Amikor egy függő vállalja a kezelést és a terápiát, az kétségtelenül reményre ad okot. Ám ez a vállalás önmagában még nem garantálja a sikert. Olykor a felépülő észrevétlenül vezeti félre önmagát, akár a terápia alatt is, erre hozunk néhány példát gyakran megfogalmazódó kinyilatkoztatásokon keresztül. 

 

Amikor egy szenvedélybeteg ellátásba kerül, gyakran a családtagok és a hozzátartozók mély levegőt vesznek abban a megnyugtató tudatban, hogy a függő óvó kezek közé került, és rajtkőre állt a gyógyulás felé vezető úton. Miközben a szerhasználat az öndestruktivitás jegyében válik kiszámíthatóvá és bejósolhatóvá, a felépülés olyan konstruktív választás, ami az addigiakhoz képest járatlan útra téríti a függőt. Ez sok olyan apró-cseprő napi teendő újraszervezését jelenti, ami a mindennapos rutint a tartós józanság szolgálatába állítja. De hátradőlni nincs ok. A családtagoknak azért nem, mert jó esetben hozzátartozói csoport segítségével felfedezik saját szerepvállalásukat a függő játszmákban, és felkészülnek arra, hogy miként tudnak teljes értékű életet élni a szenvedélybeteg mellett. A felépülőnek pedig végképp nincs oka hátradőlni, hiszen saját felépülésének ő az egyszemélyes főszereplője és kivitelezője, akkor is, ha ebben segítséget kap. Ha ez hibázik, könnyen hangozhatnak el olyan mondatok az ellátásba kerülő függő szájából, melyek intő jelként a visszaesés irányába mutatnak. Ezekből az addiktológiai gyakorlatban gyakran visszatérő mondatokból szemezgetünk.

 

„Nincs gondom az alkohollal, csak akkor iszom ha stresszes vagyok/ trauma ér.”

 

Ennek a mondatnak számos variációja létezik, a szerhasználat fogható a munkahelyi stresszre, párkapcsolati problémákra, eltérő veszteségekre. A szerhasználat problémás jellege akkor mutatkozik, ha valamilyen érzelem elnyomása vagy valamilyen vágyott állapot életre keltése a cél. Párkapcsolati krízis esetén a csalódottság, a kétségbeesés vagy a harag nem kívánatos érzések ugyan, de létjogosultságuk megkérdőjelezhetetlen. Mindez egészséges reakció lehet viharvert helyzetben. Ezen kellemetlen érzések átélése nem könnyű, de szükségszerű lehet a továbblépés érdekében. Gyors, áthidaló és hatékony megoldásnak tűnhet ilyenkor alkohollal oldani a munkahelyi feszültséget, de végeredményben a kiinduló probléma statikus marad, a kialakuló függőség pedig a személyiségfejlődést is megakasztja. A fenti példamondat a bagatellizálás iskolapéldája. Egyúttal közelebb visz az önmedikalizáció fogalmához, vagyis segít megérteni, hogy egy fennálló, szubjektíven megélt problémát miként orvosol valaki tudattalanul és tévesen egy pszichoaktív szer használatával.

 

„Iszom, de nem úgy/nem annyit, mint más lecsúszott alkoholisták.”

 

A kezelésbe kerülő függő –különösen ha közösségi szemléletben, csoportterápiás rendszerben gyógyul– könnyen kapja magát azon, hogy elkezdi önmagát másokhoz hasonlítani. A diagnosztikai kritériumok támpontot adnak a függőség megállapításához, ugyanakkor az addikciónak nincs egyértelmű objektív fokmérője. Vagyis nem az elvesztegetett pénzösszeg, a kisiklott párkapcsolatok száma, az eltitkolt és elrejtett italos üvegek mennyisége határozza meg, hogy valaki mennyire függő. Valójában aligha lehet, de legalábbis nem érdemes fokozatra emelni a melléknevet: függő, függőbb, legfüggőbb. Mióta ismerjük a magasan funkcionáló alkoholista fogalmát, azt is tudjuk, hogy súlyos függőség ellenére is fenntartható a rendezett élet látszata, és megőrizhető egyfajta kötelességtudat. Ugyanakkor kétségtelenül rengeteg energiát őröl fel a látszat fenntartása, miközben az egyén elidegenedik önmagától, és saját identitásának képlékeny masszájából próbál napról napra valami szilárdat alkotni. A függőség kritériuma közt említendő, hogy az egyén gondolatai a szerhasználat és a szer beszerzése körül gravitálnak, akkor is, ha az egyén éppen nem fogyaszt. Ebbe a gondolatkörbe belefér az is, ha saját szerhasználata árulkodó nyomait próbálja retusálni emberfeletti energiaráfordítással.

 

„Két hete/ x napja nem ittam, gyógyultnak érzem magam.”

 

Talán meglepő, de a felépülés nem egyenlő a választott szer elhagyásával. Kétségtelen, hogy a felépülésnek kihagyhatatlan része a szermentesség, de a józanságmunka leglényegesebb része az, amikor a felépülő „újratanulja” az életvezetést. Vagyis azt, hogy hogyan tud helytállni a konfliktusaiban, unalmában, a nehézségeiben vagy éppen örömteli helyzetekben a választott szere nélkül. A felépülő tulajdonképpen arra is keres válaszokat és alternatívákat, hogy miképpen reagálhat azokra az élethelyzetekre, amelyeknek természetes velejárója volt a drog vagy az alkohol. A szer letétele tehát az első lépés, de messze nem az utolsó. A szer elhagyásával járó sikerélmény jogszerű és egyben inspiráló, de veszélyes, ha elbizakodottságra ad okot. Az elbizakodottság pedig egyértelműen visszaesési rizikónak tekinthető.

 

„Jól vagyok, már nem is sóvárgok, nem kívánom az alkoholt”

 

Ez a mondat is gyakran elhangzik rövidebb szermentes időszak után. Jó hír és új tapasztalás ez a függő számára, ugyanakkor a pszichoedukáció részeként érdemes tudatosítani, hogy a sóvárgás bármikor jelentkezhet a jövőben. Triggernek hívjuk azokat a tényezőket, melyek a szerhasználathoz kötődnek, és újbóli megtapasztalásuk könnyen bekapcsolja a sóvárgás automatizmusát. A trigger lehet egy tárgy, egy hely, egy illat, de akár egy érzelmi állapot is. Például a gyakran látogatott kocsma triggerként szólíthat fel a szerfogyasztásra, de az egyedüllét szorongása is hasonló módon válthat ki sóvárgást. Érdemes összegyűjteni, „leltározni” azokat a tárgyakat, helyeket, személyeket, helyzeteket, állapotokat, melyek a függőt szerhasználatra ösztönzik, és válaszokat keresni arra, hogy milyen megcselekedhető alternatívák léptethetőek életbe a visszaesés helyett.

A korszerű addiktológia úgy gondol a függőségre, mint egy élethosszig tartó betegségre, mely tünetmentesen tartható, így a minőségileg gazdag élet célkitűzése nem illúzió a felépülő függő számára. Ehhez kiinduló pontot tudnak adni az egészségügyi és a szociális rendszerben nyújtott ellátás szolgáltatásai és/vagy az önsegítő közösségek programjai. Szinte bármilyen opciót is választ a felépülő függő, megkerülhetetlen, hogy saját motivációból eredően ne másokra bízza, hanem önmaga vállalja a felépülési munka nehézségeit, örömeit, teendőit. A fenti mondatok elhangzásakor pedig optimális esetben lesz egy jóakaró sorstárs vagy szakember, aki konstruktívan tükröt tart, visszajelzést ad. És jó esetben a felépülő befogad, elfogad, önvizsgálatot tart, és önbecsapás helyett az épülés mellett dönt. 

Marjai Kamilla - mindset 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr7812821444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása