Néhány hete végeztem a Facebookon egy kis felmérést, amelyben azt kérdeztem az ismerőseimtől, hogy szerintük vajon mit várnak a szenvedélybetegek a szakembertől. A válaszok között természetesen olyan kézenfekvő dolgok is szerepeltek, mint a segítség vagy az útmutatás, sőt: volt, aki kijelentette, hogy a szakemberhez forduló függők nyilván konkrét megoldást várnak a problémájukra. A válaszok többsége azonban azt a feltételezést tükrözte, hogy a segítségre szorulók konkrétumok helyett valószínűleg inkább egyfajta érzelmi támogatásra vágynak, és amit valójában akarnak, az nem más, mint az elfogadás, a bizalom, a megértés, a türelem és a remény. Dudits Dénes addiktológiai szakértő írása.  

Konkrét célok

Habár a terápia sikere szempontjából kétségtelenül meghatározó szerepe van annak a pozitív és támogató érzelmi légkörnek, amelyet a szakember a saját eszközeivel igyekszik megteremteni, az eredményes segítségnyújtás titka azért kézzelfoghatóbb dolgok megvalósításában rejlik – úgy is mondhatnám: a szakember konkrét célokban gondolkozik. Lássuk, mik is azok a konkrétumok, amelyek a hivatásos segítségnyújtó szeme előtt lebegnek, amikor belevág a hozzáforduló segítésébe.

1. Betegségtudat kialakítása: A szakember azt szeretné, ha a szerfüggő a tagadását levetkőzve belátná, hogy beteg, és segítségre szorul.

2. Motiválás: A szakember igyekszik arra ösztönözni a szerfüggőt, hogy a problémája orvoslása érdekében hosszú távon aktív szerepet vállaljon a felépülését segítő terápiás folyamatban.

3. Oktatás: A szakember a felépüléshez nélkülözhetetlen tényszerű ismereteket ad át a szerfüggőnek, és tanácsadást vagy pszichoterápiás kezelést nyújt.

4. Készségfejlesztés: A szakember kompetenciafejlesztésre törekszik, és elősegíti többek között a szerfüggő kommunikációs készségének és problémamegoldó készségének fejlődését.

5. Életminőség javítása: A szakember nemcsak leszoktatja szerfüggőt a szerfogyasztásról, hanem az egész életminőségének javulásához szükséges feltételeket próbálja megteremteni.

6. Visszaesés megelőzése: A szakember felkészíti a szerfüggőt a visszaesés veszélyével fenyegető tényezők (például a sóvárgás) kezeléséhez szükséges technikák alkalmazására.

7. Utógondozás: A szakember a terápiát követően tartósan támogatást nyújt a felépülés útján járó szerfüggőnek.

Ahogy az a felsoroltakból is látszik, az addiktológiai tanácsadók vagy a pszichoterapeuták a szenvedélybetegnek tekinthető emberek kezelését általában a betegségtudat kialakításával kezdik. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szerfüggők nyilvánvalóan nem szívesen szembesülnek azzal, hogy valójában betegek. Nem mindegy tehát, milyen módon döbbentünk rá valakit arra, hogy beteg.

Az a fajta közvetlen szembesítés vagy meggyőzni akarás, amellyel az átlagemberek többsége próbálkozni szokott, ugyanis általában sehová sem vezet – jóval kifinomultabb módszerekre van szükség.

Ilyen lehet például az, ha rávilágítunk a szerfogyasztással összefüggő létező vagy várható problémákra, és közben világossá tesszük a józanság előnyeit. Ez persze komoly kihívást jelent (még a szakember számára is), különösképpen abban az esetben, ha a szerhasználó – még – nem tapasztalta meg, illetve nem tudatosította magában a szerfogyasztás hátrányait, és éppen azért használ valamilyen szert, hogy jól érezze magát a bőrében, illetve elkerülje az emberi léttel járó szenvedést. Érdekes módon azonban valójában éppen a szenvedés az a jelenség, amely a megoldás kulcsát rejti. 

A szer maga az öröm

A szerfüggők jellemzően úgy gondolnak az általuk rendszeresen fogyasztott szerre, mint a szenvedéseik csillapításának eszközére, amelytől feloldódást és örömet remélnek. A szenvedés enyhítésére való törekvésben persze önmagában semmi meglepő nincs, hisz az emberek általában is arra törekszenek, hogy a szenvedést elkerüljék, illetve csökkentsék. Teljesen normális tehát, hogy nem diszkomfortra, hanem kényelemre, és nem nyomásra meg stresszre, hanem stresszmentességre vágyunk.

Az viszont már nem szerencsés, ha a különféle stresszhelyzeteket egytől egyig szerhasználattal próbáljuk kezelni, vagy a problémáink és konfliktusaink megoldását kizárólag a szerekben keressük. Ha azonban valaki szerfüggő, pontosan ezt teszi. Éppen ezért nem is ér semmit, ha azt mondjuk neki, hogy beteg, és azután arra kérjük, szépen hagyjon fel a kedvenc szere fogyasztásával.

Gondoljunk csak bele: olyan ez, mintha azt várnánk el tőle, hogy váljon meg örömének legfőbb forrásától, és tudatosan vállalja a szenvedést.

Számára ez bizony pontosan így fog értelmeződni. Ezért nincs semmi különös abban, ha egy szerfüggő ellenállást tanúsít, amikor rá akarják erőltetni a leszokást.

Mit lehet tenni? 

Vajon hogyan lehet ezt a dilemmát feloldani? Mégis mit lehet tenni, ha semmi értelme arra kérni egy szerfüggőt, hogy szokjon le? Esetleg meg kell várni, hogy a szerhasználattól annyira lerobbanjon, hogy magától belássa, nincs más választása, mint leszokni?

Tétlenül várni arra, hogy egy szenvedélybeteg padlót fogjon, ugyanúgy hiba, mint indulatosan azt követelni tőle, hogy szokjon le. Szerencsére azonban nem csak ezek a lehetőségek – akad egy másik opció is: a szemléletváltás elősegítése, pontosabban a szerfüggő szenvedéssel kapcsolatos elképzeléseinek átformálása. A konkrét cél pedig nem más, mint elérni azt, hogy a szerfüggő a szenvedés csillapodását ne a szerhasználathoz társítsa, hanem a józansághoz.

Ha segíteni szeretnénk valakinek a leszokásban, érdemes vonzóvá tennünk számára az absztinencia gondolatát, illetve tudatosítani benne a józansággal járó jutalmakat.

Az, hogy ez a feladat mekkora kihívást jelent, persze sok mindentől függ, de kétségtelen, hogy könnyebb „eladni” a józanságot annak, aki a tartós szerhasználat következményeként a szerre már nem a szenvedés csillapításának eszközeként tekint, hanem a szenvedései forrásaként.

A baj csak az, hogy bizonyos szerek esetében akár tizenöt–húsz év is eltelhet addig, amíg a szerhasználathoz egyértelműen köthető szenvedés olyan jelentős mértéket ölt, hogy változtatásra késztesse a függőt. Ennyi idő alatt pedig nagyon sok minden történhet, ami súlyos vagy akár tragikus következményekkel járhat az egyén és a környezete számára egyaránt. De nem is kell években vagy évtizedekben gondolkodni, ha azt vesszük, milyen vígan vetik bele magukat a fiatalok az egyre durvább drogok világába, és miféle veszélyeknek teszik ki magukat ezzel. Éppen ezért fontos mielőbb közbelépni, és lehetőség szerint már akkor felkelteni a szerhasználóban a józanság iránti érdeklődést, amikor ő még annyira intenzíven használja a szert, hogy a megvonása gyakorlatilag elképzelhetetlen számára.

Abbahagyni kín…

Persze jogosan merül fel a kérdés: mégis hogyan lehet rávenni valakit arra, hogy álljon le a szerhasználattal annak érdekében, hogy jobb legyen az élete? Miközben ő a szer hatására jól érzi magát, és valószínűsíthető, hogy amennyiben felhagy a fogyasztásával, akkor viszont egy ideig bizony rosszul fogja érezni magát a megvonás tünetei miatt. Elfogadva azt, hogy a szer megvonása valóban kellemetlenségekkel jár, sőt akár elviselhetetlennek is tűnhet valaki számára, egyúttal nagyon fontos hangsúlyozni azt is, hogy a megvonási tünetek csak átmenetileg nehezítik meg az ember életét, és idővel csillapodnak, majd teljesen megszűnnek.

Ilyenkor ugyanis tulajdonképpen egyfajta átállás történik – és mint minden átállás –, ez is csak egy ideiglenes állapot, amelyet ráadásul a kellemes józanság követ.

A józansághoz vezető utat pedig a szakember mellett jelentősen megkönnyíthetik a szenvedélybeteg környezetében élők: a hozzátartozók, a barátok, a munkatársak – sokan sokféleképpen. A lehetőségek közül itt most kettőt emelnék ki.

Az egyik, amelyet annak érdekében tehetünk, hogy átformáljuk a szerfüggő szenvedéssel kapcsolatos elképzeléséit, és ráébresszük arra, hogy a szerhasználat szenvedést okoz, ha egyszerűen hagyjuk, hogy az illető megtapasztalja a szerfogyasztás negatív következményeit. Ezzel összefüggésben nagyon sokat számít önmagában már az is, ha tudatosítjuk benne: mi bizony nem vagyunk manipulálhatók, ő pedig nem úszhat meg mindent. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a stratégiának az alkalmazása számos kihívás elé állíthatja az embert.

Ha például a férj részegen érkezik haza, és összeesik az ajtó előtt, akkor a feleség valószínűleg inkább bevonszolja őt a lakásba.

Miközben ha nem tartana attól, hogy a szomszédok esetleg megszólhatják a családot, és szépen betakarná, de ott hagyná őt az ajtóban, hogy aztán reggel felbukjon benne valaki, akkor a férfi ilyen módon is szembesülne az italfogyasztási szokásai negatív következményeivel.

Ha pedig azután kénytelen lenne másnaposan megjelenni a munkahelyén, mert a felesége nem volna hajlandó beteget jelenteni helyette, akkor még a kollégái is rossz szemmel néznének rá.

Természetesen az effajta „nevelés” jóval nagyobb erőfeszítést kíván a hozzátartozók részéről, mint a tagadás és a dolgok palástolása. Ráadásul akár olyan helyzetet is teremthet, amely az egész családra nézve kellemetlen (például, ha a családfő elveszíti az állását). Ennek ellenére azt gondolom, hogy érdemes élni ezzel a lehetőséggel, és bizonyos helyzetekben némi kockázatot is vállalva tényleg hagyni kell, hogy a szerfüggő, akit szeretünk, megüsse a bokáját. Nem azt mondom, hogy büntessük meg vagy zavarjuk el otthonról a részeges családtagot. Épp ellenkezőleg, azt javaslom: szeretettel és a törődéssel forduljunk felé akkor is, ha ivott – de kellő tudatossággal és határozottsággal tegyük ezt, és hagyjuk, hogy a saját cselekedeteinek következményeivel mindenképpen számolnia kelljen.

Egyúttal merjük szakember segítségét kérni ehhez a feladathoz, ha tanácstalannak érezzük magunkat. Emellett az is nagyon fontos, hogy igyekezzünk felülkerekedni a félelmen, amely esetleg abból fakad, hogy kiderülhet, milyen problémával küzd is a hozzátartozónk.

Jóval többet árthatunk ugyanis neki és magunknak is, ha nincs meg bennünk a kellő bátorság a határozott fellépéshez, és a megalkuvásunkkal hozzájárulunk az egész családot felőrlő állapot fenntartásához.

A másik, amellyel kiaknázhatjuk a szerfüggő szenvedéskerülő magatartásában rejlő lehetőségeket, ha a problémára való fókuszálás helyett a józanságot helyezzük előtérbe, és elkezdjük jutalmazni a józanság irányába tett lépéseket. Amikor tehát azt látjuk, hogy az illető apró erőfeszítéseket tesz a változás érdekében, például felmerül benne a leszokás gondolata, és elolvas néhány cikket a témában, akkor adjunk neki megerősítést – empátiával és apró gesztusokkal, akár simogatással vagy öleléssel. Gondoskodjunk róla, hogy mindenképp jutalomban részesüljön minden törekvéséért, amely a józanság előtérbe helyezésére irányul.

A jutalmazást persze ne anyagi javakban adjuk, hanem lelkiekben: elfogadás, bizalom, türelem, reménykeltés formájában.

Ha pedig az illető egyértelműen elindul a felépülés útján, akkor a folyamatos támogatás mellett további rendszeres jutalmazással is tápláljuk benne azt a józanságvágyat, amely őt a szenvedéssel teli szenvedélybetegségből a szenvedéstől mentes egészséges élet irányába hajtja.

Bármelyik stratégiát választjuk is a szenvedélybeteg szemének felnyitására, mindenképpen tudatosan járjunk el. Akár a szerhasználattal összefüggő negatívumok érvényesülésének lehetővé tételében látjuk a megoldást, akár a józanság érdekében tett erőfeszítések jutalmazásában, improvizálásnak helye nincs. Célszerű pontosan megtervezni, mit mikor teszünk. Ebben ugyanakkor segítségünkre lehet a szakember.

Ha bevonunk egy szakembert…

A szenvedélybeteggel foglalkozó szakember olyan módszereket alkalmaz, amelyek jelentősen megkönnyítik a józansághoz szükséges szemléletváltást. Kellő szakértelemmel és odafigyeléssel ugyanis fel lehet tárni a szerfüggő mozgatórugóit, majd gondolati és érzelmi síkon precízen be lehet avatkozni annak érdekében, hogy megváltozzon a szenvedélybetegnek a szenvedéssel és a szerekkel kapcsolatos attitűdje.

Ebben az összefüggésben a tanácsadás és a pszichoterápia funkciója tulajdonképpen nem más, mint egyfajta célirányos szemléletformálás.

Bevallom, a hozzám fordulók között akadnak olyanok, akik kifogásolják, hogy annyira firtatom a szenvedés kérdését, és arról győzködnek, hogy ők egyáltalán nem szenvednek, és csakis azért használnak szereket, mert valahogy el akarják űzni az unalmukat. Amikor azonban a beszélgetésben elmélyülve kicsit feloldódnak, és megvizsgáljuk, mit is értenek szenvedésen, és mi jelent számukra jutalmat, akkor a többségük mégiscsak felismeri, hogy a saját életében milyen összefüggés van a szenvedés és a szenvedélybetegség, illetve a józanság és a jutalmazás lehetősége között. Erre épül azután az a megfelelően megtervezett, ütemezett és felügyelt belső átalakulási munka, amely a józanságvágy felébresztését és fenntartását szolgálja.

A lényeg: a szenvedélybetegségből való felépülés elősegítésének folyamata sok esetben valójában nem a betegségtudat kialakításával veszi kezdetét, hanem a józanságvágy felébresztésével. Nem az a legfontosabb, hogy a szenvedélybeteg tudatában legyen annak, hogy ő bizony beteg, hanem az, hogy tudatosítsa magában a józansághoz társuló előnyöket:

A józanság mámorít.

A józanság boldogít.

A józanság kiteljesít.

Dudits Dénes addiktológiai szakértő 

Forrás: wmn.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr7714391456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.