból csak a probléma félresöprésére buzdítja az embereket, amitől a baj nem fog elmúlni, inkább csak betokosodik, tornyosul, ami előbb-utóbb mindenképp jelentkezik, gyakran még súlyosabb formában.

Aki pedig szenved, úgy érzi, ő tehet a szenvedéséről, mert valamit nem jól csinál, ha másképp tenné, akkor lehet, hogy jobban lenne.

Persze mindenkinek jót tesz a sport, a mozgás, a jóga, a pozitív dolgok észrevevése, a tudatosság, de nem lenne szabad elterjednie annak a tévhitnek, hogy ez minden sebet be is gyógyít. Testi betegségeknél is segít a jóga, a sport, a különféle stresszkezelési technika, ám hiába várjuk a gyógyulást tüdőgyulladás, vakbélgyulladás vagy autoimmun betegségek, mellrák és még sorolhatnám, mennyiféle nyavalya esetén heti két jógaórától.

Mint ahogyan egy kényszerbetegséget sem old meg akár a mindennapi több kilométeres futás sem, és a szülés utáni depresszió sem gyógyul meg a pozitív hozzáállástól vagy a legzseniálisabb stresszkezelési technikától sem.

Minden, depresszióban szenvedő anyának csak egy fölösleges fájdalomokozás és bűntudatkeltés az, ha arra biztatjuk, értékelje a szép dolgokat az életében, örüljön a kisbabájának, és csak az élet napos oldalára koncentráljon. Meg kellene értenünk, hogy ugyanúgy, ahogy fizikai betegségek sem alakulnak ki ok nélkül, úgy a lelki állapotok sem csak „úri huncutságok”, melyeket a pozitívumok állandó szajkózásával meg lehet oldani, el lehet mulasztani. Ezek a felszólítások csak arra jók, hogy még erőteljesebben próbálják az emberek takargatni a problémáikat, és még jobban szégyenkezzenek miattuk.

Mindenki a maga sorsának kovácsa?

Sokan hangoztatják, hogy a saját életük rajtuk múlik, mindenki a saját sorsának a kovácsa. Döntéseinken múlik, hogy boldogok leszünk-e vagy sem. Amiben van is igazság, de ezt könnyen és egyszerűen összemossuk azzal a felfogással, hogy megtanulunk hazudni magunknak, felvesszük a „jól vagyok”, „nálam, nálunk minden rendben van” álarcot, és görcsösen ragaszkodunk hozzá. De ettől még egyetlen seb nem kap végleges enyhülést, egy betegség sem nyer végleges gyógyulást.

Szenvedélybetegek gyűlésein gyakran láthatjuk, hogy a gyógyulásuk akkor kezdődik, amikor beismerik a betegségüket. Azzal, hogy szembenéz az ember a problémáival, a félelmeivel, a „betegségével”, hogy vállalja azt, nem azt jelenti, hogy úgy dönt, hogy nem lesz boldog, hanem épp ellenkezőleg. 

Ez a gyógyulás nem egy ötperces folyamat. Tempója teljesen változó lehet, függ a probléma súlyosságától, attól, mennyi feldolgozatlan trauma rakódott le a lélekben, ezek mióta tornyosulnak, hogy elmondhatta-e az érintett valaha valakinek, hogy áll-e mellette valaki a gyógyulás folyamatában, és még sorolhatnám.

Összességében elmondható, hogy a lelki betegségek gyógyulása nem történik egyik napról a másikra, és nem egy döntés következménye. Hiszen a kialakulásuk sem egy ötperces folyamat, hanem egy több éve, több évtizede fennálló lelki működés eredménye. Amit pedig nem lehet hipp-hopp megváltoztatni, mégpedig azért, mert funkciójuk van. Minden lelki működésnek, minden kényszernek, minden tünetnek, minden szorongásnak megvan a saját énvédő szerepe, ha ezt gyorsan, tapsra meg is lehetne változtatni, az ember ettől összeomlana.

Van Fodor Ákosnak egy verse, ami csodásan kifejezi ezt a jelenséget:

„Kapaszkodókat
gyártunk s mire eszmélünk:
kész is a ketrec.”

A lelki problémák így jönnek létre

A szorongások, a fóbiák, a félelmek, melyeket gyártunk magunknak, valamikor védtek bennünket.

Ha veszélyben érzi magát egy gyerek, kitalál magának valamit, ami abban a pillanatban biztonságot adhat. Elhatározza, hogy legközelebb mit kell elkerülnie vagy mitől kell félnie ahhoz, hogy ne kerüljön ismét ilyen helyzetbe. Akkor, ott, ez egy kapaszkodó.

Gyerekeknél a bűntudat, az önhibáztatás is egy kapaszkodó. Sokkal jobb és könnyebb azt gondolni, hogyha valami rossz történik, akkor én tehetek róla, mint azt felfogni, hogy a világ, az élet, a szüleim kiszámíthatatlanok. Ezt gyerekként nem lehet felfogni, mert a gyereknek az egész léte megkérdőjeleződik, biztonságérzetének a csírája sem marad.

Gyerekként, ha bántanak, csak azt gondolhatom, hogy én vagyok a rossz, hogy az én hibám, hogy én ezt érdemlem, mert még minden szinten függök a szüleimtől. Ha felfogom, hogy ők bántanak engem, ők nem szeretnek, nem védenek meg, akkor lehet, hogy életben sem maradok. Ebben a helyzetben az önhibáztatás ad biztonságérzetet, ez egy kapaszkodó.

Minél terheltebb valakinek a gyerekkora, minél többet bántották, minél többet érezte magát veszélyben, minél kevésbé védték meg, minél kevésbé nyugtatták meg, minél inkább egyedül hagyták a problémáival, a gondolataival, annál több ilyen kapaszkodót kell gyártania magának.

Mindezek akkor, abban a helyzetben életmentők voltak, később viszont erős terhet rónak az ember életére. Mert a kapaszkodókból egyszer csak ketrec lesz, és az ember a saját maga börtönében találja magát, és ő a saját börtönőre is.

Ebből a lelki börtönből nem lehet egyik napról a másikra kilépni, nem lehet a ketrec rácsait egyszerre kitépni onnan, mert az embert nem foszthatjuk meg egyszerre minden kapaszkodójától. Csak egyesével, lépésenként lehet sokszor haladni és gyógyulásról beszélni, amikor a korábbi kapaszkodók helyett újakat tudunk kiépíteni az ember lelkében.

Gyógyulási idő

A pszichoterápiának, éppúgy, mint egy testi betegség kezelésének vagy egy műtétnek, megvan a maga gyógyulási ideje. Találkozni olyan hozzáállással is, amely azt hangoztatja, hogy ez a döntés is az ember kezében van, hogy meddig szenved a lelki problémájától, és mikortól lesz végre boldog. Mintha lenne egy döntés az ember kezében, hogy máig beteg voltam, de holnaptól minden más lesz, és jól leszek.

Amennyire veszélyes ez egy testi betegség esetében, éppolyan káros és gyógyulást akadályozó lehet egy lelki problémánál is.

Valamiért testi betegségeknél sem szoktuk azt mondani, hogy ma elmúlt a tüdőgyulladásom, holnaptól egészséges leszek, vagy ma véget ért a kemoterápia, holnaptól úgy döntök, hogy jól leszek.

Ez egy életet veszélyeztető hazugság lenne. Mint ahogy lelki problémáknál is gyakran az. Sokszor inkább arról szól, hogy a terápia fájdalmait már nem bírja az ember, ezért inkább azt hazudja magának, hogy úgy döntöttem, jól vagyok. De ettől még senki nem gyógyult meg, nincs ilyen döntés.

A terápia éppúgy, mint a gyógyszeres kezelés vagy a műtét, előfordulhat, hogy sok fájdalommal jár. Hogy átmenetileg sehogy sem találjuk a helyünket, a régi kapaszkodóink már nem működnek, de még az újak nem stabilizálódtak. Fájdalmas, és néha hosszú időszak. De kaphatunk olyan tükröt, amibe jó belenézni. Kaphatunk egy értő embert, aki komolyan vesz bennünket, aki előtt nem kell szégyenkezni, ha meglátja a leggyengébb pontjainkat. Az ő segítségével pedig megtanuljuk elfogadni ezeket, megtanuljuk megszeretni magunkat.

Szomorú, de sok embernek ehhez évek kellenek, pedig már a születésétől kezdve járna mindenkinek. A terápia segítségével pedig kiépül egy olyan lelki működés, ami már nem betegít meg, ami testre-lélekre nézve egyaránt egészséges. A terápiával fokozatosan kezdünk kilátni, majd kimászni a saját börtönünkből. A rácsokat egyesével bontjuk le, és fokozatosan bújunk ki onnan.

Ez hosszú út lehet, de a végleges szabadságot így lehet elnyerni.

Sebestyén Eszter

Kiemelt kép forrása: Unslplash.com/Daniel Garcia 

Forrás: wmn.hu 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr3114300265

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.