"A függés az függés. A tárgy változik, de a lényeg, nemcsak érzelmileg, még biokémiailag is azonos" - állítja a neves tudós, vancouveri kórház orvosa, Dr. Máté Gábor, aki a függőségeket kutatja, illetve most A sóvárgás démona címmel írt könyvet.


_MG_9584.jpgFotó: Valuska Gábor

Miért kezdett el foglalkozni drogfüggőkkel? A honlapján egy belső hang sugallatát említi.

Az orvosi pályám kezdetén is ilyen betegekkel foglalkoztam fél évig. Aztán eltértem ettől a területtől, más irányba akartam menni, úgy éreztem, hogy ez nem elég, de mindig tudtam, hogy vissza fogok jutni ide. Tulajdonképpen Vancouvernek azon a részén dolgoztam, ami a legsűrűbben koncentrált, mármint a drogfüggők számát tekintve. Nyolc-tíz háztömbnyi területen több ezer drogos él és hal. A visszatérés érzése pedig mindig bennem volt. Azt hiszem, ennek két oka van. Az egyik, hogy egész életemben zavart az emberi szenvedés és nyomorúság, és mint orvos láttam, hogy ezek az emberek többet szenvednek, mint az átlag. A másik pedig, hogy sokszor magamra ismertem bennük. Szerencsésebb vagyok - a lelki és érzelmi zavaraim nem olyan szélsőségesek, mint az övéik, de sok szempontból felismerem magam bennük.

Sok interpretációját és értelmezését ismerjük a szónak, de ön szerint mi a drog? Mit ért a kifejezés alatt?

Érdekes kérdés, mert egy anyag, amit valaki drognak akar használni, azt mások teljesen máshogy is értékelhetik. Például az észak-amerikai bennszülöttek a fehér invázió előtt fogyasztottak ugyan dohányt, de nem drogként. Nem akarták kábítani vele magukat, inkább szertartási eszközként tekintettek rá. Mi pedig ma ugyanezt az anyagot használjuk arra, hogy elkábuljunk, mert igen, a cigaretta is egy kábítószer. Ez így van a peyote-tal többek között, amit szintén Észak-Amerikában fogyasztanak, de mondjuk az alkohollal is. Tehát én azt mondanám, hogy a drog az, amivel kábítani akarjuk magunkat. Tudományosan is meg lehetne vizsgálni, hogy az agy hogyan reagál ezekre a szerekre és láthatnánk, hogy az alkohol, a szex - függőség esetén -, a dohányzás, de akár még a vásárlási mánia, vagy a kóros evés is ugyanarra a területre hat. Mert a függés az függés. A tárgy változik, de a lényeg, nemcsak érzelmileg, még biokémiailag is azonos.

Van a könyvében egy anekdota a forró vízben szörnyet haló békáról (aki a víz melegítése során szépen lassan hozzászokik a hőmérséklethez, s ezért nem menekül a biztos halálból), ami a drogtól szabadulni nem kívánó szenvedélybeteggel állítható párhuzamba, aki megszokta saját sanyarú sorsát, s épp ezért képtelen, vagy tán nem is akar kilépni belőle. Ez a példa összefüggésbe állítható ön szerint a társadalommal, amely addig nem vesz tudomást a problémás fogyasztóról, amíg valami extremitást nem hall vissza a hírekből, vagy nem kerül előtérbe valami kiugró probléma?

Pontosan. A legtöbb fogyasztói társadalomban borzasztó sok függőség van. Én a függést a következőképpen definiálom - az a viselkedés, amit addig kívánunk és ami után addig sóvárgunk, míg valami örömet, enyhülést okoz nekünk, de emellett negatív hatásai vannak, melyek miatt képtelenek vagyunk abbahagyni. Ez a valami lehet kémiai szer, de lehet egészen más is. Ilyen definíció mellett ki az, akinek nincs ebben a világban valamilyen addikciója? Sokan csak a drogfogyasztóra fókuszálnak és kijelentik, hogy "ez más, mint én vagyok", pedig nem így van. Rendkívül hétköznapi, már-már normálisnak mondható a mai világban az, hogy az emberek külső segítséggel próbálják magukat boldoggá tenni, a fájdalmukat enyhíteni.

És milyen nézőpontbeli váltásra lenne szükség ahhoz, hogy ezt, amit mondott többen megértsék?

Ennek a társadalomnak mélyen bele kéne néznie magába. Meg kéne vizsgálnunk, hogy mit utálunk annyira saját magunkban, amiért elítéljük a másikat. Mert mit mondunk a drogfüggőnek? Azt, hogy miért löksz saját magadba olyan anyagokat, amik téged megmérgeznek, vagy talán meg is ölnek. Ezzel szemben mi, ipari társadalom, mit teszünk a környezettel? Mit teszünk a földdel? Tele lőjük mérgekkel, amik elpusztítják az élőlényeket és megváltoztatják a klímát. Na, ki a nagyobb függő? Az az egy ember, aki a saját kis szobájában belő magának egy adag kokaint, vagy az a társadalom, ami tudatosan pusztítja a környezetét?

Mindezen segítene a drogok dekriminalizálása?

Az igazi kérdés itt is az, hogy mi annak az ára, hogy kriminalizálva vannak a drogok. Amerika világvezető az úgynevezett drogellenes háborúban. Mexikóban ezen háború égisze alatt több mint ötvenezer embert gyilkoltak meg az elmúlt egy évben. Persze ehhez mindig hozzáfűzöm, nincs olyan, hogy drog elleni háború, mert anyagok ellen nem lehet hadat üzenni. Ez a droghasználó elleni háború. És hogy mik ennek a következményei? Az amerikai lakosság a világ lakosságának öt százalékát képviseli, de a börtönlakosság, a világ börtönlakosságának 25 százalékát. Tehát minden negyedik ember, aki a világon börtönben ül, paradox módon, de polgára a "szabadság földjének", Amerikának. Oda jutottak, hogy akik börtönben vannak, vagy adott esetben kijutnak onnan még több szert használnak, s így elmondható, hogy az anyag családokat szakít szét, kapcsolatokat számol föl, egészségügyi problémákat jelent, félelmet okoz, vagyis életeket tesz tönkre. A drogok kriminalizálása csak a bűnözést növeli, ezzel bizonyíthatóan inkább kárt okoz, mint használ. Ha megnézzük Portugáliát, ahol nem törvényellenes, hogy magamnál tartsak egy kis marihuánát, vagy mondjuk kokaint saját használatra, ott nem növekedett a drogfogyasztás, sőt. Több ember van kezelés alatt, s emiatt sokkal kevesebb a szenvedés és nincsenek annyian börtönben. Kriminalizálás helyett inkább abba kéne belegondolnunk, hogy milyen mély sebek vannak a droghasználó lelkében. Mert a droghoz az nyúl, akinek fájdalma van. Ne okozzunk nekik fájdalmat, ez a megoldás.

_MG_9585.jpg

Súlyos élettörténetekkel találkozott Vancouver függői közt, minden női páciensét megerőszakolták, olykor a férfiakat is, a súlyos testi-lelki bántalmazások mellett. Hogy volt képes megbirkózni napról-napra ezekkel a megrázó esetekkel? Írja is egy helyütt, szinte papnak érezte magát, amikor egy betege meggyónta önnek, hogy évekkel ezelőtt meggyilkolt egy fiatal fiút. Hol ér véget az orvos és hol kezdődik a magánember, aki azt mondja, elég, ezt már képtelen vagyok feldolgozni?

Ehhez arra van szükség, hogy magamra is vigyázzak. Ügyelni kell a lelki egyensúly fenntartására, mert bizony bele lehet törni ebbe a sok szenvedésbe. Fontos, hogy ne azonosítsam magamat a pácienseimmel, inkább valamiféle emberi együttérzéssel kell szerepeljek az ő életükben, de ne vegyem a vállamra azt a feladatot, hogy megváltoztassam őket. Nem vagyok felelős a szenvedésükért. Az senkinek nem okoz kárt, ha türelmesen meghallgatja a másikat. Én csakis akkor állítottam meg ezeket a beszélgetéseket, ha a páciens olyan állapotban volt, hogy nem tudott velem emberként viselkedni, kifordult magából. Ilyenkor is csak annyit mondtam neki, hogy inkább jöjjön vissza holnap.

Találkoztam olyan volt függővel, aki Istenben találta meg azt, ami egyedül képes kitölteni a drog által elfedett vagy a drogokkal helyettesített ürességet. Írja, hogy ön is talált magának egy ösvényt. Miről van itt szó?

Leszögezném, hogy senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy melyik ösvényen induljon el, ezt én sem szeretném. A vallásosságot is túlzásba lehet vinni, attól is lehet ám függeni, bár tény, hogy ez sokkal jobb, mint mondjuk a heroinfüggőség. De lehet a vallásban igazi szabadságot is találni. Blaise Pascal mondta azt, hogy mindannyiunk szívében van egy Isten alakú vákuum. Ott van tehát a sóvárgás, hogy ráleljünk az életben valami egységre, valami nagyobbra, mint a saját kis egóink és gondolatmenetünk. Magammal kapcsolatban abszolút nem állítom, hogy én egy spirituális értelemben megérkezett ember lennék, de merem remélni, hogy előbbre vagyok ezen az úton, mint mondjuk fél évvel ezelőtt, vagy öt évvel ezelőtt. Meditálok, sok spirituális irodalmat olvasok buddhista, keresztény, szúfi, indiai bölcseletet. Nem jelenteném ki tehát, hogy csak egyetlen helyes út van.

Magyarország egyik leghíresebb toxikológusa, Zacher Gábor írja a könyvében, hogy a társadalom elég nagy része fogyaszt drogot, ám ennek nagy százaléka teljesen átlagos ember és csak nagyon kis hányada az, aki problémás droghasználó. Ez Vancouverben hogy néz ki?

Például vegyük a marihuánát. Kevés fiatal van, aki ott ne használná, akár rendszeresen is, nem beszélve azokról, akik isznak is, anélkül, hogy alkoholisták lennének. Emellett sokan szednek különböző receptre feliratható altatókat, nyugtatókat. Nagyon addikt társadalomban élünk. Ez pedig szociális szenvedést jelent. Mi mint társadalom nagyon kábítani akarjuk magunkat. Nem csak drogokkal.

_MG_9579.jpg

Hol lehet megállapítani a határt szociális drogfogyasztó és függő között?

Az egyszerűbb válasz az, hogy amikor a szerhasználatnak káros következményei vannak, akkor már függő vagy. Tehát ha iszol és ez zavarja a viszonyodat a pároddal, vagy a munkádat, az egészségedet, de nem hagyod abba. Nem számít, hogy mennyit fogyasztasz, az a fontos, hogy mindez hogyan hat rád testileg-lelkileg. Továbbgondolva azt mondanám, hogy azon kéne elmerengeni, hogy mi az, amit megtehetne a szerhasználó, ahelyett, hogy drogozik. Ha én leülök minden este és úgy nyugtatom magam, hogy TV-t nézek és egyik hülyébb programot nézem a másik után, mi az, amit nem teszek meg? Nem olvasok jó könyveket, nem sétálok a levegőn. Ezzel mind vesztek valamit.

A legalizációról mit gondol?

Mindig azt kell végigvenni, hogy egy adott törvénynek mi az értelme. A cél, amit el akarunk vele érni értelmes-e és logikus-e, illetve, hogy a törvény életbelépésével elérhető-e ez a kitűzött cél. Mert ha akármelyik kérdésre negatív a válasz, akkor ne tegyük. A marihuána legalizálásának mi a célja? Hogy csökkentse a marihuána fogyasztását? Ez nevetséges. Ahol én lakom, akármelyik iskolás korú gyerek szerez magának annyit, amennyit akar, mindenféle törvényen kívül. Akkor tehát mi a cél? Amikor az alkoholt betiltották Amerikában a húszas években, akkor is ittak, csak mellé felvirágzott a maffia és a feketekereskedelem. Gengsztervilágot építettünk ki. Ez történik ma is.

Végigvonul a könyvén egy fontos gondolat, miszerint "a szülő agya programozza a gyerek agyát". Ha valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol nem kapta meg a megfelelő támogatást és törődést, esetleg még stressznek is ki volt téve, majd évek múltán lesz belőle egy érzelmileg labilis felnőtt, aki alkalmas arra, hogy belecsússzon valamilyen függőségbe, hogy lehet rajta segíteni? Vagy hogyan segíthet ő saját magán, ha mindezt felismeri?

Egy személyes példával kezdem. Ma reggel öt percet sétáltam és eljutottam a Vadász utca kilencbe, az egykori Üvegházhoz, ami a '30-as években üveggyár volt. Itt a gettóban laktak náci idők alatt a zsidók, én is anyámmal, még kisbabaként. Nagyszüleimet elhurcolták Auschwitzba, apám munkaszolgálaton volt. Anyám ideges volt, terrorban volt, depressziós volt. Az éhség és az elkeseredettség dacára megtett mindent, hogy engem ellásson. Aztán '44 decemberében, pont itt a Vadász utcában, ahol délelőtt jártam, átadott engem egy idegen keresztény nőnek, aki épp látogatóba jött valakihez, és mondta neki, hogy vigye ezt a kisbabát, mert ő nem képes életben tartani. Nem is láttam őt egy jó ideig. Emiatt az életemen végigvonult egyfajta elutasítottság érzés, egy mély lelki fájdalom. Idén nyáron részt vettem egy tíznapos meditációs folyamatban, ami alatt nem olvashattam, hallgathattam zenét, vagy tévézhettem, mert ott a saját lényét tapasztalta mindenki, egyedül. Éreztem, hogy 68 éves vagyok, családapa, író és sikeres orvos, de mégis rengeteg szorongás van bennem. Hogy ez honnan ered? A csecsemőkori tapasztalatból. Nem mintha anyám valaha is bántott volna, inkább azért, mert az ő lelkiállapota annyira borzalmas volt, hogy ezt én gyerekként megéreztem és magamévá tettem egy életre. A gyerek-szülő kapcsolat ezért nagyon fontos. Ám ez nem azt jelenti, hogy az emiatti károkat nem lehet megszüntetni. Csak előtte tudatosítani kell. Az ember ne féljen magát megnézni, megtapasztalni, elfogadni az érzéseit. Ne fussunk el saját magunktól. Mert az ember épp azért hajlamos a függőségre, mert nem bírja ki a saját belső szorongását és el akar futni előle.

Saját függőségével milyen a viszonya (Dr. Máté Gábor saját bevallása szerint vásárlás - azon belül is zenei album - függő)? A könyv írása közben (2007) megfogadta, hogy 2009 tavaszáig nem vásárol új lemezeket. Sikerült betartani?

Nem. De azóta teljesen tiszta vagyok. Már egy éve, még ha be is megyek a boltba és látom a cd-ket, akkor sem veszek semmit.

Mikor döbbent rá arra, hogy zeneszeretete és vásárlási vágya már túlmutat az egészségesen?

Mindig tudtam, hogy sok, de az elméleti tudás nem mindig elég ahhoz, hogy megállítsa a viselkedést. Eljutottam egy pontra, ahol ráeszméltem, ahelyett, hogy csökkentené a szorongást, inkább feszültté tesz az, amikor azzal töltöm az időmet, hogy szaladok rögtön és megveszem, ami eszembe jut.

Mit gondol arról a kijelentésről, hogy a dzsanki dzsanki marad? Azaz, a függő tulajdonképpen sosem lesz teljesen egészséges, még akkor is csak absztinens addikt-ként kell magára gondolnia, ha már évek óta nem nyúlt a szerhez.

Ez sokszor igaz, de alapvetően nem az, nem kell annak lennie. Ha alkoholista vagy heroinista vagyok és abbahagyom az adott szert, akkor valóban absztinens vagyok, hisz nem használok semmit. De mi lenne, ha megkérdezném magamtól, hogy az anyag milyen szerepet játszott az életemben? Mi volt az a fájdalom, amit el akartam nyomni? Mi volt a hiány, az üresség? Mit kerestem? A nyugalmat, a békét, a kielégülést? Ezt csak droggal lehet megszerezni ebben az életben? Ennek más módja is van. A nagy kérdés, hogy erre miként találok rá. Hogyan fedezem fel magamban azokat az értékeket, amik mindehhez hozzásegítenek. Ha ezt megtalálom magamban, rálelek az ösvényre és betöltöm az ürességet, akkor nem igaz, hogy a dzsanki dzsanki marad.

Tehát ön szerint teljesen leküzdhető a függőség?

Én nem függésnek nevezem. Az ember ki tud belőle nőni. A függő egy gyerek, aki nem tud megnyugodni, akit szoptatni kell, vagy cumit rakni a szájába, ringatni kell, tehát kívülről nyugtatni. Ha ebből ki tudok nőni, akkor már nem lesz szükségem külső nyugtatásra. A függés úgy jön az ember életébe, mint egy hülye barát, aki gyors segítséget ajánl egy súlyos sebre. Ne küzdjünk vele, hanem próbáljuk meg megérteni, miért van ott, miért jött és mi szükség van arra, hogy velünk maradjon.

 KönyvesBlog - Lukács Barbara

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr844873250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.