Családon belüli erőszak, alkohol, kis stiklik, nagy stiklik, hajléktalanság. Így indult Szabó Péter élete gyerekként, fiatalként. Ma egy hatalmas személyiségfejlesztő céget vezet, könyveket ír, előadásaival pedig folyamatosan járja a világot, ráadásul boldog családapa. Mindezt önerőből érte el. Csoda, hogy kíváncsi voltam, ki ez az ember? 

 

A Corinthia Hotel előcsarnokában találkozunk, itt lesz az interjúnk után a sajtótájékoztatója. Fényképen már láttam, így amint belép, felismerem. Ahhoz képest, hogy mindjárt negyven, jó pár évet letagadhatna. Makulátlan öltönyben érkezik, hiba sem a megjelenésében, sem a megszólalásaiban nincs, de hiteles minden. Jöhetnek a kérdések, szerencsére előzetesen már megegyeztünk, minden rázós témát szóba hozhatok... 

Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

Édesapám sokgyermekes családba született, nem sok szeretetet kapott otthon. Nagyon kemény ember lett, képtelen volt kimutatni a szeretetét. Időnként ivott is. A csillagokat is lehoztam volna az égről, csak egyszer azt mondja nekem: „kisfiam, szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád”, de ilyen sosem volt. Édesanyám állami gondozottként kezdte az életét. Egyetlen vágya volt: egy nagy boldog család. Nem jött össze. Nagyon korán ismerkedett meg apámmal, rengeteg volt köztük a feszültség, a hangos szó, az atrocitás. Amellett, hogy végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, amiért az akkori legjobb tudásuk szerint neveltek, mint gyermek  óriási traumaként éltem meg a történteket. Emlékszem, még nem voltam tízéves, amikor először akartam öngyilkos lenni. 

Csak legyen már a balhéknak vége?

Pontosan. Aztán elváltak a szüleim. Amitől persze bizonyos szempontból könnyebb lett, anyagilag viszont nagyon sokat nélkülöztünk.

Évekig élt az utcán, ma ő Magyarország legjobban fizetett trénere
 

Tudott a tanulással foglalkozni?

Leérettségiztem, de akkoriban nem fektettem sok energiát a tanulásba. Édesanyámmal folyton hadakoztunk is emiatt. Amint 18 éves lettem, elköltöztem, majd jött a kisiklás. 

Miket csinált?

Vállalhatatlan dolgokat. Becsaptam azokat, akik segítettek, a törvényt sem mindig tiszteltem. Ezek miatt volt ugyan némi lelkiismeret-furdalásom, de mindig gyártottam magamnak valami ideológiát. Azt mondtam, hogy mindez a túléléshez kell. Persze a végén meg kellett fizetnem mindennek az árát, senki nem akart velem szóba állni.  

Édesanyjával azért tartotta a kapcsolatot?

Nem, mert piszkosul szégyelltem magam. Addigra már az utcán éltem. A hajléktalan lét pedig maga a teljes magány. Az ember számkivetettnek érzi magát, értéktelen senkinek, és biztos benne, hogy ezt mindenki más is ugyanígy gondolja. 

Itt jött be a képbe az alkohol...

Igen. Úgy éltem, mint Jim Carrey a Maszk című filmben. Gyűlöltem a józanságot. 

Éhség, fagyoskodás, magány, alvás az utcán?

Mind megvoltak, igen. 

Ahogy itt ül most előttem, nehéz elhinnem, hogy ez valóban az ön története.

Ez elég gyakori reakció. Sokan, akik olvasták a könyvemet, amikor találkozunk, megkérdezik, hogy mi igaz ebből? Én pedig mindig elmondom, hogy minden. Persze bóknak veszem, hogy kételkednek, hiszen lássuk be, eléggé megváltoztam. 

Mi volt a legrosszabb a hajléktalanságban?

Talán az önutálat. Azt éreztem, hogy egy átok vagyok a világnak, hogy az lenne a legjobb mindenkinek, ha elpusztulnék. Aztán rájöttem, hogy pont ezért érzek én is így. Vagyis a dolog fordítva működik. A környezetem olyannak lát, amilyennek én látom magam. Rengeteg emlékem van ebből az időszakból. Amikor például egyszer télen irdatlan hideg volt, és nagy nehezen be tudtam jutni éjszakára egy lépcsőházba, ahol volt fűtés. Emlékszem, zokogva aludtam el, miközben reszketve próbáltam magamhoz ölelni a fűtőtestet az emeleti fordulóban… Aztán reggel, amikor kijött egy család az egyik lakásból, a szülők magukhoz húzták a gyermekeiket, és azt mondták nekik, hogy az „ilyeneket” messziről kerüljétek el! 

Mi járt a fejében akkoriban, amikor a jövőre gondolt?

A halál. Amikor nem ittam, gyűlöltem magam, és értelmetlennek láttam mindent. 

Mi volt a fordulópont?

Egyszer egy társasház tetejéről akartam leugrani a látszólag könnyebb utat választva, de ahogy ott álltam, megszólalt egy belső hang, ami azt súgta, hogy innen állj fel! Akkor, ott a fejembe vettem, a saját életemmel fogom bebizonyítani, hogy bárhonnan bárhova el lehet jutni, ha az ember hajlandó megfizetni az árát.

Évekig élt az utcán, ma ő Magyarország legjobban fizetett trénere
 

Mi történt ez után?

Elképesztő élni akarás lett úrrá rajtam. Nekiláttam munkát keresni. Először egy kocsmában dolgoztam, és ott is laktam. Záróra után összetoltam a székeket, és azokon aludtam, de legalább már volt fedél a fejem felett. Sajnos akkoriban még többet ittam, mint előtte, és számtalan olyan dolgot tettem, amit a mai fejemmel már biztosan nem tennék. Visszatekintve látom, hogy szükségem volt még egy fordulópontra, amit egy baleset jelentett. Összeütköztem frontálisan egy másik autóval, hónapokig csak feküdtem. Akkor aztán bőven volt időm gondolkodni az életemen. Mivel nem haltam meg, éreztem, hogy a sors bizalmat szavazott nekem. Biztos, hogy van valami dolgom, ha életben maradtam. Egyfolytában az kavargott bennem, hogy vajon mi lehet az? Akkor újra eldöntöttem, hogy felállok, leteszem az alkoholt, és szerzek végre magamnak egy jó állást is.  

Hogyan látott neki?

Épp visszajött egy barátom külföldről. Kölcsönkértem tőle húszezer forintot, és vettem egy öltönyt. Minden reggel bementem egy boltba, sokszor órákig bújtam a hirdetéseket az újságokban. Számtalan helyre elmentem személyesen is, hátha az előnyt jelent. 

Milyen munkát keresett?

Öltönyöset. 

Nagy cég, nagy autó, nagy jövedelem?

Szó szerint. 

Nem igazán volt referenciája...

Valóban nem, néhány év felszolgálás és egy kereskedelmi cég területi képviselői állása, ezek szerepeltek az önéletrajzomban, némileg kiszínezve. Ráadásul a legtöbb általam ambicionált álláshoz diploma és nyelvvizsga kellett. Aztán találtam egy hirdetést egy pénzügyi cégnél, amihez elég volt az érettségi. Behívtak, én bementem, pár nappal később telefonáltak, hogy az általam kiszemelt állásra ugyan nem engem választottak, de egy vezetői állásra igen. Olyan volt, mint a mesében. 

Mivel győzte meg őket?

Az elszántsággal. Akkorra már annyi rossz történt velem, hogy azt éreztem, ha valaki bizalmat szavaz, bebizonyítom, hogy én vagyok a világ legjobb munkaerője. Ezt is kommunikáltam, nagyon nyíltan. Ők pedig elhitték. Akkor voltam 23 éves. 

Sikerült bizonyítania?

Igen. Az alkoholt végleg letettem, majd olyan eredményeket hoztam, hogy a cég vezetője maga jött le megnézni, hogy ki ez az új ember. Tény, hogy a stílusomon bőven volt mit csiszolni, akkoriban még nagyon arrogáns alak voltam. Szerencsére felismertem, és szép lassan elkezdtem ezen is változtatni.

Évekig élt az utcán, ma ő Magyarország legjobban fizetett trénere
 

Gyökeresen más lett az élete. A feleségét ismerte már ekkor?

Igen. Néhány évvel később megszülettek a gyerekeink is. Közben egyre feljebb léptem a ranglétrán, ami egyre nagyobb felelősséget és egyre nagyobb fizetést jelentett. Napi 14-16 órát dolgoztam. A gyerekek még aludtak, amikor elmentem otthonról, és ugyancsak aludtak, amikor haza értem. Hosszú évek teltek el így. Aztán a siker ellenére azt kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Egy nap, vezetés közben hallgattam példaképem, Brian Tracy egyik hanganyagát, aki azt kérdezte: „Mit tennél, ha megtudnád, hogy már csak hat hónapod van hátra? Bemennél holnap dolgozni? Mert ha nem, akkor csak herdálod az életed.” Akkor már hét éve dolgoztam a cégnek, nagyon hálás voltam mindenért, de éreztem, hogy elég. Nem marad időm arra, ami a legfontosabb számomra: a családomra, és az önfejlesztésre, ami akkorra már az életem szerves részévé vált. 

Nem félt attól, hogy anyagilag ismét kiszolgáltatott lesz?

Dehogynem. Szó szerint pánikrohamaim voltak. Amikor felmondtam, úgy éreztem, hogy óriási hibát követtem el. Ennek ellenére nem mentem vissza. Másfél évig kerestem az utam, a végére teljesen elfogyott a félretett pénzünk. Aztán megtaláltam a szenvedélyem, és eldöntöttem, hogy tréningeket fogok tartani. Az első alkalommal 12 ember jött el, ebből nyolc nem fizetett. Őket csak azért hívtam, hogy legyenek emberek. Nagyon nehéz időszak volt, pelenkára sem volt pénzünk, és télvíz idején még a fűtést is kikapcsolták... Csak a szenvedélyem hajtott. Aztán szerencsére beindultak a dolgok. 

Azóta három év telt el, felépült a saját cége, a Sikertérkép. Elégedett?

A saját mércém szerint ez valóban siker. Ha szakmailag nézzük, 2015-re már nem igazán tudok tréningeket vállalni, mert tele a naptár. Persze csak annyira, hogy sok időt tölthessek imádott gyermekeimmel és gyönyörű feleségemmel. 

Nem sokan állnak fel a földről és érnek el ilyen eredményeket. Önnek mi segített?

Az, hogy elkezdtem felelősséget vállalni az életemért, és abbahagytam a szüleim, a kormány és mindenki más hibáztatását. Persze mellette rengeteget tettem azért is, hogy megszeressem önmagam. Utóbbi eredménye lett az önmagamba, majd a hivatásomban vetett feltétel nélküli hit. Sokan akarták elhitetni velem, hogy ma Magyarországon nincs szükség erre. Én azt gondolom, hogy most van a legnagyobb szükség rá, hogy az ember rendbe tegye a magával való viszonyát, és kezébe vegye az életét. 

Olyan az élete, mint egy regény.

(Nevet) Igen, ezt már mások is mondták. Főleg azok, akik mélyebben ismerik a történetemet. 

Szerepel a tervei között, hogy visszaadja azt a sok jót, amit kapott az utóbbi években? Például a hajléktalan embereknek?

Feltétlenül. Annál is inkább, mert szerintem nem azzal segítünk a legtöbbet egy hajléktalan embernek, hogy pénzt adunk, hanem azzal, hogy ha a szemébe nézünk, és azt mondjuk neki: te értékes ember vagy, hidd már el végre, és vedd a kezedbe a sorsodat. Én is annak köszönhetem, hogy most itt vagyok, hogy voltak emberek, akik nem adtak. Akkor gyűlöltem őket, de visszatekintve végtelenül hálás vagyok nekik.  

A változás mindössze döntés kérdése lenne?

Mindig. Természetesen ezt sokan másképp látják. 

Hogyan telik ma egy napja? 

Általában 4-5 között ébredek, utána relaxálok, olvasok, majd leírom a céljaimat. Elviszem a gyerekeket iskolába, majd hazamegyek könyvet írni, vagy előadást, tréninget tartok valahol. Délután elmegyek, vagy elmegyünk a gyerekekért, és együtt töltjük az estét. Kivéve, ha vidéken vagy külföldön tartok előadásokat. Van egy másik vágyam is, az árva- és nevelőotthonban élő gyermekek oktatása. Ebbe az irányba is tettem már lépéseket. Sőt, a napokban indítok egy mentorprogramot 18-25 év közötti fiataloknak, természetesen díjtalanul. Az első kiírásra több mint százan jelentkeztek, szóval bőven van rá igény. 

Akkor is folytatná másnap a jelenlegi munkáját, ha tudná, hogy fél év múlva meghal?

Határozottan igen. Már el sem tudom képzelni enélkül az életemet. Az a küldetésem, hogy az emberek megszeressék önmagukat, hogy megtalálják a szenvedélyüket, és éljék az életüket. Az Életüket. Nagybetűvel. 

Bakóczky Szilvia - nlcafe 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr307241965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.