">
2012.04.12. 14:34
Anya vagyok. Én mit tehetek?
„Azt hiszem, éppen mosni készültem. Kiforgattam a nadrágok, pulcsik zsebeit, kósza papírzsepik után kutatva. Soha életemben nem láttam még olyan tárgyakat, eszközöket, amiket akkor találtam, mégis azonnal tudtam, hogy a drogfogyasztással függenek össze. Ekkor kezdődött a történetünk. Számomra legalábbis ekkor.”
Ez a beszélgetés szólhat minden olyan anyának, apának, nagymamának, nagypapának, testvérnek, hozzátartozónak, aki talán éppen ma talált fehér porral teli szívószálat, kis nejlonzacskót, injekciós tűt. Szólhat mindenkinek, aki segíteni akar valakinek, aki segíteni akar magának egy nehéz szituációban. Szólhat mindenkinek, aki még az út legelején jár: olyan információ birtokába jutott, amivel nem tud mit kezdeni. A Megálló szülőcsoportját látogató egyik édesanyát, Juditot fia drogfüggősége kapcsán konfliktuskezelésről, megküzdésről, manipulációról, tanulási folyamatról, a bizalom elvesztéséről és újraépüléséről kérdeztük.
Megálló: Hogyan kezdődött a történetetek? Mikor szembesültél azzal, hogy a fiad drogproblémákkal küzd?
Judit: Tizenöt éves volt. Középiskola első osztályába járt és jelentősen leromlottak a tanulmányi eredményei. A problémákat elsősorban a kamaszodásával magyaráztam, egészen addig, amíg az első év végén egy mosás alkalmával bele nem nyúltam a nadrágzsebébe… Számomra ekkor kezdődött a történetünk.
Megálló: Mi volt az első reakciód? Mennyire ítélted súlyosnak a helyzetet?
Judit: Másnap nyíltan rákérdeztem és beigazolódott, amitől féltem. Nem voltam kétségbeesve, inkább meg akartam oldani a problémát, amit azonban az első pillanattól kezdve nagyon komolyan vettem, súlyosnak értékeltem. Azonnal felkerestünk egy drogambulanciát. Azon a nyáron teljesen elzártam a barátaitól, vidékre, táborba küldtem, így ekkor nem volt lehetősége drogozásra. Ősszel viszont újrakezdődött minden… Januárra már drasztikusan lefogyott, nem aludt, újra több tárgyból megbukott. Egyértelművé vált, hogy nagyon nagy a baj. Mindenkit megkérdeztem, mit lehet tenni, milyen lehetőségek vannak, de senkinek nem volt használható ötlete. Tehetetlen voltam. Az egész életünk e körül forgott, mégsem tudtuk megállítani. Aztán egyszercsak eljött egy pont, amikor már féltem is tőle. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Kapcsolatba léptem egy rehabilitációs intézettel, ahol azt mondták, elvállalják, ha ő is vállalja, ami ezzel jár.
Megálló: Vállalta?
Judit: Magától nem vállalta volna. De miután elmentem, megnéztem az intézményt, beszéltem a vezetővel, válaszút elé állítottam: másnap reggelig eldönthette, ide megy, vagy feljelentem a rendőrségen. Nagyon örülök, hogy nem kellett megtennem, de megtettem volna. Megtettem volna, mert úgy gondoltam, még az is jobb annál, ami van. Először persze azt hitte, viccelek. Jöttek a kifogások, de nem engedtem az elhatározásomból, így aztán lekerült ebbe az intézetbe és ott volt hét hónapon keresztül.
Megálló: Ekkoriban merült fel először a szülőcsoport gondolata?
Judit: Igen. Amikor már meg lehetett látogatni, felvetette, hogy igaz, ő itt megtesz mindent, de ha változatlan családi helyzetbe kell visszatérnie, a problémák nem fognak véglegesen megoldódni. Az volt a kérése, menjek el én is egy hozzátartozói csoportba, foglalkozzak magammal. Így aztán elkezdtem érdeklődni, nézelődni az interneten, és kikötöttem A Hely szülőcsoportjában. Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy korábban senki nem hívta fel a figyelmemet ennek a terápiás formának a fontosságára, hatékonyságára. Pedig így utólag annyira egyértelműnek tűnik, hogy nem csak a gyereknek van segítségre szüksége, hanem a szülőnek is. Egy ilyen csoportban őszintén beszélhet, elfogadják, nem ítélik el, nem mondják azt, hogy „rossz anya vagy”. Ennek ellenére azt persze egyikünk sem állíthatja, hogy „én mindig mindent jól csináltam”, mert biztos, hogy senki sem csinált mindig mindent jól.
Megálló: Milyen érzés volt, milyen felismerésekkel járt ott lenni a csoportban?
Judit: Nem volt könnyű és semmiképpen nem volt vidám. Amikor először beszéltem, teljesen megdöbbenve hallgattam magamat kívülről. Olyan mérhetetlen düh volt bennem, hogy egészen elhűltem. Akkor jöttem rá arra, amit addig magamnak sem vallottam be, hogy igenis haragszom, hihetetlenül erős indulat van bennem. Mégis azt éreztem, hogy ha fél évvel azelőtt kezdtem volna el járni, akkor sokkal jobb állapotban csináltam volna végig ezt az egészet. Olyan segítséget, támogatást tudtak adni ezek az emberek, amilyet nem tud az, aki kívül van, aki nem ment át ugyanezen. Ráadásul, ha a drogproblémát egy folyamatnak képzeljük el, akkor ők ennek a folyamatnak különböző szakaszain jártak, talán ezért is volt ennyire tanulságos őket hallgatni, velük lenni. Itt döbbentem rá először arra, hogy vannak olyanok, akiknek tiszta a gyerekük, és az életünknek nem kell mostantól mindörökké erről szólnia.
Megálló: Hogyan segítettek mások megosztásai a személyes előrehaladásodban?
Judit: Ahhoz, hogy valaki kapjon egy ilyen csoporton, legfőképpen adnia kell. Egy bizonyos nyitottság, önreflexiós készség nélkül nehéz megérteni, mit tanulhatok abból, amiről a másik beszél. Nem a konkrét történetek érdekesek, hanem a bennük lévő azonosságok. Létezik például egyfajta szülői magatartás, ami rám is jellemző volt és a megosztásokon keresztül ismertem fel. Ez úgy működik, hogy látszólag csupa jó szándékból megoldok a gyerekem helyett mindent. Ha nem készült el a házi feladat, majd én letöltöm a netről, ha nem olvasta el az Odüsszeiát, majd én elolvasom, ha nincs megírva, megírom. Neki nem kell tennie semmit, nincsenek feladatai, csak tanulnia kell. De ha nem tanul, annak sincsen következménye. Semminek nincs következménye, mert ott van anya, apa, aki majd megoldja, helyrehozza, kifizeti. Azt tapasztaltam, túlnyomó többségben voltak a csoportban azok a szülők, akik ezt csinálták. Ráadásul minden függőség esetében zajlik egy tudattalan játék a szereplők között. Előfordulhat, hogy valamilyen rejtett, tudattalan előnnyel is számolni kell a hozzátartozók részéről, pl.: ha te drogozol, akkor nekem nem kell a saját problémáimmal foglalkoznom, hiszen foglalkozhatok a tiéddel. Ha te drogozol, akkor tudlak kontrollálni, nem kell megengednem, hogy felnőj. A tanulság számomra az, hogy nagyon hasonló dolgokat teszünk, még ha ezeket különböző módon tesszük is.
Megálló: Időközben a fiad befejezte a terápiát. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek ekkor?
Judit: Ez a hét hónap – még ha nem is csinálta végig a tizenkét hónapos terápiát -, rengeteget adott neki, felnőttként jött vissza. Ennek ellenére egyáltalán nem volt egyszerű a helyzete, a helyzetünk. Ekkor szembesültünk azzal, hogy itt áll tizenhét és fél évesen, de nincs egy befejezett gimnáziumi első osztálya sem. Technikailag ugyan visszamehetett volna a saját iskolájába, de tizennégy éves fiatalok közé került volna, ami nem tűnt jó ötletnek. És ahogy a drogfogyasztás időszakában nem jött egyetlen szakember sem azzal az ötlettel, hogy „kedves édesanya, menjen el egy hozzátartozói csoportba, mert ott segítenek Önnek”, ugyanígy arról sem volt senkinek elképzelése, mit lehet kezdeni egy ilyen szituációban egy ilyen korú gyerekkel. Végül mégiscsak kaptam egy tippet, hogy kérdezzük meg a Megállót. Így kerültünk ide szeptember végén és én elkezdtem járni az itteni hozzátartozói csoportba.
Megálló: Más volt, mint ahová addig jártál?
Judit: Kicsit nehezebb helyzetbe kerültem, ugyanis ebben a csoportban én vagyok az egyetlen, aki már a másik oldalon áll, míg a másikban azok a szülők voltak többségben, akik már megtanulták, hogy bizonyos esetekben nem a védő-óvó-gondoskodó-törődő szerepet kell felvenni, mert nem azzal tesznek jót a gyereknek. Itt sokszor maradok egyedül a véleményemmel, gyakran tűnhetek zord, “szőrösszívű”, akár szeretetlen anyának.
Megálló: A tanultak, tapasztaltak alapján utólag mit csinálnál másképp?
Judit: Én erőltettem a fiamat egy nagyon erős középiskola kéttannyelvű tagozatára. Akkor azt gondoltam, teher alatt nő a pálma. És igen, már el is képzeltem őt, amint magas pozíciót tölt be Brüsszelben, az Európai Bizottságban, már láttam magam előtt, milyen jól áll rajta az a sötétkék öltöny… visszagondolva azt hiszem, nem erőltetném. A másik az, hogy viszonylag nagy szabadságot adtam neki. Lehet, hogy szigorúbbnak, vagy legalábbis következetesebbnek kellett volna lennem. Baj volt, hogy nem voltak feladatai, és bármi is történt, betudtam annak, hogy kamasz, akárhogy viselkedett, legyintettem, elnéző, „majd kinövi”-mosollyal. Igen, vannak dolgok, amiket másképp csinálnék. De nem tudnék egyértelműen, egy bizonyos dolgot mondani, amit ha másképp csináltam volna, másképp is alakultak volna a dolgok.
Megálló: Milyennek látod a kapcsolatotokat most, merre tovább?
Judit: Mikor kijött a rehabról, valamiért úgy képzeltem, minden azonnal remekül fog működni. Ehelyett hihetetlen szorongásokkal kellett megküzdenie, hosszú hónapokon keresztül. Az, hogy rendszeresen jár a Megállóba, tanul és levizsgázik, persze nagyon fontos. De talán még ennél is fontosabb, hogy mostanában már sokkal nyitottabb, érdeklődőbb, egyre jobban bekapcsolódik az alapítvány életébe, a terápiás programokba és dolgozni is szeretne. Nekem pedig sikerült felhagynom azzal a szokásommal, hogy kitaláljam, mi lenne jó neki, hagyom, hogy a saját ütemében csináljon mindent és igyekszem támogatni abban, amit szeretne. Úgy gondolom, most minden szempontból kiegyensúlyozott a kapcsolatunk.
Megálló: Mennyire van még igényed arra, hogy kézben tartsd a kontrollt?
Judit: Előfordul, hogy pénteken elmegy a testvére lakásába és csak vasárnap este jön vissza. Ilyenkor egyáltalán nem izgulok azon, hogy mit csinál, nem jut eszembe, hogy esetleg használ valamit. Ha pénzt kér, sokszor csak annyit mondok, „ott van a pénztárcám, nézd meg, mennyi pénz van benne, és vegyél ki”. Újra megbízom benne. Hihetetlenül fontos, hogy ez a bizalom, ami egyszer már teljesen elveszett, képes volt visszaépülni.
Megálló: A fiad immár egy éve tiszta, te azonban töretlenül jársz szülőcsoportra. Mit kapsz ezektől az alkalmaktól?
Judit: Aktuálisan nem küzdünk drogproblémával, de a függő mindig függő marad. Életben kell tartani a tanulási folyamatokat, azokat a tapasztalatokat, amikről talán hajlamos lennék megfeledkezni, mert ma már egy másmilyen életet élünk, mint egy éve. Az, hogy mégis újra és újra elővesszük a fontos kérdéseket, segít beépíteni a még nem automatikus dolgokat. Ha valamiben visszaesek, valamit elhanyagolok, figyelmeztetnek, hogy „hoppá, van itt valami, amire figyelned kell, másképp kell csinálnod”. A másik okom az, hogy az én jelenlétem a Megállóban élővé teszi számomra a gyerekem ottani helyzetét, be tudom illeszteni egy kontextusba, amit elmesél. Tehát járok magam miatt, járok a gyerek miatt, az alapítvány miatt, és járok a szülők miatt, akik még az út elején vannak.
Megálló: Mit üzensz azoknak, akik éppen most szembesülnek gyermekük, hozzátartozójuk drogproblémájával?
Judit: Azt, hogy vegyék komolyan. Tegyenek meg mindent magukért, menjenek el szülőcsoportra és keressék meg azokat a szervezeteket, amelyek azért vannak, hogy egy ilyen helyzetben segítsenek a gyerekeiknek, segítsenek nekik.
Forrás: stopgroup.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
anica inkognitóban · www.lepcsankparty.blog.hu 2012.04.16. 09:39:49
Utolsó kommentek