Mint az érzelmek elnyomásáról írt korábbi cikkünkből kiderült, sokszor ugyan könnyebbnek tűnik nem tudomást venni fájdalmas érzéseinkről, ám tapasztalataink figyelmen kívül hagyása nem kifizetődő. Egyrészt általában ez nem (vagy csak testi panaszok megjelenése árán) lehetséges, másrészt az érzelmek ilyenkor jellemzően ahelyett, hogy elmúlnának, csak egyre erősebbé válnak. Ez a hozzáállás pár akut helyzetben hasznos lehet, ám alapvetően nem az. Miért nevel mégis erre minket a társadalom? Miért számít legbelső tapasztalataink elnyomása értéknek?

 

Minden egyes emberben megvan az igény az önelfogadásra és mások szeretetére. Ezek olyan alapvető szükségleteink, melyek nélkül egész egyszerűen nem lehetséges boldog életet élni. Eddig nem is lenne semmilyen probléma. A gondot az jelenti, hogy életünk során a legtöbb helyzetben csak bizonyos feltételek között vagyunk elfogadhatóak, szerethetők. Az a jó kisgyerek, aki nem sír; a jó szülő, aki türelmes; a jó feleség, aki csinos; a jó alkalmazott, aki szorgalmas.

Nézzünk meg egy ilyen helyzetet közelebbről. A játék közben szaladgáló kisgyerek elesik, és elkezd sírni, mert fáj a térde. A szülő reakciója (lehet) a következő: „Jajj de butus vagy, nem kell sírni, nem is vérzik a lábad!”. Ezen a ponton kerül konfliktusba egymással az önelfogadás és a mások szeretetére való igény. A gyerek ugyanis sírni is akar, mert fáj a lába, de azt is szeretné, hogy a mama megvigasztalja. Mit tegyen? Nyomja el a fájdalmat és a sírást a szeretetért cserébe?

Hasonló példa akármilyen szerepben (pl. szülő/feleség/alkalmazott) elképzelhető. Sokan nem vagyunk elég szerencsések, és rengeteg elvárással találkozunk környezetünk irányából. Ha pedig mindennapjaink során következetesen el kell nyomnunk késztetéseinket, az olyan énkép kialakulásához vezethet, mely teljesen elveszti a kapcsolatot mély és őszinte válaszaival. Amennyiben nem lehetünk szomorúak miközben elfogadásra vágyunk, könnyen eljuthatunk ennek az érzésnek a teljes elutasításáig („Én sosem vagyok szomorú.”), vagy hasonlóan rossz módon a bűntudatig („Megérdemlem, hogy ne akarjon velem senki foglalkozni, hiszen megint szomorú vagyok.”). Bármennyire is fojtogató, mégis hajlamosak vagyunk felvenni a feltételek kreálta kényszerzubbonyt, mert hatalmas igényünk van az elfogadásra.

A fiúk nem sírnak. De én fiú vagyok, és sírni szeretnék. Akkor mégsem vagyok fiú? 

Létünk alapjai

Rossz esetben tehát a szeretet és elfogadás iránti igény messzire sodorhat a valódi érzésektől. Mivel innentől kezdve nem lehetséges a saját belső jelzésekre támaszkodni, mások véleménye és iránymutatása lesz a mérvadó. Ebben a helyzetben a viselkedés következetlen és kiszámíthatatlan lesz, a döntéshozatal pedig nehéz. Ha elveszítjük a kapcsolatot a létünk alapját jelentő legmélyebb érzésekkel és tapasztalatokkal, az aláássa önbizalmunkat, és komoly pszichés szenvedést okoz.

A hiba azonban, mint már említettük, nem a szeretetigényünkből fakad. Amennyiben valakit valódi, feltétel nélküli szeretet és elfogadás vesz körül (legalább a legközelebbi kapcsolataiban), úgy a szeretet és az önelfogadás igénye nem mond ellent egymásnak.

LEHETEK AKI VAGYOK, ÉS EZZEL EGYÜTT SZERETNEK.

Mi tehát a megoldás? Hogyan lépjünk túl az elénk emelt elvárások falán?

Az önelfogadás, mint szabadság

Ahhoz, hogy valóban szabadon azok merjünk lenni, akik valójában vagyunk, el kell fogadnunk magunkat. Méghozzá olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Az értékeinkkel és a hiányainkkal együtt.

Ez több szempontból sem könnyű feladat. Első lépésben önvizsgálatra van szükség hozzá. A hangsúly itt a tudatosságon és rendszerességen van. A munka folyamatos energiát követel, és gyakran fájdalmas is. Még nehezebb azonban elfogadni, amit magunkban találunk. Levetni a külső ítéleteket, melyek mentén értéktelenítjük magunkat.

 ELHINNI: ÉRTÉKES VAGYOK, ÚGY AHOGY VAGYOK.

Ehhez még inkább szükség van támogató közegre. Valakire, aki meghallgat, aki mellett tudunk sebezhetők és zavarodottak is lenni. Ez lehet egy jó barát vagy családtag, de fordulhatunk szakemberhez is. Az önelfogadás és az önszeretet nem egyenlő az önkényeztetéssel, vagy az önzéssel, sőt éppen ellentétes vele. Csak akkor tudunk igazán nyitottan odafordulni máshoz, ha magunkat már elfogadtuk.

A szerző a Röppálya-tanácsadás pszichológusa. Az alábbi e-mail címen kerülhet vele kapcsolatba, jelentkezhet konzultációra: bence.szekeres-gaal@mindset.co.hu.

mindset 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr9312821502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.