A Patrick Melrose című sorozatot nemcsak azért érdemes végignézni, mert Benedict Cumberbatch élete alakítását nyújtja benne, hanem azért is, mert ez az egyik legfontosabb alkotás, ami a gyerekeket érintő szexuális erőszakról készült. 

 

A körülbelül tízéves Patrick Melrose meredten bámul egy gyíkot a dél-franciaországi villa falán, miközben apja leül az ágy szélére, és lassan kibújtatja lábfejét a házi papucsból. Az alig tízéves Patrick Melrose behunyja a szemét, vesz egy mély levegőt, és leveti magát a lépcső tetejéről. Patrick Melrose úgy húsz évvel később feltúrja a kukát egy használható injekciós tű után, hogy a heroin segítsen elfelejteni neki, milyen volt tízéves kisfiúnak lenni. 

Néhány hete ért véget az HBO-n az Edward St Aubyn öt (hamarosan magyarul is megjelenő) életrajzi kisregényéből adaptált tévésorozat, melyben Benedict Cumberbatch formálta meg a gyerekkori abúzus után függőségbe menekülő, személyiségzavarokkal küzdő Patrick Melrose-t. Az ötrészes sorozat módszeresen, visszafele építkezve mutatja be, mi is az oka annak, hogy főhőse az első epizódban hisztérikusan hajítja a szálloda ablakának az apja hamvaival tömött urnát, miközben követhetetlen sorrendben önti magában a legkülönbözőbb drogokat a herointól a hírhedt (és A Wall Street farkasából már biztosan ismerős) Quaalude-ig. Mert az ilyesminek általában elég jó oka van. 

A Patrick Melrose hátborzongatóan pontosan mutatja be a gyermekkori erőszak természetrajzát és vázolja annak lehetséges következményeit. Lassan fejti fel, milyen halálosan rettegett Patrick erőszakos és autoriter apjától, aki a rengeteg pénz mögött élete végéig képes volt elbújni bűnei elől. Megmutatja, hogyan próbált a kiszolgáltatott, törékeny gyerek ellenállni (sikertelenül) és segítséget kérni a környezetében lévő felnőttektől (szintén sikertelenül). Teszi mindezt úgy, hogy miután végignézzük Patrick Melrose gyerekkorát, az az érzésünk, hogy a kokainból és heroinból kimért egyensúly vagy a whiskey-vel higított alkalmi szex szinte az egyetlen lehetséges válasz a feldolgozatlan traumára.

Aki a legközelebb áll hozzá

A 2017-es hazai bűnügyi statisztikák szerint 181 gyermek vált szexuális erőszak és 116 szeméremsértés áldozatává – persze a bűnügyi statisztikák csupán a bejelentett eseteket tartják számon, a gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberek tapasztalatai szerint a valóságban ennél sajnos jóval nagyobb arányban fordulnak elő ilyen bűncselekmények. A legrémisztőbb pedig, hogy a gyerekek elleni szexuális zaklatás- és erőszakesetek több mint 80 százalékát nem a szülői rémképekben élő pedofil bűnözők követik el, hanem épp a gyerekhez legközelebb álló rokonok és ismerősök.

KERPEL ÉVA (FOTÓ: VADNAI SZABOLCS) 

Azok a gyerekek válnak legkönnyebben áldozattá, akiknek a neveléséhez nem tartozik hozzá, hogy szabad felnőttnek is ellentmondani, illetve akik olyan környezetben vannak, ahol a felnőttnek mindig igaza van a gyerekkel szemben, ezért nem is számíthatnak arra, hogy hisznek majd nekik. Sokszor előfordul, hogy a gyereket hibáztatják amiatt, hogy nem szólt, amikor valaki bántalmazta, de a gyerek csak akkor mer szólni, ha bízhat benne, hogy elhiszik, amit mond. 

Talán a sorozat egyik legszívszorítóbb jelenete, mikor a kisfiút az éjszaka közepén felrázza édesanyja, de csak azért, hogy búcsút vegyen tőle. Patrick a sztori szerint többször is megpróbál a felnőttekhez – elsősorban anyjához – fordulni, akik valamiért mégis rendre inkább elfordítják a tekintetüket. Annak ellenére, hogy az apafigura olyannyira meg sem próbálja leplezni erőszakosságát, hogy még a külső szemlélőnek is nagyjából három perc alatt világossá válik, milyen agresszív, bántalmazó férfiról van szó.

De még a kevésbé egyértelmű eseteknél is, mondjuk olyankor, mikor az elkövető egy egyébként szimpatikus figura, vannak árulkodó jelek, amiket valójában nagyon egyszerű észrevenni, ha igazán odafigyelünk a gyerekre. 

Kerpel Éva szerint a legfontosabb, hogy mindig higgyünk a gyereknek, és hallgassuk meg őt, még akkor is, ha könnyebb lenne annyival elintézni a dolgot, hogy egyszerűen élénk a fantáziája. Ha egy gyerek furcsa, a korához nem illő tartalmakat sző a beszédébe, vagy kézzel-lábbal tiltakozik ellene, hogy egy olyan személyre bízzák, akit egyébként roppant kedvesnek tart az egész család, akkor kötelességünk alaposan megvizsgálni a helyzetet. Szintén árulkodó jel lehet, ha a gyerek feltűnően visszahúzódik az érintéstől, és még azokkal is elkezdi kerülni a testi kapcsolatot, akikhez korábban szívesen odabújt, vagy épp ellenkezőleg, szexuális játékokat kezdeményez kortársaival vagy akár felnőttekkel is. De előfordulhat az is, hogy a szexuálisan bántalmazott gyerek hirtelen tisztaságmániássá válik, így próbálva szimbolikusan lemosni magáról a mocskot, amivel valaki más beborította. Mint Kerpel Éva magyarázza:

A gyerekek a legritkább esetekben találnak ki olyasmit, hogy valaki szexuális céllal közelített hozzájuk. Ha a gyerek bármilyen módon azt jelzi, hogy kényelmetlenül érzi magát valaki társaságában, fél, vagy fájdalmat okoztak neki, akkor annak mindig utána kell járnunk, soha nem lehet annyival elintézni, hogy az illető biztosan nem tenne ilyet.

JELENET A PATRICK MELROSE C. SOROZATBÓL 
 

A szakértő azt is hozzáteszi, hogy a vészjelzés néha finomabb, kevésbé látványos is lehet, például abban is megnyilvánulhat, hogy egy amúgy barátságos, beszédes gyerek hirtelen elcsendesül, és magába zárkózik.

A megoldás minden esetben az, ha tiszteljük a gyereket, és képesek vagyunk rá, hogy akár egy felnőtt szavaival szemben is komolyan vegyük a segélykérését. Mert a szexuális zaklatás feldolgozása sosem egyszerű, de az elfojtva maradt traumának lehet a legsúlyosabb következménye.

Örökre elkísér

Egy 1989-es amerikai tanulmány szoros összefüggést talált a szexuális erőszak és a drogfüggőség között: kutatásukból kiderült, hogy a drogfüggő fiatal lányok 61 százalékát megerőszakolták családjukon belül.

Alkoholprobléma és drogfüggőség viszonylag gyakran kialakulhat ilyen esetekben, részben azért is, mert a szexuális zaklatás áldozatai sokszor csak önbántalmazással és önpusztítással képesek reagálni gyerekkori traumáikra – ez megjelenhet más formában is, például állítólag anorexiások negyedénél fordul elő szexuális zaklatás a családban, de ugyanúgy állhat szexuális visszaélés a kóros túlsúly mögött is. 

A feldolgozatlan gyerekkori szexuális zaklatás akár személyiségzavarok kialakulásához is vezethet – Patrick Melrose története ebben is nagyon pontos, és ezért is az egyik legfontosabb sorozat 2018-ban. (A közelmúltban egyébként egy másik fontos és egészen húsba vágó film is készült a témában: a The Tale-ben a rendező, Jennifer Fox saját gyerekkori abúzustörténetét mutatja be úgy, hogy a film egyben traumafeldolgozásként is működik. Miközben szép lassan kibomlik az elfojtott, szerelemmé szépítő álemlékekkel elfedett nemi erőszak, úgy változnak meg Fox emlékezetének alakjai, a kezdetben gyönyörűnek és jóságosnak ábrázolt, később viszont beteges pedofilokká aljasuló edzői és saját kislánykori önmaga is.)

Már felnőtt férfiként Patrick „narcisztikus, skizoid, szuicid alkoholistaként” mutatkozik be egyik társának a pszichiátrián, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a gyerekkori bántalmazás végül ilyen diagnózisokat szüljön.

Kerpel Éva azt mondja, ha egy gyerek gondozói időben észreveszik, hogy történt valami, és igyekeznek a megfelelő módon kezelni a helyzetet, akkor van esély rá, hogy elkerüljük a hosszú távú, súlyos következményeket. Ha viszont nem veszik észre, vagy még pontosabban nem akarják észrevenni, akkor nem ritka, hogy a bántalmazott sebei élete végig sem gyógyulnak be. 

A »titok«, amit senkivel nem lehet megosztani, méregként hat nemcsak a gyerek személyiségfejlődésére, de a felnőtt életére is, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, hogy »normális« életet él.

A #MeToo kampány során nagyon sok olyan felnőtt beszélt, akit évekkel, évtizedekkel korábban bántalmaztak szexuálisan, de megalázottságuk, tehetetlenségük, értéktelenségük érzése nem enyhült az idő múlásával sem.”

Jobb esetben persze nem kell idáig eljutni: az ilyen traumák feldolgozása, akár a bárányhimlő, gyerekkorban is fájdalmas, de felnőttként még annál is nehezebb. A „megelőzés”, vagy fogalmazzunk inkább úgy, a ilyen esetek korai észlelése alapvetően a nevelésen múlik, azon, hogy a gyerek mer-e nyíltan és bizalommal hozzánk fordulni, és hogy mi ugyanilyen nyíltan és bizalommal válaszolunk-e neki. Kerpel Éva szerint a megelőzés legjobb eszköze, ha a gyerek úgy nő fel, hogy nemcsak tőle várjuk el a tiszteletet, hanem mi is tiszteletben tartjuk őt, beleértve a saját testére vonatkozó igényeit és kívánságait. Mert ha a gyereket semmivel nem vértezzük fel, akkor aztán tényleg félelmetesen kiszolgáltatott marad, és nemcsak tizennyolc éves koráig, hanem egész életére.

„Ha akár a szülők, akár azok a felnőttek bántják a gyereket, akikre rá van bízva, a gyereknek az az egyetlen eszköze van saját maga védelmére, hogy valaki azok közül a felnőttek közül, akikben megbízik, hisz neki. Ha nem bízhat abban, hogy bárki elhinné, amit mond, akkor teljesen védtelennek és tehetetlennek érzi majd magát.”

 

(A gyermekbántalmazásra vonatkozó részekhez a Yelon.hu oldalán olvasható szövegekből is tájékozódtunk.) 

Forrás: Kránicz Dorottya - nlcafe.hu 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr7514086957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.