Talán itt a családtagok, barátok vannak nagyobb veszélyben, hiszen velük, évekig tartó párkapcsolatban, rokonok között, illetve régi barátságokban felszabadultabbak vagyunk, és emiatt hevesebben vitatkozunk, mint olyan esetekben, amikor munkatársainkkal bocsátkozunk vitába, hiszen általában ilyenkor azt érezzük, hogy több is múlik rajta, mint egy szimpla veszekedés és sértődés, hiszen akár az állásunkba kerülhet. Nem úgy az informális kapcsolatok! Itt lehetünk igazán szenvedélyes vitázók, hiszen –  tévesen –  ezeket adottnak gondolhatjuk. Ám egy-egy vitával, és bizonyos, rosszul megválasztott, pillanat hevében használt vitázói stílussal könnyedén tehetjük tönkre baráti és partneri viszonyainkat. 

 

Mégis ezeket könnyen felismerhetjük, és még a vita elmérgesedése előtt megálljt parancsolhatunk a parttalanná váló veszekedésnek vagy a következőkben leírtak figyelembe vételével kulturált, vagy akár érdekfeszítő vitákat is folytathatunk. Természetesen akkor, ha vitapartnerünk sem emeltebb hanggal és szitkozódással próbálja bizonyítani igazát.

 

A vitázás esetében, amikor különböző nézeteinkről vitatkozunk olyan, mintha mindenki a saját meggyőződéseinek börtönében üldögélne, és képtelen lenne átlátni a másik gondolatait. Időközben viszont elszakadunk attól, hogy saját véleményünket is szubjektívnek tartsuk. A vita közben két többé-kevésbé ellentétes, de szubjektív gondolatból objektív, megdönthetetlen igazság válik. Ebben az esetben már nagyon nehéz visszatérni oda, hogy ez egy egyéni vélemény, és szabad máshogy gondolkodni. Fontos, hogy ismerjük el a tényt, hogy a másik meggyőződése attól még, hogy más, eltér a mienktől, lehet pont ugyanolyan jó és megalapozott, mint a sajátunk. 

 

Viszont, ha vita közben már mindenki saját, kinyilatkoztatott igazságai igazát akarja elismertetni, akkor még értelmes vitázók is szembesülhetnek azzal, hogy épp egy másodperccel korábban hülyézték le őket. Természetesen erre szinte kötelező válasz a: „Nem, te vagy hülye”. A fokozott személyeskedés sokszor nyíltan, de ahogy már legtöbben tapasztalták, sokszor burkoltan, vagy akár udvariasan is történhet.

 

Szintén a szubjektívből objektív felé tolódáshoz tartozik az is, hogy bár jogunk van arra, hogy úgy gondoljuk, a vitapartnerünk téved, mégis ezt úgy hozzuk a tudomására, hogy elfelejtjük hozzátenni, hogy ez csak a mi véleményünk. Ez csupán a stílus kérdése, ha azt mondjuk valakinek, hogy „Úgy gondolom, ebben és ebben tévedsz”, ez lehet ugyan konfliktusforrás, de nem sértő. Kihangsúlyozzuk, hogy ezt mi gondoljuk úgy, nem az egész világ. Ez az, amit a vitatkozás során elhanyagolunk, ilyenkor jönnek „Tévedsz”, „Teljesen hülye vagy”, stb. kifejezések, amivel csak egymást bánthatjuk meg, de meggyőzni nem győzünk meg senkit. 

 

Végső soron mindnyájan csupán a valóság magyarázóinak számítunk, véleményeinket és meggyőződéseinket többek között eddigi tapasztalataink, kultúránk és életkorunk alapján alakítjuk, és ez csak néhány befolyásoló tényező. Kinyilatkoztatásnak, megfellebbezhetetlen igazságoknak nincs helye, mert így a konfliktusok elmérgesedhetnek, és vitáink állóháborúvá fajulhatnak a meggyőzés, de még az elfogadás halvány reménye nélkül.