„Nem az a kérdés, hogy miért lesz valakiből drogos. Az a kérdés, hogy miért nem lesz MINDENKIBŐL drogos?” (97.) Kubiszyn Viktor könyvének legalapvetőbb erénye, hogy narrátora valódi dzsánki. Nagy szükség van az efféle könyvekre akkor, amikor a legtöbben pisszegve, szemüket elfödve, fejüket félrefordítva kezelik a témát, amikor szorongó képzeletükben összemosódik hétvégi spangli és herkás tű, és szent meggyőződésük, hogy minden valamirevaló droghasználó egy lepukkant budi sarkában fetreng saját mocskában.

Viktor persze éppen eleget fetrengett száradt fostól páncéllá kövült gatyában, lépcsőházban, kapualjban, kartondobozokkal takargatva porhüvelyének maradványait ahhoz, hogy a kedves olvasó igazolva érezze sztereotípiáit. Aztán borzongjon egy kiadósat, és megnyugodjon: a narkós az emberi faj akaratgyenge mutációja, nem ismer sem törvényt, sem szeretetet, mások sajnálatáért kuncsorog, mint egy alattomos kutya, mely azonnal a kezünkbe mar, ha nincs benne táplálék.

Miért, hát nem ilyenek a drogosok? Dehogynem! Éppen erről számol be a Drognapló – de nem pusztán erről. Mert ha valóban ennyiről szólna csupán, nem nyújtana mást, mint azok az iskolai drogprevenciók, amelyeken komolykodó képű előadók igyekeztek elhitetni velünk, gimisekkel, miképp óvhatnánk meg magunk azon ördögtől való matériáktól, amelyeket már rég kipróbáltunk − s így tudtuk, micsoda sületlenségekről magyaráz −, míg mi a hátsó padsorban tervezgettük kuncogva, mekkora trombitát kéne hajtani a legközelebbi maszlagolás előtt: ha már használható információval nem szolgál a láthatólag tökéletesen tapasztalatlan előadó, legalább mulassunk egy jót.

Pontosítok tehát: Kubiszyn könyvének legfőbb erénye nem egyszerűen az, hogy sokat próbált, a nyolcker szutykából feltámadott szerzőtől származik, hanem, hogy a narrátor belső szemszögből szól az olvasóhoz. A szöveg főhőse új életet kezdett, megtalálta önmagát a vallásban, az írásban, a másokra való odafigyelésben. Ugyanakkor narkós maradt, hiszen mindenki, aki valaha áttépte, átrántotta, átlőtte magát ama láthatatlan, párhuzamos valóságba − a Zónába, amint hősünk nevezi −, élete végéig testében-lelkében fogja hurcolni egykori anyagtól átitatott énjét. „Itt vagyunk, drogosok vagyunk, bár tisztán. / Lelkünkön mutáció, amit a szer varrt rá, átírt idegrendszer, átírt agy, ez van haver, akárhol vagy. Tetovált lélek.” (208.)

Narrátorunk, ha moralizál is olykor, nem játszik amnéziást, nem igyekszik minél távolabb taszigálni magától terhes múltját. Szembenéz tetteivel, de azt vallja, lélekromboló volna egy életen át vezekelnie. Lekattant drogosként eszébe sem jut erkölcsi prédikációt tartani az útjába vetődő hernyós csöveseknek – ehelyett pénzt ad nekik, motyós testvéreinek, hiszen tudja: csak a tiszták képzelik, hogy egy függő jó szóra, szeme felnyitására, az igazságra áhítozik. Tudja: egy anyagos nem ostoba, sőt, bántóbb élességgel látja tulajdon helyzetét, mint bárki más. Tudja: az elvonásban reszkető ember a pokol legkiúttalanabb krekháuzába tanácsolná a fentről lefelé beszélő, szenteskedő józanokat, valamennyi külső szempontú érvükkel együtt. „A legrosszabb az egészben, hogy el kell viselni a süket dumájukat. Fogalmuk sincs semmiről, vergődnek a saját mátrixukban.” (122.) Hősünk van olyan bátor, hogy ne rejtőzzön ezen érvek mögé: hiszen mind hártyavékony, egyetlen tűszúrás átlyukasztja őket.

Nem azért nevezem tehát belsőnek azt a perspektívát, melyből a szöveg megszólal, mert narrátora elutasítja a józan világ értékeit. Ellenkezőleg: a könyv éppen attól izgalmas, hogy képes mindvégig fenntartani a tiszta és megreccsent dimenziók közt vibráló feszültséget, utóbbitól sem vitatva el értékeit. Elbeszélőnk őszintén elgyászolja szerelmeit, a szereket. Mert anyagozni jó, még ha egy idő után rettenetes is – ez a narkós lét feloldhatatlan paradoxona, és ezt a tudatot hasogató kettősséget képes hitelesen ábrázolni Kubiszyn szövege.

A könyv szerkezete ennek megfelelően szakadozott, miként a hazavágott elme: többféle szólam, többféle nézőpont kergetőzik lapjain. Az, hogy voltaképpen milyen műfajú alkotással állunk szemben, hadd maradjon nyitott kérdés: a módosult tudatállapot nyelvi közvetítése, ha önéletrajzi ihletettségű is, hatványozott fikció. Szükségtelennek tartom bármiféle irodalmi kategóriába gyömöszölni víziók, csodák, csonthasogatások, reflexiók és rádöbbenések eme füzérét: ember legyen a talpán, aki képes beszámolni arról, milyen is saját tudata ágas-bogas szinapsziserdejében merengeni, barangolni, menekülni észvesztve – az emberi nyelv, mely szigorúan véve bármely tapasztalat leképezésére elégtelen, a droghatások leírásának esetében végképp csődöt mond.

Drognapló mégis képes átmenteni valamit – nem is keveset − az érzékelés túlpartjáról, legsikerültebb részeiben a narrátor „fejben anyagozás”-ra invitálja olvasóját: óriási kenderrakéták robbantása és kiélesedő érzékelés, plasztikus és vicces híradás az LSD növényországából, nyállal kicsurranó avantgárd-nitrohigítós versek; az egyik alfejezetben pedig egy szpídtől tekergő, szétszteroidozott epizódfigura kattogó gondolatai közé nyerhetünk bepillantást. Amint persze a heroin bársonyos, barna anyaméhébe is, ahonnan, mintha gennyes sebből, lökődik ki a szilánk, a szertől csócsált ember, a városi dzsungel utcáin sodródó, senkinek sem kellő szemét.

A saját élmények szuggesztív, gyakran teljesen széteső narratívájú leírásai közé változatos szövegek keverednek: részletek tudományos munkákból, a rehabilitációs otthon portfóliójából, vagy éppen a szerző saját cikkeiből, de feltűnnek zenei, irodalmi, filmes utalások is. Ez a heterogenitás kaleidoszkópszerűen sokoldalúvá teszi a könyvet, időnként azonban kárára is van. Az utolsó, a tisztulás folyamatát és a rehabon szerzett tapasztalatokat tárgyaló nagyfejezet helyenként kifejezetten ellaposodik, és egy narkósoknak íródott önsegítő könyvre kezd emlékeztetni. Számos alfejezet a mindennapi életbe való visszaintegrálódáshoz nyújt tippeket és tanácsokat – a korábbi, színes-szagos-arcbamászó nyelvhasználattól eltérő, meglehetősen unalmas stílusban −, melyek azonban életszerű példák hiányában nem sokat jelenthetnek az olvasónak. Ahelyett például, hogy végig kelljen böngésznünk egy a szerző által tartott szeminárium témavázlatát, sokkal érdekesebb volna megtudnunk, miről beszélgettek a szeminárium résztvevői. Ugyanilyen felesleges az egyik rehabos társ meglehetősen zavaros irományán végigrágnunk magunkat, pláne, mivel maga a főhős sem biztos abban, hogy bárki egy kukkot is ért belőle. Kár az utolsó nagyfejezet ilyetén felhígulásáért, hiszen remekbe szabott, rövid, frappáns snittekkel is találkozhatunk benne; bármiféle körmönfont pszichologizálásnál többet mond az a jelenet, melyben hősünk körül megfagy a levegő a könyvtárban, vagy amikor egy-egy a rehabon elhangzott párbeszéd – s a beszélgetők megannyi útkeresési kísérlete − elevenedik meg előttünk.

Mindezt részben a gyönge szerkesztésnek tudom be, mely – a korrektori munkával egyetemben − különben is éppen elég kívánnivalót hagy maga után. Igazán nem szeretnék kukacoskodni, belső idézőjelek, hivatkozások vagy soremelések hiányával okvetetlenkedni, ám ha egy jó szöveg efféle hibákkal van felütve, az minduntalan megakaszt zavartalan magunkba fogadása közben. Eldönthetetlen maradt a számomra, miféle logika szabja meg a vesszőhasználatot: hol túl sok van belőle, hol túl kevés, talán az élőbeszéd-szerűséget hivatva ábrázolni, ám, mivel ez nem válik egyértelművé, funkciótlan marad, csak a szemet szúrja. Arról már nem is szólva, hogy legalább egy drogos könyv írja helyesen a kábítószerek nevét (konkrétan az MDPV kétszeri elírására gondolok – nem tudom, akad-e más efféle is).

Végezetül kanyarodjunk vissza írásunk első mondatához. A kedves olvasót, már ha abból a fajtából való, akit megnyugtatnak a fentebb említett, budisarokban kucorgó sztereotípiák, nyilván felbőszíti a kérdés: egyáltalán miként lehetséges, hogy egyesek nem tolják rommá magukat ideglelős világunkban? Az efféle olvasó egzotikus állatként, kíváncsisággal vegyes borzongással tekint a dzsánkira, hogy aztán megnyugodva konstatálja: szerencsére semmi köze az egészhez, a Zóna valóban egy másik bolygón található – ilyenformán pedig csak az idejét rabolta a könyvvel, semmit sem értett meg belőle. „Miért lesz valaki narkós?” A szólamtörmelékek sokféleségéből tudományos és személyes magyarázatok egyaránt kihalászhatók, de a végső – és magam is úgy gondolom, a leghitelesebb – válasz mégis az marad: „Csak. Nincs minta.”

A tisztaság és józanság fogalmát a tiszták és józanok találták ki, őrültnek, deviánsnak, visszataszítónak bélyegezve mindazt, amitől valójában – rettegnek. „A világ beteg, a narkósok a tünethordozók. Ők viszik el a balhét a te szaros képmutatásod miatt az Isteni Játékban. De övék lesz a kegyelem is.” (96.) Övék – és mindazoké, akik beismerik emberi gyengeségüket, sérülékenységüket, akik megértik: mindannyiunkban ott rúgkapál és vinnyog az űzött vad, és az hogy mivel lakatjuk jól, hogy legyen ereje lankadatlanul futni, menekülni, végigvágtatni az életen – gyakran csak a vak véletlenen múlik.

Szendi Nóra

(Kubiszyn Viktor: Drognapló. Jószöveg Műhely Kiadó, Bp., 2011.)

Forrás:  apokrifonline.wordpress.com 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr324672442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.