20 ezer drogfüggő van. Na, de van 60 ezer nyugtatószerfüggő, 25 ezer orrcseppfüggő, 100 ezer hashajtófüggő, 150 ezer játékszenvedélyes és 800 ezer alkoholista. Interjú.

 

Mindjárt itt vannak az ünnepek. De számít ez? Ez számít? Lehet egy kiemelt dátumtól kezdve másként élni, másként viszonyulni, másként elfogadni – másként szeretni? Vagy ez csak illúzió, és a megoldás sokkal egyszerűbb és mégis  jóval nehezebb?

Közeledik a szeretet ünnepe, az újév. Szeretnénk nagy levegőt venni, új lapot nyitni, másként csinálni.

Az a saját hülyeségünk, hogy szilveszterkor újrakezdjük az életünket azért, mert január elseje van. Miért nem lehet mondjuk december 28-án? Vagy bármelyik nap? Nem. Ragaszkodunk ahhoz, hogy bizonyos dátumokhoz kössük. Akkor még van egy napunk, szilveszterkor jól berúgunk vagy betépünk, és majd január elsejétől minden más lesz. Egy frászt. Ha valaki tényleg akarja, akkor bármikor odaállhat a tükör elé és megkérdezheti magától: hova jutottam? Ha meg akarja csinálni, akkor ez független a dátumoktól.

Fotó: Polyák Attila

A szeretet ünnepén tradicionálisan összejön a család. Még akkor is, ha amúgy nem nagyon…

És jót veszekszenek a karácsonyfa alatt. Hihetetlen konfliktushelyzetek támadnak azért, mert karácsonykor jónak, kedvesnek kell lenni, és ez megint miről szól? A sztereotíp gondolkodásmódról. Hogy valamit kiemelünk az évből - karácsony, a szeretet ünnepe. A kígyózó sorokról, az eszement vásárlásokról ne is beszéljünk. Agyrém. Érdekes dolog, hogy az ünnep is mennyit változott. 10-15 évvel ezelőtt, ha karácsonykor el akartál menni kajálni, találtál helyet? Minden zárva volt. Ma már egyre több hely van nyitva, sőt, kifejezetten szentestére szervezett partik vannak. Én is azt mondtam a feleségemnek tavaly, hogy ne főzz! Érted, az is miről szólt? Egész nap sürgölődik, este leülünk és megesszük - ennyi. Inkább fogjuk magunkat és elmegyünk pár barátunkkal, és nem kell kinyuvadni a szorgoskodásban. Tök jó. Én karácsony-bolond vagyok, láthatod, ha körülnézel. Ugye, ez egy kórházi szoba, ahol azért nem egy szokványos dolog, hogy ennyi figura díszelegjen. Hát, ha még látnád, hogyan néz ki a kertünk és a házunk feldíszítve! A ferihegyi kifutópálya kivilágítása semmi ahhoz képest! Imádom! Olyan jó hazamenni.

Te szoktál év végén leltározni?

Abból a szempontból igen, hogy például itt a kórházban mit kéne még változtatni. Saját magamban pedig minden nap szoktam. Eljárok futni, és egy csomó mindent át tudok gondolni. Hihetetlen jól lesimítja az agyamat és helyretesz.

Akikkel nap mint nap találkozol, azok számára fontos az ünnep?

Nagyon sok ember számára semmit nem jelent. Egyébként érdekes, hogy az öngyilkossági statisztika is mennyire megváltozott. Régen vezetett a karácsony. Ma már nem sokban különbözik egy átlagos naptól. Alapvetően ez nem szól másról, mint a szorgalmas médiamunkásokról. Nekik köszönhetjük, mert a hírszegény időszakban rendre beszéltek arról, hogy be lehet csengetni a szomszéd nénihez, aki ott van egyedül, mert a fia külföldön van, Skype-olni nem tudnak… Vigyél át neki egy tálon 3 db süteményt. És akkor a néni ott áll, kezében az altatós dobozzal, de nem veszi be, mert töltést ad neki ez az apró szeretet-injekció.

Picit jobban figyelünk a szomszédra. És a „tékozló fiúra”? A saját gyerekünkre, aki elsodródott?

Na, de miért kell ehhez karácsony? Hogyan tudna visszajönni a tékozló fiú, vagy miért? Ahogy mondtam, a tékozló fiúnak kell belenézni a tükörbe. Ilyen történettel millióeggyel találkozom. „Nem tudok mit kezdeni a huszonéves fiammal, lányommal – mit tegyek?” Nem tudunk vele igazándiból mit csinálni. El se jut odáig, hogy szembesüljön a problémával. Azt szoktam mondani a betegeimnek, hogy saját magával szemben legyen őszinte. Nem kell apával vagy anyával. Aztán az első lépés az lehet, hogy akarok-e változtatni? Szerintem egyébként a kábítószerkérdésnek Magyarországon sokkal kisebb a jelentősége, mint amekkorát ebből a politika és a sajtó csinál. A számadatok is azt mutatják, hogy 20 ezer drogfüggő van. Na, de van 60 ezer nyugtatószerfüggő, 25 ezer orrcseppfüggő, 100 ezer hashajtófüggő, 150 ezer játékszenvedélyes és 800 ezer alkoholista. De Magyarországon a kábítószer-probléma egy fétis.

Fotó: Polyák Attila

Minden, amit felsoroltál, az önámítás vagy a szorongásoldás eszköze.

Persze. Csak kiragadjuk a kábítószert azért, mert az én korosztályomnak semmit nem mond. Ez egy lebegő fétistárgy a levegőben, amivel nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk róla kommunikálni.

Hogy kéne? Azt mondod, hogy álljon az érintett a tükör elé. De közben a szülők állnak oda, és zokogva szaggatják a köntösüket, hogy mit csináltak rosszul?!

Elvárjuk a gyerektől, hogy tudjon nemet mondani?

Igen.

Naná! Ez pontosan olyan, mint amikor a gyereknek azt mondjuk, hogy folyamatosan tessék ötöst hozni az iskolából! Megint csak érdemes lenne saját magunkba nézni. Nekünk minden napunk úgy telik, hogy ha folyamatosan osztályoznánk magunkat, akkor csak ötös szerepelne az ellenőrzőnkben? Volt olyan napunk, amikor esetleg négyest kaptunk? Vagy hármast, kettest, vagy netán meg is buktunk volna? De a gyerek legyen jeles! És ha egyszer hazahoz egy hármast, akkor mit mondunk neki? „Nem lesz ez így jó, fiam! Elindultál a lejtőn!” És egy jól teljesítő, okos gyerekkel nem fordulhat elő tök lazán, hogy ír egy közepes dolgozatot? Hogy valamiért dekoncentrált volt? Mi mindig koncentráltak vagyunk? Tényleg elindult lefelé? Nem. De fölsorolunk 47 szankciót és rádobunk még egy mágikus mondatot: „Ha nem javítod ki, akkor…” És a gyerek a következő matekdogánál már halál ideges lesz. Tökéletesen sikerül elrontanunk az egészet. Ugyanez vonatkozik egy olyan gyerekre, aki bukdácsol. Vajon ha az a gyerek hazavisz egy négyest, fog érte szeretet-mondatot kapni? És mondja neki a tanító néni, hogy látod, fiam, meg tudod csinálni?! És ez miről szól? Szeretet-injekcióról. A magyar oktatási módszerből ez a fogalom úgy, ahogy van, hiányzik. Pedig ez pénzbe se kerül.

Ha szeretet-injekciót kapnának, kevésbé lennének veszélyeztetettek az alkoholban, a drogban?

Igen, persze. A saját feszültségünket, kisebbségi érzéseinket hogyan tudjuk oldani? Iszunk egy felest vagy kettőt. Amerikában, a jó egyetemeken mit hallanak folyamatosan az ottani hallgatók? Te vagy a legszebb, a legjobb, a legügyesebb és meg tudod oldani! És nálunk?

„Nem kötelező idejárni.”

„Maga meg hogy jutott el idáig?” És nem azt mondom, hogy a szart kell dicsérni. Szó sincs róla. De differenciálni kell, hogy ki, mihez képest és hogyan teljesít.

Fotó: Polyák Attila

Ha egy szülő vissza szeretne találni vagy el akarna indulni a gyereke felé, akkor más szemüvegen keresztül kéne őt néznie?

Az első kérdés, hogy tudunk-e egyáltalán a saját gyerekünkkel kommunikálni?

Ilyen szempontból a karácsony még inkább tükröt tart az álságoknak.

Persze, mert karácsonykor otthon vagyunk, eljönnek a rokonok… Megjelenik a nagybácsi, akit a 16 éves kamasz gyerek egy éve nem látott, és mi lesz az első megállapítása? „De nagyot nőttél!” A rokon bácsi rögtön kiírta magára, hogy elmebeteg! Mert valljuk be őszintén, ebben a korban mindenki változik. És ezt követi a többi ostoba kérdés.

„Mi leszel, ha nagy leszel? Hogy megy a tanulás?”

Igen. És mi a helyzet a lányokkal vagy a fiúkkal? Van-e valami köze annak a rokon bácsinak ehhez? Ő meg akar nyitni egy kommunikációs csatornát, a gyerek pedig puff, lehúzza a redőnyt, ott ül szép ruhában, jokeri vigyorral a száján. Két és fél napot elraboltak az életéből. Nem ezeket a kérdéseket kellene feltenni. Behoztak éjjel egy fiatal kölköt, akinek azt mondtam - sajnálhatod, hogy nem láttad a magyar-orosz meccset! A gyerek csak nézett. Itt vagyok a kórházban nyakig betakarva, idejön ez a kopasz, szemüveges, szakállas majom és a tegnapi kézilabdameccsről beszél? És tök jót beszélgettünk. Nem úgy kezdtem, hogy miért csináltad, miért nyomtál be? Normális vagy? Elindultál a lejtőn! Meg szoktam kérdezni a szülőtől, hogy szokott-e beszélgetni a gyerekével. Visszakapom azt a kérdést, hogy miről? Hát, nem arról, hogy mi történt az iskolában, hogy megírtad-e, befizetted-e? Hanem a meccsről, Hosszú Katinkáról, időjárásról, csajokról, pasikról, moziról, zenéről, bármiről. Múlt héten vizsgázott a fiam gépjárművezetésből. Összefutottunk előtte, mert volt pár óránk. Kérdeztem, Bendegúz, akkor most mi legyen? Azt mondja: elviszlek metrózni. Én még a büdös életben nem ültem az új metrón. Sétáltunk, metróztunk, megnéztük a kirakatokat, kritizáltuk az embereket, aztán megmutatta, hogy most mik azok a menő helyek, ahova ők szoktak járni. Kolbászt ettünk, én elkortyolgattam egy pohár forralt bort, két és fél órát együtt voltam a 18 éves kölykömmel. Hihetetlen jó volt!

Ki mernéd jelenteni, hogy ő nem fog semmibe belecsúszni?

Nem. Én remélem, hogy az anyjával bele tudtunk pakolni értékrendet, kereteket, jövőképet, példaképet a puttonyába. Úgy gondolom, hogy ismerem őt és megbízom benne. Bocsánat, de még visszakérdezek. Mi van, ha elszív egy spanglit? Összedől a világ? Én könnyen ugatok 55 évesen. Amikor én voltam 18, akkor hozzá lehetett jutni valamihez? Persze, hát szipuzni lehetett volna, meg parkánozni, seduxenre piázni, mákteázni, viszont az már akkor is gáz volt. De elszívni egy marihuánás cigarettát? Hát, merre indult volna az ember? Ma meg, egy telefon és megvan. Mi könnyen ugattuk azt, hogy „nem”, mert nem volt mire igent mondanunk. Egész más világ volt. Mi mindig hátratett kézzel ültünk az iskolában, soha nem rúgtunk be építőtáborban, osztálykiránduláson se, föl sem merült ez a dolog, ugye? De egy 35 évvel ezelőtti, kamaszkori berúgás mára anekdota, amin mosolyogsz. Akkor anyám kevésbé mosolygott, mikor a szalagavatómról két osztálytársam részegen vitt haza a lehányt, érettségire vett öltönyben. Új zakó kellett, mert a Vörös Október Ruhagyár termékét kimarta a gyomorsav. Ma már nevetünk ezen. És attól, hogy berúgtam kamaszkoromban, akkor most én egy rohadt, leszuttyadt alkoholista vagyok? Annak nem kell örülni, ha a gyerek kipróbálja, de tudni kell hova tenni. És vajon el meri-e mondani? És ha igen, akkor mi a reakció? Mit fog csinálni apuka? Egy, meghal ott rögtön, kettő, letépi a gyerek fejét, mert rohadt kis drogos köcsög lett belőle. Ahelyett, hogy megkérdezné, hogy oké, és mit adott neked a szer? Egy csomó álszent dologgal vagyunk fölvértezve – „most, hogy nagykorú lettél fiam, koccintsunk!” Mintha 16 éves korában nem lett volna már benyomva a haverokkal… Hülyeség!

Fotó: Polyák Attila

És attól a 20 éves sráctól, aki 3 éve tolja, attól mit várhat az anyja?

Inkább gondoljon vissza, hol csúszott meg a történet! Amikor 10 éves volt a gyerek elváltak, hiányzott a modell, az anya, persze, három műszakban dolgozott, mert föl kellett nevelni. Nyakában lógott a kulcs, és a fridzsideren volt a „Csók, anyu” felirat - lásd magyar mozi -, akkor ne csodálkozzunk, hogy az utca és a tér nevelte, és jön a mágikus mondat: rossz társaságba keveredtem.

Jó, Gábor, de ezt végiggondolva egy anya ott marad a bűntudatával tehetetlenül? A pokolba vezető út és a jó szándék…

…és akkor jön a kérdés, hogy mit kezdjek a gyerekemmel? 16 éves, ül a gép előtt és szarik a fejemre. És mondom, hol a gyerek életében a keret? Mire válaszol, hogy mennyi a zsebpénze. De nem arról a keretről van szó! Hanem az értékrendről. Gondolj az internetes, facebookos kommunikáció álságára, ahol más lehetsz, mint aki vagy! Erre a mi generációnk nincs fölkészülve. Tavaly egy slames fiú mondta, hogy a Z generáció előbb nyúlt a telefonjához, mint magához. Számukra a virtuális világban való mozgás tök természetes, mi meg véres verejtékkel tanuljuk.

Hát, mi digitális bevándorlók vagyunk, ők meg bennszülöttek, persze…

Így van. Nézd meg, hogy az őslakos és a betelepülő között hogyan zajlik a kommunikáció. Elő lehet venni a történelemkönyvet, vagy megnézni, mi van ma Németországban.

Na, de akkor mit csináljon a szülő?

Próbáljon egy kicsit őslakossá válni. Például, ha megkérdezem a szülőt: milyen zenét hallgat a gyerek? Válasz: borzasztót. Na, de mit? Nem tudom, de szörnyű. Tetszik ismerni? Nem, de nem is akarom. Én ötven százalékban olyan zenéket hallgatok, amiket a fiam mutatott meg nekem, még akkor is, ha néha borzasztó.

Fotó: Polyák Attila

Te fölveszed a bennszülöttek ruháját.

Próbálom. De nem szabad benne lakni. Csak időnként meg kell próbálni, mert ha nem, akkor elveszítjük a közös témáinkat. Persze ehhez le kell győzni a fáradtságot és erőt kell venni magunkon.

Ezek szerint nem boldog újévet kéne kívánnunk, hanem fáradtságosat?

A történet folytatódik és tessenek harcolni! És január elsejétől semmi nem fog megváltozni.

Harcolni? Ez a jó szó?

Igen. Egy működőképes rendszerért időnként meg kell harcolni. Sokan azt gondolják, hogy bár évek óta nem kommunikáltak a gyerekkel, de most elkezdik. Nem lehet. Ami kimaradt, azt nem lehet pótolni. Nincs tiszta lap. Apró lépések vannak. Ma, holnap, holnapután. Ha valaki síelésnél eltöri a lábát, akkor a következő alkalommal ugyanott folytatja, ahol abbahagyta? Nem. Lesz benne egy kis félsz, nem mer úgy nekiindulni. Egy baleset után nem biztos, hogy a rehabilitáció ugyanoda visz bennünket vissza, mint egy eredeti történetben. És a gyereknevelés a világ legnehezebb extrém sportja.

 life.hu 

http://www.life.hu/advent/lelekmelengeto/20141216-szily-nora-adventi-interju-zacher-gabor.html 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr807044247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Siphersh 2015.01.14. 06:28:51

Szerintem nem értékrendet meg kereteket kéne gyűjtögetni, hanem tudatosságot. Azzal nem vagyok előbbre, hogy "nemet mondok", ha nem tudom, hogy mire és miért mondok nemet.

Az ember saját tudatállapotának a farmakológiai módosítása sokezer éve része az emberi kultúrának, és a lelki egészség problémakörének fontos, szerves része. Ez a "nemet mondani", "anekdota, amin mosolyogsz", "elindultál a lejtőn", meg hasonlóan bugyuta fogalmakkal definiált koordináta-rendszer borzasztóan felületes értelmezése a tudatmódosításnak. Hogyan lehet, hogy a huszonegyedik századi Európában ennyire nincsen tudatos kultúrája a pszichofarmakológiának?

zombigyilkos 2015.01.20. 11:33:13

Én azt kérdezném meg Zacher Gábortól, hogy szerinte a problémás, szenvedélybeteg gyerekeknek hány százaléka az, akit az anyja egyedül nevel?

Mert ne felejtsük el, hogy Gábornak volt apja, aki nevelte. Viszont a mai gyerekek legalább harmada nő fel úgy, hogy nélkülözni kénytelen az apját!
www.ferfihang.hu/2011/11/28/apatlansag/

Mert ugye manapság egy apának a válás után szinte semmi esélye nincs, hogy nevelhesse a gyerekét (holott a válásoknak már háromnegyedét a nők kezdeményezik):
seveled.cafeblog.hu/2013/11/09/9-tevhit-a-kozos-felugyeleti-jogrol/

Nem az a gond, hogy most már van marihuanás cigi, míg korábban csak ragasztó volt. És nem is a zene a probléma.
Hanem az, hogy a mai szociális-szolidáris-feminista nőeltartó rendszerben a nőnek érdekévé vált a válás, és ezáltal a gyerekek közel fele kénytelen apa nélkül felnőni.

Jé Dani 2015.01.27. 03:07:36

@zombigyilkos: Én megnyertem a pert az anyával szemben, pedig neki volt ügyvédje, nekem nem. Nem azért nyertem, mert jó a "hátszelem" , intézetből jöttem, sem apám, sem anyám, albérlet, csak szakmunkásom van egy olyan szakmával amit gyakorlatilag valamelyik parlamentes f@szfej egy tollvonással nem létezővé tett. Motorosfutár vagyok. Apa vagyok. Kemény vagyok. Én nem hagyom a gyerekemet! Tök vicces egyébként, hogy pont azokat mondta Z. Gábor ahogy én nevelem a fiam. :D Múltkor hozott egy kapát, és pironkodva hozta az ellenörzőt. Átolvastam, toll, aláírás. Kérdezte a gyerek, hogy most mi van, se kiabálás, se büntetés. Mondom neki én az egészet nézem, azt látom, hogy állandóan jó jegyeket hoz. Egy ember nem tud mindig 100%-ot hozni, van hogy bal lábbal kel, vagy bármennyire igyekszik semmi nem jön össze. Előfordul. Ennyi. :D

tetro 2015.01.31. 19:48:14

@zombigyilkos: ez egy hülyeség.

a cikk igazán jó.