viktorA különböző szenvedélybetegségek, függőségek, az alkohol- és drogfogyasztás növekedése egyre égetőbb problémává vált térségünkben éppúgy, mint a világ bármely más országában.
A fiatalok egyre korábban nyúlnak tudatmódosító szerekhez, a környezetük pedig nem ismeri, vagy nem véli felismerni a probléma mélységét, míg a szülők nem tudják, hol rontották el...
A drogfüggők előtt három út áll: kórház, rehabilitáció vagy a temető – mondja Kubiszyn Viktor az egyik kárpátaljai beszélgetésén. Ő a rehabilitációt választotta, majd könyvet írt a múltjáról, s a megelőzés, ártalomcsökkentés céljával járja a Kárpát-medence városait, hogy boncasztalra fektetve önmagát, történetével segíteni tudjon másokon.

− Nem először jársz Kárpátalján. Milyen apropóból voltál itt korábban?
− Először 2010 tavaszán voltam itt Munkácson, illetve annak környékén. Akkor egy keresztény internetes portálnál dolgoztam újságíróként, és riportokat készítettünk az Új Élet roma egyházról.

− Ez a második Kárpát-medencei körutad a Drognaplóval. Hogyan került képbe Kárpátalja?
− 2012 őszén indult a Kárpát-medencei körút, melynek kapcsán ellátogattunk Erdélybe, a Vajdaságba és a Felvidékre. Már akkor is szerettünk volna Kárpátaljára jönni, de nem fért bele az időbe, és nem találtunk megfelelő kapcsolatokat sem. Mindenképp szerettem volna visszajönni ide a Drognaplóval, és nagyon örülök, hogy sikerült. Tetszik a környezet, az emberek... sokat jelentenek ezek a találkozások.

− Járod a különböző országokat, városokat. Tud még újat mutatni neked vagy kérdezni tőled a hallgatóság?
− Személyes szinten mindig sokat adnak ezek a beszélgetések, mert mindegyik más és más. A könyv megjelenése óta hatvan beszélgetésen vagyok túl, s az a tapasztalatom, hogy mindig van olyan kérdés, amely új vagy meglepő számomra, esetleg váratlanul ér. A drogfüggőség olyan sokrétű, sokdimenziós probléma vagy jelenség, hogy gyakorlatilag kimeríthetetlen a kérdések száma. Tehát abszolút nincs bennem unalom vagy a rutin érzése a körúttal kapcsolatban.

− Korábban nyilatkoztad, hogy karbantartja a tisztaságod, ha beszélsz a múltadról, valamint hogy nem biztos, hogy valaha is megszabadulsz a „drogos stigmától". Meg lehet ettől szabadulni valaha is?
− Igazából a megszabadulást lelki szinten már a megtérésemkor megéltem, viszont azt gondolom, hogy emberként nem felejthetem el azt, hogy drogfüggő voltam. Nem irthatom ki azt a 16 évet, amíg drogosként éltem és működtem, ezt önbecsapásnak érezném. Tudomásul veszem és felvállalom a múltam. A tisztasághoz, a tisztán maradáshoz szükség van arra, hogy ne legyenek bennem elfojtások, olyasmi, amit nem tudok kimondani, terhelnek vagy frusztrációt okoznak. Nagyon sokan nehezen beszélnek arról, hogy drogfüggők voltak, mert, ahogy említetted, ez egy stigma a társadalom részéről, amely szintén elfojtáshoz vezethet, melyet elkerülhetek, ha felvállalom és folyamatosan tudatosítom magamban, hogy ki vagyok és ki voltam. De ez nem egy ego-trip, nem rólam szól, hanem a szenvedélybetegségről, a szabadulásról, a rengeteg dzsankiról meg függőről nemcsak Magyarországon, hanem az egész világban. Általános emberi problémának tartom a függőség állapotát, a kémiai szerfüggőséget.

− Gyakran szembesülsz előítéletekkel?
− A beszélgetéseken nem érzek ítélkezést irányomba. Volt rá példa, hogy a beszélgetés elején kaptam ilyen jellegű megjegyzéseket, de ez a végére megszűnt. Akik ítéletet mondanak mások felett, valamilyen szemüvegen keresztül nézik a dolgokat. Viszont ha beszélgetünk róla, akkor ez átalakulhat benne, és más szemszögből is rálátást kaphat. Még nem találkoztam olyan emberekkel, akik ne értékelték volna, hogy nyitottan, a kapcsolatteremtés szándékával közeledem feléjük. Szerintem ez már hatalmas lépés afelé, hogy az ilyen ítélkező attitűd megváltozzon.

− Másodszor szoktál le a szerekről. Minőségileg miben különbözik ez a három év az előző 2,5 évtől?
− Igazából mindenben. Minőségileg más. Amikor először leálltam, az elsődleges cél a szermentesség volt számomra. Viszont a terápián megértettem, hogy az absztinencia nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy teljes életet éljek. Első alkalommal a kábítószerek helyét egy másik függőség, a munkamánia foglalta el. Függőként működtem tovább, akár egy drogos, csak épp nem fogyasztottam szereket, most viszont lelki újjászületést éltem meg a megtérésem által, és ez hatalmas változás. Értelmet kapott az életem, s ezt tartom a lényegi különbségnek, ami persze nem jelenti azt, hogy nem eshetek vissza, de azt tudom, hogy teljesen másként telnek a mindennapjaim az istenkapcsolat miatt.

− Egyszer sem billentél meg a három év alatt?
− Mi a terápián megcsúszásnak hívjuk azt, amikor valaki belövi magát, valamilyen szert fogyaszt, de nem esik vissza. Én nem csúsztam meg, nem estem vissza, viszont lelki szinten voltak olyan periódusok, amikor erősen sóvárogtam. Sóvárogtam a szer után, illetve az életforma után, amelyet drogosként folytattam. Egy beszűkült, felelőtlen vegetatív létezés után, ahol nem kell felelősséget vállalni vagy másoknak megfelelni. De ezt megtanultuk kezelni a terápián, így odáig még nem jutottam el, hogy a szerfogyasztás legyen az egyetlen reális alternatíva a problémáim megoldására.

− Írtad, hogy kettősség van benned a Drognaplóval kapcsolatban, hogy igazából nem tudsz büszke lenni rá, és valamilyen szinten teher a felvállalása. Kifejtenéd ezt?
− Sokszor teherként élem meg, a keresztemként, melyet cipelnem kell magammal. A könyvben benne van az életem egy része, amelyben elég nyersen leírom azt, ami a mélységet jelentette számomra, éppen ezért nem tudok büszke lenni rá. Ez egy paradoxon a Drognaplóval kapcsolatban, mint ahogy a drogos létben is nagyon sok paradoxon van. Maga a drogozás is egy nagy paradoxon. Azért kezdi el az ember, hogy jobban érezze magát, majd amikor függővé válik, akkor érzi csak magát igazán rosszul.

− Egyfajta útkeresésként is felfoghatjuk a drogkarrieredet?
− Sokféleképpen felfogtam már és néztem rá erre a történetre. A boldogságkeresésről éppen úgy szólt számomra, mint az élet értelmének megtalálásáról, illetve az istenkeresésről. Nyilván nem lehet istenkereső attitűdnek beállítani azt, amikor a VIII. kerületben csöveztem, tarháltam és kukáztam, de ez lett a vége. Spirituális és lelki szinten abszolút benne volt az útkeresés, az önmegvalósítás vágya, az önkiteljesítésé és az önmegváltásé, amelyek számomra kudarccal végződtek. Kémiai szerektől várni a megvilágosodást vagy a boldogságot csupán illúzió.

− Érzel bűntudatot?
− A terápián különbséget kellett tenni a bűntudat és a bűnbánat között. Ha állandóan bűntudatom lenne valami miatt, akkor az egyfajta rákos sejtként marcangolna belülről, és visszaeséshez vezetne. Nem vagyok tökéletes, nap mint nap követek el bűnöket, de igyekszem megbánni azokat, törekszem arra, hogy megbánjam, s ezáltal megélhetem a megtisztulást.

− Mennyi idő kellett ahhoz, hogy őszintén beszélj a problémádról, és meg tudj nyílni a környezeted felé?
− Mint minden más, ez is egy hosszú folyamat része. Ezt is a terápiának köszönhetem. Hónapok teltek el, amíg őszintén meg tudtam nyílni, és fel tudtam vállalni a dolgot akár egy sorstárs közösségben, akár a nyilvánosság előtt. Máig vannak olyan részletek, amelyekről nehezen beszélek, vagy kérdések, amelyek úgy igazán betalálnak, viszont a terápián elsajátított kommunikációnak köszönhetően ezekre a kérdésekre is igyekszem őszinte, nyílt, érthető válaszokat adni.

− Az évek, a munkáid során bebizonyítottad, hogy tehetséges ember vagy, aki bárhol képes megállni a helyét. Mégis mi hiányzott az életedből?
− Mindenekelőtt Isten. Nem tudtam örülni, szorongó, elégedetlen voltam, rosszul éreztem magam a bőrömben. A drogozás nálam inkább öngyógyítás volt, semmint élvezethajhászás, bár kezdetben ez is szerepet játszott. A kreativitást, alkotást, önmegváltást a kábítószereken keresztül próbáltam elérni, gyakorlatilag minden hiányzott az életemből, de legfőképpen Isten.

− A hited nélkül visszaestél volna?
− Igen, biztosan. Rehab után nagyon nehéz tisztán élni egy drogosnak, szerek nélkül megoldani a problémákat, szembesülni a valósággal. Éveken keresztül bódult állapotban voltam, és a tisztaság új élményt jelentett számomra. Újra meg kellett tanulnom érezni, örülni... Számtalan olyan probléma felmerült az életemben a leállásom óta, amely miatt visszaestem volna, ha nincs az istenkapcsolat. Isten értelmet ad az életembe. Értelmet, amiért van okom reggelente fölkelni, tisztának maradni, vagy megcsinálni azt, amihez éppen nincs semmi kedvem. Biztos kapcsolatot jelent, amely nélkül már régen perecen lennék (a perec visszaesést jelent –a szerk.).

− Hogy érzed, a prevenciók alkalmával tudsz hatni a hallgatóságra?
− Abszolút érzem, hogy van visszacsatolás. A hatás viszont nem mindig azonnal következik be. Én is csak hónapokkal később mentem el a rehabra, miután hallottam róla. Nem mentem el rögtön, pörögtem tovább az utcán, de amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, akkor jött ez a lehetőség. Azt szűröm le a beszélgetésekből, hogy sok emberre hatnak, és nemcsak nekem segítenek.

− Kárpátalja volt a második körút első helyszíne. Hova tovább?
− Vajdaságba, aztán Erdélybe, majd Felvidékre.

− Tervek?
− Május végén az ünnepi könyvhéten fog megjelenni a következő, Foglaltház című könyvem, ha az Isten is úgy akarja. Ez egy összefüggő novellákból álló történet, főként anyagosokról, de már nem egyes szám első személyben mesélve. Márciusban elkészül a Drognapló angol változata, amellyel szintén terveink vannak. És persze ezek az utazásos beszélgetések, amelyekről az a tapasztalatom, hogy másoknak is segíthetek, és hasznukra válhatnak. Amíg bírom, illetve amíg érdeklődés van iránta, addig mindenképpen folytatni szeretném. Ezek a szűkebben metszett tervek jelen pillanatban.

− Sok sikert hozzájuk!

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr415131859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Imágó 2013.03.16. 15:01:57

Valahogy mindig mély csendet,szomorú,de vészjósló csendet érzek ezen a honlapon.
Nem azért mert nincsenek,nem lennének ezekre a cikkekre reagálók.Inkább elhallgatások vannak és mersztelenek.Az addiktológia mint egy tabu úgy sejlik fel,pedig mély valóságot takar a magyarság körében is, nem csak a világon.
Viktorral történt interjú tökéletes példája annak ami van és annak ami még hatványozottabban még majd lesz ebben az országban.Népbetegséggé fog fajulni,ami kenterbe fogja verni az egyéb "zeniten" lévő más nem mentális betegségeket. Okot,okokat látjuk,tudjuk halljuk és a prevenció az gyerekcipőben jár és fog is járni még nagyon sokáig.Ez persze csak megérzés,mert mint laikus csak ezt írhatom.Egy bizonyos: ott bent a lélek ürességet,valaminek a hiányát érzi.Mi naivak ezt próbáljuk valamivel kompenzálni,ezt a fájdalmat enyhíteni ami legtöbbször nem igen sikerül, legalább is úgy ahogy mi próbálkozunk vele...